Évzáró

Ahogy a könyvborító alapján visszaemlékszem, talán a hetvenes években adhatták ki Fejér István Tudni illik, hogy mi illik című könyvét, ami mára helyenként ódivatúnak tűnhet, de a készítés idején a szerző mindent elkövetett, hogy talpig úriembert faragjon az olvasóból. Nem tudom esetemben ez mennyire sikerült, mindenesetre a humoros írások, adomák egy része még így évtizedek múlva is felidéződik bennem. Például a vendég megdicséri a háziasszony főztjét: /emlékezetből fogom leírni, a könyvben biztosan másképp van/ -Ó, milyen finom ez a gombaleves! Mire a háziasszony: -De hát ez raguleves! Erre a vendég: Hát ez az, ezek a rafinált ízek! Vagy: -Vegyen még egy kis süteményt. -Jaj, nem, köszönöm, már így is négyet megettem. -Volt az öt is, de ki számolja...
Szóval a szerző hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, hogy mit és mit ne csináljanak társaságban és a kerülendő viselkedési formulák közé tartozott a kezdő autóvezető kalandjai. Emlékeim szerint tíz pontba szedte őket az író, ebből a következő három maradt meg a szürkeállományban: a köd, az előzés, a kanyar... Javasolta, hogy mellőzzük ezeket az elcsépelt, sokak által unásig ismételgetett sztorikat, én meg kezdem magam úgy érezni mint a könyvben említett negatív példa, azzal a különbséggel hogy esetemben a kerülendő téma a vitorlázós kalandokra koncentrálódik. Azaz, a Dél-Keleti szél, a szélcsend, az előzés : ) , a borulás, satöbbi. Ezért most ünnepélyesen megígérem, hogy a későbbiekben visszafogom magam és megkíméllek benneteket attól, hogy minden egyes vízre szállásom unalmas részleteivel traktáljalak benneteket, de ahogy említettem, ez a közeljövőre vonatkozik, tehát még azért megosztom veletek egy újabb eseménytelen ugyanakkor barátságos, és egy idegölő egyben tanulságos finnezés történetét. : )
Szóval a helyszín újra Agárd, immár novemberben ami többek között azt is jelenti, hogy a mostanáig nélkülözhetetlen hűtőtáskát, forró teával töltött termosz váltotta fel. Végre volt egy jó hármas-négyes szelünk, igaz a merénylő típusból, de így az év vége felé minden alkalmat meg kell ragadni amikor tizenöt foknál többet mutat a hőmérő. Pisti barátommal -aki szintén a kezdő éveit tapossa- jártuk be a tavat és igazából semmi különös nem történt /szóval most még a negatív példát is sikerül alulmúlnom/ azon kívül, hogy mindössze ketten voltunk kint a vízen, és ezt értsétek szó szerint. A vitorlázás egyébként is pazar élvezetét fokozta a tó birtoklásának öröme ami lassacskán ugyan, de alábbhagyott a fokozatosan gyengülő széllel együtt.
Cimborám több képet is készített rólam és nem szeretném a tűrőképességeteket feszegetni azzal, hogy mindet közzéteszem ezért kiválasztottam amelyiken a leginkább fotogén vagyok. : )
Na jó, nem azért.

Kötött sapka, mackó felső

Ez már a "téli" vitorla, és a kép nem a kihalt Velencei-tó miatt lett a kedvencem, vagy esetleg azért mert én vagyok a főszereplő, hanem azért, mert az orrhullámokból tisztán látszik, hogy abban a nudli szélben is hogy serget ez a kis tollfosztó, szóval könnyen el lehet képzelni hogy mit csinál négyes szélben, és mi mindent meg kell tennie a kormányosnak ötösben, ha nem szeretné bevizezni a vitorlát. : )
Már elégedetten bele is éltem magam, hogy ilyen sikeresen köszönök el a szezontól, de mint annyiszor az élet most is helyretett.
Szombat, ismét a nagyokkal kerülgetem a bójákat és Isten tudja miért, de nem akaródzik menni a dolog. Folyton lemaradok és a fordulásokat is elbaszarintom, egyedül a sok fejfájást okozó hátszeles szakaszt sikerül legalább közepesre hozni, de akkora már mindenki messze jár. Ennek eredményeképp kapok is egy rövidke oktatást, de a kiadós gyakorlásnak gátat vet a lanyhuló szél és a normál körülmények közt romantikus hangulatú naplemente, így ez a tréning valószínűleg áttevődik tavaszra.
Ez már jó eséllyel az idei utolsó vitorlázásom volt és nem igazán a hideg miatt, hiszen a neoprén ruha meg a pulóver bőven elég arra a néhány órára, főleg hogy ebben a kis tollfosztóban az embernek esélye sincs a tétlen ücsörgésre. Az igazi ok a szélben, a bizonytalan szél előrejelzésben, és a téli pihenésüket töltő sporttársakban keresendő.
A szél nagyjából dél körül kezd el fújni és ahogy tapasztaltam háromkor már lecsendesedik, ezzel együtt mind irányban, mind teljesítményben alulmarad az előrejelzésben ígérteknek, teljesen kiszámíthatatlanná téve a vitorlázást. A gyakorlatban: négyes-ötös szelet ígérnek országszerte, itthon ez hármas-négyes, lenn a tavon hármas, és az is fokozatosan gyengül. Ehhez társul még, hogy a tó csökkenő hőmérsékletével arányosan egyre kisebb az esélye annak, hogy hétköznapra vitorlástársat találjak, hiszen legyünk őszinték: ebben a tízfokos vízben egyedül vitorlázgatni nem egy életbiztosítás. A parton /és néha a vízen is/ akad néhány horgász, a  kikötőben pedig komoly építkezés zajlik nagy létszámú munkásokkal, szóval biztosan akadna szemtanú, aki a Blikknek beszámolna egy bajbajutott vitorlázó utolsó perceiről egy komolyabb borulás esetén, de a segítségükre azt hiszem hiába várnék.
Így erre az évre elköszönök tőletek, Hűséges Olvasóim és remélem a sok nehézség ellenére sikerült kedvet csinálnom a kishajózáshoz, és ha eddig még nem is ültetek jolléban, azért a bakancslistátokra felkerült. : )
Jövőre elsősorban a finnes vonalat szeretném erősíteni de természetesen Iboly sincs elfelejtve, mert nekem is van bakancslistám...

A hetedik

Komoly izgalmak előzték meg az én nagy versenyemet, ugyanis bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy előtte sikerüljön vitorláznom még egyet. Ehhez társult még, hogy egyrészt már "versenyzőként" megyek a kikötőbe, nem csak úgy váratlanul csöppenek a dologba hogy még meglepődni sincs időm, másrészt -okkal vagy ok nélkül- úgy éreztem, hogy az új vitorlával új távlatok nyíltak előttem és titkon reméltem hogy a mezőny se lesz olyan erős mint a múltkor és talán én is fejlődtem valamennyit. Annyit mindenképp, hogy kaptam egy rövid, de annál értékesebb elméleti oktatást a többiek mögötti zavart szeles vitorlázás hátrányairól és a szélirány folyamatos figyeléséről.
Egyébként meg teljesen mindegy mi lesz, a többi finnessel együtt vitorlázni marha jó dolog, szóval az sem fog zavarni, ha idén nem én nyerem az évadzárót. : )
Az elméleti okoskodásom után lássuk, mi történt a gyakorlatban. A nagy fejtegetésemből annyi valósult meg, hogy ebben a hajóosztályban nincs olyan hogy gyengébb mezőny, legfeljebb olyan hogy több rutinos versenyzővel kell farkasszemet néznem mint legutóbb.
Tehát elég gyenge szelünk volt /napról-napra csökkentve az esélyét hogy egy jót csapassak mielőtt a hajókat tavaszig beköltöztetjük a csónakházba/ és az is olyanokat fordult, hogy néha hátszélből negyedszélbe váltott. A legnagyobbak persze elhúztak, de néhány bajtárssal egész jól előzgettük egymást. Próbáltam kilesni hogy mitől mennek jobban, közben folyamatosan figyelve a széljelzőt és folyamatosan ehhez korrigálva a hajó irányát. És képzeljétek, nem is eredménytelenül. Még az utolsó bója előtt sikerült három helyet javítanom, de az igazi izgalmak csak ezután következtek. Talán száz méterre a befutótól az egyik fiatal sporttárs utolért és úgy mentünk egymás mellett mint a Halálos Iramban típusú filmekben az autók, azaz egyszer az egyikünk, másszor a másikunk volt előrébb pár centivel. A hajók oldala többször is finoman összekoccant, de tudtam hogy nem engedhetek az irányból mert akkor a bója külső oldalán tudok csak elmenni, az pedig nem számít célba érésnek. Tehát harc a végsőkig! És most teljesen mindegy, hogy ez gyengeszeles verseny vagy sem, akkor is verseny és nekem ez az egy pozíció is sokat számít, főleg hogy ennyit sikerült javítanom, illetve javulnom. Nem tudtam, hogy a következő napon el tudok-e jönni, de ha igen akkor rengeteget számíthat ez az egy helyezés is.Tehát szó szerint fej fej melletti küzdelem, és ez már az idegek harca nem másért mint a centiméterekért és kabaréba illő, de történik mindez egy kényelmesen sétálós, kirakatnézegetős tempóban. És hogy ebben a kirakatnézegetésben én voltam a jobb, szerencsém volt, vagy odaföntről segített valaki azt nem tudom, de majdnem egy hajóhosszal értem be előbb mint a vetélytársam és barátaim, ezt bizony komoly eredményként könyveltem el.
Másnap bár kedvezőbb körülmények fogadtak minket, nem tudtam az előző napi helyezést elérni, de amit elértem abban azért rengeteg munkám benne volt. Stílusosan fogalmazva úgy indítottam, hogy eltöketlenkedtem a rajtot és kapásból tíz méter hátrányom volt a többiekhez képest és ezt rövid idő alatt sikerült legalább harmincra "letornáznom". Ennek eredményeképpen egyre nőttek az esélyeim hogy véglegesen elcsípjem az utolsó helyet, ami két nappal ezelőtt nem is aggasztott volna, de a tegnapihoz képest kicsit lehangoló lenne. Idővel sikerült gatyába rázni magam, jobban figyeltem a szélre és -a hatalmas tudásomra támaszkodva : ) finomítottam a beállításokon, feltérképeztem a tavat és a második körben nagy kerülővel ugyan, de odasergergettem a déli parthoz ahol a jó kis szélben sikerült egy helyet javítanom. És a befutó szinte lemásolta az előző napot azzal a különbséggel, hogy én értem utol a bizonyos sporttársat, és ugyanolyan küzdelmesen harcoltunk. Ebből a küzdelemből is sikerült győztesként kikerülnöm és büszkén, dagadó kebellel tértem a kikötőbe ahol nem várt meglepetés fogadott, ugyanis ha hiszitek, ha nem, az eredményhirdetésen engem is szólítottak.
Na nem mintha olyan menő finnes lennék, mindössze az történt hogy A Mester nekünk kezdőknek csinált egy külön kategóriát ahol a második lettem. Tehát valamennyire mégiscsak menő voltam. : )

Így történt, hogy több mint tíz év elteltével /igaz egy teljesen más sportágban/ ismét dobogóra állhattam. Boldogan, elégedett széles mosollyal az arcomon tepertem hazáig, és az örömöm forrása nem kizárólag a második helyezésben rejlett, hanem az összes megtanult dologban ami a kikötőből való elindulástól a biztonságos vitorlázásig és megérkezésig mindent magába foglal. Remélem még nagyon sok finnes nyár áll előttem és gyakorlatilag csak az elején vagyok a vitorlázás megtanulásának szóval kár is lenne nagy szavakkal lezárni ezt a bejegyzést. Az viszont mindenképp hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben a sikeres szezonzárásban benne van a közel másfél éves gyakorlásom, ami -ahogy Ti is tudjátok- néha inkább csak tanulságos volt, mint örömteli. De csak sikerült elcsípnem összetettben a tizenhárom fős mezőnyből a címben szereplő helyezést.

Egy idilli fénykép margójára

Fellelkesedve a versenyen elért eredményemen az első adandó alkalommal újra a tónál találtam magam. Kaptam egy másik vitorlát az előző lukacsos helyett, és kivételesen a fényképezőt sem felejtettem otthon szóval lefotóztam nektek a "hajómat" és micsoda szerencse, ez a kép utólag még fontos tanulmányként is szolgált.
Tehát komoly gyakorlásra számítottam, ehelyett az egész tavat bejártuk hogy valami használható szelet találjunk, a végén meg szinte úgy kellett betolni a hajót a kikötőbe. És hogy ebbe is mennyire el bírtam fáradni...

Hát nem szépséges?

Akkor ahogy céloztam rá, néhány szó a képről. Igazából a vitorla első élén látszik hogy alapállásból feszíti valamelyik állítókötél, pedig még egyikhez se volt érkezésem hozzányúlni, szóval a következő alkalommal ezt korrigálni kell.
Egyébként balra látható az általam többször is megénekelt betonkaloda egy része, háttérben a kijárattal, ami ebből a szemszögből elég keskenynek tűnik.
A valóságban persze sokkal szűkebb. : )
A fényképpel a készítés óta sem tudok betelni, no nem azért mert valami nagy durranás, hanem a belőle áradó harmónia és nyugalom miatt.
Gondolnátok hogy micsoda fenevad lakozik ebben az ártalmatlanul ringatózó hajócskában?
Valami azt súgja, hogy erről a jövő héten az eddigieknél alaposabban beszámolhatok...

Az első versenyem

Legalább húsz évvel ezelőtt kérték tőlem kölcsön Bohumil Hrabal Sörgyári Capriccio-ját és ahogy a kölcsönadott könyvekkel az gyakran előfordul, soha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Azóta se olvastam el a regényt de a mai napig emlékszem az első mondatára, pontosabban arra ahogy az első mondat kezdődik:
"Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt..."
És mostanság én is így vagyok ezzel, mert szabadnapjaimon ilyenkorra általában befejezem a ház körüli munkákat, lezuhanyzom és kezemben a tányér vacsorával kiülök a teraszon várakozó hintaszékbe. Falatozás közben vizsgálgatva a fák legfelső ágait, /nagy bölcsen megállapítva ebből a szélirányt/ a nyugovóra térő nap sugaraival megvilágított felhőket, és természetesen a kertet ugyanis innen pont rálátni a hajómra. Minden pillanatát igyekszem kihasználni az ősznek, és gyerekes módon próbálom nem elengedni a valamelyest szép időt, mint a kidobott szerelmes, aki az imádott kedvestől kapott utolsó csóktól, vagy a közösen elfogyasztott utolsó kávétól várja a varázslatot, hogy talán történni fog valami, amitől minden rendbe jön, csak várjunk még egy rövidke percet. De varázslatok nincsenek, és ahogy mindig lesz új nyár -illetve ősz- ugyanúgy mindig lesz új szerelem is, csak az elmúlás vagy elvesztés keserű érzése átmenetileg zavarodottá teheti az elmét.
Tehát szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor a teraszon a hintaszékben vacsorázom. Még világosban kezdek neki és minden egyes harapással szürkül kicsit az égbolt, s mikor az utolsó falat után felnézek a tányérból már csak az akciósan vásárolt napelemes lámpácskák fáradt fénye vesz körül.
Persze az ősz korántsem jelenti a vitorlás szezon végét hiszen tavaly, november kilencedikén még javában küzdöttem az elemekkel Agárdon és remélem, hogy ez idén sem lesz másképp. Főleg miután annyira felcsigázott a múltkori kötetlen élményvitorlázás. De hogy élményvitorlázás helyett szó szerint egy verseny közepébe csöppentem, ami még az említett kalandjaimon is túltett.
Az egész úgy kezdődött, hogy az utóbbi hétköznapok időjárása nem támogatta az amatőr vitorlázást, sőt úgy általában magát a vitorlázást, tehát maradt a szombat reggel. Munkából mentem fáradtan és a szélelőrejelzés se volt valami kecsegtető azzal a fogókanalas ikonjával, ehhez társult még, hogy a nagyoknak versenye lesz tehát borítékolva volt hogy Edző Bá pártfogása nélkül, magányosan bóklászok majd a tavon az ide-oda forgolódó szélben. És ez szinte szóról-szóra így is lett, azzal a váratlan fordulattal, hogy mindezt a verseny résztvevőjeként élhettem át.
Szóval amíg nagy erőkkel rakjuk össze a Tihanyi OB-ről visszahozott hajókat /közöttük természetesen az "enyémmel"/ azalatt a Mester szép csendben engem is benevezett. Őszintén szólva hízott a májam a dologtól, miszerint alkalmasnak ítélt meg a dologra éppen ezért a szokottnál jobban igyekeztem összeszedni magam, ne járassam le egyikünket sem a profik előtt. Tehát irány a "nagy tisztás", ahogy a tó közepét hívják a helyiek, ott kaptam egy rövid eligazítást a rajttal és magával a pályával kapcsolatban és megtudtam, hogy lesz kiket követnem, szóval nagy valószínűséggel nem én leszek elöl... : )
Nagyon hálás voltam a hármas-négyes szélért, mert így elsőre nem is kívánhattam volna jobbat a biztonságos versenyzéshez, bár a versenyzés az én esetemben erős túlzás, ugyanis már az első bójavétel előtt sikeresen lemaradtam és onnantól csak kullogtam a mezőny után. Amíg a többiekkel voltam, élveztem a "forgalomban" vitorlázást, utána pedig az egyedüllétet, a gyönyörű zöld vizet, a sötétszürkébe hajló eget és amennyire ez lehetséges volt, a forgolódó szelet. És néhány percre azok a zord, egybefüggő felhők egyetlen ponton megnyíltak és ha rövid időre is, de azon a hasadékon áttört a nap fénye pontosan úgy ahogy a szentképeken szokták ábrázolni, és abban a pillanatban végérvényesen beleszerettem a Velencei-tóba.  De akkor és ott, se szerelemről, se lazsálásról nem lehetett szó, mert a hátam mögött közeledtek a lézer osztály legjobbjai.
Hát marha jó volt. Teljesen magamra voltam utalva, mindent a saját belátásom és tudásom szerint állítottam be, /megeshet hogy ezért maradtam le : ) / tehát egy szó mint száz, ez teljesen az én versenyem volt. Aki lehetővé tette, annak nagyon hálás vagyok amiért tavaly pünkösdkor felkerülhettem az Ifinityre, de legyünk őszinték, ott inkább csak utas voltam.
Mindent összevetve: Pákozdi csata emlékverseny, három végtelennek tűnő futam, három utolsó hely ami nekem inkább három sikeres célba érésnek felel meg, és hogy miért? Nos igaz hogy finnes részről a szombat egy viszonylag kis létszámú mezőny volt, de lássuk csak, kiket is kellett volna leelőznöm. Esetleg valamelyik magyar bajnokot? Valakit aki hirtelen szinte fel se tudná sorolni hogy hány versenyt nyert, és történetesen negyvenöt! éve vitorlázik? Hát egyiküket sem. Nekem az előttem célba érő öregurat kell majd idővel beérnem, és szerintem akkor leszek a "csúcson" amikor ötös-hatos szélben is tudok teljesíteni egy ilyen versenyt úgy, hogy emellett sikerül leelőznöm valakit.
Értelemszerűen ez még várat magára, de fontosnak tartom hogy mindig legyenek új céljaink az életben, mert kell hogy valami előrevigyen minket és ne csak önsajnálattal telve, tétlenül támasszuk a kocsmapultot egy korsó sör mellett.
Tehát csordultig lelkesedéssel, tűkön ülve várom az október végét, amikor újra versenybe szállok az utolsó helyért! : )

Egy csendes nyugodt finnezés

Lassacskán kigyógyulva a Balaton hiányából ideje újra előre nézni, de egy bekezdés erejéig visszatérek kedvenc tengeremhez.
Az üdülőhöz legközelebb eső strand a Kisfaludy ami közvetlenül az atomerőmű kikötője mellett fekszik, ebből kifolyólag nálam a strandkellékek elengedhetetlen tartozéka a távcső. Ha nem a vízben vagyok akkor folyamatosan a ki és beálló hajókat figyelem, meg úgy általában az összes hajót a horizontig. Leszámítva a megszállottakat és a kalózokat, általában motorral jönnek ki a sporttársak. Van aki elrobog a tó közepéig és ott szereli fel a vitorlákat, más a strand előtt teszi ugyanezt és volt egy vitorlás aki motorral indulhatott a kikötőből de már a kijáratnál leállította a gépet és szép csendesen, lendületből haladt el előttünk, a gondosan rögzített kormány mellett szerelve fel a hajót.
A közelünkben pihenő család és a hozzátartozó családfő, -aki a nap folyamán az űrkutatástól kezdve a sebészeten keresztül egészen a művészettörténetig mindenről tudott kiselőadást tartani- értetlenül találgatta hogy mitől is megyen az a hajó. Apuka ezen a téren se vallott kudarcot, megállapította hogy itt bizony a sodrás volt a szóban forgó hajós segítségére. Hát így van ez, a sok balek meg kínlódik a vitorlával...
Nem is gondolnátok milyen sikerélmények érnek a bloggal kapcsolatosan. A Vitorlás a kertben oldal követőinek száma egyik napról a másikra robbanásszerűen megemelkedett, sőt a duplájára nőtt! Igaz, ez részleteiben mindössze úgy mutatkozik meg, hogy F. András mellé N. Gyuri barátom is csatlakozott, de matematikailag akkor is kétszeresnek számít. : )
Alattomosan, a háttérben meghúzódva, szokás szerint újfent eltelt egy finn mentes hónap és közben anélkül, hogy az időjárás akár egy egy szemernyit is változott volna az augusztus szeptemberbe fordult, bár a sok csapadék, a hőmérséklet és a kábultan repkedő legyek leginkább az októbert idézik. Persze ettől még bepattanhatna az ember a finn-dingibe, de mennyivel élvezetesebb lenne akkor amikor nem esik az eső... Szóval várok türelemmel, /hiszen aki vitorlázik ne siessen/ mert ahogy mondják: a türelem rózsát terem -ha mást nem is. : )
És a várakozás a mai délutánon meghozta gyümölcsét nyarat idéző napsütés és hármas szél formájában. Igaz ez a szél délkeletről érkezett és Őméltóságát a mai napon, véglegesen délkeleti merénylőnek kereszteltem el. Nehogy azt gondoljátok hogy akár egy cseppnyi emberi érzés szorult volna ebbe a szélbe! Érdekli is Őt, hogy több tucatnyi ember szállt hajóra a boldog vitorlázás reményében!? Hát nem! Forgolódik össze-vissza, erősödik, gyengül tekintet nélkül a sporttársakra. Engem már nem ért váratlanul a dolog, de akik ma gyakorolták a vízből mentést, azoknak sok borsot tört az orra alá.
Az adott szélirány miatt ismét a betonkalodából kellett kimennem a nyílt vízre, és mostanra már nem is volt olyan rémisztő a dolog. Hozzácsapódtam egy hatvanas kollégához /aki három éve finnezik/ és bandába verődve garázdálkodtunk a tavon. Elnézést az irodalmi kifejezésért de csak úgy tudom jellemezni, hogy marha jó volt! Két órán keresztül csapattunk egymás mellett, és jókat beszélgettünk már amikor nem maradtam le, mint az a bizonyos borravaló. : )
Ahogy az elindulást, úgy a kikötést is sikerült gond nélkül véghezvinnem és a sporteszköz elcsomagolása után a csendesülő szélben szántam még egy kis időt magamra, és indulás előtt gyönyörködtem kicsit a kikötőben, a hajókban és persze a naplementében.
A hazafelé vezető úton mintha összeesküdtek volna ellenem az autósok. Őrült módon előzgettek, toltak és minden eszközt bevetettek hogy kárt tegyenek bennem, vagy legalábbis elrontsák az estémet. Most látszott igazán mennyivel nagyobb biztonságban voltam a vízen és bizony a vitorlázás távolról sem olyan mint az autóvezetés. Ez utóbbit minden hülye meg tudja tanulni.

Potyautas

Anélkül hogy elkezdődött volna véget is ért a nyár, bár inkább úgy pontosítanék, hogy előttem ismeretlen okokból csupán apró részletekben került kiadásra. Ennek hozományaként az augusztusi ősz magára a nyaralásra is rányomta bélyegét, habár a Balaton látványa minden évszakban és minden időjárásban lenyűgöz. Rendhagyó módon elmaradt az éves vitorlázás Gyulabá valamelyik lélekvesztőjén és a tóban is mindössze kétszer volt bátorságom megmártózni a jóindulatú túlzással huszonegy fokosra kiírt vízhőmérséklet ellenére.

Hogy mégsem maradtam vitorlás élmény nélkül, azt a Füredi hajókiállításnak és azon belül a Raffica csapatnak köszönhetem. A rendezvény így elsőre szerény keretek között került megrendezésre, ezért fordulhatott elő hogy a kikötőben több különleges hajót láthattam mint magán a kiállításon, de lehet hogy ezért csupán a más jellegű érdeklődési kör okolható. Valószínű hogy rajtam kívül mások is szívesen bejárnának egy klasszikus cirkálót vagy körbetaperolgatnának mondjuk egy repülő hollandit, de ha a Sponsor Wanted fedélzetén kezelheted a grószsottot na azt nem igen lehet hasonlítgatni semmilyen bámészkodáshoz. : )
Tehát onnan kezdem hogy egész véletlenül pont a "nyaralás" idejére esett a boat show és a felkínált lehetőséggel élve még idejében teszthajózásra jelentkeztem a Principessára, amit szombat délelőtt még javában szereltek a csapattagok. Ebből adódóan, bedaruzás után azonnal telepedtem a Sponsi mellé, mint utóbb kiderült kerek egy órával az indulás előtt - mondván nekem mindegy mikor fut ki ez a hajó, de én rajta leszek! : )

Hát igazából nagyon nehéz dolgom van, mert az élmények teljesen magukkal ragadtak és azóta is kesze-kusza módon keringenek a gondolatok okos kis buksimban, úgyhogy megpróbálom történési sorrendben leírni a dolgokat. A fedélzetre lépéskor a hajó majdnem úgy billegett mint egy tizenötös jolle, innentől kezdve még jobban érdekelt a dolog. Egyébként motorossal vontattak ki minket és mikor kiderült hogy a látogatók közül ketten is vitorlázunk, azonnal különböző feladatokkal bíztak meg bennünket, nem kis örömünkre. Ezek közül a komolyabbat, azaz a nagyvitorla felhúzását megnyertem ami simán ment egészen az utolsó másfél méterig, ahol is elhágy erőm, a kötél meg mintha megszorult volna. : ) Azután a legénység egyik tagja megmutatta a trükköt, de még így is elég nagy erőfeszítést igényelt a dolog. /A művelet természetesen nem hétpecsétes titok, de úgyse tudnám érthetően leírni ezért csak annyit mondok, hogy egyik lábunkkal rá kell támaszkodni az árbócra!/
Innentől egy jó darabig csak az élvezkedésnek és a csapásváltáskor elengedhetetlen túloldalra történő átülésnek /ugye liberáról van szó/ kellett eleget tenni.

Itt feszítek elöl : )

Átutazóként ugyan de belecsöppentünk egy versenybe is ahol mi vendégek jobban érzékelhettük hogy mit is tud a hajó. Ahol a többiek döcögtek mi nagyon jól haladtunk, ahol a többiek jól haladtak mi úgy mentünk el mellettük mintha állnának. És itt komoly hajókról beszélek, sőt az egyik népszerű Balatoni cirkáló is inkább csak vízen úszó akadálynak tűnt mint ellenfélnek. Persze a huszonegy méteres! árbóc megtette a maga hatását. Ahol a többiek vitorlája véget ért a halfej formában, a mi hajónké még ott is fogta a szelet.

Pazar vitorlabeállítás...

 Ezután jött a nagy lehetőség, miszerint a bátor érdeklődők beülhettek a grószsott mellé, kipróbálni, hogy mégis milyen erőviszonyokkal kell szembenézni mikor a nagyjából kilencven négyzetméteres vászonnak nekitámaszkodik a szél.
Egyébként a legénység a következőképpen  helyezkedik el, előről hátrafelé: egy fő az orrvitorlát cseréli, őt ezen a hajón valamiért zongoristának hívták, egy fő génuás, ő mindig a szél alatt ül, folyamatosan állítja a vitorlát és figyeli a forgalmat, sok fő legénység akik a kormányos utasítására helyezkednek el a hajón, egy fő grószsottos / idővel ez lettem én/, kormányos, lékocsis, és leghátul még valaki aki a nagyvitorla finombeállítását végzi. Tehát ilyen elrendezésben haladtunk mikor mintegy a teszthajózás végét jelezve felbukkant a motorcsónak, fedélzetén a második egység vendégekkel. Isten a megmondhatója, hogy én át akartam szállni. Még meg is mozdultam a motoros irányba, de abban a káoszban senkire se tudtam rábízni a vitorlakötelet és minden hajós tudja hogy a hajón tartózkodók testi épsége az elsődleges. Ha ennek az az ára, hogy továbbra is mancsaftolnom kell a Sponsin, hát bánja fene, duzzogva ugyan, de maradok... : )
Bő fél óra után először csak elcsípett, azután pedig rendesen beterített minket az égi áldás. Szó szerint szakadó esőben vitorláztunk a kikötőig. A társaság nagyrészét partra vitték, a kemény mag pedig a kikötőbe tolástól! a kikötésig segített a csapatnak. Feledhetetlen élmény volt és hiába is próbálta, ezen szemernyit sem tudott rontani a ránk rontó húszperces zápor. Vizes sport -ahogy a nagyok mondják...
A legénység segítőkész, közvetlen és nagyon szimpatikus volt. Minden mozdulatukból látszott hogy komoly egységet képeznek, és ha csak három órára, de azért én is részese lehettem ennek a nagyhírű csapatnak.
Két érdekességet tartogatok még a számotokra. Az egyik, hogy a decknek ugyanolyan tapadása volt száraz időben mint a szakadó esőben, a másik. hogy néha teljesen más szél fújt nyolc és húsz méteren, azaz amíg a vitorla közepe jobb oldalról kapta a szelet addig a teteje bal oldalról. Vicces látványt nyújtott negyedszélnél amikor a grósz alsó kétharmad része balra, a felső egyharmad része pedig jobbra volt kidagadva. Kérdezte is a skipperünk: -Na Urak, most mihez állítsam be a vitorlát? : )

Spártai belső, maximális élvezet

Ezek után a nyaralás legnehezebb része következett, azaz ilyen élményekkel a hátam mögött összecsomagolni, hazavezetni a naplementében, és valószínűleg egy évre elbúcsúzni attól a hatalmas, gyönyörű, fátyolos zöld színű víztől amelyben úgy eltud veszni az ember tekintete, mint a legigézőbb női szemekben...

Álmatlanság ellen

A várt kiadós izomláz elmaradt, helyette csak itt-ott fájt ez-az a rákövetkező napon. Azt hiszem ez is olyasmi lehet mint a sziklamászás, ahol is ki kell alakulnia az úgynevezett sziklamászó izomzatnak és csak onnantól élvezheti a polgár mellékhatások nélkül a dolgot, és úgy látszik kezd életképes lenni a finnezős izomzatom. : )
A vitorlázások után az élmények és a túlélés sikerének hatására mindig felfokozott állapotba kerülök, és ez az érzés estére sem akar csillapodni. Tehát mikor leülök a számítógéphez, hogy beszámoljak nektek a történtekről még javában az események hatása alatt vagyok, így fordulat elő hogy nagy izgalmamban kimarad valami a bejegyzésből. Ahogy legutóbb, mikor a finnes indulást ecseteltem elmulasztottam magát a hajóralépést valamint a hajóelhagyást megemlíteni, aminek rejtett szépsége abban mutatkozik meg hogy csak a hajó középvonalában ajánlott a deckre lépni, ellenkező esetben rövid úton a tóban találja magát a vitorlázó.
Úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt egy reklám a tévében ami az eredeti magyar téliszalámit népszerűsítette. A hirdetés többé-kevésbé abból állt, hogy más országok kutatói próbálják megfejteni illetve kielemezni a szalámi összetevőjét, vagy titkát de minden alkalommal az utolsó pillanatban valaki megdézsmálja az ellenállhatatlan csemegét. A reklám ismétlődő fő mondata pedig így hangzott: "Valami mindig közbejött."
Nos, ugyanez áll a finnezésemre is. Hazafelé autózva -mialatt a kocsiban gondosan kiterítve szárad a neoprén felszerelés- rendszeresen fogadkozok, hogy most amíg bennem van az érzés, meg a lendület, meg amíg meg nem kopik az a nagy komoly tudásom, addig gyorsan újra eljövök, és ha nem is holnap de legkésőbb a jövő héten ismét belevetem magam a kalandokba. De Ti, Kedves Olvasóim, nyilván tudjátok mi történik velem a következő héten, meg az utánakövetkezőn és persze a rákövetkező közel két hétben: valami mindig közbejön. Ezért türelmetlenül vártam az augusztus végét, mert a statisztika alapján akkorra jutok el Agárdra, de lássatok csodát: tegnap ismét finneztem!
Egyébként nagyon vágytam már egy eseménytelen, csendes, nyugodt, egyenletes-közepes szeles vitorlázásra, na de ennyit még a jótündértől se kérhet az emberfia és a tapasztalat egyre inkább azt mutatja, hogy az említett kívánalmak nem ebben a hajótípusban válnak valóra.
Az a jó hír fogadott Agárdon, hogy megjavították a finn dingimet és ezt még tetézte hogy nem akárkivel találkoztam a kikötőben, hanem Péterrel a hajóssulis oktatómmal, aki azon túl, hogy emlékezett rám három év és kitudja hány száz tanonc távlatából, elismerően nyugtázta hogy finnezek és még a hajómra is kíváncsi volt. Mellékesen jegyzem meg, hogy jó úton haladnak a tárgyalások Sipivel és jövőre levihetem és kellő ideig a vízen is hagyhatom Ibolyt, hogy a deszkák bedagadjanak és száraz belsővel, vitorlás hajóhoz méltón kipróbáljuk a művemet.
A mai lecke azzal kezdődött hogy a vitorlát mostantól a vízen kell felhúzni a kényelmes és biztonságos szárazföld helyett mert, idézem: "Ez is része a szakmának!" Szinte hiányzott is volna az a közel tíz percnyi gyötrelem abban a négyes-ötös szélben... No mindegy, mint tudjátok most jön az hogy irány a hajó és a kormánylapátot a helyére kell tenni, amivel nincs is semmi probléma, de a javítás alatt leszedték a kormányhosszabbítót, amit sikerül ugyan visszaimádkoznom a helyére, de kint a vízen még háromszor esett szét menet közben... A végleges megoldást a hajóban talált rövidke kötél és a jó öreg röffcsomó : ) jelentette. Értem én hogy túlélő típus, na de ennyire..?
Eléggé pöffös és forgolódó szelünk volt, mondhatom hogy szokás szerint, és a Mester felállított hármunknak /merthogy ennyien finneztünk aznap/egy háromszög alakú pályát, amit időről-időre átépített úgy, hogy fokozatosan ugyan, de egyre nehezebb volt teljesíteni. Négy órát töltöttem a pályán. Fordultam, kicsit majrézva de azért meghalzoltam abban a jó kis szélben elégszer, megszereltem a kormányhosszabbítót /ugye többször is/ és élveztem a hátszelezés számomra ellentmondásos /félelmetes ugyanakkor lelki békét árasztó/ örömeit.
Ennek eredményeképp a ház előtt alig tudtam kiszállni a kocsiból és estére még annyi erőm se maradt hogy összeszedjem és megosszam veletek a gondolataimat. Elégedetten elkanalaztam egy doboznyi jégkrémet, befeküdtem a békésen ringatózó ágyba és a néhány perc múlva bekövetkező elalvásig idilli hangulatban idéztem fel magamban a kimerítő, ugyanakkor rendkívül élvezetes napot. Így jelentett ez az este a nejemnek is nyugalmat, mert a kimerítő finnezésnek köszönhetően mindössze néhány bágyadt puszira futotta tőlem, szóval még a kósza gondolata se merült fel annak hogy molesztáljam... : )

Újra Piroskával

Élvezetes finnezés ide, tanulságos vitorlázás oda, ez a szörnyeteg /kék hajó/ rendesen odatett a másnapomnak. Olyan izomlázam lett, hogy ihaj, pedig teljesen indokolatlannak éreztem mégpedig a következők miatt. Egyrészt az általatok ismert edzéstervemet módosítottam annyiban, hogy a boxzsákolást egy lassan gyógyuló könyöksérülés miatt véglegesen kivettem a listáról és helyette más, saját testsúllyal végzett gyakorlatokat csinálok, valamint a futást és az ugrókötelezést is leváltottam egy klasszisokkal élvezetesebb lábedzéssel, de lássuk a részleteket.
Egy tavaly novemberi túlköltekezés miatt -tízéves megismerkedési évforduló+aranylánc+fél havi fizetésem megy a levesbe : ) elkezdtem bringával bejárni a munkahelyre. Ez beosztástól függően tizenhét vagy huszonhárom kilométer. Eleinte kicsit döcögősen ment a dolog -bár a fájdalmas emelkedők és a szembeszeles részek kegyetlenségét is enyhítette a gyengéd női szeretet- de idővel úgy megtetszett, hogy mostanra mindenhova kerékpárral megyek. Ez havi szinten négy-ötszáz km.-t tesz ki, ami egy komoly versenyzőnek nem tétel, de nekem hétköznapi embernek bőven elégséges, emellett számtalan előnyei közé vitathatatlanul beletartozik hogy elegendő idő jut a gyengébbik nem szemmel tartására : )
Viszont úgy látom, hogy súlyzózhatok meg bringázhatok én ész nélkül, ez a finn dingi hajótípus mindig rátalál és megkínozza azokat az izmokat amikre egy normál életvitelnél nem, vagy csak alig-alig van szükségem. Habár valamelyik nap elvittem a kisebbik lányomat egy Yxilonos túrára és utána is mindenem fájt szóval lehetséges, hogy az évek jóformán észrevétlen, de annál könyörtelenebb múlása okolható a gyötrelmeimért. : )
Ilyen előzmények után készültem az újabb bevetésre, és tegnap este mikor megnyitom a hajóosztály oldalát mit kell látnom? http://finnclass.hu/agard-helyi-szelroham/   A főoldalon szinte vezércikként, tolakodva ront rám a hír miszerint egy tábla lemezt lefújt a nagyerejű szél a tetőről és /átmenetileg/ használhatatlanná tette kedvenc, sokat dédelgetett hajómat. Mármint amit bérelni szoktam...
Így találkoztam újra az első finn-dingimmel, de a randevúra árnyékot vetett az erős délkeleti szél, és nem csak azért mert ilyenkor a legnehezebb elhagyni a kikötőt. Tudom, emlékszem arra amit a múltkor írtam, azaz minden szélirány mellet ki tudok hajózni, de a DK-inél a következő a helyzet: adott egy kb. húsz méterszer tizenöt méteres gondosan körbebetonozott vízfelület ahonnan egy nagyjából három méter széles kijárat van, és csak ebből a "ketrecből" lehet biztonsággal elindulni mert a többi helyen a sporteszközt ráfújja a szél a mólóra, így okozva kellemetlen perceket a kormányosnak, és mély sérüléseket a hajónak.
Le sem írom hogy mennyit töketlenkedtem az indulással de igazság szerint nem csak én voltam a ludas. Tehát hogy néz ki az elindulás ezzel a túlélő típussal? Hajó szélirányba vitorla fel, rögzít. Sólyakocsival a hajót vízretesz, utána a kikötőkötéllel kikötöd a hajót, sólyakocsit ki a partra. Beszállás a kikötött hajóba, svertet leenged, kormánylapátot helyére tesz, vissza a mólóra, hajót elköt, kormányos villámgyorsan beugrik és elégedett mosollyal elindul. Erre mi történik? A mólóralépéskor elszakadt a kikötőkötél és a hajó legalább egy méterre eltávolodott... Itt nem lehet tökölni mert pillanatok alatt a betonon köt ki a hajó, szóval már készültem a vízbeugrásra és onnan bemászok, mikor egyetlen pillanatra megállt Piros. -Gyere ide. Mondtam igazából nem is tudom miért, és azt se hogy mire számítottam, erre mi történik? Igen, az amire gondoltok, a hajó elindult felém és pont annyira megközelített hogy be tudjak ugrani. Alig akartam elhinni... Nyilván a szél változtatott irányt és nem az én hívószavamnak volt ilyen misztikus hatása, de számít ez? A győztesnek nem kell magyarázkodnia. : )
Így kerültem pillanatok alatt a strandolók és a vitorlások figyelmének középpontjába, hogy aztán aggódó tekintetük kíséretében végre célba vehessem a nyílt vizet. Zárójelben annyit azért hozzáfűznék, hogy nem csak ők aggódtak... : )
A vitorlázás maga -leszámítva a kezdeti nehézségeket és a forgolódó, néha felborítani szándékozó szelet- szokás szerint rendkívül élvezetes volt. Kezdek belejönni a hátszelezésbe, legalábbis annyira, hogy nem tojom össze magam minden egyes billenésnél, de hogy rezzenéstelen arccal tekerjem le a kupakot a vizespalackról az még várat magára. : )
Kikötésnél természetesen újra irány a betonkaloda, de hátszélben berongyolva túl nagy a sebességem, szóval csináltam valami fordulás félét, újra ki a tóra azután újra a betondzsungel és másodikra sikerült partot érnem.
Eléggé elfáradtam és sejtettem hogy holnap milyen izomlázzal kell szembenéznem, ráadásul bicajjal tekerek be a gyárba, szóval semmi kímélő üzemmód, úgyhogy igazán megérdemlek egy kis jutalmat.
Így történt hogy idén először, saját elhatározásból fürödtem a Velencei tóban.

Bestia

Közel egy hónap után ismét vízre szálltam méghozzá nem is hétköznapi körülmények között -bár ezidáig egyetlen finnezésemet se tudnám hétköznapinak nevezni. A mostani apropója, hogy egy kétnapos verseny közepébe csöppentem bele, persze nem szó szerint mivel annak jelenleg több akadálya is van. Érdekességképpen annyit, hogy kizárólag ötven felettiek részére indították, és a kedvenc hajómat kibérelte egy hetvenkét éves! sporttárs. Se rajta, se a többieken nem látszott a valós életkor így két dologra gondolhatunk: vagy jótékony füllentéssel többnek vallják magukat csak azért hogy részt vehessenek a versenyen, vagy a szabadban, a jó levegőn vitorlázással eltöltött évtizedek tették őket fiatalabbá illetve fiatalossá. És ez a valószínűbb. : )
Ennek okán annyiban érintett a dolog, hogy megkaptam mumusomat, a kék hajót. Mint tudjátok eddig két alkalommal ültem meg a paripát és mind a kétszer a tóban fejeztem be a vitorlázást, ráadásul másodszorra nagyon zord körülmények között. Nyünyögtem kicsit de másik hajó híján kénytelen voltam elfogadni az ajánlatot. Különben is: egy napon le kell győzni a félelmeinket!
Hááát megpróbáltam... És képzeljétek, sikerült! Igaz nem minden akadály nélkül, de igen megültem ezt a zabolázatlan jószágot, pedig Ősumáksága mindent elkövetett hogy borsot törjön az orrom alá.
Akkor kezdjük a széllel. Erős négyesnek mondanám /édes Istenem, az iskolában hogy örültem volna ennek : ) / szóval teljesen vállalható a dolog, de időnként rendesen felerősödik, nyilván azért hogy ne érezzem annyira nyeregben magam. Megvárom amíg a versenyzők elhagyják a kikötőt, segítek ahol szükséges és most jövünk mi: én és a majré.
A kikötőből való kiállással nincs semmi gond, és talán egy napon maga a kikötés is ilyen olajozottan megy majd. A napi penzum mondhatom hogy a szokásos: negyedszél-negyedszél-hátszél.
A gondok akkor kezdődtek amikor a sotkötelet a klemmbe akartam akasztani. Ez egy nagyon vastag kötél és alig fér el a neki kiszabott helyen, úgyhogy néha két kézzel kellett beerőszakolnom a helyére, csak akkor meg senki se fogta a kormányt. Jogosan merül fel bennetek a kérdés, hogy eddig miért nem vettem észre? Nos mikor először kaptam meg az említett hajót, akkor még nem mertem a helyére tenni a kötelet, egész idő alatt kézben tartottam, még örültem is hogy milyen vastag, /hát ez elég kétértelműre sikeredett/ és nem vagy csak alig akart kicsúszni a kezemből. A március végi rapid edzésemen pedig jóformán lélegzethez se jutottam máris a tóban találtam magam, utána meg még kevésbé jutottam lélegzethez. : )
A vízijármű kettes számú merénylete a nagy mennyiségű, ismeretlen helyről beáramló víz volt. Emiatt végig nyitott ventillel kellett robognom és nem volt helye a megállásnak vagy akár a lassú haladásnak sem. Bár a ventilt eleinte mindkét esetben becsuktam, de ezzel mindössze annyit értem el hogy csak egy helyen -valahol a hajófenéken- jött be a víz. Ott pedig jött szorgalmasan. Ebből következett hogy haladni kell mint a cápa, nincs mese.
Ezt tetézte az olykor megerősödő és forgolódó szél a következő tréfájával. Szokás szerint a kikötő előtti részen csapatok, északi szélben és mikor úgy kétszáz méterre megközelítem a nádszigetet a szél olyan szinten felerősödik, hogy hiába lógok kint a kilencvennégy kilómmal a finn-dingiből, úgy megdönt hogy a hajó oldalán megyek és kezd a túloldalon is berongyolni a víz. Kiérve a "veszélyes zónából" : ) pedig ide-oda fordulgat, hogy elveszítsem a nagy nehezen megszerzett sebességemet valamint hogy össze-vissza billegtesse a hátszélbe fordult finnt és rémült kormányosát. És akárhányszor mentem arra, mindig ugyanezt tapasztaltam. Szóval elég emberes volt na, de érdekesség hogy egy ekkora tavon is mint a Velencei, előfordulhatnak ilyen szintű különbségek.
Szó mi szó, kerek egy óra szenvedés után ráhangolódtam a hajóra és kezdett élvezetes lenni a dolog, úgyhogy még egy bő órai gyakorlás után engedélyeztem magamnak egy jutalomkört, értelemszerűen gondosan elkerülve a félreeső, elhagyatott helyeket. : )
Hogy sikerült-e délutánra megszeretnem a kék hajót? Azt azért nem mondanám, de kezdek ott tartani hogy nem félek tőle. Sőt, jobb lesz ha Ő kezd el félni tőlem! : )

Kiegészítés a tanévzáróhoz

Egyetlen gondolat erejéig visszatérve az éves összefoglalómra ma már megmosolyogtat a gondolat hogy versenyezni szerettem volna az akkori nulla tudásommal, ami igaz hogy sokat gyarapodott az elmúlt évben, ennek ellenére azt veszem észre magamon, hogy minél többet tanulok annál kevesebbet tudok. Érthetőbben fogalmazva, ahogy egyre inkább kezdek belerázódni a dolgokba úgy veszem észre, hogy milyen csekély tudással ültem a finn-dingibe és ami még ennél is fontosabb: az azóta megszerzett tudásomon még mennyi gyarapítani való van.
Persze nyilván el fogok tudni vezetni egy nagyhajót, /ahogy ez két évvel ezelőtt sem jelentett gondot/ de van valami, ami nem hagy nyugodni ennél a típusnál. Elkerülve a mostanság laposra koptatott kihívás szót inkább úgy fogalmazok hogy egyrészt szeretném kiismerni ezt a több mint hatvan éve töretlen népszerűségnek örvendő hajótípust, másrészt meg nagyon megszerettem ezt a fajta vízközeli vitorlázást, még ha esetenként ez a vízközeliség több annál amit komfortosnak tartok. : )
És az is szembeötlik, hogy már nem csak úgy találomra jövök-megyek a tavon hanem tudatosan a szél figyelembevételével választom ki a menetirányt.
És most következzen egy kis kitérő, mert hogyan - hogyan nem a vitorlázásról a lövészet jutott eszembe, mégpedig annak is a kezdő szakasza. Tapasztalatból mondom, hogy az első /tanulgatós/ időkben meglepően jó köregységet képes lőni a polgár, ellenben /igaz csak átmenetileg/ mindez a "tudás" egykettőre szerte foszlik, mihelyt az emberfia elkezdi komolyan belevetni magát a dolgokba. Hát igen, a kezdőnek minden egyes lövés örömet szerez ami nem követel emberéletet : )  ennek köszönhetően felszabadultan és az izgalmak ellenére kiegyensúlyozottan lő, de mikor a haladó szakaszba kerül, ott már tudatosan szeretne jól szerepelni és ha egyetlen lövés nem sikerül, akkor oda a lelki béke és vele együtt a várt eredmény. 
Ez mindössze annyiban kapcsolódik a vitorlázáshoz, hogy egyszerűen nem fér a felembe hogy emlékeim szerint miért finneztem oly önfeledten tavaly nyáron, és miért érzem úgy, hogy ez a szezon az ügyetlenkedések időszaka? Ámbátor lehet hogy illene beleolvasni a múlt évi bejegyzésekbe, pontosan mennyire is voltam akkor önfeledt... : )
A legutóbbi vitorlázást csak két-három mondatban ismertettem, de ne is reménykedjetek abban hogy megkíméllek benneteket a részletektől.
Ahogy szeretem, már dél előtt a kikötőben vagyok és amint az előrejelzésben írták ez bizony erős ötös szél hatos befúvásokkal, pontosan ahogy az idei első vitorlázásom alkalmával, mikor is a majré és a borulás főszereplése mellett én csak ügyetlenül statisztáltam. Tartom magam a márciusi fogadalmamhoz miszerint ilyen időben nem erőltetem a vízre szállást, ebből kifolyólag inkább hasznossá teszem magam. Hajóponyvázás, ladikátúsztatás és néhány kisebb szerelési munka után megérkezik a légmozgás várva várt enyhülése, bár átöltözés közben az emeleti ablakréseken befütyülő szél elbizonytalanít.
De a parton bizony nincs helye a pöcsölésnek. Komolyan mondom, tök ügyesen elindulok /már megint : ) / és kint a vízen is jól boldogulok. Tartom az irányt, a fordulásokat is elfogadhatóan csinálom bár néha a kormány kiesik a kezemből... -Nem baj ezen ma csiszolok egy cseppet, de most irány a kikötő előtti rész, hiszen ott vár kitartó oktatóm: A Mester. Odaértem és innentől van egy kis képszakadás. Talán halzoltam vagy csak szerettem volna, netán spontán halzoltam...? Ha megfeszítenek se tudom mi történt. Azt vettem észre amit már tudtok, azaz az árbóc vízszintesen, ennek következtében a hajó egyik fele az árbóc vonaláig víz alatt, közben a bum büszkén ágaskodik az ég felé és fogja be a szelet. Ismerős a szituáció és tennem kell valamit, méghozzá azonnal hiszen ez az egész rövidebb idő alatt történt mint amíg leírtam. Ösztönösen ráálltam a víz alatt lévő deck belső oldalára és felsőtestemmel nekivetődtem a másik -normál helyzetben jobb- oldalának és a hajó újra úszott. A gyors vitorlaállítás közben se tudtam nem észrevenni a kokpitba merített nagy mennyiségű vizet, annál is inkább mivel rendesen visszafogta a finnt. Annyira persze nem hogy ne tudjak elindulni, de komolyan aggasztott, hogy a hajó orra úgy túrta a vizet mint mikor egy tengeralattjárót látunk merülés közben. Próbáltam kinyitni a ventilt, amihez ugye nekem is előrébb kellett mennem szóval a merülés egyre jobban fenyegetett. A nyitás persze nem sikerült, én meg azt hittem igen és bokáig érő vízben vitorlázva vártam a csodát, ami persze elmaradt. Azután valahogy megint odamerészkedtem, sikeresen kinyitottam és végre felhangzott a várva várt szürcsölő hang, ahogy a sebesség hatására a tó vize megnyugtatóan csordogált vissza eredeti helyére.
A többit pedig már tudjátok, és mostanra azt is hogy kora este egy fáradt de elégedett vitorlázó autózott hazafelé, zsebében a baráti bizonyítvánnyal és az egyesület éves belépőjével.

A 2013/2014 tanév egyéni nautikai elemzése illetve értékelése : )

Kereken egy évvel ezelőtt vetettem magam a finnes kalandokba, és soha nem fogom elfelejteni az első próbálkozásomat. Meleg nyári nap, a szél akár a mesében: hol volt, hol nem volt... Egyedül az előző bejegyzésben említett hetvenes sporttárs van a vízen a fél évszázados fahajójával. A jelenléte egyébként rengeteget segített, mert a hajóval való ismerkedés közben és a nagy szélkeresésben legalább láttam hogy milyen irányba kéne haladnom. Persze csak akkor, amikor megmozdult a levegő. Az Öregúr tapasztalatból megnyugtat, hogyha elmegy az a felhő a fejünk felől akkor szél is lesz, én meg csak csalódottan vakarom a fejem a tó közepén, hogy a szülinapomra mégis inkább a thai masszázst kellet volna választanom a kecsegtető, ámbár mostanra kétséges élvezeti értékű finnezés helyett.
Nem számoltam hogy hányszor voltam vízen, /a blogból nyilván kiderül/ de ez ahhoz kevés volt hogy megtanuljak finnezni ahhoz viszont elég, hogy bármilyen szélirányban ki tudjak állni a kikötőből, és vissza is tudjak jönni. Vitorlával.
Ahhoz kevés volt hogy egy közös hajózás alkalmával megzavarjam az élen haladókat, ahhoz viszont elég, hogy elfogadható távolságon belül maradjak a többiekkel.
Ahhoz kevés volt hogy a kikötő elhagyása közbeni izgalmakban ne száradjon ki a szám, ahhoz viszont elég, hogy hátszélben is ki merjek ülni a hajó oldalára.
Ahhoz kevés volt hogy könnyedén elkerüljek bármiféle borulást, ahhoz viszont elég, hogy kezdjek beletanulni a vitorla beállításába még erős és erősen változó szélviszonyok között is.
Egyébiránt csak most tudatosult bennem, hogy az elmúlt egy év során nem is ültem "nagyhajóban" pedig /így hirtelen/ komolyan elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon a koszon kívül ragadt-e rám valami amit használhatnék egy huszonvalahány lábas hajó vezetésekor.
Szóval a felsoroltak figyelembevételével már egész jó osztályzatban gondolkodtam, a bökkenő csak az hogy a jegyet soha nem a tanuló adja magának, hanem az oktatója. Az oktatómnak pedig ma egy egész órán keresztül csak púp voltam a hátán a vízszintesbe állított árbócommal!! /a borulást ennek ellenére sikerült megúsznom : ) / a tóból átmenetileg a hajóba importált kb. százötven liter vízzel, az ügyetlenkedésemnek köszönhetően ki nem nyíló ventillel és az időnként kezemből kieső kormánnyal, így aztán tanév vége ide, nyári szünet oda, nem is álmodhattam kitűnő bizonyítványról.
Az említett óra leteltével a Mester kivitte a hajóját a partra én meg kétségek közt őrlődve /nagyon helyesen/ a vízen maradás mellett döntöttem. Végre egy viszonylag egyenletes északi szél, jó négyes erősségű, az elmaradhatatlan ötös pöffökkel tehát bolond lennék nem maradni még bő két órát és a kikötő és a nádsziget közti részen, nem gyakorolni a fordulást, a "hátszeles perdülést" ahogy Gyulabá mondaná, meg úgy általában magát az életben maradást ezen a kis tollfosztón.
Ha ebbe a bekezdésbe azt írom, hogy micsoda faszányos gyerek voltam és minden zökkenőmentesen zajlott, akkor bizony az én hűséges olvasótáborom /amely jobb napokon akár huszonkilenc főt is számlálhat : ) / rögtön gyanút fog és hitelét veszíti az egész oldal, szóval ahogy megszokhattátok tőlem, marad az őszinteség. Ami jelen esetben annyit takar hogy nem követtem el nagy hibákat, de inkább úgy pontosítanék hogy nem vétettem komolyabb ön és közveszélyes cselekményt, bár a mai délutánon a "köz" szó alatt egy fő bójára kikötött horgászt és két oktatóhajót kell értenetek...
Eléggé elfáradva, kellemes hármas szélben rongyoltam be a kikötőbe, ahol is a partot érést követően a következő /szerintem nagyon jó/ osztályzatot kaptam:
"Innen a partról néha egészen úgy tűnt mintha tudnál vitorlázni."

Zűrzavar és borzalom

Vele lenni jó nagyon és ha bárhol máshol lehetnék, én akkor is vele maradnék. Hallhatjuk az Európa Kiadó "Toporzékolok" című dalában a nyolcvanas évekből. /aki közületek életkora folytán nem ismeri a dalt, és most kíváncsivá tettem a szalagcímmel, nos az az olvasó kösse fel azt a bizonyos felkötnivalót, mert erős idegzetet kíván a korabeli alternatív sláger/ : )
A dal távoli rokonságban sem áll a vitorlázással, mégis valamiért ez a szövegrészlet jutott eszembe mialatt a szél szeszélyeinek próbáltam megfelelni a mai /változó irányú/ déli szélben.
Egy dolog biztos, ha nem egyértelmű szélnyilacska lesz az előjelző oldalon, hanem az a forgókanalas féle, akkor csak abban az esetben megyek finnezni, ha elvonási tüneteim vannak. /ahogy ma is/ : )
Déli tizenkettő, telefon, mehetek a Mester is ott van és a jelenléte mindig jó hatással van rám, szóval telve optimizmussal vágok neki az útnak és érkezek a helyszínre. Az ilyenkor szokásos előkészületek után elindulok, majdnem rommá törve egy hetvenéves bácsi ötvenéves fahajóját, de az utolsó utáni pillanatban sikerült megmentenem mindkét sporteszközt, és nem utolsó sorban a becsületemet is. : )
Felocsúdva a stresszből mondhatom, hogy szokás szerint kínlódok egy kicsit a hajóval mire beugranak a múltkor tanultak a negyed és a hátszéllel kapcsolatban. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy egész ügyes vagyok. Figyelem a széljelzőt, a vitorlát, a vitorlán lévő széljelzőket, a "forgalmat", állítok a köteleken közben sasolom a vizet mert néha bizony mindenféle udvarias kopogtatás nélkül betoppan egy pöff...
De ez a változó irányú szél... ha nem is az életem, de mindenképpen a mai napom megkeserítője.
Nem terhellek benneteket unalmas részletekkel, szóval próbálok lényegre törően fogalmazni. Ezt pedig a címben olvashatjátok. A leírás szempontjából teljesen mindegy hogy milyen irányba, de kiegyensúlyozottan haladok mikoris a szél /szó szerint egyik pillanatról a másikra/ húsz-harminc és van hogy több(!) fokkal eltér az addigi iránytól és próbálja felborítani vagy jobb esetben megállítani a hajót. A tőkesúlyosokat persze ez nem zavarta, de voltunk kint néhányan akik az életünkért küzdöttünk.
Egy nőnemű olvasóról biztosan tudok és nem kizárt hogy rajta kívül más is olvassa az oldalt a gyengébbik /bár szerintem inkább a gyengédebbik/ nem képviselői közül, és egyiküket sem szeretném se elveszíteni se megbántani, szóval maradjunk annyiban, /említés nélkül hagyva a testrészeket/ hogy a rengeteg figyelmet igénylő manőverezésnek köszönhetően sok helyütt ömlött rólam a víz. : )
Tavaly egy kedves ismerős említette, hogy mennyire fontos a  "vízen eltöltött órák" száma. Hát a mai napom teljes mértékben ezt támasztja alá és akármilyen kemény és néha bizony keserves is volt, de ez az óraszám ha nem is könnyen, de kettővel azért növekedett. : )

Szárazföldi kapitány

No, persze a legutóbbi bejegyzés óta sem vitorláztam, szóval valamennyire biztosan csalódást fogok okozni, ellenben látom hogy mennyien látogatjátok az oldalt /köszönet érte/ és ezért bátorkodtam, hogy ismételten a gondolataimmal gyötörjelek benneteket. Egyébiránt a gugli pénzkereseti, plusz hirdetési lehetőséggel is felkeresett. Engem! Most vagy marha nagy bajban van ez a világunkat jó értelemben behálózó multi, vagy /és én inkább ezt tartom életszerűbbnek/ hála nektek Hű Olvasóim, valahol odafent komoly lehetőséget látnak a blogban.
Egyelőre nem fogott meg a dolog, de ha egy napon : ) potencianövelő reklámok és pikáns celebhírek fogadnak benneteket a Vitorlás a kertben megnyitásakor, akkor csakis azért történik mert le vagyok égve. : )
Ettől függetlenül a Tullamore Dew-tól történő megkeresések külön elbírálás alá esnek.
És hogy miért nem hajóztam. A múltkori edzés után eldöntöttem, hogy amint tehetem ismét célba veszem Agárdot, de az égiek valamilyen okok folytán ellenem voltak.
Erős szél, /és itt tényleg erősre gondolok/ munkahely, család : ) , eső, szélcsend, komoly megfázás magas lázzal, Ivett.
Náluk lehet reklamálni a hetek óta elmaradt vitorlázás és a hozzá tartozó élménybeszámoló hiánya miatt. Mialatt a finnezésre félretett pénzem értetlenül figyel a kis befőttes üvegben, Edző Bá csak ennyit mond a telefonba: "Lesz rá időd a nyáron." Persze ebben is igaza van, csak úgy érzem, hogy amit egy kiadós vitorlázás során megtanulok, azt a hosszú kihagyás alatt elfelejtem. Még, ha ez nincs is teljesen így, azért a gyakorlás jó lenne, nem beszélve arról hogy én is szeretném már élvezni a dolgot amikor negyedszélben úgy emberesen beterít a hullám, meg mikor hátszélben végre fel merek ülni a hajó oldalára és a csobbanó víz kíséretében (látszólag) békésen ülve sergetek.
Ha a jövő hétre meggyógyulok és ezek a női ciklonok is elmennek melegebb éghajlatra, akkor végre belevethetem magam a dologba.
Hajózásban nem, hajóépítésben viszont volt szerencsém részt venni egy napsütéses májusi napon, mikor Gyuri barátom /egykori hajóssulis osztálytárs/ aki őszinte bizalommal hitt az én műgyantás múltamban és megkért egy komolyabb javításra, amire egyszerűen nem tudtam és nem is akartam nemet mondani.
A sikeres vagy ne adj' Isten sikertelen munka tényleges eredményéről a nyáron, tartósságáról pedig majd harminc év múlva olvashattok : )

Csaba, magával mára végeztem

legközelebb innen folytatjuk! Hangzott el délután fél hatkor Sipi szájából a felszabadító mondat és ettől kezdve csak egy hosszabb hátszeles résszel és a kikötéssel kellett megbirkóznom, de lássuk az előzményeket.
Nyárias napot, huszonhárom fokot és a múltkorinál barátibb -négyes ötös- szelet ígértek, és ezek az ígéretek teljesültek is. Ott vagyok a helyszínen időben, de sehol senki szóval türelmesen várok /aki vitorlázik, ne siessen : ) / mikor telefonon közli velem a Mester, hogy később jön, egyébként meg összerakta nekem a tavalyi hajómat /ha már annyit sírtam érte/ itt és itt találom, menjek ki egyedül.
Ööö.. izé, hát persze. Felszerelek, beöltözök, készülök az induláshoz, de ez a szél marha erős. Ráadásul nekem tök rossz irányból fúj, bár ez a szelet egyáltalán nem érdekli.
Sehol egy lélek. Néhány horgászt leszámítva a tó teljesen üres, magyarán mondva most marhára észnél kell lenni, mert ember nincs a környéken aki egy elbaltázott manőver után kimentene.
És ez az elindulás...
A Kéjjel nappal című filmben Cameron Diaz az álmairól mesél és valami olyasmit mond, hogy ez is teljesül majd egy napon, mire Tom Cruise azt mondja: -"Egy napon, azt jelenti: soha."
Ennek ellenére az jut eszembe, hogy egy napon majd nem okoz fejfájást a kikötőből való kiállás, de egyelőre úgy tűnik, hogy Tomnak van igaza. : )
Előre bocsájtom hogy borulásmentes napom volt, szóval akik erről szeretnének olvasni azoknak sajnos csalódást kell okoznom. Tehát fél kettőkor azért elindulok valahogy és haladok is, de ugyanúgy ahogy a múltkor egyáltalán nem érzem a hajót. A manőverek sikerülnek ugyan, de sehogy se találom a szelet, pedig még széljelzőt is kaptam a Mestertől. Töketlenkedek egy darabig de úgy látszik, hogy egy napon fogok megtanulni finnezni és egyre inkább elhatalmasodik rajtam az elkeseredés. Jobb lesz ha kikecmergek a partra, mert a mai és a múltkori napom is kész csődtömeg. Igen ám, de a sólyánál valaki nagyon készülődik és mostanra a tó túloldaláról is felismerem Edző Bá aranyló vitorláját, aki nyilvánvalóan azzal a szándékkal érkezik hogy segítsen, szóval nem merem vállalni gyávaságomat, inkább csak panaszkodok neki egy kicsit, hogy "ma valahogy nem vagyok formában, mi legyen, izé.."
Gondolhatjátok, hogy mennyire érdekelte...
Gyere már Csaba! Hogy a bánatba áll az a vitorla?! Miért arra mész süsd meg? Holnapra akarsz megfordulni kis barátom?! Engedd már ki azt a fránya kötelet!! Húzd már be azt a fránya kötelet! Ülj ki rendesen a kutyafáját ! És a többi, és a többi, és a többi...
/ Itt természetesen nem törekedtem a szó szerinti idézetre. : )
Körülbelül három másodperc alatt tértem magamhoz, felejtve el mindent ami az elmúlt fél órában történt, és jó tanítványhoz híven fejet hajtva a nagyság előtt, hűségesen követtem oktatómat.
S, hogy ezután mi történt? Semmi különös, mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással át a nádszigetek között, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással át a nádszigetek között, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással ...
Szóval mostanra már értitek, hogy a címben szereplő mondat miért is jelentette nekem a megváltást azon az április nyolcadikán.
Elfáradtam? Igen. Alig vártam a kikötést? Igen. Jó volt ez a délután? Nem.
Nem jó volt, hanem pazar!
Egy kishajóban ülve, tizenegynéhány centire a víztől és karnyújtásnyira a nádastól suhan az ember tíz-tizenöt csomóval, miközben békacsaládok brekegése hallik és a melegedő víz felszínén apró halacskák ficánkolnak ezüstösen. Uralkodsz a szél felett, ahogy a melletted haladók is teszik, és olyan békesség és lelki nyugalom száll meg amit nem tudok szavakba ölteni.
És a kimerültség ellenére úgy érzem hogy talán ez az amit egész életemben kerestem.

Tanulmányi kirándulás

A múltkori bejegyzésből kimaradt, hogy mentéskor -létszámhiány miatt- nekem kellett kivinnem a motorcsónakot a kikötőbe. Egyszerűbb volt mint a finnel, ennek ellenére sem sikerült rabul ejtenie a típusnak, szóval folytatódnak vitorlás kalandjaim.
Még egyetlen gondolat erejéig visszatérve a borulós délutánomra, az az igazság, hogy túl nagy falat volt nekem az a szél. Tavalyi emlékeimben még élénken éltek az olykor bizonytalanul induló, de mindig sikeres manőverek, valamint az izgalmat nem nélkülöző elindulások és kikötések képei, de a gyarapítandó tudás és a kihagyott négy és fél hónap túlsúlyba került azon a napon.
Kivételesen Edző Bá se üvöltötte le a hajam. : ) Kiballagott velem a mólóra, közösen megnéztünk néhány borulást, ugyanennyi sikertelen majd sikeres visszaállítást és innen a partról -persze némi magyarázattal kiegészítve- egyszerűbb volt megérteni hol hibáztam el a dolgot. Ekkor felajánlott egy újabb lehetőséget a tanulásra, miszerint az egyik rendezőhajóból megnézhetek egy versenyt.
Az én "fekete napomhoz" hasonló szélviszonyok fogadták a versenyzőket április első szombatján és minden tiszteletem azoké -az optimistes gyerekektől kezdve a finnes öregurakig- akik aznap hajóba ültek, mert a pöffök még a motorcsónakot is odébb-odébb lökték. Segítettem a felborultaknak, "testközelből" láttam a rajtot, a befutót, de talán ami a legfontosabb a fordulást a bójánál, szóval a télen megnézett finnes videók és ennek a napnak a tapasztalatával a hátam mögött képzett hajósnak érezve magam vágtam bele a következő vitorlázásba.
Mikor ismét az önbizalom győzedelmeskedett a tudás felett....

Mentés másként

Nos régen találkoztunk és erről nem Ti, Kedves Olvasóim tehettek, hanem én, de mentségemre szolgáljon, hogy egyrészt alig volt mondanivalóm, másrészt ami volt attól mindenképp szerettelek volna megkímélni benneteket, hiszen a vitorlázás valószínűleg nektek is pont annyira hiányzott mint nekem, és ezen az állapoton mit sem segít egy másik ember siránkozása.
Akkor lássuk csak, hogy hogyan is mártóztam meg háromszor, harminc percen belül március huszonkettedikén a tíz fokos Velencei tóban...
Elöljáróban csak annyit, hogy a Boat-Show-n abban a szerencsében volt részem, hogy (a többi látogatóval együtt) láthattam és /ahh/ meg is érinthettem Berecz Zsombor finnjét. A mögöttem álló hat hónapos rutinnak köszönhetően azonnal szembetűnt néhány spéci átalakítás a hajón, de gyanítom nekem erre nem lesz szükségem. : )
És hogy ez a bejegyzés se maradjon finn-dingi nélkül, íme egy kép a Stradivariusról:

Tehát március utolsó előtti hétvégéje, huszonhárom fok, jó szél, /nekem túlságosan is/ vakító napsütés, ráadásul edzőtábor Agárdon. Huhh, minden adott egy élményteli vitorlázáshoz ennek ellenére tele vagyok rossz előérzetekkel. Napok óta viharos széllökésekkel fenyegetnek, főleg délutánra. Így mire kipakoljuk és összerakjuk a hajókat, hát addigra a szélvédett helyeken is tarajosak lesznek a hullámok. Őszintén szólva alig mertem kimenni. Ráadásul mindenki szöszmötöl a saját hajójával, indulhatok elsőként olyan szélben amiben a "nehezebb" jollékat mint például kalóz, ki sem engedik és a kint lévő négyhetvenes is egyelőre csak nagyvitorlával seder.
Negyvenkilenc kilométert tesz meg a szél egy óra alatt, déli irányból csak azért hogy megnehezítse amúgy is sanyarú életem.
1. Próbálom elszabadítani a kikötött hajót ami annyira megdől, hogy abból a helyzetből csak egyetlen kiút van és az az út a gravitációval van kikövezve. Tehát a neoprén ruhától kezdve, a csúnyácska cipőn át, egészen a mentőmellényig minden friss szerzeményemet sikerült felavatnom /a fejemen lévő sapit nem is említem : ) / anélkül, hogy akár egy métert is megtettem volna a hajóval. A vizet hidegnek érzem, talán azért mert az is és mialatt kikecmergek a mólóra, vigasztalásként megemlítik a sporttársak, hogy egy héttel ezelőtt Farky is ugyanezt csinálta. /Csak nem..? De igen az akire gondoltok, ugyanis sok nagy név fordul meg itt.../
Indulás előtt a biztonság kedvéért jól fejbe veretem magam a bummal és irány a nyílt víz.
2. Ahogy mondani szokták, ez nem az én napom. A kék hajót kaptam amivel semmi bajom nincs /azon kívül, hogy tavaly nyáron ezzel borutam/ de a kormányhosszabbítója egy eloxált alumínium cső, amit képtelenség rendesen megfogni. Még a vizes kesztyűhöz se tapad bármennyire is szorítom. Most már mindegy, a lényeg hogy sikerült károkozás nélkül elhagynom a kikötőt, negyedszélben fordulgatok ügyetlenül, egészen addig amíg kezd elfogyni a tó, szóval bármennyire is halogatom, nem kerülhetem el a hátszelet. Nna, ez annyira hiányzott nekem, mint vaknak a seggberúgás. Gyorsultam, billegtem, borultam. No akkor a tanultak szerint próbálom visszaállítani a hajót, de először is el kéne jutni odáig. A szél egyre távolabbra fújja, én meg úszva próbálom utolérni, ami idővel sikerül is, de mint utóbb kiderült ezt nem az úszástudásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy az árbóc "leszúrt". Fogom a svertet, cibálom lefelé persze eredménytelenül. A szél is ellenem van. Rendesen nekifekszik a felborult hajó fenekének és így kitartóan tolja az árbóc csúcsát az iszapba. Cibálom a hajó orrát is hátha valami eredményre jutok, de hasztalan. Már fázok mire megérkezik a motoros segítség, aki ellát jótanácsokkal, de igazából még most is úgy gondolom, hogy az életemért küzdöttem abban a hideg vízben.
Isten segedelmével sikerült visszaállítani a hajót, de ez korántsem jelentette a borzalmak végét.
3. Visszamászás után a következő kép fogad: rengeteg fenékvíz, a vizespalackom és a céges szivacs már ki tudja merre lehet, de én hősként elindulok és ahogy nyilván kikövetkeztettétek, harmadszor is megfürödtem a tóban.
Na innentől már komolyan aggódtam. Ismét a kilátástalan hajófordítgatás, cibálás, miközben harcoltam a hullámokkal és a kihűlés miatt egyre kevésbé tudtam levegőt venni. /a nyári neoprén ruha nem a tíz fokos vízre készült/ Ismét visszamászok a motorcsónakba onnan próbálom "talpraállítani" a hajót eredménytelenül, tehát divatosan mondva opcióként marad a vitorla leszedése és a vontatás. De egy ilyen napon miért pont ez sikerülne? A motoros orrában fekve keservesen kicsomózom a vitorla felhúzókötelét, ellenben a leengedés sehogy se megy. Megmentőm, Beliczay Marci /nem részletezem, hogy kiről van szó de a Youtub-on megtalálható/ most vesztette el minden belém fektetett reményét.
Átadta a motorcsónakot, utcai ruhában!! átlépett a finn uszonyára, visszaállította a hajót anélkül hogy vizes lett volna és /mint ekkor kiderült mégiscsak sikerült kiakasztanom a vitorlafelhúzókötelet/ roggyant vitorlával kivitte a hajót.
Ööö.. izé.. lehet, hogy van még mit tanulni...
Persze voltak még jópáran akik felborultak a hatos szélben, na de így könnyű, mikor már megmutattam a technikáját... : )