2015. január 16., péntek

Vissza a jövőbe

Hát az úgy volt, hogy december végén az össznépi pihenés és ünneplés alatt álltam neki ennek a rövidke bejegyzésnek, ami nem ígérkezett egetrengető sztorinak -a holtszezon miatt sem- de egyrészt nem ez lesz az első eset, másrészt gondoltam hátha érdekel benneteket hogy mi történt, illetve mi nem történt velem.
És itt szólt bele a történetbe a villámcsapásként az események középpontjába kerülő jégvitorlázás, ami az összes eddigi telem csúcspontja lett, sőt vitorlás szempontból is kiemelkedő élmény volt. Ezt az emlékezetes kalandot muszáj volt megosztanom veletek, viszont ott hevert a félkész "kézirat" amivel szerettem volna kezdeni valamit. Első lépésben megpróbáltam összedolgozni a kettőt, de sehogy se sikerült összehoznom őket ráadásul helyenként öléggé ellentmondásosra sikeredett. Második ötletként a piszkozat egy éves pihentetése merült fel, hiszen jövőre is lesz tél meg karácsony, de ez badarság ugyanis akkorra már teljesen más dolgok lesznek aktuálisak. /és természetesen nem is gondoltam komolyan/ A harmadik, egyben befutó elgondolást a jegyzet közzététele jelentette apróbb igazításokkal, mielőtt azonban belekezdenék előbb két gondolat a jeges kalandról.
A vitorlázás során nagyon sokat segített a finnben eltöltött másfél év alatt szerzett tapasztalat, ami relatív hogy mennyire sok, de arra mindenesetre bőven elegendő volt hogy egy biztonságos és élvezetes napot tudhassak magam mögött. Két nap múlva, hasonló szélviszonyok mellett a holland jégvitorlások egyikének sikerült a képen is látható száz km/órás sebességet elérnie!

A DN Nederland face oldaláról
Ehhez bizony nincs mit hozzáfűzni, úgyhogy a lássuk a nyúlfarknyi bejegyzést. Tehát december végén járunk.
Régen találkoztunk és ennek okán feljogosítva érzem magam, hogy ennyi blogszünet után ismét okoskodjak nektek egy kicsit, ha már maga a vitorlázás jelenleg várólistán van. Nagy dolgok nem történtek, de -ahogy megszokhattátok- önös érdekből is, különösebb erőlködés nélkül kerítek egy rövidke bejegyzést a Ti nagy boldogságotokra. : )
Megtisztelő hogy a Vitorlás a kertben látogatottsága a tél beköszönte után is elég aktív, pedig jól tudjátok hogy újabb vitorlás kalandokra vajmi kevés esély van ennek ellenére, talán egy kis nosztalgikus nyáridézésre vagy netán csak úgy olvasgatni be-benéztek hozzám, és most nem is eredménytelenül!
Túl vagyunk az első mediterrán jellegű karácsonyon és ez az őszies tél engem inkább elszomorított minthogy boldoggá tenne. Nem emlékszem hogy valaha láttam volna decemberben szivárványt, vagy hogy viharos esővel kelljen szembenéznünk az utolsó hónap derekán, de úgy látszik tehetetlenek vagyunk a felmelegedés ellen és elég lesz egy-két évtized, hogy szenteste nyitott ablaknál aludhassunk. Persze néhány hét ízelítőt minden évben kapunk, hogy valójában milyen is lenne a leghidegebb évszak és ez a rövidke időszak /azon túl hogy országos pánikot okoz/ egy kicsit elhiteti velünk hogy talán mégsincs elveszve a kék bolygó, bár valószínűbb hogy a nem is oly távoli jövőben komoly árat kell fizetnünk ezekért a komfortos telekért.
A Jézuska a sok kedves ajándék mellett meglepett egy hosszú neoprén ruhával lehetőséget adva ezzel a korai szezonkezdésre. Bár a sporik jobbára több évtizedes előnyét soha nem fogom behozni, ennek ellenére mindent el fogok követni hogy minél magabiztosabban kezeljem a hajót és felzárkózzak a középmezőnyhöz... vagy a hátul haladókhoz... vagy hogy egyáltalán célbaérjek valahogy. : ) Addig is néha egy-egy órára belebújok az új szerzeménybe, hogy március végére nagyjából összeszokjon a két teljesen eltérő anyag és méret.
A tavasszal említett kalóz műgyantázása, illetve a maga a vantni veret felszerelése olyan jól sikerült, hogy intenzív használat mellett is problémamentesen végigvitte a szezont. Ennek örömére Gyuri barátom karácsonyra meglepett egy üveggel a néhányszor megemlített italból, amivel életre szóló hajójavító bérletet váltott nálam.
Nem tartozik az olcsó löttyök közé, de igazából nem is ez a része fogott meg a dolognak, mert biztos vagyok benne hogyha a málnaszörp vagy az earl grey tea szerepelne visszatérő elemként a blogban, akkor az lapult volna a futártól átvett szürke kartondobozban. Szóval nagyon jól esett hogy olyan természetbeni visszajelzést kaptam ami igazolja a blog olvasását és ez megerősít abban hogy -ha nem is mindig a legérdekesebb történetekkel, de azért töretlenül maceráljalak benneteket.: )

2015. január 4., vasárnap

És én a Finn-dingiben féltem...

Az autóm idén tölti be a huszadik évét és apróbb rendellenességei mellett évek óta az elromlott fűtőradiátor is szerepel a hibalistán, sőt ilyenkor télvíz idején ő vezeti azt a bizonyos listát. Tehát rendszerint decemberben évről évre megfogadom, hogy legkésőbb a következő tavasszal megcsinálom, de ahogy a leírtakból kiderül ez csak erőtlen elképzelés marad és nem kizárólag a lustaságom miatt, egyszerűen csak azért mert télen (is) viszonylag ritkán járok autóval, akkor pedig elvagyok valahogy a hidegben. Azért egyszer megpróbálkoztam a javítással, azóta nem működik a kilométer óra sem... : )
Következésképpen nálam így néz ki a téli autózás: az egyetlen fűtésemet a szivargyújtós üléshuzat szolgáltatja, szóval vastag nadrág plusz pléd a lábra terítve, kabát, irhakesztyű és füles sapka hiszen a párásodás ellen ha kicsit is, de muszáj letekerni a két első ablakot. No de nem az autószerelésről kívánok írni és sajnáltatni sem akarom magam csupán arról van szó, hogy esetemben bármelyik téli sport űzése fokozott igénybevételt jelent és csupán a helyszín megközelítése, illetve a hazaút is komoly kihívásokat tartogat.
Finnes körökben futótűzként terjedt a hír hogy Agárdon előhozták a jégvitorlásokat és nagy létszámú csapat van gyülekezőben -magamat is beleértve-, hogy bandába verődve garázdálkodjanak a teljes terjedelmében befagyott tavon. Az még érthető hogy Siófokról idetelepült egy nagy nevű vitorlásiskola több versenyzővel, de hogy honnan került ide a három kisteherautónyi holland DN-es az számomra érthetetlen...
Tehát az autóból kiszállva elég volt egy sálat a nyakam köré tekernem és már be is voltam öltözve  a jégvitorlázáshoz! : )

Sejtelmem sem volt hogy mi vár rám és talán jobb is ez így, mert ha bármi fogalmam lett volna arról amivel szembe kell néznem talán soha nem ismerem meg a vitorlázásnak ezt a pazar és szó szerint lélegzetelállító változatát. Először is három lényeges adat a sporteszközről, hála az internetnek: az ötven kg-os testhez nagyjából öt és fél négyzetméter vitorla tartozik és a leírás szerint a minimális ellenállásnak köszönhetően /három darab korcsolya/ a szélsebesség háromszorosát is elérhetjük -persze ha elég bátrak vagyunk. : )
Az öltözékhez a következő, általánosnak mondható tanácsot kaptam: "Minél több ruha legyen rajtad, hogy ne fázz, és minél kevesebb hogy amikor beszakad alattad a jég, könnyebb legyen kimászni a vízből."  Izé...
Ahogy látjátok Edző Bá reffelt vitorlával mert csak útnak indítani, /de nem csak engem/ és ez a negyven-ötven, néha hatvan kilométeres szélben eleinte még sok is volt, bár hozzá kell tennem, hogy a nagyok szerint valahol itt lehet a határ amíg még jégre szabad szállni ezzel a lélekvesztővel.
A kokpit leginkább egy kisméretű koporsóra emlékeztet és nosztalgikusan gondoltam vissza a "sárga" hajómra, mert az igaz hogy a finn-dingi egyszemélyes hajóosztály, de a DN-hez képest tágas, kényelmes családi túravitorlásnak számít. Tehát kiálltam a kikötőből, azaz inkább kitöketlenkedtem magam ugyanis ahogy ráhúztam a vitorlára ez a kis tollfosztó ész nélkül megindult a fordulásokat pedig csak viszonylag lassan, nagy ívben szabad elvégezni, de a lényeg hogy kijutottam a nyílt jégre ahol az igazi izgalmak fogadtak.
Délutánig erős északi szelünk volt ami a gyakorlatban annyit tesz hogy a kikötőnk, és a többi kikötő előtt "kényelmesen" lehetett kelet-nyugat irányban száguldozni főleg az első, pánikhangulatban eltöltött óra után. : )
Mivel -optimális esetben- a vízbeeséstől nem kellett tartanom ezért bátorkodtam magammal vinni a kézikamerámat. A felvétel kb. negyven-ötven km/órás sebességnél készült és a film felénél úgy száguld el mellettem A Mester mintha kötélen húznák....
Néhány forduló után azért összekaptam magam...
Mivel a maximális eredményhez itt is elengedhetetlen a két szabad kéz és a teljes vitorlázat ezért át is ültem egy másik -reffeletlen- jegesbe, de azon már nem volt merszem videózni. Ellenben egész jól sikerült felzárkóznom a többiekhez és egy mellettem haladó sporttárs !hatvanhárom! km/órás sebességet mért... Mindezt nagyjából húsz centire a talajtól, tehát a finnes vízközeli érzés itt is érvényesül csak a halmazállapot más. A napi elfoglaltságra az tette fel a koronát amikor befeküdhettem Sipi DN-jébe és ezidáig ismeretlen távlatok nyíltak meg előttem a természetes úton nyert sebesség terén. Ezzel már sikerült leelőznöm néhány sporit, de az az igazság, hogy a hatvan kilométeres sebességet -bármennyire is szeretném- képtelen vagyok nektek leírni. A pöffök is odatettek a vitorlázásnak bár jégszántól függően kétféle hatást váltottak ki: egyik pillanatról a másikra húsz centivel odébb tolták az egész cuccot, vagy simán felemelték a szél felőli korcsolyát, így adva cseppnyi ízelítőt a katamaránozásból.
Összefoglalva a történteket teljesen magával ragadott dolog a szinte szünetmentes aggódás ellenére. Versenyezni biztosan nem fogok ebben az osztályban, de amint lehetőségem nyílik újra jégre szállok, hogy felidézzem ezt a feledhetetlen napot melynek báját a leírtakon túl maga a mulandóság tette varázslatossá.