A nap amikor leszúrnak, na meg fától az erdőt

Elkezdődött. A kedvenc epizódom a legszebb, a legszeretnivalóbb, a legszomorúbb de mégis talán a legnagyobb feltöltődést tartogató ősz. No nem az igazi, az talán karácsonyra ha ideér de mégiscsak ősz. Egyetlen külsős - értsd: nem finnes- ismerősöm se mulasztja el feltenni a két kérdés közül valamelyiket, hogy: na kivetted már a hajót, na erre az évre akkor vége is? Hát nem Öcsisajt, majd ha fagy! De még akkor se biztos. Agárdon a nagyhajók már jó ideje megkezdték a téliszünetet és leginkább szűk börtönudvarra zsúfolt elítéltekre emlékeztetnek, ahogy a focipálya magányába zárva rendezetlen összevisszaságban várják a tavaszt.
Rövid, ellenben egy örökkévalóságnak tűnő kényszerpihenő után tértem vissza a Velencei tóra. Az otthoni teljeskörű konyhafelújításra a bajnokságra és a félmaratonra készülve hivatalosan haladékot kaptam. Ezek kipipálva, további kibúvókat keresni nagyfokú arcátlanság lenne a részemről, jöhet az ami igazán fekszik, azaz némi rombolás után az építés, persze ez is szólóban. Ezalatt még gondolni se tudtam a finn dingire, ráadásul az utolsó ranglistaversenyt ki is hagytam, de vége, túl vagyok rajta. Ideje meglátogatni a tavat és összehozni valami sztorit ha már a sors megtisztelt a nyolcadik utassal, itt a Vitorlás fedélzetén.
Szóval úgy alakult, hogy a végzet a vízen tárolt kishajókat is utolérte, a kikötőt érintő felújítási munkák miatt az októberi nyár előtt ők is megkezdték téli pihenőjüket, de nekünk, parti hajótárolóknak se sokkal jobb. Már csak a déli sólyákon -amikor déli szél van akkor használjuk ezeket- tudjuk betolni a tollfosztót amivel annyi a probléma, hogy az alacsony vízszint miatt marha meredeken állnak. Vízre tenni nem feladat a hajót, leginkább olyan mintha szakadékba löknénk de amikor néhány óra finnezés után elhagynánk a vizet akkor könyörtelenül közbeszól a fizika. A kedvezőtlen szög miatt növelni kell a húzóerőt, ezzel párhuzamosan a nedves, meredek deszkán megszűnik a cipő tapadása. Láb becsúszik a sólyakocsi alá, lehorzsol és a hajó még mindig vízen van. Mindez tök sötétben. Erre a melóra három embert kellene szerződtetni, de mi csak ketten voltunk Csabi barátommal. Délután, szikrázó napsütésben, kellemesen harcos négyes ötös szélben poroltunk ki a tisztásra, ám valójában tátott szájjal rohantunk bele a fütyierdőbe, hogy kerüljem az írott formátumhoz méltatlan szóhasználatot. Minden gromek volt, jókat mentünk, hajót cseréltünk, hogy rájöjjünk milyen beállításokon kell finomítani a hajómon, megcsodáltuk amint a lebukó nap a sztratoszférában vörösbe majd szürkébe fordul mielőtt egyetlen pillanat alatt eltűnik a szemünk elől, gyönyörködtünk a hidegfehér hold előtt komótosan úszkáló felhőkben és kicsit később a kikötői és parti fényekben.
Igen, elállt a szél mikor még javában a tó közepén voltunk. És igen, az evezőm még mindig a műhelyben figyel. Egy óra alatt értünk ki hol az erőtlen szélcsíkokat hajkurászva, hol a kormánylapáttal hajtva a hajót és az egész éves statisztikát nézve magasan a hagyományos -széllel hajtott- partraérkezések száma vezet de ez abban a hatvan percnyi szívásban valahogy nem nyújtott kellő vigaszt.
Mellesleg az év utolsó összecsapására készültünk ami a népszerűségi listámon igen előkelő helyet foglal el. Normál esetben. Szombaton amolyan túraversennyel kezdődött az egyszemélyes hajóosztályoknak rendezett verseny, a gyengélkedő szél miatt az is némi halasztással. Két kör a nádszigeteken túlra, de erről néhány beszámolót már olvashattatok tőlem. Nem mondanám hogy rosszul indult a dolog de a nudli szél az előrejelzéssel még köszönőviszonyba se volt. Aki elcsípett egy kettes pöfföt az úgy leiskolázta a mezőnyt, hogy öröm volt nézni. Bár akkora öröm azért nem volt.
Szóval azért haladtunk, haladgattunk de én személy szerint megváltásnak éltem meg amikor a második kör végén nagy keservesen beértem. A mezőny ekkor már a második futamra készült. Ezt up & down pályán kellett teljesítenünk amit a szélirányt figyelembe véve a Cserepes-sziget és a part között a parttal párhuzamosan állítottak fel, szóval minden adott volt egy remek tisztaszeles versenyhez. A szelet leszámítva. Mert a rajtig fújdogált, onnantól az első bójavételig gyengült, visszafelé a másodikig a maradék akarat is elfogyott és próbáltam rájönni, hogy ez most a beígért tizenhat csomó vagy már a huszonkettes befújás. A kitartóan pislogó elsőfokú viharjelzés is ezt támasztotta alá de nagyjából egy méter per perc sebesség mellett szívtuk a fogunkat. A rendezők nem kívántak pályarövidítéssel menteni a helyzeten és megkönyörülni a szopóroller titánjain ezért közel egy órányi gyötrődés után mi utolsók is beértünk, hurrá, bódottá.
Próbáltam megszeretni ezt a napot de higgyétek el, nem rajtam múlott hogy nem sikerült. Ráadásul a második futamban mindenki lebaszott. Na jó, nem mindenki, csak azok akiket kedvelek. A rajtra várva nem volt elég hely az egyik spori meg a bója között ezért a vitorlát lobogtatva vártam az indulást amikor valaki elporolt mellettem, az árbócával beleakadva a bumomba tolja a hajómat és még leszúr, köszi. Az utána érkező spori is megtalál, hogy mit álldogálok ott a rajtvonalnál, miért nem váltottam már csapást, meg ilyenek, köszi. Bójavétel előtt valaki elkezd irányítgatni, hogy merre menjek mert neki annyi hely kevés és különben is, köszi. Utána nagy keservesen csapást váltok a nulla szélben és a következő letolás hátulról talál meg, miért fordulok be, köszi. A jelen pillanatban elképzelhető mennyei boldogságot jelentő befutó felé haladok -ezt a haladást tekintsétek jelképesnek- amikor még abban a semmi szélben is belecsorgok egy lavórba és megállok. A mögöttem jövő kolléga meg szóváteszi, hogy mit csinálok ott, nem akarok-e valamerre elmenni az útjából. De igen, szeretnék, köszi.
Ennyi megszámlálhatatlan élmény nem csak egy napra hanem egy egész hétvégére is elég ezért vasárnap messzire elkerültem mind a cimboráimat, mind a kikötőt. És igen, inkább egy szar nap a versenyen mint egy jó nap a munkahelyen, de ezt most nem volt ennyire egyértelmű. Semmivel semmi bajom csak számomra érthetetlen, hogy amikor lófütyi szélfordulásnál a rendezőség a harmadik kör végén, a befutó előtt képes lefújni egy futamot akkor ugyanez a gárda nulla szélben miért gyötri halálra az embereket, és ez mitől verseny. Na de mit nyünyögök, senki nem kényszerített rá hogy ott legyek és különben is "az életnek nem kell tökéletesnek lennie, bőven elég ha élhető."
Azért ez a nap se telt haszontalanul. Egyrészt aktualizálta a gyengeszeles vitorla visszatérő problémáját, másrészt a halasztás alatt a standard értékekre beállítottam a hajót ami érett már egy ideje. Igen, állítgattam már de most leellenőrizve semmi nem stimmelt a három adatból. Egyik az árbóc távolsága a hajóorrtól, másik a dőlése, harmadik a bum lehúzásához szükséges erő. Ezek az alapértékek arra jók, hogy nagyjából előre menjen a gépsárkány de az igazi munka ezután jön. Állítani egy dolgon, megnézni hogy mi változott aztán ennek függvényében visszatekerni a ketyerét vagy örülni és elkezdeni valami mást buherálni, majd ezeket kombinálni a végletekig. Marha időigényes és nem lustaságból halogattam mostanáig.
A beállítás eredményessége egy sima próbakörön nem jön át, legalábbis akkora májer nem vagyok aki észreveszi, hogy fél csomóval gyorsabb/lassabb, fél fokkal tompább/élesebb lett a hajó. Minimum egy közös edzés a nálam jobbakkal vagy ha úgy adódik egy versenyt kell beáldozni ahol lecsavarunk négy vagy több futamot és ezután mindent elárul az eredmény. Csakhogy ehhez a versenyt tisztességgel végig kell nyomni, rendesen kiülve a hajót és legalább alapszinten hozni a manővereket. Amíg egyvalami hiányzik a háromból hiába variálok a méretekkel hiszen szerelemhez is mindkét félre és a kémiára is szükség van. Ha az egyik hiányzik annak legjobb esetben is csak afféle szólózás lehet az eredménye az meg nem az igazi.
Épp ezért az egész éves edzéseimet ennek vetettem alá csak a nagy igyekezetben nem láttam meg a fától az erdőt. A kaotikus munkabeosztásom miatt akkor mentem vitorlázni amikor a szabadnapot és a szelet ugyanabba a halmazba tette a Jóisten ez pedig ritkán egyezett a többiek edzésével. Így az egyszemélyes gyakorlások miatt csak a versenyeken tűnt fel hogy tompább vagyok a többieknél, ott meg vaktában nem állítgat az ember. Emellett ezzel a pár évecskével a hátam mögött öntelt megnyilvánulás lett volna rajtam kívülálló okokban keresni a hibát. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire volt jó ötlet de mostanra minden nagyképűség nélkül egyvalamiben biztos lehetek. Magamban. Tanulnivaló még mindig akad bőven és nem valószínű, hogy ebben az életben a végére érek, de látok. Látom néhány spori komótos fordulását, mennyire ülik ki a hajót, mennyit tesznek bele egy versenybe és bizony nem többet mint én. Eszerint megérkeztem, csak kivitorláztam a felszerelésből ami benne van, eljött a fejlesztés ideje.
Mivel az októberi nyarat a novemberi tavasz követi így nem gördült akadály a kockázatmentes állítgatások és az eladósorba került cuccok próbálgatása elé. Ahogy a kertészkedés, úgy ez a munka is csak a jövő szezonban hozza meg a gyümölcsét, de a jó gazdának már a következő betakarítás lebeg a szeme előtt.

Ha szeptember, akkor Tihany. Bajnokság a finn dingiben, élmények a parton. Is

Elhittem. Lövésem sincs hányadszor de megint elhittem. Hogy terv szerint történnek a dolgok, hogy most tényleg nem jöhet közbe semmi, hogy lesz két nap a verseny előtt amikor úgy hasítom a vizet hogy a Tihanyi vitorlásedzők szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől és kifelé jövet egymással versengve sietnek elibém a sólyakocsimmal, majd erőteljes kézfogással leplezve csodálatukat, sűrű vállveregetések és elismerő szavak közepette gratulálnak. Nem sokon múlott hogy nem így történt, de nem így történt.
A jószeles kedd családi üzelmek miatt kimaradt, a szélcsendes szerda délután meg szintén. De csak az egyik szemem sírt immár a második elmaradt edzés miatt, mert ezt az időt a Jóisten is buherálásra teremtette. Legutóbb letörtem az árbócra ragasztott műanyag kötélvezetőt ami sajnos érett már egy ideje, annyiszor beleakadt a felhúzókötél szóval rögtön hajófektetéssel indítottam.

Stabil oldalfekvésben. Két ponyva az árbócon megtartja a hajót

Csiszolás, kétkomponensű ragasztót bekever és kész is. Ennyiből tart ferdén felragasztani ezt a bizbaszt.

Amikor a telefon okos és a gyephézagos járólapra fókuszál

És ha ez megvan jöhet a bumkihúzó csere. Nem biztos, hogy minden olvasó finnezik úgyhogy röviden ez egy gumikötél ami hátszélben a bumot a hajóhoz képest kilencven fokban kihúzza. Viharban nincs rá szükség, de gyenge szélben marha hasznos. A régi kötél se régi csak elég hitvány anyagból készült és lelkem rajta amiben csak lehet támogatom a hazai ipart, de erre nem sikerült ráéreznie a gyártónak. Vagy simán szó szerint értette a dolgot, hogy gumi-kötél mert egy darabig nyúlik majd véget ér a történet és amikor a leginkább kéne az a húzás onnantól kötél. Így kénytelen voltam egy reakciós imperialista bukott nyugati hatalom termékét megvenni. Ez úgy nyúlik mintha fizetnének érte. Mondjuk fizettem is érte. 

Jelen esetben a fehér a méz áru

Innen már csak apróságok voltak és úgy érzem nagyon összeállt a hajó. Gyorsan be is neveztem magunkat az év versenyére és a nemzetközi részvételre jogosító matricát is felbiggyesztettem a fartükörre mert rohadtul menő. Persze póló nélkül nincs bajnokság, és a tavalyi rajtszámos felsővel nehéz felvenni a versenyt de ez a grafika meg a színválasztás nagyon tigris.

Na, ki a király?

Az estébe nyúló délutánban több teendő nem volt. Elégedetten leponyváztam a gépsárkányt és indulás előtt fürödtem egy faszányosat a tóban. Az első versenynapba a békésen fújdogáló szélnek köszönhetően mindössze az ünnepélyes megnyitó fért bele de ennek ellenére is nagy királyság itt lenni. Az ötvenkilenc versenyző megtöltötte a kikötőt és nem lehetett volna úgy seklit eldobni, hogy ne egy finn dingire vagy egy finnesre essen. Még a parton is hatalmas a pezsgés ugyanis a hazai harcosok mellett cseh, horvát, osztrák, szerb és francia sporik sasolják egymás hajóit, eszmét cserélnek, söröznek, csocsóznak, családoznak, pecáznak vagy amit hoz az élet, de az egész helyet valahogy átjárja az erő és az energia. A nagy nevek innen sem hiányozhatnak, de a hétvége sztárja vitathatatlanul a mi Zsombink aki aktív kikapcsolódásként éli meg ezt a pár napot, mert ahol a gratulációk véget érnek ott elkezdődnek a hajóbeállítós zaklatások. De kimondottan jól viseli.

Épp agyal valamin a bajnok, de a hölgy olvasókat nem ez érdekli

És nemzetünk másik büszkesége se maradjon ki a blogból, azaz a világbajnoki kupa. 1956-ról nekünk soha nem az első finnes VB fog beugrani, de érdekességképpen annyit, hogy a képen látható ereklye az eredetileg '56-ban készített kupának a másolata, ugyanis sajnálatos módon a '72-es bajnok Jörg Bruder a '73-as bajnokságra utazva légiszerencsétlenségben életét vesztette, ezzel együtt a nála lévő kupa is megsemmisült.
De most itt van az egyesületi társalgóban, nézhetjük, fotózhatjuk és amikor nem látta senki még diszkréten meg is taperoltam egy kicsit mert ha valami, akkor ez itt Magyarországon, Tihanyban igazi kuriózum. 

Hatvankét év nevei de a lényeg jobboldalon, alul olvasható

A házigazdák nem szaroztak, a szélcsendes napot feledtetni estére ide deponálták a Tihanyi piac lángossütőjét ami normál esetben a kompkikötő mellett található. És érdemes megtalálni. Nem mellékesen ötödik éve nyerik meg a Balatoni lángossütők versenyét /igen, ilyen is van/ és tízféle! lángossal vártak minket amit a rendelés pillanatában, az igények szerint készítettek el. Korunk gyorskajáldáihoz viszonyítva árnyalatnyit hosszabb várakozási idővel, viszont halmozottan növelt élvezeti értékkel szolgáltak és bizony a végeredmény egy életre szól. Konkrétan az első falatnál azt hittem magam mellé ülök a gyönyörtől pedig a juhtúrós-lilahagymás töltelékhez akkor még el se jutottam. 

A második nap több szerencsét tartogatott már amennyiben a délelőtt tíz és délután öt között megtartott egyetlen futamot szerencsének nevezhetjük. A biztonság kedvéért kilenc körül kimentünk, vártunk, aztán Zoli barátommal tettünk egy fél félszigetkerülőt és mire végeztünk mehettünk is vissza a nyugati medencébe az ominózus futamra. Talán kettes körüli szélben fejezhettük be a gyötrődős menetet ami sok meglepetést nem tartogatott. Szentül hittem, hogy a vártnál gyengébbet mentem de a versenyen elért ötvenhatodik hely tükrében ez a mostani ötvennégy még jónak is számított. A frissen beszerelt bumkihúzó viszont remekül tette a dolgát.
Ötig vártuk a csodát de a szél a pillanatnyi /vagyis annál azért több de egy hatvanperces futamra kevés/ fellángolásaival csak egy önfeledt túrázáshoz lett volna partner így visszacsorogtunk a bázisra és betermeltük a vendégváró pogácsákat. Mintegy a nap lezárásaként megmártóztam a Balcsiban és reméltem, hogy idén utoljára teszem hiszen a másnaptól érkező lehűlés viharos széllel párosul, és a következő fürdés már nem önszántamból történik.

Így indult a nap

Negyvencsomós befújásokkal köszöntött ránk a szombat reggel és a hőmérséklet már nyomokban sem emlékeztetett a szeptemberi nyárra. Ennek megfelelően a dress code is alapjaiban megváltozott. A szél csillapodása után birtokba vettük a tavat, és fél háromig 1 és 3/4 futamot sikerült megrendezni, amiből természetesem csak az egy egészet könyvelték le, amikor sajnos elszólított a kötelesség. Mert a délután tartogatott még egy futamot amin a közel hatvan indulóból csak negyvenhárman vettek részt, szóval a sor végén is nagyot lehetett szakítani és ezt marhára sajnáltam. Aki viszont maradt, az a borítékolt eredmény mellé isteni kacsasülttel kényeztethette magát és szükség is volt az energiára, de ezt akkor senki sem tudhatta.
A nyár végetértével vasárnapra a neoprén ruhának esélye se volt megszáradni, így külön élményt jelentett a friss reggelen beleugrani a nyirkos cuccba. "Ja Pelikán, az élet nem habostorta." Egyébként nagyon príma hármas négyes szél jellemezte szinte az egész vasárnapot, olyan ami minden vitorlázó álma.                               Fotó: Szűcs Ábel

Mondj igent a ruhára

Ez az álom nekünk kicsit hosszúra sikeredett a négy futammal de amikor hatvan, sőt hetvenéves "bácsik" végignyomják a napot akkor nem égetheti magát az ember olyan olcsó hátországi dumával, hogy fáradt vagyok. Mindenki az. Három után fogunk kiérni a partra, szét kell szedni a hajókat, felpakoljuk őket a futókra, át kéne öltözni és egy zuhany de még akár egy gyors fürdés a Balcsiban is sokat segítene, mindeközben valamikor az eredményhirdetésen is illik részt venni, azután a tollfosztókat elvinni Agárdra, vagy ki-hova, és ott még lepakolni. Aki közel lakik sötétedésre már haza is érhet.
De hosszú út vezet odáig. Le kell nyomni négy kanyart ráadásul tisztességesen kiülve -pontosabban kilógva- a hajót, mert ez a szél a sunnyogós deckenüldögélős vitorlázásnak nem kedvez, legalábbis az én súlycsoportomban. A második menetnél reménykedtem, a harmadiknál pedig fohászkodtam a befejezésért de a rendezőség jégpáncéllal borított szívéig ez nem jutott el, az említett okokból pedig nem volt bőr a képemen otthagyni a társaságot. A negyedik kanyarra már annak is tudtam örülni, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor. Marha fáradt voltam de ez a nap a kitartás, az önmagunkba vetett hit, az erőn felüli teljesítés és az Apranax 550 jegyében telt. Meg a hínáréban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy hemzsegett tőlük a tó a kétmaréknyitól a vödörnyi méreten át a kisebb szigetekig és előszeretettel akadtak fel a kormánylapátomon. A nagyobbakat már a sarokról észrevenni de a kicsiket nem mindig, meg igazából ez nem tájékozódási vitorlázás. Közel hatvan hajó megy el egymástól gyakran centiméterekre és ezer drágább és fontosabb dologra kell figyelni a hínárnál, bár amikor a kormányon vonszolom akkor ez is elég fontos lesz. Sima hínár, nád kb. másfél méternyi és a nap fénypontja a kétméteres, hüvelykujj vastagságú sás. Ezzel a kollekcióval, a lehetőségekhez képest változatosan díszítette fel a tó a hajómat annak ellenére, hogy nekem ezen ékszerek nélkül is tetszett. A kisebb darabok is bosszantóak, de a vastag, méter fölötti már akkora szívás, mintha behúzott kézifékkel mennék. Negyedszélben a pálya felénél két állandó vetélytársam előtt vagyok, összeszedem ezt a trutyit és a bójánál már előttem vannak amire sajnos számítottam de ha megállok leszedni ennél is több időt vesztek. Már rutinból fordulok hátszél helyett félszélbe, hogy rögzített vitorlánál, egyik kézzel a kormányba kapaszkodva a deckre hasalva letépjem ezt a mocsodékot. Esküszöm akkora volt, be akartam dobni a hajóba, hogy a verseny végén lefotózzam de eltört és örök életre nyomaveszett. Remélem. A végeredményt ugyan nem befolyásolta de az elbukott két helyet a befutóig nagy keservesen visszaszereztem. Végülis verseny ez, vagy mi fene.
Jöhet a várva várt statisztika ami most nem a megtett negyvenegy kilométer meg az öt és fél óra kintlét miatt érdekes -bár egyik se kevés- hanem az egyenletes szél miatt. Szépen mutatják a kék csíkok, hogy ugyanazon az útvonalon kreuzoltunk és ugyanazon a vonalon hátszeleztünk. Öt órán keresztül nem fordult annyit a szél, hogy módosítsák a pályát pedig a versenyrendező Marci ilyen téren, hogy is mondjam, eléggé következetes.

És most van vége. Összepakolunk. Mindenki segít a másiknak hajót emelgetni meg amire szükség van így akár csapatépítő tréning is lehetne ez a kevésbé népszerű délutáni foglalkozás, ha nem lenne ez az ötvenkilenc ember egyébként is egy csapat. Megtapsoljuk a győzteseket, a világbajnok aki egyben a magyar bajnok átveszi a fődíjat, a törhetetlen karbon kormányhosszabbítót amit elsőként pár éves kislánya kezd el tesztelni. Jobb is hogy törhetetlen. Sűrű lett a délután, megyünk vissza a gépsárkányokhoz spanifert ellenőrizni, árbócot lekötni, ponyvát rögzíteni, utánfutó csatlakozójáról nem megfeledkezni, szerszámokat, ruhákat nem a fűben hagyni. Elköszönünk, de a naplementés autózás után a helyi erőkkel még ütközünk Agárdon egy lepakolásra az estét ígérő szürkületben. Rutinból vezetünk hazafelé, ösztönösen megyünk másnap dolgozni és fáradt pislogások közepette töröl képen a valóság, mennyire jó volt ez a pár nap ott, és itt mennyire nem az. A finn dingiben decemberig tart a szezon ellenben sokunknak a Balatonon erre az évre vége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy hiányozni fog. Már most hiányzik.

Három óra egyetlen "b" betűs szó társaságában. Meg a szélcsend

Az évtizedes menetrend szerinti augusztus huszadikán érkező front késett pár napot és a gyötrelmes lógás a hajó oldalán ráébresztett, hogy eltelt szinte egy hónap finnezés nélkül. Tihanyban még mentem egy kalandosat, utána bebaszcsiztam az ujjam ami rövid kényszerpihenőt hozott, ezt a szélcsendes augusztus követte egyetlen olyan nappal amit nyugodt szívvel könyvelhettem el vitorlázásként és ennyi. A hónap végi négyes-ötös szélben világosodtam meg amikor kreuzban le akartak szakadni az addig békés álomvilágban ringatózó felső combizmaim, meg a derekam, meg a hátam, meg egy csomó olyan izom amit nem ismerek név szerint. És történt mindez nagyjából a második percben, pedig az északi partig el kéne jutni valahogy, sajnálatos módon ebben a -fájdalmas- testhelyzetben. Azután még egyszer. A manőverekkel úgy általában ki voltam békülve, de még ez a rövidke kihagyás is érződik a mozdulataimon, ráadásul három héttel a bajnokság előtt. Ideje felébredni Öreg Cimbi mert igaz, hogy rendkívül összetartó a mezőny és marha jó a társaság, de senki nem négynapos napközis táborba utazik Tihanyba. Kemény harcok várhatók minden szinten és tisztában vagyok a hiányosságaimmal de amin komoly beruházások nélkül tudok javítani, azon szégyen lenne elbukni akár egyetlen pontot is. Ez pedig nem más mint a már említett manőverek és az erőnlét. Semmi kedvem a Balcsiról hazafelé az elbaltázott fordulók miatt nyünyögni vagy azon, hogy elfáradtam félúton a bójához. Akik száz éve ülnek hajóban vagy klasszisokkal jobb felszerelést birtokolnak /szerencsétlenebb esetben mindkettő/ azokkal szemben nem sokra megyek, de legalább ne legyek saját magam kerékkötője. Ezen gondolatokon felbuzdulva ismét reflektorfénybe kerültek az erőnléti edzések. A lelkiismeretem mondjuk minden szempontból tiszta, ugyanis nem pár héttel a nagybetűs verseny előtt próbálom behozni a lemaradásomat, hanem évek óta folyamatosan versenyekre készülök. És így belegondolva, mióta magával ragadott a finn dingi, alig volt néhány alkalom amikor turisztba nyomtam a vitorlázást.
Jelen pillanatban finomítok a fordulásokon, még mindig gyakorlom azt a nyomorult halzolást de legalább egyre erősebb szélben és igyekszem vízszintesre kiülni a hajót. Nem mondanám, hogy megvalósíthatatlan feladatra vállalkoztam a finnezéssel de ennyi idő alatt lassan a Halálcsillagot is megépíthettem volna, bár azzal mondjuk megelőztek. Szóval minden fronton dübörög a bajnokság a futástól a húzódzkodó állványig, a házi kiülőpadtól a fekvőtámaszig és az elmélettől a finn dingiig. A teljes siker érdekében közel egy héttel a verseny előttre terveztem a lecuccolást, hiszen a menők is így gyúrnak rá a helyi viszonyokra, meg nem is szeretek az utolsó pillanatban beesni sehova. Emellett hátsó szándék is vezérelt, hiszen ha faszányos az idő akkor bármikor lecsavarhatok Tihanyba egy jó kis barátkozásra a tóval mert legutóbb elég szélsőséges viszonyok között váltunk el.
Előtte a biztonság kedvéért beüzemeltem a hurkát, ki tudja mivel fogad a koraőszi Balaton. A nyolc kép közül még ez sikerült a legjobban, de annyi azért jól látszik milyen "pröcíz" műszaki megoldásokat kell alkalmazni egy ilyen beépítős projektnél.

Kötözött hurka

Egy ilyen cucc a másik oldalra is elkelne, úgyhogy lehet mégis rendelek a méz áruból nyolcezeré' de ez még a jövő zenéje, térjünk inkább vissza az eredeti csapásirányhoz. Ahogy bekezdésről bekezdésre haladunk, szépen az idő is halad előre és máris pénteket írunk mikoris levittem a hajót. Tizenegy körül már össze is állt a technika, én meg bedőlve az előrejelzésnek egy könnyű ebéd és az azt követő várakozás után nekiindultam a végtelen vizeknek. Ígéretes kettes alja szél fújt nyugatról amivel célbavettem a keleti medencét, ugyanis úgy okoskodtam, hogy egy esetleges gyengülés után negyedszélben simán vissza tudok csorogni, de valójában erről szó se lehet hiszen kettőtől olyan erősödés jön, hogy ihaj. Ezt még a déli előrejelzés is alátámasztotta, én meg megkajáltam. Olyannyira, hogy még a labdát is felszereltem mert ma itten az erős szeles halzolásokba még a környék is beleremeg és ha borulok az minél gazdaságosabb legyen, legalábbis ne kerüljön egy árbócba.

Beépített mechanikai védelmi rendszer

Tehát megindultam, de az idő teltével egyenes arányban csökkent a lelkesedés és Csopaknál a józan ész győzedelmeskedett a hiábavaló várakozás felett. A lassacskán elhaló szélben pár száz métert gurultam még visszafelé, vagyis majdnem visszafelé és ha nem is hirtelen, de véget ért a nagy kaland. Szépséges sima víztükrön alibi grósszal és/vagy génuával motorozó nagyhajóktól eltekintve egy lélek se volt a környéken és bevallom őszintén, marha irigy voltam rájuk a tó közepére szögelt hajómból. Szikrányi esélyt sem látva a szabadulásra a kormánylapát ide-oda mozgatásával megindítottam a gépsárkányt így érve el a maximális sebességet ami kis túlzással a tyúklépésnek felelt meg.
/Van egy olyan módszer is, hogy megdöntik a hajót és visszabillentéskor ráhúznak a vitorlára, meg még a kormánnyal is varázsolnak valamit. Erre két éve a Fertőn a leálló szélben figyeltem fel amikor Zsombi így porolt ki a partra. Mondanom se kell, hogy kipróbáltam. Nyilván van az egésznek egy ritmusa, meg technikája amihez hozzá se szagoltam így aki csak ült a csónakban és nem variált semmit az is lehagyott. Szerintem simán hátrafelé mentem a hajóval./
Váltogattam a kezemet de rohadtul fárasztó volt, ráadásul a vitorla is rendszeresen képen törölt. Kaptam ugyan egy evezőt, vagyis pádlit, de szeretek veszélyesen élni és nem tartom a hajóban, ám két óra káromkodással fűszerezett kínlódás után átértékeltem a dolgot, igaz ez akkor ott nem sokat segített rajtam.
Összesen két és fél óráig tartott a szélcsend. Ezalatt egy életre megutáltam a vitorlázást azon belül a finn dingit, a Balcsit, az Apátságot, a neoprén ruhát-cipőt, az előrejelző oldalt és magamat se hagyom ki a listáról. Persze a Balatoni ökölszabályoknak megfelelően a viharjelző rendszer végig álmosan pislogta az elsőfokot. Talán mindössze két órára lehettem a kikötőtől amikor a középső széljelző szálam megmozdult. Ennél biztatóbb ugyan nem történt, de legalább a hajóban ülve, vitorlázva értem el azt a sebességet amit a kormánylapáttal, és ez akkor marha nagy segítség volt. Innen már csak húsz percre voltam a csodától. És a csoda a vízen megjelenő aprócska hullámok formájában mentett meg és velem együtt a napomat is. Mert a gépsárkány erőre kapott. Sőt. Pillanatok alatt isteni hármas szél kerekedett amivel megindulhattam volna a kikötőbe, de a nagy lóf.. izé, a kutyafülét! Nem azért szoptam végig a délutánt, hogy a príma szélben meg kikössek. Ráadásul percek alatt minden más megvilágításba került. Vitorlázni, azon belül a Balatonon finnezni a legcsodálatosabb dolog, az Apátság a tó felől a legszebb oldalát mutatja, a neoprén ruha-cipő pedig vigyáz rám, az előrejelzéssel kapcsolatban meg örök tanulság, hogy hiszem ha látom. Kezdődhet végre az amiért jöttem, a halzoláscentrikus edzés, és bizony nem is ment szarul. Jó, jó van még csiszolnivaló a manőveren és egyszer a perdüléskor legyengülő szélben majdnem betakaróztam a hajóval, de talán van mit keresnem a többi finnes között. Emellett az élmény egy életre belopta magát  szívembe, mitagadás, így is úgy is.

Kár lenne titkolni, délelőtt szállást kerestem

És ki hinné el ezt a sok zagyvaságot a mostanra az oldal védjegyévé vált bringás app nélkül, amit kivételesen nem az értékek miatt tettem fel. Visszafelé a táv kétharmadát "végigeveztem" de, hogy miért mentem a déli part felé, örök rejtély marad. Mindegy, ne feszegessük.
Szürkületig fürödtem a boldogságban és kis szerencsével még két edzés összejöhet csütörtökig, amikor négynapos kemény harcnak nézünk elébe. Mi többet kívánhatna egy lelkes finn dingista? Legfeljebb egy újabb követőt. Ja, hogy már megérkezett? Hiába na, ha egy üzlet beindul...

Amíg te játszottál a téren... és az augusztusi mérleg

Ciki, gáz, kínos, kellemetlen, égő és ezek csak az első szavak amik eszembe jutnak a már-már kabaréba illő helyzetről, mert a hurka sztori megállíthatatlanul hömpölyög tovább akárcsak egy népszerű szappanoperában, amikor a százhatvanhetedik részben lelőtt, vízbe fulladt vagy megmérgezett szereplőt vissza kell írni valahogy, mert a nézők zabálták a karaktert. Sejtelmem sincs mennyre szerettétek meg a vissza-visszatérő hurkát életem sztorijában de még most sem szabadultok tőle, ugyanis bármilyen színben is tüntet fel az eset, kiguberáltam a pet palackok közül egy legeslegeslegutolsó próbálkozás erejéig.
A dolog előzménye, hogy újat akartam rendelni az erre szakosodott Hodács oldalról ahonnan a kerekek is származnak, de a nyolcezersokszázas ár láttán elkerekedett a szemem és az sem nyújtott vigaszt, hogy ebben már az áfa benne van. Ekkor lépett be a történetbe Spéci Ragi egyenesen a tengerentúlról. A Vízvonalban tartott castingon figyeltem fel rá és ha nem is az első, de a második pillanatban elnyerte a bizalmamat és amennyiben jól szerepel akkor akár a tiéteket is. A forgatókönyv szerinti feladatot szántam neki, azaz rátapad a hurkára, kapcsolatukat egy nagyméretű, piacos csipesszel erősítem annyi csúsztatással, hogy a szoros kapcsolatot huszonnégy órásra tolom ki mert Attila, a boltos ezt javasolta és én hiszek neki.

A következő kétszáz rész főszereplője

Ezerhétért öt ilyen tappancsot adnak és az én esetemben minden tehetségére szüksége van Mr. Raginak hiszen nem csak közvetlenül a hegesztés mellett kell helytállnia, hanem maga az anyag véget is ér két milliméter múlva. Ha ezt a szerepet száz százalékosra hozza, életre szóló szerződést kap nálam és jelentem eddig pozitív a mérleg ugyanis ha hiszitek, ha nem a hurka két hete felfújva, tünetmentesen hever a kamrában. Ideje lesz beépíteni.

Felgyújtás helyett

Akadt némi javítanivaló szeretett vitorlámon amit le is fotóztam mert talán így érthetően elmagyarázhatom. A lényeg, hogy az első élnél kb méteres magasságban nem sajnálták az anyagot és egy tenyérnyi részen hullámos, akkor is mikor az egész vászon szép alakot ölt. Emellett halálra idegesít mert negyedszélben, mikor centizgetek a kormánnyal hogy mennyi fér bele még az élesedésbe azon a ponton rendre belobban. Jobb teljesítményt nem várok a szervizeléstől, abból már kinőttem hogy minden apróságtól mérföldes lépéseket reméljek de a lelkemet mindenképp megnyugtatja majd és pofásabb is lesz, úgyhogy: "Irány Szasza meg a harmadik kerület" aki esetünkben Zoli, de a többi stimmel ugyanis ott található a Tuss műhely.

Tartós hullám, vagyis már nem az

A hibára egyébként már a vásárlás után felhívta a figyelmemet Edző Bá, de csak mostanság jutottam el oda, hogy észre is vegyem a hátrányait. Nem érdekes, már megbarátkoztam vele hogy későn érő típus vagyok, igaz ezzel is elég későn. A kép nem adja vissza teljesen a szitut mivel a parton félszélben dekkelve fotóztam, ugyanis a vízen sajnos nem tudtam előreküldeni a legénységet emiatt. A javítás bő két nap alatt készült el ami szezonban kiemelkedő határidőnek számít, még ha ilyen piszlicsáré munkáról van is szó, ráadásul garanciában. A végeredmény semmi kívánnivalót nem hagy maga után, bár a javított vászonnal ebbe a keserves augusztusba eleddig egyetlen kanyar fért bele aminek legemlékezetesebb mozzanata egy kettes közeli pöff volt. De a vitorlám mostantól jobb mint új korában. Szó szerint.
És ugye vitorla nélkül a gépsárkány csak egy kupac kötéllel telepakolt használhatatlan műanyag teknő ezért a varrásnál jobb alkalom nem is kínálkozott egy kis esztétikai beavatkozásra. Kötélcsere itt-ott, a sottkötél kurtítása mert az egyik csomónál az évek alatt elfogyott a fele és a nagy bumm. 

Ennek itt annyi. És milyen jó ezt a parton észrevenni

Használaton kívül a bum vége a hajó végén nyugszik és hogy ne nyomja a dekket egy kisebb labdányi polifoam gombóc volt ráhajtogatva, az is a vastagabból. Így is került hozzám. Ez többszörösen betekerve ragszalaggal és nincs mit szépíteni a dolgon, elég ruppótlanul nézett ki. A dolog érdekessége, hogy szerelés előtt akartam lefotózni nektek de a csúnyácska gömböc félve a megszégyenüléstől egyszerűen eltűnt, így nem lesz összehasonlítási alap amiből megint kiderül, hogy mekkora ász vagyok.
Na szóval, nagyjából negyvenöt fokban lecsaptam a végét, nyolcas fúróval kifúrtam az alsó részt és nyolcas gumikötelet húztam bele ami megdolgoztatott az augusztusi kánikulában de megérte. A dolog miértje, hogy manővereknél de leginkább pánikhelyzetben a bum vége nagy elánnal csapódik a vízbe és a most eltávolított sarkon idő előtt megtámaszkodik így kibillentheti egyensúlyából az egész hajót az egyébként is zaklatott kormányosával együtt. És erre nem vágyunk. Hogy a most lenyesett tizenöt négyzetcenti mennyit fog számítani a továbbiakban az még a jövő zenéje, de ha nem kell emiatt sóvárogva néznem a többiek hajóját akkor már megérte.

Menőségi változás

 Itt már láttam, hogy ez a hónap nem a nagy edzések hava lesz, úgyhogy nekiugrottam a hajófenéknek is. Ezt a polírozást régóta tervezgettem és most jöttem csak rá, hogy milyen szerencsés voltam egész évben, mert mindig volt szél. Most viszont nincs. Tehát két gyanútlan evezős srác személyében kinéztem az áldozataimat és a segítségükkel oldalra döntöttem a gépsárkányt azért, hogy ez a lehangoló látvány táruljon elém.

Hát ez így elég kaki

A sérüléseket vagyis a javítandó felületi változásokat három csoportba osztottam. Elsőbe a még általam javított hibák gombócait, másodikba a több éves szutykot, harmadikba a dicső harcokban de leginkább a harcok után, kikötéskor szerzett karcolásokat. Az elsőhöz vizes csiszolópapírt ezertől kétezerig, a másodikhoz polírpasztát, a harmadikhoz illetve amik még mindig nem akartak eltűnni, azokhoz szintén vizes csiszolópapírt használtam, de itt már csak érzéki finomsággal simizgetve, mintha a nejemhez közelednék. És táádáámmm!!!

Csak egy árnyalatnyi kontraszt van a két oldal között

Itt már a svert is átesett némi gyaszatoláson csak a munka hevében elfelejtettem lefotózni erről az oldalról előtte, úgyhogy nézzük a másik felét, még érintetlenül.

Akár egy hosszabb bakelit lemez. Egy oldal, harminc perc

Szóval ilyen volt, több évtizedes vízkő és oxidréteggel gazdagítva sőt a felület megmunkálásával se voltam elégedett abból kiindulva, hogy legyen minden a lehető legsimább ami a vízzel érintkezik. Ilyen megfontolásból estem neki nyolcvanas papírral, természetesen vizesen csak előtte az ütődéseket fogóval visszahajtogattam vagy reszelővel eltüntettem. Ez a meló váratlanul ért, igazából csak rá akartam nézni az uszonyra, hogy milyen, ebből hoztam össze egy közel órás elfoglaltságot aminek hatékonyabb lett volna bármelyik itthoni csiszológépemmel nekilátni de az eredmény így is lenyűgöző. Pedig jobb híján a nyolcvanas papírt az ezres követte és a kép nem adja vissza de simán, ujjbeggyel lehet érezni a különbséget. A legfaszányosabb egy kiszerelés utáni teljes csiszolás, polírozás lenne de ez szezonban elég nehezen kivitelezhető úgyhogy marad a jól bevált "majd a télen" szlogen amiből szerintem mindnyájan sejtjük, hogy mi lesz.

Nem csak szebb, simább de 3,8734 grammal könnyebb a hajó

Az ilyen melókat több szempontból is áldásosnak tartom. Az esetek nagy többségében minimális ráfordításból kijön, erősíti a hajó és a gazda közti kapcsolatot, napvilágra kerülnek olyan rejtett de jelentős hibák mint a sottkötél elkopása és végül igazolást kapunk arra ha véletlenül megyünk egy jó futamot. Ha meg nem, akkor is mondhatjuk okosan, hogy lám-lám ha nem bángolom annyit a hajót még ez se sikerült volna.
Itt tartok ebben a tikkasztó szélcsendes augusztusban amikor két nap szerelésre mindössze két nap vitorlázás jutott. Ebből az egyiken nem futotta többre négy fordulásnál. Ehh ilyenek vagyunk, soha semmi nem jó. Tihanyban a háborús állapotok miatt háborogtam, most meg emiatt nyavalygok pedig ezen létfontosságú szerelések miatt inkább hálásnak kellene lennem.
"Ha szemezek vele, akkor az a baj. Ha nem szemezek vele, az a baj." 
És a sok rizsa után evezzünk más vizekre, hogy ilyen szellemes hasonlattal éljek. Egyrészt újabb rokonszenves követővel bővült a blog igen tekintélyes egyúttal exkluzív rajongótábora, így ti szimpatizálók immáron hat-almas /elnézést a gyenge szóviccért/ csoportot képeztek, másrészt nagy öröm ért minket finneseket. 
Egy magyar legény akinek a neve eddig is csupa nagybetűvel, stroboszkópszerűen villogva jelent meg a világ élmezőnyének rémálmaiban, jól megérdemelten újra beírta magát a vitorlástörténelembe. És hogy az ellenfelei halántékán kidülledő erek ütemes lüktetésbe kezdjenek rögtön jegyet váltott 2020-ra Tokióba és itt nem egy fapados légitársaság járatára gondolok. Amíg valamelyikünk bontott egy sört, Zsombi éppen edzett. Amíg én nyünyögtem a gyenge szél miatt és otthon maradtam vitorlázás helyett, Zsombi éppen edzett. Amíg mindenki meresztette a hátsóját nyaralás alatt, Zsombi éppen edzett. Amíg unottan taperoltuk a telefonunkat valami újabb idióta hír reményében, Zsombi éppen edzett. Amíg a családunkkal voltunk, Zsombi éppen edzett. Amíg ebéd után szuszókáltunk, Zsombi éppen edzett. Amíg edzettünk, Zsombi akkor is edzett. Amíg este szerelmesen hozzábújtunk a párunkhoz, Zsombi éppen... na jó ez már kicsit túlzás, mert mégse vájkáljunk egy tisztes családapa magánéletében de a lényeget gondolom mindenki érti.
Szóval ez a srác pár hónappal a kéztörése után, alig hogy kukába hajította a gipszet megmutatta a legkeményebb mezőnynek, hogyan kell ésszel vitorlázva az első helyre behozni egy finn dingit és indokolatlan szerénységgel besöpörni a világbajnoki címet. Nem valószínű, hogy a VB résztvevői olvasnák ezt az oldalt, de saját érdekükben jobb ha megbarátkoznak a helyzettel és szoktatják magukat a gondolathoz hogy a 2020-as olimpiára fel kell kötni a gatyájukat, ha szeretnének valahol Berecz Zsombor közelében vitorlázni.
Szeptember a Magyar Bajnokság hónapja is. Tihanyban mérjük össze erőinket és egyetlen OB se sétavitorlázás hiszen a nagyok között még a "gyengébbnek" számító bajnoki dobogós helyezéseket se adták oda puszira, ha ez húsz-harminc évvel ezelőtt történt akkor se, az olimpikonokról, európai szintű és más rangos versenyzőkről nem is beszélve. Szóval nagy királyság ilyen erős, összeszedett mezőnnyel együtt csapatni, hajót pakolni, dumálni és egy pohár bor mellett jókat röhörészni a számtalanszor hallott sztorikon, ám ettől az évtől változik a szitu mert egy világbajnok is velünk tart. Egy világbajnok aki nem csak magának, nem csak a finneseknek, nem csak a vitorlázóknak hanem ennek a maroknyi nemzetnek, azaz mindnyájunknak kiharcolta ezt az aranyérmet. Ehhez az éremhez a szurkoláson és a biztatáson kívül nem sokat tudtunk hozzátenni, de egy cseppet mégis a magunkénak érezzük ezt a páratlan sikert, a vele járó világhírnevet és a dicsőséget amit ezúton is, szerintem mindannyiunk nevében megköszönhetek.
És mi, a hátsó sor vitézei ha csak szimbolikusan, de ezzel a világbajnokkal fogunk versenyezni szeptemberben. És ez a nem mindegy, Barátaim! 

Adok még egy esélyt mielőtt felgyújtalak. Addig elmegyek Tihanyba. Meg Csopakra. Majdnem

De úriember vagyok, ezért kettőt is kapott a problémás hurkám. Első -vagyis igazából második- próbálkozásomhoz a hibaelhárításra a vasalót hívtam segítségül, itt az volt a terv, hogy papírral beburkolom a műanyagot így védve a megégés ellen eközben a vasaló belül összeolvasztja, azaz összesüti a két réteget. Hát izé, végül is nem volt ez rossz elképzelés, de nézzük a másikat. Az utolsót mielőtt a szelektív kukában végzi a cucc. Ahogy legelőször, most is a medenceragasztóhoz folyamodtam azzal a különbséggel, hogy előtte ablaktisztító spricnivel lemostam a hurkát mivel az rendkívül jó zsíroldó hatással bír. Ezután megragasztottam, most már nagyobb felületen és amíg elmegyek vitorlázni addig a türelmi zónában várakozik a darab.

Minden kapcsolat legócskább dumája: még egy utolsó esély

Két remek verseny reményében lecuccoltam a Balcsira, de a két versenyből egy, azon belül is inkább egy fél lett. Mindegy, így is vitorláztam pár napot és az mindig jó.
Az Olympic Regatta a Tihanyi Hajós Egylet versenye, és itt bizony még nem voltam vagy inkább úgy mondom, hogy még itt se. A kikötő amúgy az Apátság alatt -hol máshol- attól nyugatra közvetlenül a szorosban figyel, szóval elég szar helyen van. Csak megnézzük az ég alját meg az előrejelzést, hogy a nyugati vagy a keleti medencében találunk-e nekünk megfelelő szelet és ettől függően jobbra vagy balra fordulunk a kikötőből. Ennyi. A frissen felújított klubház bázisán még meg se száradt a kőpor és bizony látszik, hogy nem spóroltak.

Nehogy elfelejtsük hol vagyunk. Még itt se

Lövésem sincs, hogy nézett ki régen, de most nagyon ott van és mikor egy ilyen helyen a sokmilliós hajók között bandukol az ember, az mindig egy jobb élet lehetőségét tartogatja. Persze minden relatív, mert amikor befutott rocksztárok és világhírű színészek tündöklés helyett önként választják a halált akkor új értelmet nyer a mások által irigyelt, jobb életük. Szóval nincs semmi baj semmivel, főleg ha egy menő tollfosztót birtokolhat az ember amit a lehetőségeknek hála oda vihet ahova csak akar. Most éppen a Balatonra. 

Vitorlaerdő a parton, és én már félúton voltam a sólyához

Tehát the és már a nevezők létszámát nézve elakad az ember lélegzete, hiszen nagyjából száz hajó állt rajthoz. Kétféle laser, négyhúsz, négyhetven és persze mi finnesek. Már a vízretétel is feladat elé állította a mezőnyt a rendelkezésre álló két sólyával de a laser viszonylag könnyen mozgatható, és szükség esetén ott is vízre lehet dobni ahol nincs kiépített pálya.

Száz hajót kellett vízre rakni. Ahol volt hely, ott

Szombaton kettes-hármas szélben sergettünk három futamot és szívből örültem, hogy nincs az a gyilkos szél, végre lehet egy jóízűt vitorlázni, versenyben. Persze a pályára ki is kell jutni és mivel a rendezők a nyugati medencében láttak több lehetőséget ezért oda vártak minket szeretettel. Gondolhatjátok, hogy a közel száz hajó, ha nem is egyszerre de tingli-tangli hátszélben csordogál át a Tihanyi-szoroson nyár derekán, szombat délelőtt. Amikor a legkisebb a kompforgalom. Mindegy, átértünk de külön köszönet illeti a kompvezetőket a több mint rugalmas útjogkezelés miatt.
Az első futam hozta a papírformát egy elfogadható huszonötödik hellyel -és ezt is megértük Öregem, amikor a huszonötödik hely nálam már papírformának számít- a másodikban meg én hoztam a papírformát mikor taktikusan a második sorból! rajtoltam a nagy variálásoknak köszönhetően. Innen jött a szokásos menetrend: utolsó hely, összeszedem magam, kicsit feljövök vagyis a huszonkilencre, és öröm. De előtte néhányan baráti látogatást tettünk a Szántód-Földvár vonalban fürdőző, vízből versenyt nézegető, csónakázó strandolóknál mert ha az embert elkapja a gépszíj, hogy a déli part fizet, akkor bizony a déli partra kell menni. Még ha nem ért öt forintot akkor is, de ugye mise után okosabb a gyülekezet.
Na, de a harmadik futam! Jó rajt, jó hely, minden fasza egészen az egyik bójavételig amikor az előttem lévő spori más ívben fordult mint ahogy én elképzeltem. A galád. Legalább egyeztetett volna velem a jól kifundált terveimről, de nem. Ugyanis naivan azt hittem, hogy lesz elég hely a bója meg a Pisti között. De nem volt. Én meg jöttem nagy rössel és pillanatok alatt kellett ésszerű döntést hoznom, amiben több szempont is közrejátszott például, hogy messze a közért. Nekem meg reggel nem volt időm elmenni kajáért és amikor Pisti barátom még a készülődés alatt leült mellém, mindenféle kérés és bármilyen ráutalás nélkül megfelezte velem a reggelijét. Tehát most vagy belerongyolok a hajójába és meghívom egy komplett fartükör és kormánygenerálra, emellett véget vetek egy barátságnak is, vagy ehelyett meghívom egy sörre és inkább érintem a bóját leginkább úgy, hogy a helyszűke miatt átgázolok rajta és csinálok egy háromszázhatvan fokos fordulást büntetésből.
Ezzel a bójával ma találkoztam először. Nem mondhatnám, hogy rossz viszonyban vagyunk de az ismeretségünk elég felületes. Akár össze is barátkozhatnánk és a verseny végén a parton közösen elemeznénk ki a napot, de ki tudja? Lehet, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, teljesen más az érdeklődési körünk sőt az elszenvedett munkaköri sérelmek miatt akár utálhatja az összes vitorlázót, ráadásul soha nem osztotta meg velem a reggelijét. És még csak nem is ugyanabban az egyesületben vagyunk tagok. Hát asszem ez eldőlt. Így esélyt sem adva egy bimbózó kapcsolatnak szívtelenül letaroltam a szóban forgó bóját és végrehajtottam a büntit. Buktam legalább négy helyet de tiszta lelkiismerettel nézek mindenki szemébe, bár a bójáét most ne vegyük számításba.
Ha ez nem lett volna elég veszteség belefutottam egy olyan lavórba, hogy majdnem elsírtam magam. Azután még egybe. Ahogy filmforgatáskor mondják: Leállunk! Ááá... egy jó, vagyis magamhoz képest kimagasló futamom lett volna de minden ellenem fordult. Volt ez akkor, de amit a sors az egyik kezével elvesz azt a másikkal visszaadja. No, ha nem is mindig, de most igen. Méghozzá negyedóra múlva amikor már egy másik bójához közeledve a belső helyesek -vagyis útjogos hajók- kábé kilencen összetömörültek mintha valami bizalmas beszélgetésre készülnének. Az ilyen szitukat igyekszem elkerülni, és lehet hogy nem vagyok kellően agresszív a versenyzéshez, de nem konfliktusok vagy veszekedések árán szeretnék pozíciót szerezni magamnak. Épp ezért ezt meghagytam nekik én meg az ő zavart szelükben ugyan de szép lassan legyalogoltam őket. Hoppácska, huszonkettő. Köszi szépen.

Egy átlagos reggeli teázás a móló végén

És a háromnapos verseny itt véget is ért, pedig az igazi izgalmak még csak ezután következtek. Előttünk állt egy álmos vasárnap ami nem sok jót tartogatott a reggeli esővel majd az azt követő, versenyzésre alkalmatlan széllel. Egy darabig bírtam is a semmittevést majd ebéd után eszembe jutott, hogy Füreden a sétányon óriási gombócok formájában marha finom fagyit mérnek. Nekem meg felírta az orvos, úgyhogy be a csónakba és irány a Yacht Club kikötője. Ez a jó a finn digiben. Most éppen nem az önállóság, hanem ahogy a kikötőben ismeretlenek ismerősként, sőt barátként fogadtak. Nem kívánok nagy csapatok neveivel dobálózni, de persze, kössél le a legjobb helyre nyugodtan, meg kifelé menet kihúzzunk-e a motorossal, és hasonlók. Ez a kis nokedli hajó belépő mindenhova ahol valakinek valami köze van a vitorlázáshoz.
Tihany felé csordogálva fürödtem a sikerben amit ennek a kis tollfosztónak köszönhetek de hétfőre más megvilágításba kerültek a dolgok. Hármas-négyes szélben poroltunk át a szoroson, semmi akadályt nem okozva a kompoknak. Mondjuk egyébként se lennénk azok na de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem időközben a szél turbó üzemmódra kapcsolt és utólag megnézve az értékeket bf hatig meg sem állt. Még el se kezdődött a verseny de már sorra borultak a hajók és a nyolcvan centis hullámok nem dobálták vagy lökdösték, hanem gyerekjátékként rakták odébb a finn dingit. A tegnap övező dicsfény pillanatok alatt hullott darabjaira és nem voltam más csupán egy kis seggdugasz egy lélekvesztőben aki próbálja megérteni, hogy mit keres itt a tó közepén, ebben a hülye szélben egy ilyen hajónak nevezett kacatban. Önként. Feleletet nem kaptam a költői kérdésre, de egyébként is hiábavaló lett volna minden próbálkozás a kommunikációra, a viharos szélben még a saját gondolatát se hallotta az ember. Mondjuk itt már nem érdemes semmivel foglalkozni az imán kívül, aki gondolkodott az a partról nézi ezt a cudar valóságot, ám ahogy elkezdem leltározni a sporikat kitűnik, hogy a józan gondolkodás nem jellemző az osztályra. Igazából visszamenni sincs sok értelme mert itt a számtalan mentőmotoros között vagyok a legnagyobb biztonságban. A két rossz közül a kisebbiket választva maradtam a versenyen és azon tűnődtem, hogy vajon hányadik halzolásomkor fogok elvérezni, de erre ma nem kaptam választ.

Ez mondjuk Szemesi, de nagy különbség nem lehetett

A rajt után a hullámokon pattogva nagy erőkkel csapattunk a bójára, próbáltam a nagyoktól hallott összes erős szeles beállításra belőni a vásznat meg mindent ami a gépsárkányban állítható, de ez a mostani szél és az ehhez tartozó emberes hullámok egy külön fejezet lesz az életemben. A mostani a túlélésé, amikor a kabalasapkám sildjén és a vízhatlan felsőmön elkezd valami kopogni. Az eső az, de kell egy kis idő amíg rájövök mert a kijövetel óta nincs olyan perc, hogy ne terítene be egy hullám és ne löttyintene húsz liter vizet a hajóba. A kopogás egyre erősebbre vált, de megyek igaz nem tudom hova. Csak reménykedem, hogy néhány forduló után megtalálom a pályajelet mert látni semmit se látok. Egy cseppet pontosítva, Örvényes felett az ijesztő aszfaltfekete égboltot amint lavinaként zúdul belőle valami ami se nem fekete, se nem sötétkék, se nem szürke de a színe kezd eggyé válni a tó színével. Abba kell belemenni. Ekkor elkezd ömleni az eső és a rendezőség jóváhagyja virtuális kegyelmi kérvényünket.
A visszaút se volt fájdalommentes. Eleinte az életünkért küzdünk, majd a komphoz közeledve fogy a lendület és mire odaérünk nem tudom mi hajtja a finn dingit de nem a szél. Két motoros beáll segíteni, áthúz egy-egy hajót a szorosból nekem meg nagy bölcsen visszakiabál az egyik, amikor a komp előtt állva várom a szelet, hogy te már ne gyere át. Kösz haver, sokat segítettél. Na mindegy átjutok, de nem a motoroson múlik. Kiérve még mindig esik, hétfő délután egy óra van és úgy érzem egész hétre kivitorláztam magam. Szarrá ázva, a cipőben cuppogva szerelem le a hajót, egyelőre se zuhanyozni, se átöltözni nincs értelme de ha egyszer eljutok az autóig a fűtéskapcsolóval indítok. Mire szétszedem a gépet eláll az eső, feltámad a szél és a rendezőség új futamra ad jelzést. Aha, de nem nekem. Marha jól éreztem magam, de a Moulin Rouge teljes női tánckara nem tudna tovább itt tartani, úgyhogy sziasztok én léptem, sok sikert mindenkinek. Mint utóbb megtudtam időközben a szél elállt, a futam ment a levesbe én meg maradtam a huszonnyolcadik helyen a harmincnégy indulóból. Okés, megegyeztünk.
Mialatt a többiek az eredményes futam reményében vízen voltak én összepakoltam, átmentem Csopakra és a Kereked klubban letámasztottam a hajót, mert annak ellenére hogy három órával ezelőtt egy életre elegendőnek éreztem a finnezést a hétvégi versenyt ki nem hagynám.
És mégis.
Péntek délután favágás közben odacsűrtem az egyik ujjamat ami szombat reggelre kovászos uborka méretűre dagadt és nagyjából annyira is hajlott. A lila köröm csupán a látvány esztétikai értékén ront vagy javít, ám mivel egy kishajós verseny nem babazsúr ezért nem mertem futam közben kockáztatni a körmöm gyors, kommunista rendszert idéző elvesztését. Így hagytam ki a hagyományteremtő Kereked kupa első versenyét. Hétfőn, mikor javuló kézzel a hajóért mentem reménykedtem még egy finom Balatoni vitorlázásban, de közel egy órányi vakarózás után meguntam a szélcsendet és visszaköltöztem Agárdra, ahol egy másfél órás kanyar azért összejött.

Bárhol lehetne, de újra otthon

És mi lett a hurkával? A becstelen továbbra is ereszti a levegőt tehát ott fejezem be a kapcsolatunkat ahol kezdenem kellett volna, a sárga kukánál, mert az örökérvényű igazságokról nem szabad megfeledkeznünk. Szarból nem lehet várat építeni.

Történt valami? Semmi, de azt elmesélem

Újabb rejtélyekre derülhet fény finnes körökben, legalábbis részleges magyarázatot kaphatunk arra, hogy akik jól mennek azok miért és ha ideális értéket kapunk az árbócunk mérésénél akkor elgondolkodhatunk, hogy már megint mi az amiben bénák vagyunk. De azért mérünk. Méghozzá a klubház műhelyében ahol az akcióhoz a falon lévő lyukba kell tenni az árbócot. A mérőállomást az egyesület egyik oszlopos tagjának, Bajusznak köszönhetjük aki a rossz nyelvek szerint az épület felújításakor a műhely és a női mosdó közé egy finn dingit épített be a falba, bár az ilyen irányú kérdésekre rendre kitérő választ ad. Sajnos, a nemzetközileg is hitelesített síktolattyús önbeálló rotációs lézer körprofilú öleslécébe ágyazott digitális teodolit infravörös kültéri egységében elkopott a szénkefe, ezért jobb híján több évtizedes fortélyhoz folyamodunk.
Egyébként maga a hagyományos mérés pofonegyszerű ám minden jóérzésű hajótulajdonostól erős idegrendszert kíván. A befalazott hajóba illesszük az árbócot, a megadott helyeken bejelöljük a mérési pontokat és a rendszeresített léccel mérünk, először terhelés nélkül majd terheléssel. A terheléshez használatos célszerszám ezekben a nehéz időkben tizenkét kilónyi súlyzótárcsát takar aminek már a puszta látványától feláll a szőr az ember hátán, az árbócra akasztása pedig a merészségi mércén a templomban történő szellentéssel vetekszik, hogy finoman fogalmazzak. Azt hittem elpattan az ér a halántékomon de feltettem.

Béla spori mint figuráns

A különös kegyetlenséggel elkövetett bűntett eredményét centiméterekre váltva kapjuk meg az árbóc -vagy atyám szavaival élve: az árbonc- keménységét. Innentől nincs más dolgunk mint egy adott táblázatban természetesen a testsúlyunkat alapul véve rákeresni, hogy a szorgos és áldozatos munkával összeszedett vagy megtartott nyolcvannyolc kilónkhoz való-e a cucc? Ami ki is derül, mihelyst olyan gép közelébe jutok amin telepítve van az ehhez való program, addig meg foglalkozzunk mással.
A korábban említett kellemetlenségek miatt kibéleltem a kiülőpárnámat és visszaemlékezve a vásárlásra, eredetileg is volt ott polifoam csak hát szentül meg voltam győződve róla, hogy semmi szükségem ilyen csajos dolgokra és önelégülten kibaszarintottam onnan. De az idő számtalan feltett és el nem hangzott kérdésre is választ ad, így azzal szembesültem, hogy mivel mostanáig nem jelentkezett ez a vádlis probléma ezért eddig hosszú távon még ki se ültem a hajót tisztességesen. A három év alatt. Ez ciki. Na mindegy, nem fogom reklámozni.

Nem. Nem vagyok puhapöcs, csak így jobban tetszik

És végre vitorlázhattam egy jót átlagosnak mondható körülmények között, ami alatt a békés hármas, majd ketteske szelet értem. Az utóbbi időben vagy én választottam a háborús állapotokat, vagy eszi nem eszi alapon kaptuk a versenyeken, ami ellen semmi kifogásom mert valami belémrögzült hülyeség miatt szeretek felkészülni a szélsőséges helyzetekre és nem csak a vitorlázásban. De néha "kell egy kis áramszünet" és az egyik szabadnapomon sikerült magamtól is kisírni egy szabadnapot, szerethető szeles időben, ráadásul a favoritnak számító délutánon amikor egy naplemente is benne lehet a sztoriban. Persze most is Isten végez, és nem mondom, hogy a nagypályára érve a hatos befújások pánikrohamot váltottak ki belőlem, csak hát amikor az ember cukorkákkal szórt tejszínhabos fagyikehelyre számít akkor megbocsájtható ha fintorog a tökfőzelék láttán. De bánja fene, különben is a főzelék után a menzán is joggal remélhetünk egy falatka süteményt, hát még a tavon. És meg is érkezett. Finom hármasra majd csendes kettesre higgadó szél, a kékesszürke felhők rajzolt mintáiból áttörő, az apró hullámokon játszadozó napfény és egy álomszerű, idilli vitorlázás díszelgett a desszertes tányéron.

Jutalom a nap végén. És tényleg

10:69:15

Tettem egy tízórás kanyart a velencei tavon, kaptam közel hatvankilenc oldalnyi értékes irodalmat és begyűjtöttem az igen előkelő tizenötödik helyet a Nemzetközi héten. De simán szürke statisztikával blogbejegyzést eladni nehezebb mint autót valós óraállással, ezért egy rövidke kitérő után nézzük mit rejtenek a száraz tények. 
Pontosan annyira szeretem a piros színt amennyire nem, szóval nálam leginkább olyan elmegy kategória mégis van valami sorsszerű abban, ahogy az utóbbi időben a legváratlanabb pillanatokban alattomosan rám tör. Nem volt elég a gurtni meg a ... de erről nem beszélünk, erre fel a leharcolt kesztyűm utódja is piros, amikor meg vegyes érzelmekkel kisétáltam a Vízvonalból az autóm szélvédőjén egy mikuláscsomag fogadott. Ideje lenne kikerülni a piros sarokból, de mivel minden történést meg apróságot jó vagy rossz előjelnek tekintünk így okkal furdal a kíváncsiság, hogy mit tartogat számomra a piros ötven árnyalata.

A régiben benne van pár kilométer

A tettvágytól hajtva csináltam egy teljes tókerülést a Velencei tavon -hol máshol- de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem becsülettel végigvitorlázva a part mentén. Az összes létező eldugott helyet bejártam az ott menedéket kereső horgászok nagy örömére de gondolhatjátok, hogy a fő célom nem az ő boldogságuk volt. Azt eddig is tudtam, hogy a nádszigetek között elég döcögős vitorlával haladni pláne amikor leér a svert, de ebben a néha kettesre erősödő szélben még idegőrlő is volt, ám az ember legyen következetes, ha elhatároztam hogy végigmegyek akkor megcsinálom. A versenyfelszerelés -úgymint energiaszelet, naptej, ásványvíz, alma- bekészítve tehát semmi akadálya a háromnegyed kilences indulásnak amit kicsit későinek tartottam de ideje hozzászokni, hogy mindig akad valami a parton amivel el lehet tökölni az időt. Most a sólyakocsi kereke volt napirenden ugyanis a danamid hézagoló persely amit a kerékhez csináltattam a víz hatására megdagadt, ennek köszönhetően a kerék szorult és kész kínlódássá tette a hajó mozgatását, főleg egy kiadós vitorlázás után. (Mivel erre a dagadásra felhívták a figyelmemet rákérdeztem az esztergályos cimborámnál aki az ellenkezőjét állította. Ám nem hagyott nyugodni a dolog ezért beáztattam egy darabot viszont nem mértem különbséget az előtte-utána fázisban valószínűleg a csekély változás vagy a felületességem miatt, de ezek szerint az árbóc kocka illesztését is lazábbra kell vennem. Nem hiába tépte a száját a sok nyugger a kikötőben.) Ja, és üresen meg olyan volt mintha behúzott kézifékkel húznám a kocsit, de a jól bevált üveglapos módszerrel lekapirgáltam a fölösleget szóval mostantól ez is kipipálva.
Tanulságot is tartogatott a túra, a vastag kiülőnadrágomban kész szenvedés volt harminc fokban eltölteni egy teljes napot, főleg hogy ez árnyékban mért érték és abban valahogy nem sikerült egyetlen métert se megtennem. Úgyhogy legközelebb választani kell a neoprén ruha meg az egész napos lődörgés között.
Szép helyekre jutottam el ezzel együtt nem volt mindig népünnepély a dolog, hat-hét eltöltött óra után már kőkeménynek éreztem a kiülőpárnát ezért próbaképpen ki fogom bélelni, hátha a vádlimat se nyomja annyira amikor kreuzolunk, viszont fájdalomdíjként rátaláltam a nudista strandra. A nyolcadik órában kezdtem ráunni a magányra és a kényelmetlenségre de a legjobbkor felbukkant egy spori és onnantól együtt szeltük a hullámokat, már amiket a kettes szél korbácsolni volt képes. Lenyomtunk egy kétórás edzést aminek az útvonalába egész véletlenül ismét belesett az említett strand, de természetesen egy eltökélt finnes nem hagyja, hogy bármi elvonja a figyelmét a tananyagról. Virág elvtárs különben is megmondta: "Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának."

Ennél kijjebb már csak nádas van. Vagy part nudista stranddal

Ahogy látjátok tíz órát és ötvennégy kilométert vitorláztam és az alkalmazás szerint negyven perc volt a nem aktív idő de higgyétek el, az se volt passzív.
Egy születésnap több szempontból is jó lehet, de a halmozódó évtizedek után a több szempont jobbára az ajándékokra korlátozódik hiszen ilyenkor a csomagolást feltépve csak előkerül valami vitorlázáshoz kapcsolódó dolog, ahogy legutóbb is. Az Így kormányoznak a győztesek cím alapján tág határok közé tehetnénk a célközönséget a politikai pályától az autóversenyzésig, de a magyar kiadás borítóján hasító Érdi Mári minden kétségünket eloszlatja, itt bizony vitorlás okosítás következik versenyzői szinten ráadásul a felsőbb osztály számára, egész pontosan azoknak akik oda pályáznak. Persze a magamfajta lelkes amatőröknek is tartogat ezt-azt, engem például több dologban is megerősített amellett, hogy újdonságokban sem szűkölködik. Nem is panaszkodhatunk, ahogy az elvárható sok egyértelmű képpel, közvetlen hangnemben, olykor egy cseppet blog jellegű stílusban szól hozzánk a szerző /Nick Craig/ megosztva velünk versenytapasztalatait meg az önmagánál illetve másoknál észlelt hiányosságokat és ezek korrigálásának lehetőségeit. Jó kis könyv, érdemes elolvasni ahogy minden ilyen témájú kiadványt, ám megkerülhetetlen a legfájdalmasabb rész. Nem vitatom, az üzleti életben mindent úgy érdemes csinálni hogy megérős legyen, de hatvankilenc oldalt -ami gyakorlatilag a tizenkettedikkel kezdődik- kiszámlázni hatezer forintért eléggé szívbemarkoló. Szóval ajándékba vagy kölcsönkapni marha jó dolog, ha így nem megy akkor dönteni kell hogy ezen az árérzékeny piacon kötélre, seklire, egyéb nélkülözhetetlen marhaságra vagy könyvre ruháztok be szívesebben.

Füzet hatezeré'. De legalább jó füzet

És ha már könyv akkor megemlítem, hogy jelen voltam Litkey Farkas Kékszalagos előadásán amiről remélem olvastátok a beszámolómat a Porthole.hu oldalon, ha meg nem akkor sincs semmi, de aki egy kicsit is érdeklődik a vitorlázás iránt annak ajánlom a legközelebbin a részvételt ugyanis marha jó dolgokról esik szó, természetesen a Balatoni viszonyokat illetően. Például amikor Keneséről megyünk Siófokra, a keleti szél mindig elfordul Siófok előtt. Mindig. A nyugati medencében bármilyen szélértéket mérünk, nagyjából Fonyód-Györök környékén minden esetben erősebben fúj, a Keszthelyi öböl köztudottan vendégszerető marasztalását pedig meg sem említem. Egyszóval faszányos volt, érdemes lett volna felvenni mert a rengeteg információt képtelen megőrizni a szürkeállomány. Legalábbis az enyém. Na, de nem indokolatlanul hoztam szóba a könyv kapcsán a beszámolót, hiszen ha már odaevett a fene akkor...

A jó is lehet még jobb

Az avatatlan szem számára apróságnak tűnő, már-már unalmas részletek után lássuk hogy hoztam be a gépsárkányt a tizenötödik helyre egy olyan versenyen ahol egyik napról a másikra változott át az időjárás füllesztő nyári kánikulából esős októberi zimankóvá.
Ahogy legutóbb beharangoztam, a helyszín Agárd ami több szempontból is ideális. Megúszom a hajószállítást, élvezhetem a hazai pálya nyújtotta előnyöket, alhatok otthon és tudom, hogy se ujjongani se siránkozni nem szabad ha a bója előtt ötven méterrel fordul a szél mert jó eséllyel visszaáll. Vagy nem.

Kicsit tuningoltuk a Fűkét. Ne kérdezzétek miért a furdanccsal

Szóval kíméletlen hőséggel fogadott minket a csütörtök de a versenyre kiéhezett csapatot ez cseppet sem érdekelte. A rég látott cimborák üdvözlése és a nevezés után, az ünnepélyes megnyitó helyett immár hagyományos hajópakolgatást követően a dél körül érkező, ötös közeli befújásokkal tarkított hármas keleti szélben pazar három futamot mért ki ránk a rendezőség. Kellett melózni rendesen, a lógáshoz használatos izmok még állnak teljesen készen, de a helyzet korántsem olyan aggasztó. A krízishelyzetben végzett manőverek is igényelnek némi finomítást ezzel együtt csak sikerült belekóstolni a siker ízébe méghozzá a harmadik futamban. Az első kettő se volt gáz, már megint marha sokat tanultam, amiben csak az a vicc, hogy olyanokat amiket elméletben csípőből vágok csak akcióban, stresszesen a józan ész háttérbe szorul. Tiszta szélbe kerülni akár átmeneti veszteség árán, bójavétel csoportosan koccanás nélkül és az útjog rugalmas kezelése, adott esetben mindkét részről mind-mind a tananyag szerves része, amit leginkább versenyen lehet elsajátítani. Na de nézzük a már beharangozott harmadik futamot ahol a szerencsés oldalválasztásnak köszönhetően hetediknek érkeztem a kreuzbójára. Ez marha jó hely, főleg az én szintemen és azt már megtanultam, hogy ilyen helyzetben két dolgot nem szabad. 1; hátranézni, hogy mennyien vannak mögöttem 2; elhinni, hogy ez így is marad. Tehát ennek szellemében foggal körömmel küzdöttem mindent elkövetve a legoptimálisabb hajóvezetésért és igaz, hogy az akkori hetedik hely célba érkezésre a tizenkettedikre olvadt, de aznap én voltam a király. 
Az igazi csemegét a péntek tartogatta négyesről induló majd ötösre erősödő alappal, amit huszonhárom csomós befújások tettek emlékezetessé. Ezt színesítették a helyi viszonylatban is extrém szélfordulók, leállások és bármilyen hihetetlen, lavórok. A harmadik futamban képtelenség volt kiigazodni a szélen. Egyszerűen nem találtam a helyem a pályán és egy kicsit talán bizarr lesz de a verseny után néhány sporival a zuhanyzóban kielemeztük a napot és megnyugodhattam, hogy nem csak engem gyötörtek az elemek, csak hát ezek ottan májerek én meg nem. Például nem tudtam tisztességesen kiülni a hajót az említett pöffök és kiszámíthatatlan fordulók miatt mert hol az egyik, hol a másik oldalon akartam a vízbe esni. Vagyis nem akartam. Csináltam egy csapásváltást és pont abban az ütemben a szél is így tett én meg csak néztem hülyén, hogy ötös szélben miért áll a hajó.

Tíztől kb egyig küzdöttünk, volt egy kis kilengés

Hátszélben persze tele lett a gatya, olyanokat tolt a szél hogy a nevemet elfelejtettem és önkéntelenül elgondolkodik az ember, hogy ezek a hetes közeli erősödések tíz, húsz vagy harminc másodpercig tartanak, vagy valamikor véget érnek-e egyáltalán, mialatt az erő apránként kiszáll a kötelet szorító kézből. A finn dingi orra szántja a vizet és kevés ijesztőbbet tudok elképzelni, mint amikor agresszívan belefúródik a tóba. Nincs is nagy tumultus a pályán, akinek volt egy csepp esze már rég a parton simogatja a gépsárkányt és halzolás helyett azon aggódik, hogy van-e elég sör a hűtőben? És igaza van. Viszont ha már itt vagyok akkor az ilyen esetekre tartogatott protokollt követve egyetlen dolog vezérel. Ez a szél semmire se jó azon kívül, hogy túlélés után rajoskodjunk vele szóval taktikát, esélylatolgatást félretéve egyetlen cél vezérel: célba érni még ha kiülőnadrágok potyognak is az égből. Nagy keservesen, borulás nélkül véghez vittem a dolgot és igaz, hogy azóta is mindenem fáj de kiérkezve Edző Bá és a sporttársak elismerése minden gyötrelemért kárpótolt.

Mázli, hogy nem hajnalban versenyeztünk

A szombat közel hasonló lendülettel indult majd rövid úton normalizálódtak a viszonyok négyes alja alapban és tizenkilenc csomós pöffökben. Annak ellenére, hogy nem álltam az utolsó helyen a két futamból a második kerül a krónikákba ugyanis sérelmeztem, hogy Csabi barátom mennyre elhúzott az első negyedszeles szakaszon és ez nem maradhat következmények nélkül. Ennyi kellett mindössze, motiváció. A második körben a harminc méteres hátrány felét lefaragtam ami az üdvösséghez kevés, viszont a vérszem nevű kórt kísérő tünetegyüttes elhatalmasodásához elegendő volt. Az utolsó hátszelezés megkezdésekor mindössze pár méter választott el tőle és a négy napos verseny viszonyait mi sem jellemezhetné jobban, mint amikor a bója előtt az Agárdi szél tartott egy öt másodperces pihenőt. Jó szokása szerint forgolódott egy kicsit mielőtt életre kelt így a távolság nem csökkent, viszont a küzdelem és a harc a méterekért tovább folytatódott.

Akár a kis költségvetésű zs kategóriás filmekben a cselekmény csúcspontját jelentő autós üldözésnél, mi is úgy tepertünk egymás mellett, hol egyikünk hol másikunk téve szert átmeneti előnyre. A filmekben többnyire a jók győznek, de mivel életünk filmjében egyikünk se rossz ezért itt a pályán képtelenség volt megjósolni az eredményt. Ez az adok-kapok kitartott a célegyenesre fordító bójáig ahol az idevonatkozó szabályt követve /belső hely/ hátrányba kerültem de fordulás utánra már kész terveim voltak, szóval a gyorsabb reakciómnak meg talán a szerencsének is köszönhetően hamarabb összeállítottam a technikát és a kemény munka meghozta gyümölcsét a dicsőséges tizenkilencedik hely formájában. Mára végeztünk ezzel a két futammal mert a hátralévő egyet áttették a következő napra amit nem tudtam értelmezni, de így is jó, különben is én csak résztvevő vagyok nem rendező. Vasárnap reggel apadó lelkesedéssel ugyan de összekaptuk magunkat, mentünk egy sportos kanyart amiből megint tanultam ezt azt szóval nem volt ezzel semmi baj.                          Fotó: Léna

Felhőtlen vitorlázás? Majd máskor

Leltárt készítve a versenyről megcsináltam mind a kilenc futamot méghozzá borulás nélkül, de őszintén szólva ez volt, hogy nem rajtam múlott szóval csakis a piros szín hozhatott szerencsét. A tizenötödik hely pazarul mutat az eredménylistán ám nem szabad megfeledkezni azokról akik meló miatt csak két, esetleg egy napra tudtak jönni vagy a technikát és önmagukat kímélve kihagyták a kegyetlen futamokat. Az örömmámor elültével, józanul átgondolva a harminckét fős mezőnyben nagyjából a huszonharmadik hely környékére tenném magam, ami ebben az összeszedett csapatban marha nagy szó. Négy ilyen nap nem múlik el nyomtalanul. Ízületi fájdalmak itt-ott de leginkább mindenütt, különös dudorok a sípcsonton, éjszakára bedagadó kezek emlékeztetnek a Nemzetközi hétre, ám az igazi gyötrelmet mégis az ötödik nap hozta el. Mert nem ülhettem hajóba.