Mit lehet kezdeni télen a hajóval? Nem sokat, hacsak...

A fogaskerekek csikorgása inkább felerősítette mint elnyomta a tudatalatti mélyéről induló halk neszt ami idővel ütemes pulzálássá, majd abból ritmusos dobogássá erősödött és azt zakatolta: Meg tudod csinálni. Már a fedélzet felújítását, ugyanis nem bírtam tovább nézni a gépsárkány ruppótlan megjelenését.
Ez a fintorgás tartott egy ideje, de márciustól ugye üzemben van a dingi így bárminemű munka onnantól eleve off, a tél meg szerencsére elég gyorsan eltelik emellett úgy be van bugyolálva a hajó hogy olyankor nem zaklat a dolog. Tavasszal meg minden kezdődik előröl. Mielőtt megpályáztattam volna a kivitelezést piackutatást végeztem. Az elérhető három lehetőség közül Pata -Antal Gábor profi finnes, profi hajóépítő- ajánlata már a telefonbeszélgetésünk elején kiesett jóval azelőtt, hogy lebeszélt róla. Egy ekkora műhely rezsióradíja nem áll arányban a hajóm értékével, nézzünk valami megfizethetőbbet. Kápolnásnyék, az előzőnél kisebb cég százötven, vagy a kikötőben Jani száz pénzért vállalták el a melót és mindkét ár indokolható, a sérülések, apró repedések kijavítása, csiszolás, glettelés, festés, anyagköltség, műhely fenntartása, szerszámok, megisérje, miegymás. Igenám, csakhogy a legkorábbi időpont március. Márciusban ugyanúgy megtalálható az elseje és a harmincegyedike szóval simán benne van a pakliban az áprilisi átadás amikor inkább a vizet hasítanám a várakozás helyett, de a kegyelemdöfést a feltételek adták meg. Veretezzem le a hajót. Magyarul az összes csigát, kötélfogót, kötelet, aprószart de még a svertet is szereljem le illetve ki, hogy hozzáférjenek a munkaterülethez. Szóval amivel a legtöbb szívás van azt csináljam meg én, aztán lefestik én meg újra megkapom a hosszúcicit. Na ennek ugorjunk neki mégegyszer. Glettelni, csiszolni tudok a festésre kéne kitalálni valamit főleg azután, hogy mindkét fényező haverom udvariasan elhajtott a vérbe. Némi telefonbetyárkodás után fényezőt nem, de kétféle hajófestéket azért találtam, név szerint az Internationalt meg a Dunaplasztot. Osztás-szorzás, anyagigény, érdes felület kialakítása esztétikusan, bedolgozhatóság, színválasztás és persze a piszkos anyagiak kerültek górcső alá. Míg az alapanyagok a cső alatt várakoztak, addig ugyan kicsit bizonytalanul de nekiugrottam a hajónak, legyen amolyan rendőrös egyirányú utca szitu. Mint mikor behajtás után veszed észre, hogy rossz helyen jársz és bűnös gondolatoktól vezérelve már simogatod a rükvercet amikor befordul mögéd a yard. Pontosan ezt akartam, ne tudjak az elején olcsó kifogásokba kapaszkodva meghátrálni, mert onnantól már csak előre visz az út és azon így vagy úgy de végigmegyek. 

Izé... biztosan akarom én ezt?

Egyébként korántsem olyan ijesztő a dolog mint elsőre látszik de a biztonság kedvéért lőttem néhány szelfit, jól jönnek amikor néhány hét múlva ki kell legózni melyik kötél futott a harmadik bizbasztól balra. Az összes csavar tök simán megindult -nem viccből rozsdamentesek- egyedüli nehézség a légkasznik nyílásain kitekert kézzel benyúlni, anyát megtalálni, rászorítani, maradék kézben villanycsavarhúzóval csavart kitekerni. Na meg a lepotyogó anyákat, alátéteket összegereblyézni odabent valahogy, mert a rozsdamentes cuccot annyira vonzza a mágnes mint a cirokseprűt. Kábé három óra alatt végeztem és csak a szemerkélő eső okozta halasztás miatt nyúlt estébe a befejezés. Ismét igazolást nyert, hogy mekkora zseni vagyok.

Akkus csavarhúzó két fejjel meg három villáskulcs...

És romokban a dingi

Amint látjátok kioperáltam a svertet, a fenéklemez korcsolyapályára emlékeztető csúszásgátló lapjait pedig kibaszcsiztam a bánatba. A leekocsit, meg amihez még egy nőgyógyász se fért volna hozzá azt nem erőltettem, úgyis lesz mit kimaszkolni festéskor az a pár kacat már nem oszt, nem szoroz.

Tenyeremben elfér? Nem, de egy lavórban igen

Másnap délután mikor a december végi eső befejezte szüttyögését két egész órára ismét nekiugrottam a tollfosztónak, ezúttal csiszológéppel. A képen a kiülőpárna alatti időette műanyagot látjátok, ezt átlagos hanyagsággal el lehet érni bármilyen hajónál úgy, hogy a csurom víz párnát adott esetben hetekre, illetve egész szezonban rajta hagyjuk a műanyagon. Én minden használat után felhajtottam de mire hozzám került a gépsárkány addigra valamelyik régi tulaj visszavonhatatlanul lerendezte. Most pedig én rendezem le.

Az aldis csiszolóval megváltom a világot

Eleinte hálás feladatnak indult. A rezgőcsiszolót a Jóisten is a hajófelújítóknak teremtette és ez a típus közel se olyan gyilkos mint a teszkós gépem, bár idővel az is előkerült. Néhány százhúszas papír és minden adott a boldogsághoz ugyanis a kisebb sérüléseknek nyomuk sem marad és az elöregedett felső réteg is megy a levesbe. Nem kell aggódni mit szól hozzá a festék vagy, hogy fél év múlva saját elhatározástól fűtve helyenként felhámosodik. Önfeledten fürdök a saját sikeremben amikor elérek a fenékhez és a kihajított csúszásgátló bosszúja utolér. A maradék ragasztó felültet a szopórollerre és hiába minden fortély egy ilyen szarral annyit szívok mint idáig az egész hajóval, ráadásul sötétedésre be sem tudom fejezni. Az itthon található higító kollekció egyetlen darabja se oldja és némi képzavarral élve a csiszológépnek is beletörik a bicskája. Jelen pillanatban egy kis csiszolás-egy kis spaklizás hoz némi eredményt és ez szó szerint némi, ugyanis a hajó nagy részét egy óra alatt letudtam, ennek a trágyának meg a felét, ugyanannyi idő alatt. És van még belőle három, hogy rohadna meg.

Ha ránézek még most is feltépi a régi sebeket

Másnap egyik informátoromtól azt a fülest kaptam, hogy ahol a hagyományos higítók tudása véget ér ott kezdődik az észter birodalma. És tényleg. Még az év utolsó munkanapján aktivitást mutató festékboltok egyikében elmartam egy flakonnal és már sejtitek mivel telt a vasárnap délelőtt.

Észter hagyatéka

Mivel a törölgetésre nem reagált ez a trutyi a drasztikus spaklis módszerhez folyamodtam de még így is azt hittem lejövök az életről. Hosszas kapirgálás után a képen látható -jobb hasonlat híján- egy maréknyi fikát gyűjtöttem össze és bizony, ha éltetek szar melót akkor ez az. Nehezen adja meg magát és még ezek a felkapart csimbókok is ragadnak. A kezemhez éppúgy mint a spaklihoz sőt takarításkor a hajóról is alig tudtam legyötörni a gusztustalan maradékokat, mert még a ruhámról is átkerült a leglehetetlenebb helyekre. Ehhez képest a vájárkodás egy önfeledt outdoor csapatépítő tréning adrenalin függőknek, a glettelés meg maga a kánaán.

Ami nélkül bele se kezdek: kedvezménykártya a patikából...

Sima autós gittet használtam. Árban annyira nem sima viszont a hajós áraktól messze elmarad no meg a nepper cimboráim konkrétan ezt javasolták mert ez a legjobb. Ám legyen. Egy evőkanálnyihoz egy borsónyi edzőt kell keverni és a príma krémes anyaggal nem is munka a munka.

Mert van amit nem lehet pénzért megvenni

Kevesen tudják, de az elveszett bankkártya egy hajóépítőnél vagy egy magamfajta bütykölős hajótulajnál van a legnagyobb biztonságban. Jóval nagyobb érték ez annál, minthogy illetéktelen vásárlással vagy pénzfelvétellel elbukjuk, sőt a műhely egyik fiókjának mélyén még az avatatlan kezek se férnek hozzá. Ha pedig egy napon rendhagyó módon használatba vesszük a tulajdonos akkor is nyugodtan alhat, igazából letiltani is fölösleges.

Fényévekkel jobb mint ezelőtt, mi lesz ha felcsiszolom?

Minden sérülést eltüntettem, a nagyobb felületeken telibehúztam és december lévén adtam egy napot a száradásra. Hogyan is búcsúzhatnék az óévtől ha nem egy szilveszter délelőtti önfeledt csiszolással a szikrázó napsütésben és a pazar végeredménnyel. 

Lehet elfogult vagyok, de nagyon tigris

Mezőgazdasági munkálatok a finn dingi körül, harminckilenc meg a legkisebb fogaskerék

Hasít a valóvilág kilenc, két hétig tart a black friday, celeb libus bugyit villant /a ruhaszárító kötélen/, egyszerű /három nap alatt/ otthon is elkészíthető ajándékötletek, a leállósávban száguldozó pórul járt béemvés.
Ettől dübörög a média és rajtunk magyarokon kívül nem jut el máshoz, de igazából minket sem érdekel. 2020-ban véget ér a finn dingi olimpiai szereplése. A világ minden országában tudnak róla, de nálunk mégsem számít hírnek annak ellenére, hogy generációkon átívelő érintettjei vannak a döntésnek. Ez van.
A Word Sailing -amit most diplomatikusan hívjunk bölcsek tanácsának- megszavazta a finn hajóosztály beszántását. A dolog nem ennyire egyértelmű ugyanis a társaság magyar tagja (is) elkezdte forszírozni a szavazatok valósságát és lássatok csodát: több nemleges -a hajóosztály megszüntetésére adott nem- szavazatot tartózkódik-ként könyveltek el. Na, most ilyet a Havannán egy sima lakógyűlésen se néznek jó szemmel, sőt a közös képviselő ennél kevesebbért is nyolc napon túl gyógyul, ehhez képest a WS-nél ez épphogy csak ciki. A dolgot szépíteni májusban felülvizsgálják a sztorit ráadásul a világ "hétköznapi" finnesei mellett nemzetközi szinten befolyásos versenyzők egy emberként szólaltak fel a határozat ellen. Reméljük a tömegek szava elégnek bizonyul és a 2024-es olimpiára az ekék nem forgatják be kíméletlenül Rickard Sarby életművét ami 1952 óta állja a sarat.
Évtizedes munkák veszhetnek kárba, szépreményű versenyzők álmai hullhatnak porba egy hülye döntés miatt, mert a kétezerhúsz utáni olimpiákon a férfi kormányos mellé egy női legénységet rendelnek el, de az is lehet, hogy fordítva. A finn dingiben meg ennyi hely nincs. A dolog hátterén töprengve csak remélni lehet, hogy nincs a tanácsból valamelyik nagytudásúnak hajógyártás terén is érdekeltsége, és nem porosodik évek óta a kész sablon egy üzem sarkában egy egyébként eladhatatlan talicskára, ami ezek után a zöld jelzéssel együtt kapja meg a tőkeinjekciót. És nem érdekes hányan szidják anyát otthon. 
Persze ettől még nem felejtenek el vitorlázni a srácok és bármilyen hajót elvezetnek akár bekötött szemmel, tükörből, hátulról, begipszelt balkézzel, de akik egész életüket az egyszemélyes osztályra tették fel azok most befonják a szemöldöküket. És jogosan.
A többi verseny természetesen marad és Agárdon ugyanúgy karcoljuk a köröket a tisztáson mint eddig, de felvetődik a kérdés, hogy a legnagyobb történelmi múlttal bíró versenyből kigolyózás milyen hatással lesz az osztályra. Továbbra is megéri-e annyi pénzt beletenni a fejlesztésbe mint eddig, miként befolyásolja eme remek döntés a piacot, elértéktelenednek-e a használt hajók vagy épp ellenkezőleg, felértékelődnek a néhány éves, jól eltalált darabok, mer azokba még benne vót az anyag, vagy semmi se változik csak szeretjük túllihegni a dolgokat itt az alvégen.
Ilyen stresszelő hírt feldolgozni kizárólag a szóban forgó gépsárkányban lehet, így az első adandó alkalommal célba vettem a második otthonomat, illetve a harmadikat ha a melóhelyet is beleszámítjuk. Az Agárdi kiruccanás egybeesett az évzáró vacsorával meg hagyományosan az azt megelőző elmaradhatatlan pakolással. Mielőtt azonban beáldoztam volna magam az egyesületi hajók, jégszánok, bútorok, vitorlák meg ezernyi aprószar oltárán szakítottam időt magamra is. Finom hármas négyes keletiben kirongyoltam a vízre és az éves menetrendtől eltérően most nem a gyakorlás vezérelt, csak jól akartam magam érezni. A felcsapódó hét fokos víztől nem kaptam röhögőgörcsöt de a nyolc fokos levegő és az ehhez társuló napsütés helyretette a ph értékemet pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ez az utolsó kanyarom az évben.
Mellesleg a Velencei-tavon a kikötők mellett a Cserepes-szigetet is utolérte a felújítási hullám, már ha egy szigettel kapcsolatban nem hat idegenül a felújítás szó.

Partfal erősítés ezerrel, és nem aggódnak hogy eltűnik a
munkagép. Innen

A betervezett tesztelések idénre zátonyra futottak. Az egyik változatot egy profibb árbóc próbáját elvetettem, a másik, egy profibb hajóé a hajón folyó műhelymunka miatt nem volt kivitelezhető. Ráadásul az általános téliesítés is keresztülhúzta a számításaimat. Az év vége közeledtével arányosan fogynak a hajók és a lelkesedés is. Ami érthető. A hideg, az alacsony vízszint, a gyötrelmes sólyázás mind ellenünk dolgoznak, egyébként meg ideje lassacskán lezárni ezt az évet így egyre nehezebben találok olyasvalakit akivel összemérném a pillanatnyilag nem is létező cuccot.
Követhettem volna a többiek példáját csak az elmúlt évek tapasztalataira alapozva vártam egy cseppet a december eleji jóidő reményében, de már a globális felmelegedésben se bízhat az ember. Karácsony előtt két héttel feladtam a reményt és szétkaptam a tollfosztót. És ha letámasztom a dingit akkor ideje összefoglalni az évet.
A húsztizennyolcas mérleg szerint harminckilenc napot hoztam össze a gépsárkányban -ebből egy jégvitorlás- ami milliméterre megegyezik a tavalyival annyi különbséggel, hogy idén jobban megnyomtam a versenyzést és mint tudjuk, a háborús évek duplán számítanak. Remek szezont tudhatok magam mögött és látom ahogy rakódnak rám a rétegek. Az eredmények kezdik tükrözni a befektetett munkát, ahol pedig ez nem észrevehető annak egyéb oka van de erre majd máskor térek ki. Az irány jó. Jövőre ugyanezt a csapásvonalat követem -ahol szükséges ott módosításokkal- és elnézve a versenyek listáját már most fáj a szívem, hogy képtelenség mindegyikre eljutni. Egyedül a fizetős edzések hiányoztak az idei palettából amik rajtam kívülálló okokból nem valósulhattak meg és ezen a téren sajnos a jövő év se hoz változást. Mondjuk attól még van mit gyakorolni de a már említett fejlesztések elkerülhetetlenek ha továbbra is a finnesek baromfiudvarán tervezek kapirgálni.
Nem mehetünk el a költségek mellett sem. Év eleje óta a vitorlázott napokkal együtt szorgalmasan könyvelem a kiadásokat és tudom, hogy pont ezt nem kéne számolgatni, mert amiben élvezetét leli az ember azt nem lehet és nem is szabad forintosítani de marha kíváncsi voltam, hogy mennyi pénzt ölök ebbe az úri szenvedélybe.Voltaképpen nem az összeg nagysága az érdekes, mert bármennyibe kerül nagy ívben teszek rá amíg belefér a büdzsébe, de az eredmény több mint vicces ugyanis a tagdíjakkal, nevezésekkel, szállással, de még az össz üzemanyagköltséggel se bírtam megközelíteni napi egy doboz cigi árát. Nincs mese, a tehetős ember nem vitorlázik, rágyújt.
Szóval ennyi fért bele az esztendőbe. Történtek nagy és kevésbé nagy dolgok, mindnek egyformán örültem és bízom benne, hogy a harmónia és kiegyensúlyozottság elkísér ama bizonyos éjféli koccintásig. Az addig hátralévő pár napot a családnak, a pihenésnek, az összegzésnek és talán magamnak szentelem ami nem lesz egyszerű mert valahol a kisagy eldugott zugában egy aprócska fogaskerék tett egy negyed fordulatot. Ez megmozdított egy nagyobbat ami fordult egy nyolcadnyit ami egy másikat egy tizenhatodnyi fordulásra kényszerített, majd a kis fogaskerék megállt. De nem marad így.

A nap amikor leszúrnak, na meg fától az erdőt

Elkezdődött. A kedvenc epizódom a legszebb, a legszeretnivalóbb, a legszomorúbb de mégis talán a legnagyobb feltöltődést tartogató ősz. No nem az igazi, az talán karácsonyra ha ideér de mégiscsak ősz. Egyetlen külsős - értsd: nem finnes- ismerősöm se mulasztja el feltenni a két kérdés közül valamelyiket, hogy: na kivetted már a hajót, na erre az évre akkor vége is? Hát nem Öcsisajt, majd ha fagy! De még akkor se biztos. Agárdon a nagyhajók már jó ideje megkezdték a téliszünetet és leginkább szűk börtönudvarra zsúfolt elítéltekre emlékeztetnek, ahogy a focipálya magányába zárva rendezetlen összevisszaságban várják a tavaszt.
Rövid, ellenben egy örökkévalóságnak tűnő kényszerpihenő után tértem vissza a Velencei tóra. Az otthoni teljeskörű konyhafelújításra a bajnokságra és a félmaratonra készülve hivatalosan haladékot kaptam. Ezek kipipálva, további kibúvókat keresni nagyfokú arcátlanság lenne a részemről, jöhet az ami igazán fekszik, azaz némi rombolás után az építés, persze ez is szólóban. Ezalatt még gondolni se tudtam a finn dingire, ráadásul az utolsó ranglistaversenyt ki is hagytam, de vége, túl vagyok rajta. Ideje meglátogatni a tavat és összehozni valami sztorit ha már a sors megtisztelt a nyolcadik utassal, itt a Vitorlás fedélzetén.
Szóval úgy alakult, hogy a végzet a vízen tárolt kishajókat is utolérte, a kikötőt érintő felújítási munkák miatt az októberi nyár előtt ők is megkezdték téli pihenőjüket, de nekünk, parti hajótárolóknak se sokkal jobb. Már csak a déli sólyákon -amikor déli szél van akkor használjuk ezeket- tudjuk betolni a tollfosztót amivel annyi a probléma, hogy az alacsony vízszint miatt marha meredeken állnak. Vízre tenni nem feladat a hajót, leginkább olyan mintha szakadékba löknénk de amikor néhány óra finnezés után elhagynánk a vizet akkor könyörtelenül közbeszól a fizika. A kedvezőtlen szög miatt növelni kell a húzóerőt, ezzel párhuzamosan a nedves, meredek deszkán megszűnik a cipő tapadása. Láb becsúszik a sólyakocsi alá, lehorzsol és a hajó még mindig vízen van. Mindez tök sötétben. Erre a melóra három embert kellene szerződtetni, de mi csak ketten voltunk Csabi barátommal. Délután, szikrázó napsütésben, kellemesen harcos négyes ötös szélben poroltunk ki a tisztásra, ám valójában tátott szájjal rohantunk bele a fütyierdőbe, hogy kerüljem az írott formátumhoz méltatlan szóhasználatot. Minden gromek volt, jókat mentünk, hajót cseréltünk, hogy rájöjjünk milyen beállításokon kell finomítani a hajómon, megcsodáltuk amint a lebukó nap a sztratoszférában vörösbe majd szürkébe fordul mielőtt egyetlen pillanat alatt eltűnik a szemünk elől, gyönyörködtünk a hidegfehér hold előtt komótosan úszkáló felhőkben és kicsit később a kikötői és parti fényekben.
Igen, elállt a szél mikor még javában a tó közepén voltunk. És igen, az evezőm még mindig a műhelyben figyel. Egy óra alatt értünk ki hol az erőtlen szélcsíkokat hajkurászva, hol a kormánylapáttal hajtva a hajót és az egész éves statisztikát nézve magasan a hagyományos -széllel hajtott- partraérkezések száma vezet de ez abban a hatvan percnyi szívásban valahogy nem nyújtott kellő vigaszt.
Mellesleg az év utolsó összecsapására készültünk ami a népszerűségi listámon igen előkelő helyet foglal el. Normál esetben. Szombaton amolyan túraversennyel kezdődött az egyszemélyes hajóosztályoknak rendezett verseny, a gyengélkedő szél miatt az is némi halasztással. Két kör a nádszigeteken túlra, de erről néhány beszámolót már olvashattatok tőlem. Nem mondanám hogy rosszul indult a dolog de a nudli szél az előrejelzéssel még köszönőviszonyba se volt. Aki elcsípett egy kettes pöfföt az úgy leiskolázta a mezőnyt, hogy öröm volt nézni. Bár akkora öröm azért nem volt.
Szóval azért haladtunk, haladgattunk de én személy szerint megváltásnak éltem meg amikor a második kör végén nagy keservesen beértem. A mezőny ekkor már a második futamra készült. Ezt up & down pályán kellett teljesítenünk amit a szélirányt figyelembe véve a Cserepes-sziget és a part között a parttal párhuzamosan állítottak fel, szóval minden adott volt egy remek tisztaszeles versenyhez. A szelet leszámítva. Mert a rajtig fújdogált, onnantól az első bójavételig gyengült, visszafelé a másodikig a maradék akarat is elfogyott és próbáltam rájönni, hogy ez most a beígért tizenhat csomó vagy már a huszonkettes befújás. A kitartóan pislogó elsőfokú viharjelzés is ezt támasztotta alá de nagyjából egy méter per perc sebesség mellett szívtuk a fogunkat. A rendezők nem kívántak pályarövidítéssel menteni a helyzeten és megkönyörülni a szopóroller titánjain ezért közel egy órányi gyötrődés után mi utolsók is beértünk, hurrá, bódottá.
Próbáltam megszeretni ezt a napot de higgyétek el, nem rajtam múlott hogy nem sikerült. Ráadásul a második futamban mindenki lebaszott. Na jó, nem mindenki, csak azok akiket kedvelek. A rajtra várva nem volt elég hely az egyik spori meg a bója között ezért a vitorlát lobogtatva vártam az indulást amikor valaki elporolt mellettem, az árbócával beleakadva a bumomba tolja a hajómat és még leszúr, köszi. Az utána érkező spori is megtalál, hogy mit álldogálok ott a rajtvonalnál, miért nem váltottam már csapást, meg ilyenek, köszi. Bójavétel előtt valaki elkezd irányítgatni, hogy merre menjek mert neki annyi hely kevés és különben is, köszi. Utána nagy keservesen csapást váltok a nulla szélben és a következő letolás hátulról talál meg, miért fordulok be, köszi. A jelen pillanatban elképzelhető mennyei boldogságot jelentő befutó felé haladok -ezt a haladást tekintsétek jelképesnek- amikor még abban a semmi szélben is belecsorgok egy lavórba és megállok. A mögöttem jövő kolléga meg szóváteszi, hogy mit csinálok ott, nem akarok-e valamerre elmenni az útjából. De igen, szeretnék, köszi.
Ennyi megszámlálhatatlan élmény nem csak egy napra hanem egy egész hétvégére is elég ezért vasárnap messzire elkerültem mind a cimboráimat, mind a kikötőt. És igen, inkább egy szar nap a versenyen mint egy jó nap a munkahelyen, de ezt most nem volt ennyire egyértelmű. Semmivel semmi bajom csak számomra érthetetlen, hogy amikor lófütyi szélfordulásnál a rendezőség a harmadik kör végén, a befutó előtt képes lefújni egy futamot akkor ugyanez a gárda nulla szélben miért gyötri halálra az embereket, és ez mitől verseny. Na de mit nyünyögök, senki nem kényszerített rá hogy ott legyek és különben is "az életnek nem kell tökéletesnek lennie, bőven elég ha élhető."
Azért ez a nap se telt haszontalanul. Egyrészt aktualizálta a gyengeszeles vitorla visszatérő problémáját, másrészt a halasztás alatt a standard értékekre beállítottam a hajót ami érett már egy ideje. Igen, állítgattam már de most leellenőrizve semmi nem stimmelt a három adatból. Egyik az árbóc távolsága a hajóorrtól, másik a dőlése, harmadik a bum lehúzásához szükséges erő. Ezek az alapértékek arra jók, hogy nagyjából előre menjen a gépsárkány de az igazi munka ezután jön. Állítani egy dolgon, megnézni hogy mi változott aztán ennek függvényében visszatekerni a ketyerét vagy örülni és elkezdeni valami mást buherálni, majd ezeket kombinálni a végletekig. Marha időigényes és nem lustaságból halogattam mostanáig.
A beállítás eredményessége egy sima próbakörön nem jön át, legalábbis akkora májer nem vagyok aki észreveszi, hogy fél csomóval gyorsabb/lassabb, fél fokkal tompább/élesebb lett a hajó. Minimum egy közös edzés a nálam jobbakkal vagy ha úgy adódik egy versenyt kell beáldozni ahol lecsavarunk négy vagy több futamot és ezután mindent elárul az eredmény. Csakhogy ehhez a versenyt tisztességgel végig kell nyomni, rendesen kiülve a hajót és legalább alapszinten hozni a manővereket. Amíg egyvalami hiányzik a háromból hiába variálok a méretekkel hiszen szerelemhez is mindkét félre és a kémiára is szükség van. Ha az egyik hiányzik annak legjobb esetben is csak afféle szólózás lehet az eredménye az meg nem az igazi.
Épp ezért az egész éves edzéseimet ennek vetettem alá csak a nagy igyekezetben nem láttam meg a fától az erdőt. A kaotikus munkabeosztásom miatt akkor mentem vitorlázni amikor a szabadnapot és a szelet ugyanabba a halmazba tette a Jóisten ez pedig ritkán egyezett a többiek edzésével. Így az egyszemélyes gyakorlások miatt csak a versenyeken tűnt fel hogy tompább vagyok a többieknél, ott meg vaktában nem állítgat az ember. Emellett ezzel a pár évecskével a hátam mögött öntelt megnyilvánulás lett volna rajtam kívülálló okokban keresni a hibát. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire volt jó ötlet de mostanra minden nagyképűség nélkül egyvalamiben biztos lehetek. Magamban. Tanulnivaló még mindig akad bőven és nem valószínű, hogy ebben az életben a végére érek, de látok. Látom néhány spori komótos fordulását, mennyire ülik ki a hajót, mennyit tesznek bele egy versenybe és bizony nem többet mint én. Eszerint megérkeztem, csak kivitorláztam a felszerelésből ami benne van, eljött a fejlesztés ideje.
Mivel az októberi nyarat a novemberi tavasz követi így nem gördült akadály a kockázatmentes állítgatások és az eladósorba került cuccok próbálgatása elé. Ahogy a kertészkedés, úgy ez a munka is csak a jövő szezonban hozza meg a gyümölcsét, de a jó gazdának már a következő betakarítás lebeg a szeme előtt.

Ha szeptember, akkor Tihany. Bajnokság a finn dingiben, élmények a parton. Is

Elhittem. Lövésem sincs hányadszor de megint elhittem. Hogy terv szerint történnek a dolgok, hogy most tényleg nem jöhet közbe semmi, hogy lesz két nap a verseny előtt amikor úgy hasítom a vizet hogy a Tihanyi vitorlásedzők szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől és kifelé jövet egymással versengve sietnek elibém a sólyakocsimmal, majd erőteljes kézfogással leplezve csodálatukat, sűrű vállveregetések és elismerő szavak közepette gratulálnak. Nem sokon múlott hogy nem így történt, de nem így történt.
A jószeles kedd családi üzelmek miatt kimaradt, a szélcsendes szerda délután meg szintén. De csak az egyik szemem sírt immár a második elmaradt edzés miatt, mert ezt az időt a Jóisten is buherálásra teremtette. Legutóbb letörtem az árbócra ragasztott műanyag kötélvezetőt ami sajnos érett már egy ideje, annyiszor beleakadt a felhúzókötél szóval rögtön hajófektetéssel indítottam.

Stabil oldalfekvésben. Két ponyva az árbócon megtartja a hajót

Csiszolás, kétkomponensű ragasztót bekever és kész is. Ennyiből tart ferdén felragasztani ezt a bizbaszt.

Amikor a telefon okos és a gyephézagos járólapra fókuszál

És ha ez megvan jöhet a bumkihúzó csere. Nem biztos, hogy minden olvasó finnezik úgyhogy röviden ez egy gumikötél ami hátszélben a bumot a hajóhoz képest kilencven fokban kihúzza. Viharban nincs rá szükség, de gyenge szélben marha hasznos. A régi kötél se régi csak elég hitvány anyagból készült és lelkem rajta amiben csak lehet támogatom a hazai ipart, de erre nem sikerült ráéreznie a gyártónak. Vagy simán szó szerint értette a dolgot, hogy gumi-kötél mert egy darabig nyúlik majd véget ér a történet és amikor a leginkább kéne az a húzás onnantól kötél. Így kénytelen voltam egy reakciós imperialista bukott nyugati hatalom termékét megvenni. Ez úgy nyúlik mintha fizetnének érte. Mondjuk fizettem is érte. 

Jelen esetben a fehér a méz áru

Innen már csak apróságok voltak és úgy érzem nagyon összeállt a hajó. Gyorsan be is neveztem magunkat az év versenyére és a nemzetközi részvételre jogosító matricát is felbiggyesztettem a fartükörre mert rohadtul menő. Persze póló nélkül nincs bajnokság, és a tavalyi rajtszámos felsővel nehéz felvenni a versenyt de ez a grafika meg a színválasztás nagyon tigris.

Na, ki a király?

Az estébe nyúló délutánban több teendő nem volt. Elégedetten leponyváztam a gépsárkányt és indulás előtt fürödtem egy faszányosat a tóban. Az első versenynapba a békésen fújdogáló szélnek köszönhetően mindössze az ünnepélyes megnyitó fért bele de ennek ellenére is nagy királyság itt lenni. Az ötvenkilenc versenyző megtöltötte a kikötőt és nem lehetett volna úgy seklit eldobni, hogy ne egy finn dingire vagy egy finnesre essen. Még a parton is hatalmas a pezsgés ugyanis a hazai harcosok mellett cseh, horvát, osztrák, szerb és francia sporik sasolják egymás hajóit, eszmét cserélnek, söröznek, csocsóznak, családoznak, pecáznak vagy amit hoz az élet, de az egész helyet valahogy átjárja az erő és az energia. A nagy nevek innen sem hiányozhatnak, de a hétvége sztárja vitathatatlanul a mi Zsombink aki aktív kikapcsolódásként éli meg ezt a pár napot, mert ahol a gratulációk véget érnek ott elkezdődnek a hajóbeállítós zaklatások. De kimondottan jól viseli.

Épp agyal valamin a bajnok, de a hölgy olvasókat nem ez érdekli

És nemzetünk másik büszkesége se maradjon ki a blogból, azaz a világbajnoki kupa. 1956-ról nekünk soha nem az első finnes VB fog beugrani, de érdekességképpen annyit, hogy a képen látható ereklye az eredetileg '56-ban készített kupának a másolata, ugyanis sajnálatos módon a '72-es bajnok Jörg Bruder a '73-as bajnokságra utazva légiszerencsétlenségben életét vesztette, ezzel együtt a nála lévő kupa is megsemmisült.
De most itt van az egyesületi társalgóban, nézhetjük, fotózhatjuk és amikor nem látta senki még diszkréten meg is taperoltam egy kicsit mert ha valami, akkor ez itt Magyarországon, Tihanyban igazi kuriózum. 

Hatvankét év nevei de a lényeg jobboldalon, alul olvasható

A házigazdák nem szaroztak, a szélcsendes napot feledtetni estére ide deponálták a Tihanyi piac lángossütőjét ami normál esetben a kompkikötő mellett található. És érdemes megtalálni. Nem mellékesen ötödik éve nyerik meg a Balatoni lángossütők versenyét /igen, ilyen is van/ és tízféle! lángossal vártak minket amit a rendelés pillanatában, az igények szerint készítettek el. Korunk gyorskajáldáihoz viszonyítva árnyalatnyit hosszabb várakozási idővel, viszont halmozottan növelt élvezeti értékkel szolgáltak és bizony a végeredmény egy életre szól. Konkrétan az első falatnál azt hittem magam mellé ülök a gyönyörtől pedig a juhtúrós-lilahagymás töltelékhez akkor még el se jutottam. 

A második nap több szerencsét tartogatott már amennyiben a délelőtt tíz és délután öt között megtartott egyetlen futamot szerencsének nevezhetjük. A biztonság kedvéért kilenc körül kimentünk, vártunk, aztán Zoli barátommal tettünk egy fél félszigetkerülőt és mire végeztünk mehettünk is vissza a nyugati medencébe az ominózus futamra. Talán kettes körüli szélben fejezhettük be a gyötrődős menetet ami sok meglepetést nem tartogatott. Szentül hittem, hogy a vártnál gyengébbet mentem de a versenyen elért ötvenhatodik hely tükrében ez a mostani ötvennégy még jónak is számított. A frissen beszerelt bumkihúzó viszont remekül tette a dolgát.
Ötig vártuk a csodát de a szél a pillanatnyi /vagyis annál azért több de egy hatvanperces futamra kevés/ fellángolásaival csak egy önfeledt túrázáshoz lett volna partner így visszacsorogtunk a bázisra és betermeltük a vendégváró pogácsákat. Mintegy a nap lezárásaként megmártóztam a Balcsiban és reméltem, hogy idén utoljára teszem hiszen a másnaptól érkező lehűlés viharos széllel párosul, és a következő fürdés már nem önszántamból történik.

Így indult a nap

Negyvencsomós befújásokkal köszöntött ránk a szombat reggel és a hőmérséklet már nyomokban sem emlékeztetett a szeptemberi nyárra. Ennek megfelelően a dress code is alapjaiban megváltozott. A szél csillapodása után birtokba vettük a tavat, és fél háromig 1 és 3/4 futamot sikerült megrendezni, amiből természetesem csak az egy egészet könyvelték le, amikor sajnos elszólított a kötelesség. Mert a délután tartogatott még egy futamot amin a közel hatvan indulóból csak negyvenhárman vettek részt, szóval a sor végén is nagyot lehetett szakítani és ezt marhára sajnáltam. Aki viszont maradt, az a borítékolt eredmény mellé isteni kacsasülttel kényeztethette magát és szükség is volt az energiára, de ezt akkor senki sem tudhatta.
A nyár végetértével vasárnapra a neoprén ruhának esélye se volt megszáradni, így külön élményt jelentett a friss reggelen beleugrani a nyirkos cuccba. "Ja Pelikán, az élet nem habostorta." Egyébként nagyon príma hármas négyes szél jellemezte szinte az egész vasárnapot, olyan ami minden vitorlázó álma.                               Fotó: Szűcs Ábel

Mondj igent a ruhára

Ez az álom nekünk kicsit hosszúra sikeredett a négy futammal de amikor hatvan, sőt hetvenéves "bácsik" végignyomják a napot akkor nem égetheti magát az ember olyan olcsó hátországi dumával, hogy fáradt vagyok. Mindenki az. Három után fogunk kiérni a partra, szét kell szedni a hajókat, felpakoljuk őket a futókra, át kéne öltözni és egy zuhany de még akár egy gyors fürdés a Balcsiban is sokat segítene, mindeközben valamikor az eredményhirdetésen is illik részt venni, azután a tollfosztókat elvinni Agárdra, vagy ki-hova, és ott még lepakolni. Aki közel lakik sötétedésre már haza is érhet.
De hosszú út vezet odáig. Le kell nyomni négy kanyart ráadásul tisztességesen kiülve -pontosabban kilógva- a hajót, mert ez a szél a sunnyogós deckenüldögélős vitorlázásnak nem kedvez, legalábbis az én súlycsoportomban. A második menetnél reménykedtem, a harmadiknál pedig fohászkodtam a befejezésért de a rendezőség jégpáncéllal borított szívéig ez nem jutott el, az említett okokból pedig nem volt bőr a képemen otthagyni a társaságot. A negyedik kanyarra már annak is tudtam örülni, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor. Marha fáradt voltam de ez a nap a kitartás, az önmagunkba vetett hit, az erőn felüli teljesítés és az Apranax 550 jegyében telt. Meg a hínáréban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy hemzsegett tőlük a tó a kétmaréknyitól a vödörnyi méreten át a kisebb szigetekig és előszeretettel akadtak fel a kormánylapátomon. A nagyobbakat már a sarokról észrevenni de a kicsiket nem mindig, meg igazából ez nem tájékozódási vitorlázás. Közel hatvan hajó megy el egymástól gyakran centiméterekre és ezer drágább és fontosabb dologra kell figyelni a hínárnál, bár amikor a kormányon vonszolom akkor ez is elég fontos lesz. Sima hínár, nád kb. másfél méternyi és a nap fénypontja a kétméteres, hüvelykujj vastagságú sás. Ezzel a kollekcióval, a lehetőségekhez képest változatosan díszítette fel a tó a hajómat annak ellenére, hogy nekem ezen ékszerek nélkül is tetszett. A kisebb darabok is bosszantóak, de a vastag, méter fölötti már akkora szívás, mintha behúzott kézifékkel mennék. Negyedszélben a pálya felénél két állandó vetélytársam előtt vagyok, összeszedem ezt a trutyit és a bójánál már előttem vannak amire sajnos számítottam de ha megállok leszedni ennél is több időt vesztek. Már rutinból fordulok hátszél helyett félszélbe, hogy rögzített vitorlánál, egyik kézzel a kormányba kapaszkodva a deckre hasalva letépjem ezt a mocsodékot. Esküszöm akkora volt, be akartam dobni a hajóba, hogy a verseny végén lefotózzam de eltört és örök életre nyomaveszett. Remélem. A végeredményt ugyan nem befolyásolta de az elbukott két helyet a befutóig nagy keservesen visszaszereztem. Végülis verseny ez, vagy mi fene.
Jöhet a várva várt statisztika ami most nem a megtett negyvenegy kilométer meg az öt és fél óra kintlét miatt érdekes -bár egyik se kevés- hanem az egyenletes szél miatt. Szépen mutatják a kék csíkok, hogy ugyanazon az útvonalon kreuzoltunk és ugyanazon a vonalon hátszeleztünk. Öt órán keresztül nem fordult annyit a szél, hogy módosítsák a pályát pedig a versenyrendező Marci ilyen téren, hogy is mondjam, eléggé következetes.

És most van vége. Összepakolunk. Mindenki segít a másiknak hajót emelgetni meg amire szükség van így akár csapatépítő tréning is lehetne ez a kevésbé népszerű délutáni foglalkozás, ha nem lenne ez az ötvenkilenc ember egyébként is egy csapat. Megtapsoljuk a győzteseket, a világbajnok aki egyben a magyar bajnok átveszi a fődíjat, a törhetetlen karbon kormányhosszabbítót amit elsőként pár éves kislánya kezd el tesztelni. Jobb is hogy törhetetlen. Sűrű lett a délután, megyünk vissza a gépsárkányokhoz spanifert ellenőrizni, árbócot lekötni, ponyvát rögzíteni, utánfutó csatlakozójáról nem megfeledkezni, szerszámokat, ruhákat nem a fűben hagyni. Elköszönünk, de a naplementés autózás után a helyi erőkkel még ütközünk Agárdon egy lepakolásra az estét ígérő szürkületben. Rutinból vezetünk hazafelé, ösztönösen megyünk másnap dolgozni és fáradt pislogások közepette töröl képen a valóság, mennyire jó volt ez a pár nap ott, és itt mennyire nem az. A finn dingiben decemberig tart a szezon ellenben sokunknak a Balatonon erre az évre vége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy hiányozni fog. Már most hiányzik.

Három óra egyetlen "b" betűs szó társaságában. Meg a szélcsend

Az évtizedes menetrend szerinti augusztus huszadikán érkező front késett pár napot és a gyötrelmes lógás a hajó oldalán ráébresztett, hogy eltelt szinte egy hónap finnezés nélkül. Tihanyban még mentem egy kalandosat, utána bebaszcsiztam az ujjam ami rövid kényszerpihenőt hozott, ezt a szélcsendes augusztus követte egyetlen olyan nappal amit nyugodt szívvel könyvelhettem el vitorlázásként és ennyi. A hónap végi négyes-ötös szélben világosodtam meg amikor kreuzban le akartak szakadni az addig békés álomvilágban ringatózó felső combizmaim, meg a derekam, meg a hátam, meg egy csomó olyan izom amit nem ismerek név szerint. És történt mindez nagyjából a második percben, pedig az északi partig el kéne jutni valahogy, sajnálatos módon ebben a -fájdalmas- testhelyzetben. Azután még egyszer. A manőverekkel úgy általában ki voltam békülve, de még ez a rövidke kihagyás is érződik a mozdulataimon, ráadásul három héttel a bajnokság előtt. Ideje felébredni Öreg Cimbi mert igaz, hogy rendkívül összetartó a mezőny és marha jó a társaság, de senki nem négynapos napközis táborba utazik Tihanyba. Kemény harcok várhatók minden szinten és tisztában vagyok a hiányosságaimmal de amin komoly beruházások nélkül tudok javítani, azon szégyen lenne elbukni akár egyetlen pontot is. Ez pedig nem más mint a már említett manőverek és az erőnlét. Semmi kedvem a Balcsiról hazafelé az elbaltázott fordulók miatt nyünyögni vagy azon, hogy elfáradtam félúton a bójához. Akik száz éve ülnek hajóban vagy klasszisokkal jobb felszerelést birtokolnak /szerencsétlenebb esetben mindkettő/ azokkal szemben nem sokra megyek, de legalább ne legyek saját magam kerékkötője. Ezen gondolatokon felbuzdulva ismét reflektorfénybe kerültek az erőnléti edzések. A lelkiismeretem mondjuk minden szempontból tiszta, ugyanis nem pár héttel a nagybetűs verseny előtt próbálom behozni a lemaradásomat, hanem évek óta folyamatosan versenyekre készülök. És így belegondolva, mióta magával ragadott a finn dingi, alig volt néhány alkalom amikor turisztba nyomtam a vitorlázást.
Jelen pillanatban finomítok a fordulásokon, még mindig gyakorlom azt a nyomorult halzolást de legalább egyre erősebb szélben és igyekszem vízszintesre kiülni a hajót. Nem mondanám, hogy megvalósíthatatlan feladatra vállalkoztam a finnezéssel de ennyi idő alatt lassan a Halálcsillagot is megépíthettem volna, bár azzal mondjuk megelőztek. Szóval minden fronton dübörög a bajnokság a futástól a húzódzkodó állványig, a házi kiülőpadtól a fekvőtámaszig és az elmélettől a finn dingiig. A teljes siker érdekében közel egy héttel a verseny előttre terveztem a lecuccolást, hiszen a menők is így gyúrnak rá a helyi viszonyokra, meg nem is szeretek az utolsó pillanatban beesni sehova. Emellett hátsó szándék is vezérelt, hiszen ha faszányos az idő akkor bármikor lecsavarhatok Tihanyba egy jó kis barátkozásra a tóval mert legutóbb elég szélsőséges viszonyok között váltunk el.
Előtte a biztonság kedvéért beüzemeltem a hurkát, ki tudja mivel fogad a koraőszi Balaton. A nyolc kép közül még ez sikerült a legjobban, de annyi azért jól látszik milyen "pröcíz" műszaki megoldásokat kell alkalmazni egy ilyen beépítős projektnél.

Kötözött hurka

Egy ilyen cucc a másik oldalra is elkelne, úgyhogy lehet mégis rendelek a méz áruból nyolcezeré' de ez még a jövő zenéje, térjünk inkább vissza az eredeti csapásirányhoz. Ahogy bekezdésről bekezdésre haladunk, szépen az idő is halad előre és máris pénteket írunk mikoris levittem a hajót. Tizenegy körül már össze is állt a technika, én meg bedőlve az előrejelzésnek egy könnyű ebéd és az azt követő várakozás után nekiindultam a végtelen vizeknek. Ígéretes kettes alja szél fújt nyugatról amivel célbavettem a keleti medencét, ugyanis úgy okoskodtam, hogy egy esetleges gyengülés után negyedszélben simán vissza tudok csorogni, de valójában erről szó se lehet hiszen kettőtől olyan erősödés jön, hogy ihaj. Ezt még a déli előrejelzés is alátámasztotta, én meg megkajáltam. Olyannyira, hogy még a labdát is felszereltem mert ma itten az erős szeles halzolásokba még a környék is beleremeg és ha borulok az minél gazdaságosabb legyen, legalábbis ne kerüljön egy árbócba.

Beépített mechanikai védelmi rendszer

Tehát megindultam, de az idő teltével egyenes arányban csökkent a lelkesedés és Csopaknál a józan ész győzedelmeskedett a hiábavaló várakozás felett. A lassacskán elhaló szélben pár száz métert gurultam még visszafelé, vagyis majdnem visszafelé és ha nem is hirtelen, de véget ért a nagy kaland. Szépséges sima víztükrön alibi grósszal és/vagy génuával motorozó nagyhajóktól eltekintve egy lélek se volt a környéken és bevallom őszintén, marha irigy voltam rájuk a tó közepére szögelt hajómból. Szikrányi esélyt sem látva a szabadulásra a kormánylapát ide-oda mozgatásával megindítottam a gépsárkányt így érve el a maximális sebességet ami kis túlzással a tyúklépésnek felelt meg.
/Van egy olyan módszer is, hogy megdöntik a hajót és visszabillentéskor ráhúznak a vitorlára, meg még a kormánnyal is varázsolnak valamit. Erre két éve a Fertőn a leálló szélben figyeltem fel amikor Zsombi így porolt ki a partra. Mondanom se kell, hogy kipróbáltam. Nyilván van az egésznek egy ritmusa, meg technikája amihez hozzá se szagoltam így aki csak ült a csónakban és nem variált semmit az is lehagyott. Szerintem simán hátrafelé mentem a hajóval./
Váltogattam a kezemet de rohadtul fárasztó volt, ráadásul a vitorla is rendszeresen képen törölt. Kaptam ugyan egy evezőt, vagyis pádlit, de szeretek veszélyesen élni és nem tartom a hajóban, ám két óra káromkodással fűszerezett kínlódás után átértékeltem a dolgot, igaz ez akkor ott nem sokat segített rajtam.
Összesen két és fél óráig tartott a szélcsend. Ezalatt egy életre megutáltam a vitorlázást azon belül a finn dingit, a Balcsit, az Apátságot, a neoprén ruhát-cipőt, az előrejelző oldalt és magamat se hagyom ki a listáról. Persze a Balatoni ökölszabályoknak megfelelően a viharjelző rendszer végig álmosan pislogta az elsőfokot. Talán mindössze két órára lehettem a kikötőtől amikor a középső széljelző szálam megmozdult. Ennél biztatóbb ugyan nem történt, de legalább a hajóban ülve, vitorlázva értem el azt a sebességet amit a kormánylapáttal, és ez akkor marha nagy segítség volt. Innen már csak húsz percre voltam a csodától. És a csoda a vízen megjelenő aprócska hullámok formájában mentett meg és velem együtt a napomat is. Mert a gépsárkány erőre kapott. Sőt. Pillanatok alatt isteni hármas szél kerekedett amivel megindulhattam volna a kikötőbe, de a nagy lóf.. izé, a kutyafülét! Nem azért szoptam végig a délutánt, hogy a príma szélben meg kikössek. Ráadásul percek alatt minden más megvilágításba került. Vitorlázni, azon belül a Balatonon finnezni a legcsodálatosabb dolog, az Apátság a tó felől a legszebb oldalát mutatja, a neoprén ruha-cipő pedig vigyáz rám, az előrejelzéssel kapcsolatban meg örök tanulság, hogy hiszem ha látom. Kezdődhet végre az amiért jöttem, a halzoláscentrikus edzés, és bizony nem is ment szarul. Jó, jó van még csiszolnivaló a manőveren és egyszer a perdüléskor legyengülő szélben majdnem betakaróztam a hajóval, de talán van mit keresnem a többi finnes között. Emellett az élmény egy életre belopta magát  szívembe, mitagadás, így is úgy is.

Kár lenne titkolni, délelőtt szállást kerestem

És ki hinné el ezt a sok zagyvaságot a mostanra az oldal védjegyévé vált bringás app nélkül, amit kivételesen nem az értékek miatt tettem fel. Visszafelé a táv kétharmadát "végigeveztem" de, hogy miért mentem a déli part felé, örök rejtély marad. Mindegy, ne feszegessük.
Szürkületig fürödtem a boldogságban és kis szerencsével még két edzés összejöhet csütörtökig, amikor négynapos kemény harcnak nézünk elébe. Mi többet kívánhatna egy lelkes finn dingista? Legfeljebb egy újabb követőt. Ja, hogy már megérkezett? Hiába na, ha egy üzlet beindul...

Amíg te játszottál a téren... és az augusztusi mérleg

Ciki, gáz, kínos, kellemetlen, égő és ezek csak az első szavak amik eszembe jutnak a már-már kabaréba illő helyzetről, mert a hurka sztori megállíthatatlanul hömpölyög tovább akárcsak egy népszerű szappanoperában, amikor a százhatvanhetedik részben lelőtt, vízbe fulladt vagy megmérgezett szereplőt vissza kell írni valahogy, mert a nézők zabálták a karaktert. Sejtelmem sincs mennyre szerettétek meg a vissza-visszatérő hurkát életem sztorijában de még most sem szabadultok tőle, ugyanis bármilyen színben is tüntet fel az eset, kiguberáltam a pet palackok közül egy legeslegeslegutolsó próbálkozás erejéig.
A dolog előzménye, hogy újat akartam rendelni az erre szakosodott Hodács oldalról ahonnan a kerekek is származnak, de a nyolcezersokszázas ár láttán elkerekedett a szemem és az sem nyújtott vigaszt, hogy ebben már az áfa benne van. Ekkor lépett be a történetbe Spéci Ragi egyenesen a tengerentúlról. A Vízvonalban tartott castingon figyeltem fel rá és ha nem is az első, de a második pillanatban elnyerte a bizalmamat és amennyiben jól szerepel akkor akár a tiéteket is. A forgatókönyv szerinti feladatot szántam neki, azaz rátapad a hurkára, kapcsolatukat egy nagyméretű, piacos csipesszel erősítem annyi csúsztatással, hogy a szoros kapcsolatot huszonnégy órásra tolom ki mert Attila, a boltos ezt javasolta és én hiszek neki.

A következő kétszáz rész főszereplője

Ezerhétért öt ilyen tappancsot adnak és az én esetemben minden tehetségére szüksége van Mr. Raginak hiszen nem csak közvetlenül a hegesztés mellett kell helytállnia, hanem maga az anyag véget is ér két milliméter múlva. Ha ezt a szerepet száz százalékosra hozza, életre szóló szerződést kap nálam és jelentem eddig pozitív a mérleg ugyanis ha hiszitek, ha nem a hurka két hete felfújva, tünetmentesen hever a kamrában. Ideje lesz beépíteni.

Felgyújtás helyett

Akadt némi javítanivaló szeretett vitorlámon amit le is fotóztam mert talán így érthetően elmagyarázhatom. A lényeg, hogy az első élnél kb méteres magasságban nem sajnálták az anyagot és egy tenyérnyi részen hullámos, akkor is mikor az egész vászon szép alakot ölt. Emellett halálra idegesít mert negyedszélben, mikor centizgetek a kormánnyal hogy mennyi fér bele még az élesedésbe azon a ponton rendre belobban. Jobb teljesítményt nem várok a szervizeléstől, abból már kinőttem hogy minden apróságtól mérföldes lépéseket reméljek de a lelkemet mindenképp megnyugtatja majd és pofásabb is lesz, úgyhogy: "Irány Szasza meg a harmadik kerület" aki esetünkben Zoli, de a többi stimmel ugyanis ott található a Tuss műhely.

Tartós hullám, vagyis már nem az

A hibára egyébként már a vásárlás után felhívta a figyelmemet Edző Bá, de csak mostanság jutottam el oda, hogy észre is vegyem a hátrányait. Nem érdekes, már megbarátkoztam vele hogy későn érő típus vagyok, igaz ezzel is elég későn. A kép nem adja vissza teljesen a szitut mivel a parton félszélben dekkelve fotóztam, ugyanis a vízen sajnos nem tudtam előreküldeni a legénységet emiatt. A javítás bő két nap alatt készült el ami szezonban kiemelkedő határidőnek számít, még ha ilyen piszlicsáré munkáról van is szó, ráadásul garanciában. A végeredmény semmi kívánnivalót nem hagy maga után, bár a javított vászonnal ebbe a keserves augusztusba eleddig egyetlen kanyar fért bele aminek legemlékezetesebb mozzanata egy kettes közeli pöff volt. De a vitorlám mostantól jobb mint új korában. Szó szerint.
És ugye vitorla nélkül a gépsárkány csak egy kupac kötéllel telepakolt használhatatlan műanyag teknő ezért a varrásnál jobb alkalom nem is kínálkozott egy kis esztétikai beavatkozásra. Kötélcsere itt-ott, a sottkötél kurtítása mert az egyik csomónál az évek alatt elfogyott a fele és a nagy bumm. 

Ennek itt annyi. És milyen jó ezt a parton észrevenni

Használaton kívül a bum vége a hajó végén nyugszik és hogy ne nyomja a dekket egy kisebb labdányi polifoam gombóc volt ráhajtogatva, az is a vastagabból. Így is került hozzám. Ez többszörösen betekerve ragszalaggal és nincs mit szépíteni a dolgon, elég ruppótlanul nézett ki. A dolog érdekessége, hogy szerelés előtt akartam lefotózni nektek de a csúnyácska gömböc félve a megszégyenüléstől egyszerűen eltűnt, így nem lesz összehasonlítási alap amiből megint kiderül, hogy mekkora ász vagyok.
Na szóval, nagyjából negyvenöt fokban lecsaptam a végét, nyolcas fúróval kifúrtam az alsó részt és nyolcas gumikötelet húztam bele ami megdolgoztatott az augusztusi kánikulában de megérte. A dolog miértje, hogy manővereknél de leginkább pánikhelyzetben a bum vége nagy elánnal csapódik a vízbe és a most eltávolított sarkon idő előtt megtámaszkodik így kibillentheti egyensúlyából az egész hajót az egyébként is zaklatott kormányosával együtt. És erre nem vágyunk. Hogy a most lenyesett tizenöt négyzetcenti mennyit fog számítani a továbbiakban az még a jövő zenéje, de ha nem kell emiatt sóvárogva néznem a többiek hajóját akkor már megérte.

Menőségi változás

 Itt már láttam, hogy ez a hónap nem a nagy edzések hava lesz, úgyhogy nekiugrottam a hajófenéknek is. Ezt a polírozást régóta tervezgettem és most jöttem csak rá, hogy milyen szerencsés voltam egész évben, mert mindig volt szél. Most viszont nincs. Tehát két gyanútlan evezős srác személyében kinéztem az áldozataimat és a segítségükkel oldalra döntöttem a gépsárkányt azért, hogy ez a lehangoló látvány táruljon elém.

Hát ez így elég kaki

A sérüléseket vagyis a javítandó felületi változásokat három csoportba osztottam. Elsőbe a még általam javított hibák gombócait, másodikba a több éves szutykot, harmadikba a dicső harcokban de leginkább a harcok után, kikötéskor szerzett karcolásokat. Az elsőhöz vizes csiszolópapírt ezertől kétezerig, a másodikhoz polírpasztát, a harmadikhoz illetve amik még mindig nem akartak eltűnni, azokhoz szintén vizes csiszolópapírt használtam, de itt már csak érzéki finomsággal simizgetve, mintha a nejemhez közelednék. És táádáámmm!!!

Csak egy árnyalatnyi kontraszt van a két oldal között

Itt már a svert is átesett némi gyaszatoláson csak a munka hevében elfelejtettem lefotózni erről az oldalról előtte, úgyhogy nézzük a másik felét, még érintetlenül.

Akár egy hosszabb bakelit lemez. Egy oldal, harminc perc

Szóval ilyen volt, több évtizedes vízkő és oxidréteggel gazdagítva sőt a felület megmunkálásával se voltam elégedett abból kiindulva, hogy legyen minden a lehető legsimább ami a vízzel érintkezik. Ilyen megfontolásból estem neki nyolcvanas papírral, természetesen vizesen csak előtte az ütődéseket fogóval visszahajtogattam vagy reszelővel eltüntettem. Ez a meló váratlanul ért, igazából csak rá akartam nézni az uszonyra, hogy milyen, ebből hoztam össze egy közel órás elfoglaltságot aminek hatékonyabb lett volna bármelyik itthoni csiszológépemmel nekilátni de az eredmény így is lenyűgöző. Pedig jobb híján a nyolcvanas papírt az ezres követte és a kép nem adja vissza de simán, ujjbeggyel lehet érezni a különbséget. A legfaszányosabb egy kiszerelés utáni teljes csiszolás, polírozás lenne de ez szezonban elég nehezen kivitelezhető úgyhogy marad a jól bevált "majd a télen" szlogen amiből szerintem mindnyájan sejtjük, hogy mi lesz.

Nem csak szebb, simább de 3,8734 grammal könnyebb a hajó

Az ilyen melókat több szempontból is áldásosnak tartom. Az esetek nagy többségében minimális ráfordításból kijön, erősíti a hajó és a gazda közti kapcsolatot, napvilágra kerülnek olyan rejtett de jelentős hibák mint a sottkötél elkopása és végül igazolást kapunk arra ha véletlenül megyünk egy jó futamot. Ha meg nem, akkor is mondhatjuk okosan, hogy lám-lám ha nem bángolom annyit a hajót még ez se sikerült volna.
Itt tartok ebben a tikkasztó szélcsendes augusztusban amikor két nap szerelésre mindössze két nap vitorlázás jutott. Ebből az egyiken nem futotta többre négy fordulásnál. Ehh ilyenek vagyunk, soha semmi nem jó. Tihanyban a háborús állapotok miatt háborogtam, most meg emiatt nyavalygok pedig ezen létfontosságú szerelések miatt inkább hálásnak kellene lennem.
"Ha szemezek vele, akkor az a baj. Ha nem szemezek vele, az a baj." 
És a sok rizsa után evezzünk más vizekre, hogy ilyen szellemes hasonlattal éljek. Egyrészt újabb rokonszenves követővel bővült a blog igen tekintélyes egyúttal exkluzív rajongótábora, így ti szimpatizálók immáron hat-almas /elnézést a gyenge szóviccért/ csoportot képeztek, másrészt nagy öröm ért minket finneseket. 
Egy magyar legény akinek a neve eddig is csupa nagybetűvel, stroboszkópszerűen villogva jelent meg a világ élmezőnyének rémálmaiban, jól megérdemelten újra beírta magát a vitorlástörténelembe. És hogy az ellenfelei halántékán kidülledő erek ütemes lüktetésbe kezdjenek rögtön jegyet váltott 2020-ra Tokióba és itt nem egy fapados légitársaság járatára gondolok. Amíg valamelyikünk bontott egy sört, Zsombi éppen edzett. Amíg én nyünyögtem a gyenge szél miatt és otthon maradtam vitorlázás helyett, Zsombi éppen edzett. Amíg mindenki meresztette a hátsóját nyaralás alatt, Zsombi éppen edzett. Amíg unottan taperoltuk a telefonunkat valami újabb idióta hír reményében, Zsombi éppen edzett. Amíg a családunkkal voltunk, Zsombi éppen edzett. Amíg ebéd után szuszókáltunk, Zsombi éppen edzett. Amíg edzettünk, Zsombi akkor is edzett. Amíg este szerelmesen hozzábújtunk a párunkhoz, Zsombi éppen... na jó ez már kicsit túlzás, mert mégse vájkáljunk egy tisztes családapa magánéletében de a lényeget gondolom mindenki érti.
Szóval ez a srác pár hónappal a kéztörése után, alig hogy kukába hajította a gipszet megmutatta a legkeményebb mezőnynek, hogyan kell ésszel vitorlázva az első helyre behozni egy finn dingit és indokolatlan szerénységgel besöpörni a világbajnoki címet. Nem valószínű, hogy a VB résztvevői olvasnák ezt az oldalt, de saját érdekükben jobb ha megbarátkoznak a helyzettel és szoktatják magukat a gondolathoz hogy a 2020-as olimpiára fel kell kötni a gatyájukat, ha szeretnének valahol Berecz Zsombor közelében vitorlázni.
Szeptember a Magyar Bajnokság hónapja is. Tihanyban mérjük össze erőinket és egyetlen OB se sétavitorlázás hiszen a nagyok között még a "gyengébbnek" számító bajnoki dobogós helyezéseket se adták oda puszira, ha ez húsz-harminc évvel ezelőtt történt akkor se, az olimpikonokról, európai szintű és más rangos versenyzőkről nem is beszélve. Szóval nagy királyság ilyen erős, összeszedett mezőnnyel együtt csapatni, hajót pakolni, dumálni és egy pohár bor mellett jókat röhörészni a számtalanszor hallott sztorikon, ám ettől az évtől változik a szitu mert egy világbajnok is velünk tart. Egy világbajnok aki nem csak magának, nem csak a finneseknek, nem csak a vitorlázóknak hanem ennek a maroknyi nemzetnek, azaz mindnyájunknak kiharcolta ezt az aranyérmet. Ehhez az éremhez a szurkoláson és a biztatáson kívül nem sokat tudtunk hozzátenni, de egy cseppet mégis a magunkénak érezzük ezt a páratlan sikert, a vele járó világhírnevet és a dicsőséget amit ezúton is, szerintem mindannyiunk nevében megköszönhetek.
És mi, a hátsó sor vitézei ha csak szimbolikusan, de ezzel a világbajnokkal fogunk versenyezni szeptemberben. És ez a nem mindegy, Barátaim! 

Adok még egy esélyt mielőtt felgyújtalak. Addig elmegyek Tihanyba. Meg Csopakra. Majdnem

De úriember vagyok, ezért kettőt is kapott a problémás hurkám. Első -vagyis igazából második- próbálkozásomhoz a hibaelhárításra a vasalót hívtam segítségül, itt az volt a terv, hogy papírral beburkolom a műanyagot így védve a megégés ellen eközben a vasaló belül összeolvasztja, azaz összesüti a két réteget. Hát izé, végül is nem volt ez rossz elképzelés, de nézzük a másikat. Az utolsót mielőtt a szelektív kukában végzi a cucc. Ahogy legelőször, most is a medenceragasztóhoz folyamodtam azzal a különbséggel, hogy előtte ablaktisztító spricnivel lemostam a hurkát mivel az rendkívül jó zsíroldó hatással bír. Ezután megragasztottam, most már nagyobb felületen és amíg elmegyek vitorlázni addig a türelmi zónában várakozik a darab.

Minden kapcsolat legócskább dumája: még egy utolsó esély

Két remek verseny reményében lecuccoltam a Balcsira, de a két versenyből egy, azon belül is inkább egy fél lett. Mindegy, így is vitorláztam pár napot és az mindig jó.
Az Olympic Regatta a Tihanyi Hajós Egylet versenye, és itt bizony még nem voltam vagy inkább úgy mondom, hogy még itt se. A kikötő amúgy az Apátság alatt -hol máshol- attól nyugatra közvetlenül a szorosban figyel, szóval elég szar helyen van. Csak megnézzük az ég alját meg az előrejelzést, hogy a nyugati vagy a keleti medencében találunk-e nekünk megfelelő szelet és ettől függően jobbra vagy balra fordulunk a kikötőből. Ennyi. A frissen felújított klubház bázisán még meg se száradt a kőpor és bizony látszik, hogy nem spóroltak.

Nehogy elfelejtsük hol vagyunk. Még itt se

Lövésem sincs, hogy nézett ki régen, de most nagyon ott van és mikor egy ilyen helyen a sokmilliós hajók között bandukol az ember, az mindig egy jobb élet lehetőségét tartogatja. Persze minden relatív, mert amikor befutott rocksztárok és világhírű színészek tündöklés helyett önként választják a halált akkor új értelmet nyer a mások által irigyelt, jobb életük. Szóval nincs semmi baj semmivel, főleg ha egy menő tollfosztót birtokolhat az ember amit a lehetőségeknek hála oda vihet ahova csak akar. Most éppen a Balatonra. 

Vitorlaerdő a parton, és én már félúton voltam a sólyához

Tehát the és már a nevezők létszámát nézve elakad az ember lélegzete, hiszen nagyjából száz hajó állt rajthoz. Kétféle laser, négyhúsz, négyhetven és persze mi finnesek. Már a vízretétel is feladat elé állította a mezőnyt a rendelkezésre álló két sólyával de a laser viszonylag könnyen mozgatható, és szükség esetén ott is vízre lehet dobni ahol nincs kiépített pálya.

Száz hajót kellett vízre rakni. Ahol volt hely, ott

Szombaton kettes-hármas szélben sergettünk három futamot és szívből örültem, hogy nincs az a gyilkos szél, végre lehet egy jóízűt vitorlázni, versenyben. Persze a pályára ki is kell jutni és mivel a rendezők a nyugati medencében láttak több lehetőséget ezért oda vártak minket szeretettel. Gondolhatjátok, hogy a közel száz hajó, ha nem is egyszerre de tingli-tangli hátszélben csordogál át a Tihanyi-szoroson nyár derekán, szombat délelőtt. Amikor a legkisebb a kompforgalom. Mindegy, átértünk de külön köszönet illeti a kompvezetőket a több mint rugalmas útjogkezelés miatt.
Az első futam hozta a papírformát egy elfogadható huszonötödik hellyel -és ezt is megértük Öregem, amikor a huszonötödik hely nálam már papírformának számít- a másodikban meg én hoztam a papírformát mikor taktikusan a második sorból! rajtoltam a nagy variálásoknak köszönhetően. Innen jött a szokásos menetrend: utolsó hely, összeszedem magam, kicsit feljövök vagyis a huszonkilencre, és öröm. De előtte néhányan baráti látogatást tettünk a Szántód-Földvár vonalban fürdőző, vízből versenyt nézegető, csónakázó strandolóknál mert ha az embert elkapja a gépszíj, hogy a déli part fizet, akkor bizony a déli partra kell menni. Még ha nem ért öt forintot akkor is, de ugye mise után okosabb a gyülekezet.
Na, de a harmadik futam! Jó rajt, jó hely, minden fasza egészen az egyik bójavételig amikor az előttem lévő spori más ívben fordult mint ahogy én elképzeltem. A galád. Legalább egyeztetett volna velem a jól kifundált terveimről, de nem. Ugyanis naivan azt hittem, hogy lesz elég hely a bója meg a Pisti között. De nem volt. Én meg jöttem nagy rössel és pillanatok alatt kellett ésszerű döntést hoznom, amiben több szempont is közrejátszott például, hogy messze a közért. Nekem meg reggel nem volt időm elmenni kajáért és amikor Pisti barátom még a készülődés alatt leült mellém, mindenféle kérés és bármilyen ráutalás nélkül megfelezte velem a reggelijét. Tehát most vagy belerongyolok a hajójába és meghívom egy komplett fartükör és kormánygenerálra, emellett véget vetek egy barátságnak is, vagy ehelyett meghívom egy sörre és inkább érintem a bóját leginkább úgy, hogy a helyszűke miatt átgázolok rajta és csinálok egy háromszázhatvan fokos fordulást büntetésből.
Ezzel a bójával ma találkoztam először. Nem mondhatnám, hogy rossz viszonyban vagyunk de az ismeretségünk elég felületes. Akár össze is barátkozhatnánk és a verseny végén a parton közösen elemeznénk ki a napot, de ki tudja? Lehet, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, teljesen más az érdeklődési körünk sőt az elszenvedett munkaköri sérelmek miatt akár utálhatja az összes vitorlázót, ráadásul soha nem osztotta meg velem a reggelijét. És még csak nem is ugyanabban az egyesületben vagyunk tagok. Hát asszem ez eldőlt. Így esélyt sem adva egy bimbózó kapcsolatnak szívtelenül letaroltam a szóban forgó bóját és végrehajtottam a büntit. Buktam legalább négy helyet de tiszta lelkiismerettel nézek mindenki szemébe, bár a bójáét most ne vegyük számításba.
Ha ez nem lett volna elég veszteség belefutottam egy olyan lavórba, hogy majdnem elsírtam magam. Azután még egybe. Ahogy filmforgatáskor mondják: Leállunk! Ááá... egy jó, vagyis magamhoz képest kimagasló futamom lett volna de minden ellenem fordult. Volt ez akkor, de amit a sors az egyik kezével elvesz azt a másikkal visszaadja. No, ha nem is mindig, de most igen. Méghozzá negyedóra múlva amikor már egy másik bójához közeledve a belső helyesek -vagyis útjogos hajók- kábé kilencen összetömörültek mintha valami bizalmas beszélgetésre készülnének. Az ilyen szitukat igyekszem elkerülni, és lehet hogy nem vagyok kellően agresszív a versenyzéshez, de nem konfliktusok vagy veszekedések árán szeretnék pozíciót szerezni magamnak. Épp ezért ezt meghagytam nekik én meg az ő zavart szelükben ugyan de szép lassan legyalogoltam őket. Hoppácska, huszonkettő. Köszi szépen.

Egy átlagos reggeli teázás a móló végén

És a háromnapos verseny itt véget is ért, pedig az igazi izgalmak még csak ezután következtek. Előttünk állt egy álmos vasárnap ami nem sok jót tartogatott a reggeli esővel majd az azt követő, versenyzésre alkalmatlan széllel. Egy darabig bírtam is a semmittevést majd ebéd után eszembe jutott, hogy Füreden a sétányon óriási gombócok formájában marha finom fagyit mérnek. Nekem meg felírta az orvos, úgyhogy be a csónakba és irány a Yacht Club kikötője. Ez a jó a finn digiben. Most éppen nem az önállóság, hanem ahogy a kikötőben ismeretlenek ismerősként, sőt barátként fogadtak. Nem kívánok nagy csapatok neveivel dobálózni, de persze, kössél le a legjobb helyre nyugodtan, meg kifelé menet kihúzzunk-e a motorossal, és hasonlók. Ez a kis nokedli hajó belépő mindenhova ahol valakinek valami köze van a vitorlázáshoz.
Tihany felé csordogálva fürödtem a sikerben amit ennek a kis tollfosztónak köszönhetek de hétfőre más megvilágításba kerültek a dolgok. Hármas-négyes szélben poroltunk át a szoroson, semmi akadályt nem okozva a kompoknak. Mondjuk egyébként se lennénk azok na de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem időközben a szél turbó üzemmódra kapcsolt és utólag megnézve az értékeket bf hatig meg sem állt. Még el se kezdődött a verseny de már sorra borultak a hajók és a nyolcvan centis hullámok nem dobálták vagy lökdösték, hanem gyerekjátékként rakták odébb a finn dingit. A tegnap övező dicsfény pillanatok alatt hullott darabjaira és nem voltam más csupán egy kis seggdugasz egy lélekvesztőben aki próbálja megérteni, hogy mit keres itt a tó közepén, ebben a hülye szélben egy ilyen hajónak nevezett kacatban. Önként. Feleletet nem kaptam a költői kérdésre, de egyébként is hiábavaló lett volna minden próbálkozás a kommunikációra, a viharos szélben még a saját gondolatát se hallotta az ember. Mondjuk itt már nem érdemes semmivel foglalkozni az imán kívül, aki gondolkodott az a partról nézi ezt a cudar valóságot, ám ahogy elkezdem leltározni a sporikat kitűnik, hogy a józan gondolkodás nem jellemző az osztályra. Igazából visszamenni sincs sok értelme mert itt a számtalan mentőmotoros között vagyok a legnagyobb biztonságban. A két rossz közül a kisebbiket választva maradtam a versenyen és azon tűnődtem, hogy vajon hányadik halzolásomkor fogok elvérezni, de erre ma nem kaptam választ.

Ez mondjuk Szemesi, de nagy különbség nem lehetett

A rajt után a hullámokon pattogva nagy erőkkel csapattunk a bójára, próbáltam a nagyoktól hallott összes erős szeles beállításra belőni a vásznat meg mindent ami a gépsárkányban állítható, de ez a mostani szél és az ehhez tartozó emberes hullámok egy külön fejezet lesz az életemben. A mostani a túlélésé, amikor a kabalasapkám sildjén és a vízhatlan felsőmön elkezd valami kopogni. Az eső az, de kell egy kis idő amíg rájövök mert a kijövetel óta nincs olyan perc, hogy ne terítene be egy hullám és ne löttyintene húsz liter vizet a hajóba. A kopogás egyre erősebbre vált, de megyek igaz nem tudom hova. Csak reménykedem, hogy néhány forduló után megtalálom a pályajelet mert látni semmit se látok. Egy cseppet pontosítva, Örvényes felett az ijesztő aszfaltfekete égboltot amint lavinaként zúdul belőle valami ami se nem fekete, se nem sötétkék, se nem szürke de a színe kezd eggyé válni a tó színével. Abba kell belemenni. Ekkor elkezd ömleni az eső és a rendezőség jóváhagyja virtuális kegyelmi kérvényünket.
A visszaút se volt fájdalommentes. Eleinte az életünkért küzdünk, majd a komphoz közeledve fogy a lendület és mire odaérünk nem tudom mi hajtja a finn dingit de nem a szél. Két motoros beáll segíteni, áthúz egy-egy hajót a szorosból nekem meg nagy bölcsen visszakiabál az egyik, amikor a komp előtt állva várom a szelet, hogy te már ne gyere át. Kösz haver, sokat segítettél. Na mindegy átjutok, de nem a motoroson múlik. Kiérve még mindig esik, hétfő délután egy óra van és úgy érzem egész hétre kivitorláztam magam. Szarrá ázva, a cipőben cuppogva szerelem le a hajót, egyelőre se zuhanyozni, se átöltözni nincs értelme de ha egyszer eljutok az autóig a fűtéskapcsolóval indítok. Mire szétszedem a gépet eláll az eső, feltámad a szél és a rendezőség új futamra ad jelzést. Aha, de nem nekem. Marha jól éreztem magam, de a Moulin Rouge teljes női tánckara nem tudna tovább itt tartani, úgyhogy sziasztok én léptem, sok sikert mindenkinek. Mint utóbb megtudtam időközben a szél elállt, a futam ment a levesbe én meg maradtam a huszonnyolcadik helyen a harmincnégy indulóból. Okés, megegyeztünk.
Mialatt a többiek az eredményes futam reményében vízen voltak én összepakoltam, átmentem Csopakra és a Kereked klubban letámasztottam a hajót, mert annak ellenére hogy három órával ezelőtt egy életre elegendőnek éreztem a finnezést a hétvégi versenyt ki nem hagynám.
És mégis.
Péntek délután favágás közben odacsűrtem az egyik ujjamat ami szombat reggelre kovászos uborka méretűre dagadt és nagyjából annyira is hajlott. A lila köröm csupán a látvány esztétikai értékén ront vagy javít, ám mivel egy kishajós verseny nem babazsúr ezért nem mertem futam közben kockáztatni a körmöm gyors, kommunista rendszert idéző elvesztését. Így hagytam ki a hagyományteremtő Kereked kupa első versenyét. Hétfőn, mikor javuló kézzel a hajóért mentem reménykedtem még egy finom Balatoni vitorlázásban, de közel egy órányi vakarózás után meguntam a szélcsendet és visszaköltöztem Agárdra, ahol egy másfél órás kanyar azért összejött.

Bárhol lehetne, de újra otthon

És mi lett a hurkával? A becstelen továbbra is ereszti a levegőt tehát ott fejezem be a kapcsolatunkat ahol kezdenem kellett volna, a sárga kukánál, mert az örökérvényű igazságokról nem szabad megfeledkeznünk. Szarból nem lehet várat építeni.