Gurtnibuhera és árbócbizbasz a sufnituning jegyében miközben betámad a Mikulás desing

Önként jelentkező híján magam fejeztem be, önként az árbócpozicionáló konzolon hátramaradt illesztési műveletet. Igaz az egyesületben simán kocka néven fut a dolog, de ezekkel a konzol meg pozicionálás szavakkal már-már mérnöki magasságokba emeltem az egész projektet magamról nem is beszélve. A hátramaradt hálátlan feladat nem vett igénybe egy egész délelőttöt de most leszögezem, hogy ennek ellenére sem vállalok ilyen irányú munkákat, bár olyan jelentős segítséget kaptam ami nélkül kérdéses, hogy mikor értem volna a végére. Nem, nem állt neki helyettem senki farigcsálni de sokszor egy jó szó, egy őszinte tekintettől kísért baráti kézfogás vagy egy hasznos tanács többet lendít a dolgainkon mint amikor helyettünk dolgoznak. Ilyen infót kaptam Edző-Bától miszerint a rám váró spéci feladatra egyetlen alkalmas eszköz létezik, ami nem más mint egy darabka letört üveglap. Kizárólagos kritérium a vastagság aminek tapasztalatom szerinti alsó határa négy mm ugyanis az alatt a feszítés hatására ropiként törik a szerszám és rövid úton a baleseti sebészeten találhatjuk magunkat. Én ezzel a vastaggal is kis híján megblankoltam az egyik ujjamat, úgyhogy ha hasonló munkába kezdtek akkor óvatosan, és ne feledjétek hogy néha bizony az üvegnél is törékenyebbek vagyunk. De a hatékonysága vitathatatlan és a kapott felület minden várakozást felülmúl.

Csendélet mandarinnal

Múltkoriban említettem a lábtartó gurtnimmal kapcsolatos gondomat, egész pontosan felületesen annyit közöltem veletek, hogy nehezen tudom kiakasztani a lábam de, hogy miért arról lapítottam mint szar a gazban ám mentségemre legyen mondva hogy feledékenységből, tehát ideje hogy Rejtő Jenő szavaival élve "tiszta vizet öntsünk a nyílt kártyák közé." A baj pedig a szélessége ugyanis azóta küzdök csak a problémával amióta faszányosan beállítottam a szóban forgó hevedert, tehát végképp ideje kiváltani egy keskenyebbel. Amivel semmi baj nem lenne csak legutóbb a használtról lemaradtam, újat venni pedig a Balatoni versenyek tükrében idén nem lesz lóvém. Marad tehát a jól bevált házi buherálás és a képekből nyilvánvaló lesz, hogy nem rendelkezem varrónői végzettséggel azért remélem jobban sikerül mint a hajóépítés. Első lépésben a méreteket nagy leleményesen lenyúltam a Zhik oldaláról és addig nézegettem az ottani képeket amíg elhittem, hogy képes vagyok hozni azt a minőséget. A végkifejletet illetően nem kell találgatnotok, maradjunk annyiban ha valamikor lesz annyi zsíros zsebbélelő zsetonom esküszöm rendelek tőlük. A méretezés után az anyagbeszerzés következett. Heveder volt otthon, gyöngyvásznat is találtam még a hajóépítés idejéből amikor Laci barátomtól potom pénzért jutottam hozzá olyan kincsekhez mint a most felhasznált vitorlazsák és mekkora pofátlanság részemről, hogy a béléshez használt polifoamért se fizettem, ugyanis a szaküzletben odaadták ajándékba a négyzetmétert mivel a sarkából hiányzott egy tenyérnyi darab. A varrós boltban nem jártam ekkora szerencsével, mind a tűket mind a cérnát kifizettették velem a szemetek... Na mindegy, nem nyerhetünk minden nap.

A vitorlazsák visszatér Agárdra, igaz más formában

Eddig semmi nehézséget nem tartogatott az akció, az igazi kihívás vagy inkább a hosszúcici varráskor következett. A hevederrel jól megvoltam de a gyöngyvászon belső, sima felét alig bírta továbbítani a gép. Ezt ki, vagy inkább visszafordítva rávarrtam a gurtnira és néhány "ejha" kíséretében belegyötörtem a polifoamot úgy, hogy körben legyen a heveder körül.

A három mm-es polifoam útban a huzatba. Négy rétegben

Fontosnak tartottam nem csak a végeken lezárni mert akkor van az, hogy elvándorol majd elmorzsolódik a bélés, ezért "nahátokkal" tarkítva hosszában is végigvarrtam a cuccost. Meg így jobban is néz ki, bár most ez a jobban elég tág határok között mozog. Hat munkaóra, két törött tű, néhány szakadt cérna és egy felnőtt ember teljes maradék idegrendszere ment rá a szettre és ezek közül az utóbbi ami a legkevésbé pótolható.

Itt már beüzemelve, kb egy kilóval könnyebb lett a hajó

Így elnézve éppen szebb is lehetne, de akár rosszabbul is sikerülhetett volna vagy sehogy, ám egy dolog biztos: nem kellett ráköltenem az amúgy sem létező hetven eurómat. A kérdésre, hogy vajon meddig bírja, majd az idő adja meg a választ de remélem jó pár évig nem fogtok gurtnis bejegyzést olvasni tőlem.
És ha már így belelendültem a varrásba ideje szintet lépni a fejlesztésben hiszen ahogy az ember egyre jobban elmélyül a vitorlázásban ráadásul abban a szerencsés helyzetben van, hogy birtokolhat egy saját hajót úgy jön rá fokozatosan, hogy mi mindenre van szüksége. Ilyen volt az árbócvédő huzat ami a perzselő nap kártékony sugaraitól védi az árbócot mikor a parton áll a gépsárkány, a széles és kényelmetlen lábtartó gurtni keskenyre és nem utolsó sorban könnyűre cserélése, kerék, ponyva, kötél, csiga meg még számtalan aprószar beújítása ami most nem jut eszembe.
Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de mostanra egy kormánylapátot védő huzatra is felmerült bennem az igény. Az ok a következő: megfigyeltem, hogy minden -és ezt most vegyétek véresen komolyan- minden apróság számít. Kilogrammok, vitorla márkája, hajótest formája az engedélyezett tűrésen belül, simasága, keménysége, kora, árbóc profilja, hajlása és a változatosság kedvéért a kora, mindez a teljesség igénye nélkül. A kormánylapát se maradhat ki a sztoriból, ott a felületen van a fő hangsúly, mint minden olyan résznél ami érintkezik a vízzel szóval az állagmegőrzés elsődleges szempont és hajószállításkor ráhajtogathatom a mentőmellényt, hogy ne ütődjön a hajófenékbe épített fém bizbaszokba, de mennyivel elegánsabb egy erre a célra gyártott tokból elővenni. És az is, csak nem az enyémből. A karácsonyi hangulatot idéző végeredménynél légyszíves vegyétek figyelembe, hogy a körülmények áldozata vagyok és higgyétek el, hogy a legjobb szándék vezérelt. A tőletek elvárt viselkedési forma részemről a következő, amennyiben személyes találkozás alkalmával előkerül az említett szütyő: nem vesztek róla tudomást, ezzel szemben semmitmondó, felületes beszélgetést kezdeményeztek az időjárásról, a kibékült/összeveszett sztárpárról, a hirtelen lefogyott/meghízott híres énekesnőről, a szerencsés kimenetelű kínai vonatbalesetről vagy a buszsávban előző póruljárt bmw-s ről, de tegyétek meg, hogy nem cinkeltek. Bőven elég hogy nézegetnem kell.
Az előzmények ismertetése után lépjünk a készítés viszonylag fájdalommentes útjára. A maradék vitorlazsák és polifoam képezték az alapot kiegészítve egy vastag pléddel. Szabásmintát Jenő barátomtól szereztem, varrógép van, a szaktudást meg ne feszegessük. Akár egy ogre, rétegekben gondolkoztam azaz gyöngyvászon, polifoam, pléd, gyöngyvászon és hogy ne kelljen még egyszer nekiugranom, jó lenne ebből kettőt összehozni naplemente előtt. Meg ezeket összevarrni valahogy.

Jobbra a szakadt, viharvert sablon. Végül az nézett ki a legjobban

Ahogy látjátok kezdek kifogyni a kék vitorlazsákból sőt abból is már csak varrottat találtam így került képbe a piros, és mivel nem akartam hogy kívül varrás csúfoskodjon ezért került a kék belülre. Ennél a pontnál gyanakodhattam volna, de elementáris erővel vitt előre a lendület a tettvágy pedig elvakított. Lelki szemeimmel nem láttam mást csak egy csodaszép, saját készítésű táskát ami mostantól évtizedekig óvja, védi az én kormánylapátomat. Na most ebből a "saját készítésű" valósult meg. Tehát megvannak az oldalak, most esztétikai szempontokat előtérbe helyezve kifordítva összebángolom őket és ha már ilyen fasza csávó vagyok akkor még ebben az állapotában a bebújó nyílásnál eltakarom a kilátszó töltőanyagot meg a varrást. Ez a világos textil akadt a kezembe és jó ötletnek is tűnt amíg színére nem fordítottam a művemet.

Nem röhög, együttérez

Vannak pontok az életben ahonnan nincs visszaút és tisztában vagyunk vele mekkora hülyeséget csinálunk, a kiszámítható következmények ellenére megtesszük a következő lépést. Fiatalkori agyatlan marhulás motorral majd menekülés a rendőrök elől, belesodródni egy elbaszott kapcsolatba amiből csak súlyos veszteségek árán tud szabadulni az ember, egy szorult pillanatban meghozott hülye döntés ami rossz társaságot, a vele járó csibészségeket majd az elmaradhatatlan lelkiismereti kérdéseket hozza magával mind mind a megtett lépésünk hozománya. Közel se ilyen mérvű, ám mégis visszaút nélküli helyzetbe hoztam magam ezzel a remekbe szabott mikulásjelmezzel és innentől minden mindegy alapon C vágányra tettem a tépőzárat, sutba dobtam a cipzárt és kitartva a Mikulás dizájn mellett piros zsinórra fűzött fa gombokkal ékesítettem ezt a csodát.

Jöhet a létező leggyengébb duma: végülis a célnak megfelel

A száraz textilipari prezentáció után megérdemeltek egy vízen készült, nem naplementés képet. Nyugis bf kettesben hátszeleztem és visszanézve ez a harmonikus látvány tárult elém, illetve mögém. A finn dingi nyomvonalában kisimult víz, az apró hullámokon tükröződő fehér felhőlabdacsok és egy, a hajóval leírt finom ív ami már a telefon keresgélése közben született. Mi ez ha nem a gyönyör?

Végre egy normális kép a sok varrosgatós után

Ahogy látjátok a sufnituning nem szoríthatja háttérbe a vitorlázást. Nagy erőkkel folynak az egymással vívott harcok a kilométer és óragyűjtő edzéseken, vitorlapróbák, beállítási fortélyok, egymás apró trükkjeinek ellesése színesítik a finnt választók amúgy sem átlagos hétköznapjait. Nincs is idő a tökölésre, három hét múlva beleugrunk egy négynapos melóba az Agárdi nemzetközi vitorlás hét jóvoltából, sőt az ötven felettieknek közvetlenül utána kétnapos versenyt tartanak, szóval aki beleesik a szórásba és elég keményf... akarom mondani kemény fából faragták az hat napig gyötörheti magát a finn dingiben. Álmomban se gondoltam, hogy lesz amikor örülni fogok a negyvenkilenc évemnek.

Találkozás egy régi szerelemmel. Akkor számoljuk össze a tyúkokat

Majd ha nagy leszel. Ha nagy leszel felmehetsz a padlásra, ha nagy leszel motorozhatsz, ha nagy leszel felülhetsz a traktorra, ha nagy leszel egyedül is utazhatsz a vonaton, ha nagy leszel fürödhetsz a bányatóban. Kiskoromban ez volt a válasz az összes olyan kérdésemre ami egy gyerek számára csodás és rejtélyes titkokkal teli kalandot tartogatott és pontosan így éreztem magam az elmúlt években akárhányszor a többieknek segítettem egy-egy Balatoni verseny előtt vagy után a pakolásban. Ártalmatlan, gyermekinek mondható irigységgel, vágyakozva bámultam őket reménykedve abban, hogy egy napon amikor elég nagy leszek én is finnezhetek a mi privát tengerünkön. Bár jelen esetben sem maga a kérdés, így válaszként a nyitómondat sem hangzott el ennek ellenére nem sürgettem a dolgot mert ahogy látjátok, arra a tudásra amit ez a tollfosztó megkíván csak mostanában kezdek rátalálni.
És mostanra biztosan kitaláltátok, hogy idén tavasszal a szemafor zöldre váltott. Ez nem jelenthet mást, mint egyfajta sikeres alkalmassági vizsgát a gépsárkány vezetéséből, amiből természetesen kár lenne messzemenő következtetéseket levonni, de a fejlődésem vitathatatlan. Ranglista verseny, Atom kupa, a csütörtöki edzéssel együtt alsó hangon is négy nap a finn dingiben, ráadásul Füreden. Apukém, mi ez ha nem a legnagyobb királyság?!
Mondjuk tavaly ősszel eljutottam a Balatonra és most hogy ismét megcsodálhatom ezt a palackzöld színű ajándékot amit az égiektől kaptunk, aktuális lett a téma ezért engedelmetekkel néhány mondat erejéig teszek egy kis kitérőt. Tehát 2017-et írunk, a dolog apropója pedig az ez évi Köd kupa amire Peti barátommal Alsóörsről indultunk, és ha már itt jártam nosztalgikus hangulatomban lekaptam Gyulabá flottáját.

A kezdet kezdete

Hajónk a Nádirigó és a szép név egy szép huszonötös jollét takar apró szépséghibákkal. Az első magából a típusból adódik ami a tulajdonos elmondása szerint másfél tonnát nyom. Ez nagyjából megfelel egy nyolcméteres tőkesúlyos gépnek, tehát sikerült ötvözni az uszonyos és a tőkesúlyos hajók minden hátrányát egyetlen vitorlásban, hiszen nehéznek is nehéz egyúttal egy jó kis borulás is benne van a pakliban, ráadásul az uszonyon ugrálva ezt az életben nem fogjuk visszaállítani. Ez van, nem mindenkivel játszunk ugyanabban a ligában. A másik apróság -azaz a sott áthelyezése- teljes mértékben Peti érdeme és most arra kérlek benneteket, hogy erre ne mondjatok semmit. Túrázásra használja a gépet, nyilván így volt neki kényelmes és praktikus, különben is íratlan szabály, hogy mások hajóját és feleségét nem kritizáljuk, épp ezért nem is kritizálom, csupán megosztom veletek a tapasztalataimat. Szóval a tágas cockpitnek az volt az ára, hogy a sottkötelet a laserhez hasonlóan a bum végére kötötték be, a maradék felét pedig a hajó farához közel, két oldalra. Ha nem elég egyértelmű -mert mitől lenne az- akkor egy lapjára állított háromszöget képzeljetek el aminek a két szára a kötél, felső csúcsa a bum a maradék kettő meg a hajón lévő bekötési pontok természetesen mindez hátulnézetből. A kötelet jobb oldalon vezették ki, hogy eljusson valahogy a kormányoshoz és értelemszerűen ide tették a klemmes csigát is. Most pedig elárulom, hogy miért gyötörlek benneteket ezekkel az unalmasnak tűnő látszólag semmitmondó apróságokkal: bal csapáson a kormányostól távol esik az említett csiga ezért ha helyzet van /de ha nincs akkor is/ muszáj kicsit nyújtózkodni a kötél be- vagy kiakasztásához, jobb csapáson meg hónaljban bevág a kötél és az ember karja rendszeresen kilöki a kötélfogóból. Ez mondjuk az én tapasztalatom, nyilván hozzá lehet szokni és a tulajnak így tökéletes ezért ha neki az akkor nekem is, de kapásból egy erős szeles versenyen elég sokat szívtam miatta. Természetesen a fogamat. 

Ami nálunk is esélytelenebb volt: a köd

Ezek után úgy mondom, hogy inkább kevesebb mint több eséllyel vágtunk neki a versenynek. Távol álljon tőlem mindennemű mentegetőzés, de ketten kevesek voltunk ehhez a négyes feletti szélhez. Amíg hátszélben, raumban simán tartottuk a tempót a mezőny harmadik harmadával addig negyedszélben véget ért a tudomány, Kenesétől visszafelé nem tudtuk kellően kiülni a hajót, tök tompán jöttünk és csak tátott szájjal néztük ahogy legyalogolnak a többiek, ehhez jött még egy kritikán aluli reffelés amiről az ott elszenvedett lelki törés miatt azóta se tudok beszélni. Szerencsére indult két, nálunk is bénább csapat így megmenekültünk a nyomorúságos utolsó helytől. Tanuljatok a nagyoktól, Öcsibogyó! 

Hasítanak a reff ászok. Fotó: Köd kupa

Ennyit a tavalyi, köd nélküli kupáról és most térjünk vissza a jelenbe és a jelenben is Füredre a dallamos csengésű Koloska Marinába, ami azért oly kedves számomra mert tíz éven keresztül szinte a szomszédban nyaraltunk és a kikötő melletti strandról bámultam a ki-be menő vitorlás hajókat. Erre most én is a vitorlázók közé tartozom, és talán engem/minket is néz majd valaki a partról aki beleszeret a vitorlázásba és hátha ő sem éri be a nézelődéssel.
Az ideutazáshoz mondjuk hosszú út vezetett ugyanis volt némi munka a dingivel. Apróságok igaz de félnapos apróságok. Beüzemeltem a hurkát amiről azt hittem tünetmentes lesz, megcseréltem két kötelet mert amit állandóan állítgatok az volt a legtávolabb, leselejteztem egy  széthullás határán álló csigát, állítottam az árbócon meg mindenen ami a kezem ügyébe akadt és felpakoltam a hajót az utánfutóra.
Nulladik nap, csütörtök: Találkozás a régi szerelemmel.
Hajnalban keltem a már előkészített és becsomagolt hajó leszállításához azzal a nem titkolt szándékkal, hogy legyen elegendő időm szüttyögni az összeszereléssel, hiszen a kapkodás nem sok jót szül. Nem is kapkodok, csupán csak levegőért amikor szemrevételezem a hurkámat és rá kell jöjjek, az optimistes hurka típusidegen a finn dingiben. A hajón kívül kifogástalanul működik de ahogy a dingi közelébe kerül elszáll az akarat és vele együtt a levegő. Nem, nem négyeltem fel de kizárólag azért mert sajnáltam rá bármennyi időt is elvesztegetni. Egyelőre. Inkább lelkiismeretesen összeraktam a gépsárkányt és tizenegykor már kéz a kézben Tihany felé bukdácsoltunk az isteni szélben. Hát nagyon zsír ez a Balaton, na! Asszem ezek a hosszú, most éppen lapos hullámok új távlatot nyitnak a finnezésben és bármilyen hülyén hangzik kezdtem sajnálni hogy verseny van, mert az öncélú lődörgésen kívül semmi másra nem vágytam.
Első nap, péntek: Háziverseny.
Egész faszányos kettes szélben telt a délelőtt és páran bízva, hogy nem lesz rosszabb kimentünk a vízre amiből hamarosan egész komoly mezőny kovácsolódott és még a szél is nekünk dolgozott abban a tekintetben, hogy adott volt a pálya a kikötő előtti kardinális jeleknek köszönhetően. Két futamot hoztunk össze amivel kedvet csináltunk a parton várakozó rendezőségnek, hogy tegye a dolgát de mire kiértek és pályát állítottak volna addigra minden reményünk elszállt. Maradt a várakozás és mivel a türelem rózsát terem, egyebet nem ezért a szomszéd strand büféjében sztorizgatással töltöttük a szélcsendes délután hátralévő részét.
Második nap, szombat: Balatoni évadnyitó vs. Atom kupa. 
Ezt a napot a szervezők is komolyabban vették és a tegnapihoz hasonló kettes szélben kihajtottak minket a vízre. Mivel a versenyünk egybeesett a Balatoni évadnyitóval ezért a pályára menve a számtalan gyönyörű cirkáló mellett igazi különlegességekbe is belebotlottunk. Ekkor még szerettük őket.

Szinkronba kéne hozni a génuákat srácok, mert ha Edző Bá kiszúrja...

Ezzel a nappal kapcsolatban sikerekről nem tudok beszámolni ugyanis elég nyomorultul mentem amiben a vitorlám is ludas volt. Nem a vatta új Tuss vászonról van szó, arra nincs panasz csak igazából az egy erős szeles vitorla, marha vastag anyagból. Hármas szél alatt nem is kísérletezek vele mert úgy áll az árbócon mint egy hatalmas, összegyűrt majd megkeményedett konyharuha, tehát ezekre a helyzetekre az egyik, még a hajóhoz kapott vitorlámat neveztem ki gyengeszelesnek. Csak ez három éve se volt nagy durranás. Csupa lyuk az egész, össze is ment az évek vagy inkább az évtizedek alatt és több rajta a ragasztószalag mint maga a vitorla. A sporttársak jelezték már diszkréten, hogy ez nem kimondottan versenyre való, de igazából csak lassabb meg tompább vagyok a többieknél, más baj nincs.
Na szóval, a szelünk a befutóra elfogyott és fingilingi fuvallatban a megmaradt hullámokon bukdácsolva lépésben vagy inkább tyúklépésben tettük meg a hátralévő részt, de többször éreztem úgy, mintha visszafelé mennénk. Ehhez jöttek még az évadnyitó nagyhajói és lekereszteztek minket a lakópark méretű vitorláikkal ami szintén nem sokat segített rajtunk, rajtam meg pláne. Utolsó helyen döcögtem be, de cseppet sem nyugtalanított a dolog mert holnapra végre érkezik valami keletről /az idősebbektől elnézést a kétértelmű kifejezésért/ és különben is: a nap végén kell a tyúkokat összeszámolni.
Harmadik nap, vasárnap. Ami bearanyozta a hétvégét.
Bf három jegyében telt a verseny de megkajáltam a reggelről maradt nagy hullámokat ezért eleinte jóval erősebbnek hittem a szelet ami miatt egyrészt be voltam tojva, másrészt a vitorlát is túlhúztam a szükségesnél és nem értettem, hogy miért tötyögök, mi nem stimmel a beállításokkal? Azután rájöttem, hogy én.

Első randira jobbat se kívánhattam volna

Nincs mese, bele kell tanulni a Balatonba.
Extrém dolgok nem történtek leszámítva, hogy a négy futamból a harmadikat egy perccel sikerült lekésnem, de nem aggaszt a dolog, nemrég olvastam hasonló esetről. Egyébként ami érdekes ezekben a késős sztorikban az a motiváció. Ha egy paraszthajszálnyi esélyt látok arra, hogy a célig beérjek valakit akkor körömszakadtáig küzdök minden megszerezhető centiért és a verseny hevében értetlenül nézem saját magamat, hogy mikre vagyok képes a dicsőséges utolsó előtti helyért. Persze ha előrébb vagyok akkor se ücsörgök a langyos libazsírban hanem dolgozok tisztességesen, de ez a fajta eltökéltség sajnos hiányzik, úgyhogy ez egy újabb célkitűzés lesz.
A negyedik futamra is kitérek egyetlen gondolat erejéig. Több késést nem engedhetek meg magamnak ezért órát, mezőnyt, zászlókat árgus szemekkel nézve, dudaszóra fülelve tobzódok a rajtvonalon s mikor felhangzik a türelmetlenül várt kürtszó megindulok mint a gyorsvonat. Önelégülten nézek körbe, hogy mekkora ász vagyok, először az életben emberesen elcsíptem a rajtot. Sehol senki, jóval mögöttem töketlenkedik a mezőny amikor páran utánam kiáltanak, hogy: Hova mész? Van még egy perc!
Aztaku....  Nahát, gondoltam magamban, de a vonalon várakozó áldott jó cimboráimat se kell félteni, innentől már vigyorogva biztatnak, hogy semmi probléma, menjek csak nyugodtan. Szerencsére találtam annyi helyet közöttük, hogy visszamenjek a jó oldalra és egyszerre indultunk meg, most időben. Ez a rajtom érdekes módon nem sikerült olyan jól mint az egy perccel ezelőtti, és kicsit sérelmezem, hogy ilyenkor nem írják jóvá az előző futamban elbukott időmet.
Nem lenne teljes a bejegyzés mindnyájunk kedvenc bringás alkalmazása nélkül.

Volt egy kis pályamódosítás. Az aktív időt itt értsétek szó szerint

A sok rizsa után számoljuk össze a tyúkokat, azaz nézzük a helyezést. Nem csinálok belőle titkot, első ránézésre a huszonnyolc indulóból megszerzett huszonnegyedik helyet némileg csalódásként éltem meg és ebből is látszik, hogy mekkora pöcs tud lenni az ember. Megy valami elfogadhatót egy versenyen és simán elfelejti az egy évvel ezelőtti dolgokat. Először is elég erős mezőny jött össze. Másodszor, nézzük kiket előztem meg. Az egyik sporit vegyük is ki mivel csak az első /vagyis a második/ versenynapon az egyetlen futamban indult és különben is jobb nálam, az életben nem hagytam volna le. A maradék háromból az egyiknek tavaly csak a fartükrét láttam, a másik kettővel pedig végigküzdöttem az egész évet és jobbára ők kerekedtek felül, erre most mindhárman mögöttem végeztek. És így, hogy a bennem lévő elbizakodott majom lecsendesedett már semmi baj ezzel a pazar helyezéssel amire akár azt is mondhatnám hogy reális, de több annál.
A hétvégét összefoglalva minden nap kimentünk néhány órára, még verseny után is ha maradt annyi szél ami elvitte a gépsárkányt így az első három napot edzőtáborként, a negyediket versenyként könyvelem el, de bárhogy osztok szorzok, ez bizony négy nap aktív finnezés volt a Balcsin. És igen, megesik hogy otthon egy hónap alatt nem jön össze ennyi.
Szinte elrepült ez a pár nap és annak ellenére, hogy olykor az otthon is hiányzott nehéz volt szembenézni azzal mi elmúlt. Igaz mentem már kishajóval a nagy tavon de a finn dingi az összes eddigi limlomot felülmúlja. Ami mondjuk nem újdonság, mégis lenyűgöz ahogy a kis tollfosztó viselkedik ezen a vízen és hiába kapom el Agárdon a fílinget, a Balatonhoz néhány üzemórát még le kell nyomni. És hogy én azt mennyire várom...

Jézusom, megtanultam vitorlázni!? Az ki van zárva, de 13

Az első mondatot a klubházban nem süthetném el anélkül hogy közröhej tárgya ne lennék, emellett nagyképű megállapítás lenne részemről, de képzeljétek: valami elkezdődött.
Talán a télen, esetleg az idei egyetlen használható edzésnapomon történhetett, vagy az elmúlt közel öt év alatt rakódott rám valami, netán addig osztottam az észt a neten amíg megtanultam vezetni ezt a tollfosztót? Lövésem sincs, de egy ilyen verseny után nem is biztos hogy érdekel vagy meglehet hogy mostantól csak ez fog érdekelni ugyanis az év első valóban versenynek számító versenyén végre mentem mint a mérgezett egér. Nem borultam és és az utolsó futamot leszámítva még a rajtjaim is sikerültek. Asszem kezd összeállni ez a finnezés, de nézzük az eseményeket időrendi sorrendben.
Talán emlékeztek még a rozsdamentes lemezzel kihézagolt árbóctartó konzolomra ami hűségesen végigszolgálta a tavalyi évet de így, hogy danamid nagyhatalom lettem nem volt kérdéses a cseréje. A leendő munkadarabra most már kísérletezések nélkül, kapásból a keretes fűrésszel rontottam rá és annak ellenére, hogy ismerősek voltak a körülmények tisztességesen megdolgoztatott. Az elhatározásom immár végleges: erre az évre több műanyag alkatrészre nincs szükségem. Az esztergályos cimborám szakszerűen kifaragta amennyire a gépparkja lehetővé tette de az oldalán lévő szöget és az alsó ívet nekem kell rábángolnom. Jelenleg itt tart a projekt.

Max egy nap csiszatolás ami hátravan. Valaki esetleg?

Köztudott, hogy a hurkát sütés előtt villával megszurkálják nehogy szétdurranjon a, de az én tuninghurkámmal miért történt hasonló, az számomra örökké rejtély marad. Vatta újan, gyári csomagolásban vettem és gondolom már kitaláltátok, hogy áldozatos munkámra fittyet hányva -ezalatt a kimerítő pumpálást értem- alattomos módon leeresztett egy hangyafasznyi repedés miatt. A javításon túl ezzel a fő problémám, hogy ki kell venni, újra visszatenni és a már ismert módon felpumpálni, de ez ugye csak kiszerelt árbócnál kivitelezhető. Ami nem nagy ördöngösség csak nem akkor amikor vitorlázni is alig van idő, úgyhogy lehet megvárom vele az első utazós versenyt.

A sólyakocsin már nem lehet defektem, de az élet nem adja fel

Rosszabb helyen nem is lehetne és jobb helyen is csak valaki másnak a hurkáján. : ) Első körben a kerti medencékhez való ragasztólappal próbálkozom de nem leszek akkora balek mint a múltkor, felfújt állapotban tesztelem beszerelés előtt.
Akkor tehát hurka nélkül, de sikerült egy jó kis edzést összehoznom, bár a viharos szél miatt kétesélyes volt az agárdi túrám de annak ellenére hogy még csak tanulom a szakmát az esti gyengülésekre már figyelmes lettem. Különben is édesanyám mondta mindig, hogy estére minden rendes szél eláll. Hát ez a rendesebb fajtából volt mert fél hatkor amikor ellöktem a partot még ötös befújások keserítették meg a délutánomat azután kellemes hármasra csillapodott mire hétkor kihúztam a hajót. Persze közben eltelt egy kis idő és a nyolc csomós alapra érkező tizenhatos pöffök egész embert kívántak de a legnagyobb jóindulattal se mondhatnám hogy én az voltam. Igazából semmi rendkívüli nem történt csak a kimaradt közel négy hónap éreztette a hatását, még szerencse hogy tavaly év végén úgy ahogy megtanultam a fordulást. Persze a "hátszeles perdülést" se hanyagoltam. Fájt a hátam ettől a buktatókat rejtő manővertől de olyan hitványul sikerült némelyik, hogy nem volt bőr a képemen elkummantani a dolgot tehát a szokásos menetrendet követve föl-alá gyüszmékeltem a tavon. Délnyugatról fújt a helyi viszonylatban is kellemetlennek számító szél és a szokottnál erősebb fordulásokat a tíz fokos víz tette igazán finommá. Azért nagy bátran csináltam egy képet a kellően elcsépelt, sablonos, kicsit giccses naplementés fajtából naná hogy a luv oldalról, és vakmerően meg is osztom veletek. Így a szezon elején talán még elmegy.

Most van a nap lemenőben, a távolban laser show

Kreuzban persze rendesen ki kellett lógni a hajót és igaz hogy az esti gyengülésekben már jó vagyok de akkora májer még nem lettem, hogy a szélfordulókat is kiszúrjam így esetenként hol megfektetett a trükkös Agárdi szél, hol pedig pánikszerűen ugrottam vissza a hajóba. Amikor "zökkenőmentesen" mehettem és csak lógtam akkor meg szét akart szakadni a felső combizmom. Édes istenem, így akarok én a hétvégén versenyezni... 
Bónuszként elhagyta magát a kormányhosszabbítóm végén lévő gomb, ami azon túl hogy rendkívül kellemetlen finnezés közben, szerintem tök gáz egy ekkora nevű gyártótól tekintve az együtt eltöltött bruttó fél évet. A bizonytalan kimenetelű garanciás tökölődés helyett kézbe vettem a dolgokat hiszen szombat reggel már bevetés, így a reklámok ismert szlogenjével élve gyors és hatékony megoldást választottam.

Szélvédelem és finn dingi? Képzavar a köbön

Igen, jól látjátok. Mert amit szélvédőragasztó egybekötött, azt ember... ööö... izé... mindegy, hallottam valami ilyesmi idézetről.
Akkor pár szóban a versenyről ami a teljesítményemet méltatva joggal kerül be minden vitorlás lexikonba, évkönyvbe, kódexbe, tankönyvbe de legalábbis egyetlen bejegyzés erejéig ide az oldalra. Az időpont április 7-8 és az egész egy kiadós szombati esővel kezdődött majd a múlthetinél is értékelhetetlenebb széllel folytatódott amiben azért kigurultam egy kétórás kanyarra, bár a visszaút a tisztásról mindennek nevezhető, csak élvezetesnek nem. Mondjuk én döntöttem így, nem hibáztathatom a szelet amiért nem tartott velem. Legalábbis ezen a napon, mert vasárnap egész pereputtyal érkezett pedig ennyi látogatót nem vártunk. Voltak keményebb versenyeink nem mondom, de így év elején, berozsdásodott tagokkal, amikor az ember még fordítva ül a hajóba és értetlenül nézegeti azt a temérdek kötelet amit ebbe az egy szál vitorlával bíró kis tollfosztóba beletömtek, akkor a nyáron töretlen sikert arató hatos közeli befújások is véleményesek. Na de, teszünk most az ilyen apróságokra mint rutin, hiszen egyetlen, nagyon fontos feladat vár rám mégpedig életben, de legalábbis a hajóban maradni. Már most lelövöm a poént, mindkettő sikerült és kicsit sarkítva a dolgot végül is minden simán ment a negyedik futamig amire mondjuk azt, hogy egy rossz oldalválasztással eltaktikáztam. A rossz oldal ez esetben a rajtvonaltól innen, valahol a rendezőhajó és a nádas között volt ahol elégedetten energiaszeletet majszoltam és az erős szélben zubogó vitorlától nem hallottam a kürtszót, csak egy mellettem elsuhanó spori szélbe vesző kiáltását hogy: Fiiiinnnn!!! Megindultam ugyan nagy erőkkel, de már csak egy perccel később, az utánunk következő kalózokkal rajtoltam el és csodálkozva néztem a távolt, hogy a többiek mennyit haladtak e nyúlfarknyi idő alatt. Egy pillanatig eltűnődtem a továbbiakat illetően, de a vadiúj vízhatlan felsőmben feszítve nem találtam kibúvót. Egyébként meg, ha másra nem hát gyakorlásnak jó lesz, gondoltam ehhez képest simán beértem szintidőn belül. A teljes képhez tartozik, hogy a zord körülmények alaposan megtizedelték a huszonhét fős mezőnyt így mostanra csak a kemény mag maradt -köztük én is : ) tehát a borítékolt utolsó helyért indultam csatába, főleg innen. Komoly terveim vannak erre a szezonra, épp ezért minden megszerezhető pont, minden begyűjthető méter és minden vízen/versenyen töltött perc sokat nyom a latban.

A pöttyök jelzik a pöfföket, néha csak pislogtunk

De amit idáig olvastatok az csupán a lefejtett kőpor és törmelék ami egy szobor készítésénél értéktelenül hullik a földre, mialatt feltárulkozik a mestermű. Az eddigi mondandóm mindössze a hűsítő forráshoz vezető vándorlásotok volt a tikkasztó mezőn, vagy akár egy étkezés mert ahogy Mikszáth írta egyik novellájában, az ebéd csak arra való, hogy legyen min átverekedni magunkat a hőn áhított kávéig. A kávé pedig ez esetben maga a megvilágosodás volt, azaz először mertem érzésből vitorlázni. Lövésem sincs honnan vettem a bátorságot, hogy nagy ívben tegyek a vitorla széljelző szálaira de megtettem. Nem állítom, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam őket de nem akartam görcsösen az összeset előírás szerint beállítani és nem is bámultam kényszeresen. Az egyik szemem persze folyamatosan a "rendes" széljelzőmön volt, a vásznat faszányosan beállítottam, hogy a lehető legszebb formáját öltse, tisztességesen kiültem a hajót és azt vettem észre hogy még a második körben is együtt teperek a nagyokkal, legalábbis középmezőny szinten. Néha olyan sporttársakat is sikerült megszorongatnom akikkel eddig a versenyig csak a parton találkoztam, és igaz hogy beérni majd lehagyni valakit ebből a harcedzett társaságból, eztán a szerzett előnyt megtartani az másik kávéház, de marha jó volt a sűrűben csapatni, még ha ez több figyelmet és taktikát is kíván.
A finom szélnek köszönhetően a finn dingiben mindig volt annyi víz, hogy ne tapadjon cipőm így a máskor elegánsan kivitelezett fordulásaim eléggé nyomira sikerültek. Nincs mese, a mára funkcióját vesztő csúszásgátló lap mehet a kukába, emellett a néhány éve még nagy szám, tűzoltótömlőből maszekolt gurtnimat is keskenyebbre cserélem mert van abban valami nyugtalanító amikor nem tudom kiszabadítani a lábamat.
Egyébként amennyire élvezetes és felemelő volt ez a nap, pont annyira volt keserves és fájdalmas de ez délutánra már nem tudott érdekelni. A verseny alatt a lábizmaim végig lángoltak és ezernyi tűszúrástól sajogtak egyszerre, a vádlimat pedig eddig a napig ismeretlen fájdalom kínozta amivel kénytelen leszek megbarátkozni ha máskor is szeretnék a környéken egerészni. Ehhez jöttek még az állandó izomgörcsök és bónuszként a balesetes térdem ki is akadt. Ciki vagy nem, néha a kínzó ám célravezető kilógások alatt pár másodperc pihenésre vissza kellett ülnöm a deckre, ezen idővel nyilván változtatni kell, de a kitartásomnak köszönhetően tizenharmadik helyre behoztam a hajót. Csak lesz ebből valami.
Az már csak hab a tortán, hogy az egyébként is népes követőtáborom a szárnyaló tőzsdeindexet lepipálva eddig nem látott magaslatokba tört. Egyikük az építésben is aktívan résztvevő lelki trénerem, a másik pedig aki tavaly bevezetett a hátszelezés rejtelmeibe és ez az egyetlen helyzet, hogy ő követ engem. Ahogy kimegyünk a vízre ez fordítva van.

Vízen a gépsárkány és egyéb apróságok, no meg a desszert

Akár egy ráérősen búcsúzkodó távoli rokon, aki a nálunk töltött nap után az indulás előtt lehajtott pohár bortól új erőre kapva még az előszobában minden lényegtelen részletre kiterjedően belekezd egy száz évvel ezelőtti sztoriba, amiről eszébe jut még két másik és nem restelli az udvaron, majd a kapuban folytatni az anekdotázást, pontosan így köszönt el tőlünk a tél. Már csak kínunkban nevetünk a számtalanszor, mindig más verzióban hallott történeteken, a magunkra kapott vékonyka kabát rég feladta a harcot az esti hideggel szemben és mialatt a fűtött szoba után vágyakozva lopva be-benézünk az ablakon, addig a mi nem eléggé távoli rokonunk csak ontja magából a szót akárcsak a márciusi égbolt a havat. Pedig mi már elengedtük, gondolatban számtalanszor elköszöntünk és nélküle terveztük a közeli de most már a távolabbi jövőt is, mindhiába. Ő marad. Talán mert olyan jól érzi magát, talán mert nem is siet sehova, de leginkább azért mert tudja, hosszú ideig nem lesz lehetősége meglátogatni minket. És ezt nem is bánjuk különösebben.
A fájdalmasnak nem nevezhető búcsú után hosszan kísérjük tekintetünkkel a távozó vendéget, de nem a meghatottságtól. Felemelő pillanat mikor látjuk befordulni a sarkon, és onnantól elhisszük hogy tavasz van és már nem csak a szívünkben. Tehát ideje a hó fogságából kiszabadítani a finn dingit, mert bármilyen viccesen is hangzik március második felében, szorít az idő. Alig több mint egy hét van az első versenyig amit ráadásul a mi egyesületünk rendez és még az igazolt távolmaradást se hagyják szó nélkül a sporttársak, hogy Edző Bát ne is említsem.
Akadt néhány munka a hajón, de még a sólyakocsin is. Mind mind apróságok, de kutyafuttában két napot sikerült eltöltenem velük. Elsőként a kocsi aluprofil vázát kellet lecsiszolnom az éleknél, ugyanis a decemberi szállításkor elvágta az egyik spaniferemet. Itthon, egy alapos átnézés után vettem észre, hogy a sólyakocsim éleinél szó szerint élek vannak és ez nem engedhető meg, kiváltképp egy olyan szezon kezdeténél amikor több hajószállítás is tervbe van véve. Nem elég, hogy elhagyom a hajót ami rosszabb esetben legallyaz valami húszmillás családi szükségterepjárót, de még az elszakadt spanifer helyett is újat kell vennem.
A hajón kicseréltem néhány kötelet, de ezek elenyésző dolgok a teljesítménynövelő fortélyaimhoz képest. Az egyik a svertszekrényre szerelt lyukacsos! táska, amit évek óta nézek irigykedve a többiek finnjében. Mostanáig úgy kötögettem oda az elemózsiás batyumat, hogy el ne kallódjon valahol a gépsárkány és a tó feneke között, de mától a fixen rögzített zippzáras tatyó új távlatokat nyit.

Lég és vízáteresztő, pont ahogy kell 

A másik - még az avatott szemek elől is rejtett- tuning egy optimistes hurka amit a dingi orrába szereltem be. Az én hajómban itt nincs légkaszni így egy be nem tervezett manőver után  könnyen orrnehézzé válhat  a hajó, ami sem a tapasztalataim alapján sem az álmoskönyvek szerint nem jelent jót. Egyelőre csak egyet tudtam vásárolni, de kezdetnek ez is megteszi. Mivel felfújt állapotában egyik nyíláson sem lehet begombolni ezért üresen beimádkoztam a helyére és ott fújtam fel kézi pumpával, leginkább a saját örömszerzést idéző mozdulatokkal. És ez is milyen fárasztó tud lenni. 

A hurka télen-nyáron jó

Innentől egy gyors fuvar Agárdra ahol a nagy rohanásban az árbócot meg a bumot nagyjából belehánytam a helyére, hiszen lesz még négy teljes nap a versenyig. Ami persze így volt, csak a négy napból egyet se tudtam szabaddá tenni szóval profi finnesként kezdem majd a versenyt. Azaz a nevezés lezárása előtt három perccel megérkezem a kikötőbe, összerakom a hajót, a pályára menet bemelegítek majd porig alázom a mezőnyt.
Ehhez képest el se indítottak minket. Igazából nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy ez mennyire volt áldás vagy átok, mindenesetre az olykor foltokban kettesre erősödő szélben páran kimentünk egy szélfakasztó vitorlázásra, sajnos eredménytelenül. Az idei első lépésekhez, bénázásokhoz ezek a feltételek megfelelőek voltak viszont versenyzésre nem, ami azért zavart leginkább mert tudtam hogy a következő napom kuka. Egész pontosan a nyárikonyha, két zsák csemperagasztó és hét négyzetméter járólap várt otthon szeretettel és igaz, hogy ezt is lehetne halogatni de az egy nap csúszásból a húsvét miatt alsó hangon is három lesz az pedig nem fér bele. Egyébként is nálam a kikapcsolódás csak a szótárban előzi meg a munkát, de azért egy V betűt becsülettel bekarcolhattam az ez évi vitorlás jelenléti ívembe.
Akár egy jó séf én is a desszertet hagytam a végére amiről a népes olvasó- és még népesebb : ) követőtáborom nagy része már nyilván értesült, azaz a szívemnek oly kedves blogomat szárnyai alá vette a Porthole.hu online vitorlás magazin. És nem is akárhonnan, a vezércikktől jobbra, kicsit lentebb köszön rátok a vitorlásom a kertből, immáron egy hete. Most mondhatnám, hogy micsoda megtiszteltetés, hogy egy magamfajta önjelölt firkász érdemesnek találtatott és emellett mekkora bizalmat kaptam a laptól, de az van hogy ezzel korántsem fejezném ki se a hálámat, se az önfeledt örömömet afelett amit ez a lehetőség adott. De talán nem is kell mindig erőlködnünk amikor vannak olyan szavaink mint a köszönöm.

Jégvitorlázás márciusban? Agárdon? Na ne etess...

Az elmúlt évek tapasztalataira alapozva, túlzott optimizmussal temettük idejekorán a telet, ám ő egy profi sportoló évtizedes rutinjával, a meccs végére tartogatta az erejét. Így hát a hóval borított táj hatására könnyen karácsonyi hangulatba kerülhettünk márciusban, sőt a hirtelen érkezett fagy adott pár napot a jégvitorlázásra amiből egy fél nekem is leesett. Munka után, eléggé viseletesen vágtam neki az útnak de az időjárás előrejelzés nem sok lehetőséget adott a tökölésre, magyarán most vagy soha helyzet elé állított amiből én a mostot választottam. És igaz, hogy egyenetlen volt a szél, -milyen is lett volna- a jeget borító hó rendesen lefogta a jégszánt és néha csak rollerezve tudtam menni a gépsárkánnyal de így is pazar volt. Már amikor az autópályáról megpillantottam a fehérben pompázó tavat felkiáltottam örömömben és ez az érzés csak fokozódott a kikötőbe érve.

Jégszánok a tavon sólyák a parton, de már nem sokáig

Egy gyors köszöngetés és öltözködés után fel is pattantam a képen lévő tízes lélekvesztőre, ami valójában a nyolcas számú egyesületi tollfosztó, nyilván valami tuning következtében került rá az új vitorla. A fent említett körülmények miatt meggyűlt a bajom az első méterekkel, -meg az utolsókkal is- de mikor összeállt a kép akkor hasítottam mint állat. Eltartott egy ideig míg ezen a nehezített pályán ráéreztem a fílingre. Az odáig rendben van, hogy félszélben kell megindítani a járművet majd a sebesség emelkedésével lehet élesedni, de a gyengülésekre időben kell reagálni -vagy kellett volna- mert ahogy a hó elkezdi megfogni a korcsolyákat onnan már semmi nem ment meg a leállástól. Emiatt elég nehezen loptam a távolságot a nagypálya felé, sőt praktikus okokból toltam is a gépet egy ötven méternyit és bizony a befektetett munka nem maradt jutalom nélkül.

Hófödte csúcsok

Volt pár alkalom amikor a finn dingivel rekord idő alatt értem ki a tisztásra vagy a tó másik oldalára, de ez a pöcsköszörű azon is túltesz. Gyorsvonatként hasítottunk át az északi partra és ugyan nem mértem az időt, de éreztem, hogy új egyéni csúcs született. Természetesen mit sem érne a beszámolóm a szokásos bringás app nélkül, tehát a szavak helyett beszéljenek a számok.

46-os maximum és csak 10-es átlag, voltak holtpontok

Negyvenhattal rongyoltam azon a hepehupás jégen. Higgyétek el, beszarás volt és jóval többnek érződött. A teljesség kedvéért idebiggyesztem az időkép széladatait is.Tizenkettőig hasítottam a havat, ahogy látjátok a délutánosoknak több jutott a jóból.

Érdekes, hogy azok a gyengülések amik a jégszánból -persze a havon- kiveszik az erőt, a finn dingit simán viszik "a végtelenbe és tovább."
Igaz, hogy kézből, igaz, hogy telefonnal de készítettem egy rövidke felvételt, hogy milyen amikor pár centire a jégtől, fék nélkül negyvennel hasít az ember. Szóval most nincs más dolgotok mint hátradőlni a kényelmes fotelban, klikkelni a linkre és már rongyolhattok is az északi part felé.
https://youtu.be/VoIpngggr3c
Van ám másik cipőm is, de erre ez a legalkalmasabb. : )
Nos, -a decemberi finnezést leszámítva- ennyi fért bele a téli vitorlázásba és nem lehetek elég hálás, hogy abból a pár napból amit engedett a természet nekem is jutott másfél órányi örömködés a tavon. A jég erőteljesen olvad, a tavasz ugyanilyen tempóban közeleg tehát mostantól még intenzívebben kell készülni a szezonra, méghozzá minden fronton.
 A kerék mellett a tél másik nagy beruházása egy új kiülőnadrágban mutatkozott meg, bár valójában ez a Jézuskának jelentett többletköltséget, és csak a szállítási nehézségek miatt tolódott mostanra az ajándék érkezése. Leginkább abban különbözik egy átlag neoprén nadrágtól, hogy a comb hátsó részére merevítő lapokat tesz a gyártó ezzel kímélve hajó a kiülése közben a sporttárs lábát, emellett szériafelszerelés még a térdnél erősített anyag ami jól jön amikor a verseny hevében rárogyunk egy seklire vagy más finomságra amit a finn dingi rejteget.
Az előző, végelgyengülés kapujában lévő nadrágot néhány éve A Mestertől kaptam, és a mostani nyugdíjazásáig boldogan együtt töltött időszak teljes generállal kezdődött, majd folyamatos javítgatással telt. Az ülepén meg a merevítő lapoknál levő szakadások, tenyérnyi anyaghiányok mind arról árulkodtak, hogy a nadrág az ideje jó részét leszolgálta, de egy kitartó és lelkes vitorlázó -ez vagyok én- kezében még néhány év kalandos csapatás összejöhet a tavon. Ennek természetesen meg volt az ára. Az első felújítás után átlagban három havonta került sor a következő varrosgatásra így a "folt hátán folt" kifejezést a nadrágom teljes valójában megtestesítette.
Az anyagismeret a tantárgyak népszerűségi listáján méltatlanul bár, de nálam az utolsó helyre szorult így most a nadrággal együtt töltött évek alatt csak arra a tapasztalati úton szerzett tudásra támaszkodhattam, hogy egyszer minden anyag elkopik. Eleinte a hajómról lebontott gurtni védőborítását használtam, ezt követte valami erősnek tűnő gyöngyvászon amit egy babakocsiról mentettem. Mivel egyik se vált be hosszútávon így titkos fegyverként nyúltam a szimatszatyor azaz a klasszikus gázálarctáska egyik oldalsó zsebének hajtókájához. Esküdni mertem volna, hogy ezt a sprőd, zsákszerű anyag a golyóálló mellény ellenállóságával vetekszik, de a gépsárkány ezzel is leszámolt. Utolsó próbálkozásom a vitorlázástól szintén távol álló munkavédelmi kesztyűre esett, ennek elhasználódását a szezon vége akadályozta meg de a cérna már több ponton kezdett elszakadni. Nálam leginkább. 

Reped a csőnaci

Szóval nem halogathattam tovább, be kellett ruházni az új gatyóra.
Akkor számoljunk: sólyakocsi rendben, a kiülőnadrág vatta új, a hajó jön-megy teszi a dolgát, a vitorla még ki se volt fordítva, én öregedtem egy évet ugyan, de egész télen edzettem szóval mi kellhet még egy ígéretes szezonhoz? Ja, a vízhatlan felső, és most már tényleg megveszem! : )

Elég a tökölésből, kezdjük meg a szezont

Egy ideje már érlelődik bennem ez az évzáró-óévösszefoglaló bejegyzés, de egyrészt csak érlelődik, másrészt meg semmilyen apropója nem akadt a dolognak, önmagában meg nem éreztem akkora durranásnak azt a pár sort amiből megáll a történet. De most, hogy vettem két kereket a sólyakocsira, minden adott egy ütős sztorihoz. : )
Kezdem azzal, hogy remek évet tudhatok magam mögött és szerencsés vagyok amiért nem csak a vitorlázásra vonatkozik, de persze ez nem jogosít fel arra hogy eltérjek a lényegtől. A szokásos év eleji bénázások után hagyományosan nehezen találtam a helyem a finn dingiben és objektíven megpróbálva visszagondolni, jócskán az év második felére rázódtam bele a dolgokba. Onnantól kezdődött az én szezonom amikor elkezdtem erőltetni az erős szeles edzéseket az elmaradhatatlan borulásokkal, ezért ebben az évben is ezt az irányvonalat próbálom követni, ha lehet borulás nélkül. Bár, azt úgysem lehet. 
A 2017 összegzéséhez tartozik, hogy a jégvitorlázást beleszámítva harminckilenc napot voltam vízen, /illetve jégen/ ami szintén hozzásegített a bajnokságon való jó szerepléshez -persze itt nem az eredményre, hanem a verseny teljesítésére gondolok- tehát idén is legalább ennyi napot kéne hozni, de inkább többet. /Tudom, az egy híján negyven nap versenyzői szemmel elég vérszegény de higgyétek el, örülök hogy egyáltalán ennyit összelapátoltam./ Őszintén szólva a helyezések terén nagy reményeim nincsenek ugyanis ebben az OB egyik összecsapása is megerősített. Most semmi komoly beszámolót ne várjatok, annyi történt mindössze, hogy kezdtem beérni egyik állandó riválisomat, -aki versenyen kívül edzőpartner és barát is egyben- ahogy kell tisztességesen kiülöm a hajót, összes kötél, gurtni, kormány, kormányos, vitorla minden kutyafüle szakszerűen beállítva, szépen, méterről-méterre lopom a távolságot, mellé érek és akkor mutatkozik csak meg, hogy a cimborám élesebben megy nálam. Lehet hogy csak fél fokkal, de élesebben. És ez bőven elég volt ahhoz hogy ne tudjak elporolni fölötte hanem el kellett engednem és leejtenem. Mondanom se kell, hogy ez a fél vagy bármennyi fok különbség a bójához érve neki már vastagon métereket jelentett és az árnyalatnyit nagyobb sebességemmel képtelen voltam kompenzálni. Tudomásul kell venni hogy technikai sport és Alfonso szavait idézve: "Minden az Anyegin múlik."
Elmélázok néha az árakon amikor látom hogy egy használt versenyképes árbóc többe kerül mint nekem az egész cucc tokkal-vonóval, arról nem is beszélve hogy egy elismert katamarános spori a hirdetésében kapásból nyolc évnél fiatalabb finnt keres versenyzésre. Így nyernek új értelmet Edző Bá szavai miszerint a hajóm "belépő kategória."
Mert bizony számít. De csak a helyezésben, az élvezeti érték szerencsére nem pénztárcafüggő. Ugyanolyan jókat lehet menni egy öregecske gépsárkánnyal, általában ellenfelet is találunk bárhol járunk a mezőnyben arról nem is beszélve, hogy egyelőre tanulnivaló is akad bőven. Egy árnyalatnyit nagyképű megnyilvánulásnak érzem ezért csak pironkodva merem leírni, hogy az alapokkal szerintem megvagyok, így ezt az évet az elszánt, kitartó versenyzésnek, további apró fortélyok elsajátításának és a Balaton leigázásának szentelem. Aztán majd májusban meglátjuk ki igáz le kicsodát.
Most pedig jöjjön a történet a kerékről ami a fiatal lányok szívét lángra lobbantja, a hölgyek szemébe könnyet csal, a harcedzett öreg vitorlázókból pedig méltó elismerést vált ki.
Eszemben sincs a generációmat sújtó "régen minden jobb volt" szövegre támaszkodni, mert egyrészt nem volt minden az másrészt meg próbáljunk a múlt helyett a jelenben élni, de nyomasztó hogy a gumiiparral így leszámoltak az évtizedek. Nagypapám a nyolcvanas évek végéig egy kisalföldi faluban volt autó, motor és kerékpárszerelő. Az évek múlásával a tevékenységi körből lassacskán kikerült az autó, majd idővel a motorkerékpár legvégül pedig maga a szerelés. A Papa lassan harminc éve Szent Péter kapujában várja a roskatag biciklivel érkezőket de amíg velünk volt az összes szomszéd falura, sőt a közeli városokra is kierjedt ügyfélkörrel rendelkezett ami részben fő profiljának, a gumisütésnek volt köszönhető.
Mivel az emlékeimet valamelyest megkoptatta az idő így a vulkanizálás részletes ismertetése legnagyobb fájdalmatokra elmarad, viszont egy rövidke összefoglalótól nem menekültök.
Gáztűzhelyen átforrósított vaslapokra, két homokkal töltött tömlőre, egy présgépre és évtizedes tapasztalatra volt szükség a művelethez ami nem merült ki a defektes belsők javításában, hanem bármilyen hihetetlen, a gumicsizmák foltozására is kiterjedt. Mert régen minden jobb volt. Vagy ha mégsem, legalább a gumik és a gumicsizmák gumiból készültek. A sólyakocsim kerekét üldöző állandó defektek számtalanszor eszembe juttatták nagyapám műhelyét aminek nyári, szabadtéri részét mennyei otelló futotta be, így adva árnyékot és felfrissülést az ősz hajú mesternek valamint a szüntelenül láb alatt zsibongó unokáknak.
Mert a defekt az jön. De nem ám a futófelületen összeszedett csavar vagy a szelepnél fellépő terhelés hatására. Nem. Hanem a "gumi" oldalán, sunyi kis repedések tucatjaiban ölt alakot és engedi szabadjára a levegőt, ő nem kíván részt vállalni az efféle fogva tartásban. Persze ahelyett hogy tisztességesen egyszerre menne szarrá az egész, aljas módon csak egy helyen ereszt így táplálva bennünk a reményt, hogy a javítás után minden jóra fordul. És megragasztod majd röpke egy hónap múlva foltozhatod a mellette lévő lyukat ha van kedved efféle szélmalomharchoz. Ha nincs, akkor új belsőt veszel ami kis szerencsével két teljes hónapig bírja. És nem a javítással van a baj hanem a hiábavaló javítással meg azzal, hogy a defekt mindig a legrosszabbkor jön. Mondjuk olyat még senkitől se hallottam hogy jókor jött volna, ez is igaz. És most meguntam. Elég volt, vége, lezárom ezt a sötét korszakot búcsút intve ennek a hitvány ipari mellékterméknek melynek minden egyes darabja a gumi szó megcsúfolása, mert jelenleg a legjobb állapotú belsőm egy ránézésre is múlt századi agyonfoltozott darab, ugyanis ez bírja a legjobban.
Így aztán beruháztam két tömör kerékre. Legalább olcsó volt? Marhára nem. Vajon behozza az árát a régi kerékkel szemben? Talán, mire nyugdíjba megyek. És igaz hogy egyik kérdésre se sikerült egyértelmű igennel válaszolni, de a saját magam meggyőzéséhez ez is elég volt mert annál semmi se drágább ha szenved az ember. Ráadásul valamiért betegesen vonzódom a sárga színhez szóval képtelen voltam az olcsóbb szürkét választani.

Múlt és jövő? Nem, ez a jelen

 Mondanom se kell, hogy a régi és az új kerék tengelyátmérője nem egyezik, így a kocsi tengelyére egy perselyt kellett esztergáltatnom danamidból. Akinek valaha szüksége volt erre az anyagra az tudja milyen nehéz beszerezni, meg azt is milyen drága. Szerencsémre atyámtól kaptam egy mutatós tömböt amiből "csak" ki kellett vágnom az alkatrésznek valót és ez rávilágított arra, hogy van ami a beszerzésnél is nehezebb. A flex és a körfűrész megolvasztja, a vasfűrész megszorul és egy idő után át sem éri, a fűrészlap magában meg elhajlik. Ja, a dekopírfűrésztől is megolvad és így tovább. A teljes itthoni palettából csak a fűnyírót, a hegesztőtrafót és a favágáshoz használatos keretes fűrészt nem próbáltam és végül is ez utóbbi hozta meg a kívánt eredményt. Igaz az utolsó centimétereket nem érte el, de azt meg kivégeztem a fúróval.

Másfél óra aktív kikapcsolódás

A hajóépítést idéző nosztalgikus pillanatok után két hét szünet következett amíg ifjú fegyverműves cimborám elkészült az esztergálással de nektek ezt nem kell kivárnotok, folytatódhat a történet az összerakással.
A tengellyel nem voltam maradéktalanul megelégedve mivel az alumíniumot jócskán elkoptatták az évtizedek, de itt már nincs mit tenni, illetve amit van azt majd a persely megteszi. 

Megfogyva bár, de törve nem

Így a használható részeknél 0,2 mm-rel szűkebbre csináltattam és a hatás fokozása érdekében bekentem csavarrögzítővel, ez is tart valamit remélhetőleg bár sokat elárul az illesztésről, hogy csak a kétkilós kalapáccsal tudtam a helyére noszogatni.

Tuning felni, peres gumival

Mit is mondhatnék, bitang jól néz ki úgyhogy jöhet ugyanez a másik oldalon. Abból az elgondolásból, hogy ne terheljem a tömörgumit!!! egyelőre felbakolva hagytam a fogatot. Alighanem kezdek kicsit begyepesedni.
A téli kényszerpihenő nem csak szerelésről és javítgatásokról szól, adtam a kultúrának is amikor az ínséges időszak átvészelésére beruháztam a Fanándi könyvre.

Egyszemélyes névmás

Még nem értem a végére így a véleményem /ha számít az valamit/ legfeljebb csak ötven százalékos lehet, ám az általam olvasott kritikával ellentétben nekem kifejezetten tetszik, hogy a történet, úgymint az önéletrajz és a Vendée Globe hajónaplója két szálon fut, kellően lendületessé és változatossá téve a cselekményt. Ugyanitt azt is javasolták, hogy pénzt ne feltétlenül adjunk érte, amivel mondjuk vitatkoznék mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy nincs azzal semmi baj ha az ember egy hajón magára marad a gondolataival. Sokakra ráférne. 

Száz perc a töltőn

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége van. Békés öregkorban megnyugvást lelő írók, önként halálba ballagó költők karcolták papírra számtalanszor a lelombozó elmúlást amit az ezerszínű ősz vált ki az emberből, ráadásul oly szívbemarkolóan, hogy emellett a magamfajta lelkes amatőrök próbálkozása olcsó és erőtlen próbálkozásba fullad. De egyszerűen képtelenség szó nélkül elmenni amellett, hogy egy év megint elment mellettünk.
Siratjuk a hosszú nappalokat, az enyhe, holdvilágos nyár estéket, a rövidnadrágot de még inkább a rövidke szoknyákat mert az erdőt festménnyé, majd élettelen festménnyé változtató évszak alattomosan besettenkedett a hétköznapjainkba, néhány pillanat múlva pedig észrevétlenül befordult a sarkon itt hagyva minket kiszolgáltatottan a télnek, kezdjünk vele amit akarunk.
Nyilván, ahogy nektek úgy nekem is a vitorlázás fog hiányozni a legjobban ezért a hajószállítást halogatom, húzva az időt hátha az utóbbi évek tapasztalata alapján beesik egy-két napsütéses nap és az ilyenkor barátinak számító tíz fokból tavaszt varázsol. De a nagy várakozás nem hozta meg a gyümölcsét mert azon a pár használható napon is dolgoztam, így értékelődtek fel az egyébként is feledhetetlen órák amit idén a finnemmel tölthettem.
Titkon, egy legeslegutolsó alkalomban reménykedve lapoztam át decemberre a novembert, igaz a november eleji két vitorlázással a hátam mögött nem reklamálhatok, de nem úgy jöttem el Agárdról hogy elköszöntem volna a tótól. Tehát az öncélú örömszerzésen túl, a lelkem megnyugtatása érdekében is szükségem volt egy búcsúkörre. November utolsó napjaiban tettem is egy kísérletet az ilyenkor igencsak barátinak számító kettes szélben de az oszlani nem szándékozó gomolygó köd nem támogatta a küldetésemet. Néhány éve hasonló körülmények között vontattam át egy motorost -persze motorcsónakkal- a szomszéd kikötőbe és az emlékek még élénken bennem élnek. Erre mondják, hogy lófaszt se látni. Csupán a kompasz segített a tájékozódásban és a sűrű tejfölből előbukkanó horgászladik láttán volt egy kis meglepi pedig gondolhatjátok hogy nem volt sietős az utam. A kikötőt is alig találtam meg, visszafelé meg ugyanaz a sztori, ugyanazokkal a horgászokkal. Utálunk ködben autót vezetni, csakhogy az úttest a felfestésekkel, táblákkal meg oszlopokkal lényegesen több támpontot ad mint a tó és a rá nehezedő, átláthatatlan súlyos fehér massza.
Tehát bennem volt a félsz de nem is annyira az eltévedéstől. A kettes széltől se kell tartani különösebben de ha valamit elbaltázok odakint nincs az az isten, hogy a partról vagy akárhonnan bárki is észrevenne, így kénytelen-kelletlen dolgavégezetlenül távoztam. De ne higgyétek, hogy ennyiben hagytam a dolgot, mert bizony december hetedikén tavaszt megszégyenítő napsütés és kettes-hármas közti nyugati szél formájában rám mosolygott a szerencse. Így délben már teljes gázzal hasítottam a vizet és lehet hogy kicsit túlzón hangzik de magam is alig akartam elhinni amikor tisztességesen ki kellett ülni a hajót. Amikor meg nem, akkor is leírhatatlan volt. Csak ültem a decken, néztem ki a fejemből, hallgattam a víz dallamtalan ám békés csobogását és eközben egyre csak termelődött a dopamin. Ebből is látszik milyen kisigényű az ember. Hat fok, napsütés, tó, hajó és olyan szél amit -szégyenszemre- nyáron csak fintorogva fogadunk, télen bőven elég a boldogsághoz. A tó magányában eltöltött bő másfél óra első percétől éreztem ahogy töltődik a lelkem és szokás szerint nem akaródzott kimenni. Pedig a nyugati szélnek hála hosszában mehettem végig a tavon egy teljes meg egy háromnegyed kört megtéve de mikor a kikötésre került a sor mindig találtam valami olcsó kifogást ami miatt nem bírtam célba venni a mólót. Csak még egy legeslegutolsó kicsi kanyart, mert... Végül persze papírforma szerint a tél győzedelmeskedett. Kreuzban kezdtem fázni a szél miatt, a két fokos! víz felől érezhetően húzott a hideg, lefagyott az orrom és a háromnegyedes nadrágnak köszönhetően a lábszáram is. De higgyétek el, megérte. Talán az év egyik legjobb vitorlázásán vagyok túl -bár gyanítom egyikről sem tudnám az ellenkezőjét állítani- és ez most úgy kellett mint tanyára a villany. Nem téli rekorddöntögetés vagy hivalkodás vezérelt, csupán jól akartam érezni magam és sikerült mint mindig, amikor tudunk egymásra időt szakítani a finn dingivel.
Ráadásul mintha megtanultam volna fordulni. Tudom, tudom, leírtam már egy párszor de most komolyan mondom. Ha hiszitek, ha nem sikerült negyedszélből negyedszélbe fordulnom és nem ám csak úgy hébe-hóba hanem szinte mindig. Szakítottam a hagyományosan félszélbe fordítás-majré-szélbeálláson alapuló technikámmal és kicsit lassabban ugyan, de átgondoltan hajtottam végre a manővert. Gondolhatjátok, hogy alig akartam elhinni de az ötödik-hatodik hibátlan csapásváltás után rá kellett jönnöm, nincs mese a tehetség utat tört magának. Szóval lehet még ebből valami. Különben is, a Detre fivérek valamelyike -aki meg tudja különböztetni őket annak fizetek egy sört- mondta egy interjúban, hogy a vitorlázásban csak az első tíz év a nehéz és jövőre bizony ennek a fele borítékolható lesz.

Szerelem csütörtök

Így örömittasan, túlcsordulva a boldogságtól szétszedtem a hajót, felküzdöttem egy utánfutóra amin nem fért el, majd felgyötörtem egy másikra és ömlengő elégedettséggel zárva a szezont kéz a kézben hazaindultunk. Mondjuk a forgalmit magammal vihettem volna, de ne legyünk telhetetlenek. Az egyesületi utánfutónál az is nagy szó ha a féklámpa működik.
Itthon a csónakház telítettsége miatt alapos kiszárítás, több réteg ponyvázás és fóliázás után a terasz előtt jutott hely a gépsárkánynak ami legnagyobb meglepetésemre több mint marha jó. Elég bármiért kimennem az udvarra vagy csak kinéznem az ablakon és már láthatom is életem egyik nagy szerelmét. Persze nem sokáig. Ahogy leköszön a február már itt se vagyunk.