2019. május 29., szerda

Mankótól a sámliig, sámlitól a kikötőig, kikötőből a tisztásig

Márciusban azzal búcsúztam el, hogy felújítottam a hajómat, felújíttatom a térdemet és azután meglátjuk mit hoz az élet. A tervben egy /pontosabban kettő/ jó térd és egy, a mostaninál profibb hajó szerepelt amiből az első, egyben fontosabb megvalósulni látszik, a második pedig várat magára de ahogy mondják, nem szar ez hogy elkapkodjuk. Mellesleg a gépsárkány tuningolásában az esztétika és a lelkiismeretesség ugyanakkora szerephez jutott, hiszen ha nem talál új gazdára a méz áru akkor se egy bontószökevénnyel hasítsam a vizet. Nos a hasítás mostanáig váratott magára ugyanis a teljes felépülésemnek most kezdek a végére érni és anélkül, hogy részletekbe menően untatnálak benneteket annyit elmondok, sok minden került más megvilágításba. Például marha jó dolog mankó nélkül járni, lépcsőzni, behajlított lábbal leülni, a sarki közértbe már sántikálás nélkül elmenni, éjszakát fájdalom nélkül átaludni. Önállóan fürdeni mert igaz, hogy csábítóan hangzik amikor fehérnép mosdatja a férfiembert de bizony van az az élethelyzet amikor vajmi kevés örömet tartogat. És biztos én vagyok a hülye, de megint azok a hétköznapi dolgok értékelődtek fel a szememben amik mellett nap mint nap elmegyünk, már ha képesek vagyunk menni. Mert állhat hajód a kikötőben vagy nyolcvangurigás sportkocsid a kertben, ha segítség nélkül még a gatyádat se tudod felvenni akkor az egész annyit ér mint nagypapának, bocs sugar daddynek a ripiropi huszonéves spinéje. Nézegetheted, birtokolhatod, meg is tapogathatod de igazából pont te nem fogod használni.
Egy hónap után kapott lendületet a javulásom, sorra döntöttem meg a két-három nappal azelőtti rekordjaimat - persze gyógytornában- és a lábam se volt már vékony mint a bowden de a fő cél még váratott magára. Ez pedig nem más mint a sámli. Ezen ülve hamuzom a kályhát, készítem be a tüzelőt és első olvasatra semmi köze a vitorlázáshoz, de még másodikra se viszont az üléspozíció megegyezik a finn dingijével. Bíztató jelek azért voltak. Az Atom Kupáról készült beszámolómat egy motorosból vettem fel és kimondottan jól viseltem, a vitorlást is odébb tudtam húzni a kertben de csak akkor leszek birtokon belül ha a sámlira minden nehézség és fájdalom nélkül képes leszek leülni, sőt ugyanezt visszafelé is produkálni tudom.
A vágy titokzatos tárgya
Láss csodát, ez a nap is elérkezett ahonnan már csak egy lépés volt a tollfosztó, de az szó szerint. Igaz, a házi őrizetem végére értem viszont a csónakba szállással is illene megbirkóznom hiszen a part fix, a hajó meg még ott se mindig szóval a láb kisebb-nagyobb csavarodásával, tekeredésével is ajánlatos számolni. Szembenéztem a rövidtávú hátrányokkal a hosszútávú előnyök érdekében így jobb híján ráerősítettem a gyaloglásra, a szobabringára és a teraszon ücsörögve fájó szívvel bámultam állandó széljelzőmet az ötszáz méterre magasodó nyárfák lombját, hogy a rohadt életbe, már megint milyen finom szél fúj.
És amikor nem bírtam tovább nekiugrottam a gépsárkánynak. Első körben felkutattam a deklifedeleket, bekötöttem a sottkötelet, visszaraktam a kistáskámat és igen, helyére pattintottam az árbócpozícionáló konzolt amire több mint egy éve nem volt érkezésem. Jahh kérlek alássan, ilyen hajtós ez a versenysport.
Középpontban figyel a cucc, de ez a kék mindent überel
Nem biztos, hogy első látásra feltűnik de az a sötétben megcsillanó bizbasz nem más mint a hányatott sorsú ám szakszerűen feljavított hurkám. Ezért lőttem egy közelit is mert úgy szemetgyönyörködtetőbb. 
Esküszöm ez az utolsó kép a róla
Valamikor tavaly fújtam fel, azóta is faszányosan tartja a levegőt. Ez van gyerekek, mesterembert nem a kutya szarta. És ha már így összeállt a dingi, ideje meglátogatni természetes közegét a vízpartot. Hétvégén persze, amikor találok néhány jóhiszemű sporit akik leimádkozzák helyettem a futóról mert arra még nem állok készen. 
Mellesleg a kikötő tavaly megkezdett teljeskörű felújítása kimerült a mederkotrásban és a kishajós pontonok autentikus állapotban való visszarakásában. Szóval ugyanaz a helyenként málladozó beton és korhadt deszka alkotta idilli kép fogadja a látogatókat mint eddig, de igazából tök mindegy. Az újak örülnek ha jut nekik hely, a régiek meg ezt nézik évek-évtizedek óta. Az ok prózai, ám mégis a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar vagy csehszlovák vígjátékait idézi: az erre szánt pénz elfogyott. Hja barátaim, ebben nőttem fel én lennék a hülye ha csodálkoznék rajta.
Na de visszakanyarodva a fő csapásirányhoz összeraktam a gépsárkányt amivel eleinte szívtam egy kicsit, ugyanis az árbóckockám túl passzentosan illeszkedett az árbóchoz és üveglap híján sniccerrel faragtam be a helyére. Harmadszorra sikerült eltalálnom a méretet, tököltem még egy sort az apróságokkal és el is ment a délelőtt. A déli szél kettes négyes között dolgozott és igen engedtem a kísértésnek, igaz segítséggel. Belöktük a hajót, nagy keservesen beszálltam, boldogan mentem egy bő órát és még keservesebben kiszálltam. Barátaim, azért ez rohadtul jó dolog és igaz, hogy Agárdon a déli szél inkább büntetés mint szél de ennyi kihagyás után még így is pazar volt. A manővereket minimalizáltam, lógás és társai alapból kizárva és ha a turiszt módot ki lehet váltani mondjuk nyuggerturiszt vitorlázással akkor most megtettem, és nincs azzal semmi baj, ideje barátkozni a helyzettel.
Persze mindenért meg kell fizetni és hogy tudjam hol a helyem az életben kikötéskor úgy odavertem a hajót, hogy legközelebb javítószettel indulok "vitorlázni". Az egész napot, pontosabban minden napomat a térdem gyógyulásának vetem alá, kimért lépések, óvatos mozdulatok, semmi emelés, célirányos terhelés ahogy ez most is történt, ennek köszönhetően problémamentesen telt a nap egészen a kikötésig. Itt a nagy óvatoskodásban addig tököltem amíg a szél fordult egy szerény hatvan-hetven fokot - amire Agárdon egyébként se kell sokat várni- és a betonmólót semmi sem menthette meg az ütközéstől. Kész szerencse, hogy nem újították fel.
Méghogy ez sérülés? Látnátok a mólót....
Sokat agyaltam mi értelme volt házhoz menni a pofonért, a bénázásokkal meg ezzel a koccal és a következő hét péntekén meg is kaptam a választ. Ekkor mentem le kijavítani a gépsárkányt és olyat vitorláztam, hogy ihaj. Na de előbb a meló, szóval műgyanta, festék, edző, higító, szerszámok mind bekészítve, felcsiszolom a decket és mikor lefeszegetem a műgyanta fedelét, látom hogy bedöglött az anyag. Hát ja, ha nincs az embernek annyi esze, hogy otthon megnézze akkor irány a helyi barkácsbolt ahol nem csak úgy műgyantát árulnak, hanem egyenesen hajójavító készletet!
Nagy segítség a kis vödörben
Csiszolópapír, műgyanta és egy terjedelmes üvegszövet a csomag tartalma, épp csak a nélkülözhetetlen lejárt plasztikkártyát nem adták hozzá, de anélkül meg úgyse megyek sehova. Ez ugye gyorsan köt, jöhet a festés ahogy a múltkor. Szerencsére ebben az isteni napsütésben, huszonfokban az is gyorsan dolgozik, de nem eléggé ráadásul északi szél fúj amit hülye lennék kihagyni szóval ahogy a felülete megszáradt indultam is a tisztásra, megkeresni a festék számára legideálisabb körülményeket. Amúgy ilyen lett, ezt már kikötés után fotóztam, azért látszanak a rászáradt vízcseppek.
Mostantól a "déli" sólya felejtős
Szóval egyedül belöktem a csónakot és igen, megszenvedtem a bumkihúzóval, szívtam a széljelzővel, meggyűlt a bajom a kormánnyal -nem félreérteni- és az űberbéna manőverek is a korai tanulóidőszakomat idézték, de őszintén, kit érdekel? Sergettünk mint az állat a hármas néha négyes szélben ami annyira egy irányból fújt, hogy minden tisztességes tavon megállná a helyét, itt a Velencein meg egyenesen ajándék. Be a nádszigetek közé, át a tisztáson, ki a parthoz ráadásul háromszor még halzoltam is, minden marha jó, olyannyira hogy bármiben ülnék fülig érne a szám, de persze a finn dingiben ér leginkább fülig.
Az már csak hab a tortán Kedves Olvasóim, hogy új alkalmazást találtam, ami végre nem bringás hanem hajós és biztos vagyok benne, hogy hiányoltátok a statisztikáimat úgyhogy a Kwindoo segítségével most megkönyörülök rajtatok.
A nádszigetekről lövése sincs de
azonkívül mindent tud és jegyez
Hoppácska, hol repesztettem a leggyorsabban, merre jártam, mettől-meddig voltam kint, mennyi lett az átlagsebességem? Kwindoo megmondja ráadásul bármire gyanakodnának otthon: Drágám, nézd csak, én vitorlázni voltam. Már ha nem mást mondtunk induláskor. Mellesleg a kettő közül ez a tracking verzió, a liveview -n pedig az aktuálisan zajló verseny(ek) hajóit láthatjuk. 
Ugyanez számokkal is megy
Május van. Három napot már vitorláztam, amit egy hónappal ezelőtt nem hittem volna el senkinek és amiért a Dokibácsi biztos beírna egy feketepontot. Viszont nem sok maradt ki a szezonból és csatlakozott a tízedik követő. A versenyzés -legalábbis a finn dingiben- őszig vagy akár erre az évre kilőve, de csak úgy öncélúan menni bele a vakvilágba is nagyon zsír. Mondhatnék-e mást amikor a gépsárkányból ez a látvány tárul elém minden alkalommal?
A sok sallang mellé csináltam egy normális képet is

2019. március 9., szombat

Harc a celsiusokkal, Mekk Elek ezermester, és a két hét szívás utáni gyönyör

Első fejezet. Azoknak, akiknek lövésük sincs Mekkről. Ez egy esti mesesorozat volt a tévében, egészen pontosan bábfilm ami a mesekészítés palettáján a legmelósabb. Textilből, parafából, kartonból, hurkapálcából, színes lapokból meg ezer mindenből készítettek figurákat, épületeket, díszletet és hátteret ahol a cselekmény játszódik. A szereplőkön mozdítottak egy keveset, kamerával felvették, megint mozdítottak, megint felvették. Ne is próbáljuk megsaccolni hogy nettó öt perc mesében hány munkaóra lehetett.
Második fejezet. Azoknak, akiknek már dereng valami a múltból vagy legalábbis elolvasták az első fejezetet. Mekk Elek ezermester a főszereplő aki konkrétan kecske, káposztában kéri a bérezést és a mese írójának köszönhetően lehetőleg e betűs szavakat használ. A falubéli állatok ügyes-bajos gondjain próbál segíteni inkább kevesebb mint több sikerrel, a fizetséget élelmes magyar vállalkozó módjára általában előre kéri. A sikertelen, burleszkbe illő kísérletezések végén az ügyfelek hazáig kergetik és a házán díszelgő számtalan cégér közül leverik az épp aktuális baklövéshez kapcsolódót.
Harmadik fejezet. Azoknak, akik csípőből vágják az egész sztorit, az anyatejjel szívták magukba a főhős kalandjait csak épp a záró epizódot fedi homály, vagy legalább elolvasták az első két fejezetet. Az utolsó részre szinte kivétel nélkül eltűntek a cégérek, jelen esetben a tehén rendel nála új ruhát, foltokkal. A végeredményt faluszerte elismerő pillantások és dicsérő szavak övezik. Az osztatlan sikert besöprő Mekk Mester zárómondata valahogy így hangzott: "Most már elárulhatom nektek, hogy a szabómesterség az egyetlen amihez értek."
Az idei január a tél jegyében telt ami az adott évszakban előfordul viszont hozott némi kényszerszünetet a felújításban még szerencse, hogy decemberben megcsináltam a jóidős munkákat. Persze azért nem tétlenkedtem. Kölcsönkértem egy pincét, megvettem a festéket a csúszásgátló szalaggal, lapokkal együtt és gyűjtögettem az infót a spéci munkához.
A pincét Laci barátomtól szereztem akit ti, Kedves Olvasók Iboly építése óta, én pedig negyvenöt éve ismerek amitől így leírva bántóan öregnek érzem magam, maradjunk inkább annyiban hogy régi jó cimborám.
Szóval nem kell elhagynom fatornyos falumat a festéshez ellenben annyi nehezítést azért tartogatott az élet, hogy a pincében nincs fűtés, de ugye ajándék pincének ne nézd a .. izé, mindegy januárban ne válogass ez a lényeg. Nem is válogattam, viszont az esztendő első hónapja nem hozott eredményt, a helyszínen tettenérhető kilenc fokot tizenháromnál többre az istennek se sikerült feltornázni. Húszat javasolnak a festéshez amit ugyan az üzletben lealkudtam tizenhétre, de tizenháromban nem kezdek el kísérletezni a kétséges kötési idővel meg a bizonytalan kimenetelű felülettel. Így lassacskán februárra lapoztuk át a naptárat és tizedikére valahonnan előkerült még egy fok, ami továbbra is kevés a boldogsághoz de táptalajt adott a reménynek. Ebben a nagy reménykedésben ránk köszöntött a március de a februári tavasz farvizén a higanyszál már nem lopta tovább a távolságot a skála húszas száma felé, én meg nem tudtam tovább várni ezért beerősítettem két sziesztával és nekiugrottam a melónak.
A festékek párharcából egy, az ismeretlenség homályából előtörő harmadik versenyző került ki győztesként amit a műgyantafüggők terápiás központjában a v+3b /nem belépési jelszó, cégnév/ üzletében ajánlottak és állítólag tudja amit a drágább cuccok. No, bízzunk benne, hogy így van bár az m-zárolt konzervet és a permetszert idéző csomagolásból egyelőre annyi jön le, a gyártót hidegen hagyja a korunk piacát alapjaiban meghatározó dizájn és marketing. Akit e sorok hatására elfog a vásárlási láz az a helyszínen keresse a méz árut ugyanis a webshopban nem szerepel. 
Festék, edző, higító. A hajófestők szentháromsága
Igen, első ránézésre komikusan hat a trió viszont faszányosan ki van mérve az adott mennyiséghez való edző és a maximálisan használható higító. Két színben pompázó finn dingit álmodtam a tajtékzó habokra és hosszas mérlegelést követően a fehér mellé az 5017-es kékre esett a választásom. A bikolor festés méginkább nehezített az amúgy sem rózsás helyzetemen ugyanis nem arról volt szó, hogy egy alapos takarítás, előkészítés után legurítom a hajót oszt szevasz, hanem az első szín száradása után maszkolás, ezután jöhet a másik szín és ha mindkettő elsőre takar, na meg a száradós napot szinkronba hozom a munkanappal akkor testvérek között is négy-öt napban áll meg a művelet. Elméletben. Nézzük miért tartott két hétig. 
Kitakarítottam a gépsárkányt és a festés előtt, már a helyszínen áttöröltem acetonnal mer' azt mondták. Azt is a lelkemre kötötték, hogy ne műkörmös boltban vegyem mer' az nem olyan. Ám legyen.
Figyelem, csak az jöjjön aki bírja, aki tudja hogy végigcsinálja
Hát nem csodálom, hogy nem ezt használják a körmösök. Olyan gyilkos szaga van, hogy azt hittem magam mellé ülök pedig éppen csak elkezdtem simogatni a finn dingit. Két litert vettem, hátha elég lesz a hajóhoz ehhez képest két-három decinél nem fogyott több. Pont annyi amennyivel meg lehet indítani egy szombat estét. A simizés után érdemes valami marha tiszta, zsírmentes ruhával áttörölni mert első alkalommal apró morzsalékok keletkeznek a felszínen -gyanítom még a csiszolás miatt- amit kár lenne a festék alá bedolgozni. Ezután kimaszkoltam a ventilt, a leekocsi sínjét meg amibe középtájon beleakadtam. A festéket eleinte csak módjával higítottam ugyanis még az edzővel is olyan vékony volt, hogy nem mertem megkockáztatni de mint utólag kiderült van az a helyzet amikor pont erre van szükség. Aki még nem használt ilyen cuccot, ahogy mostanáig én sem annak ha nem is életmentő de mindenképp idegkímélő infó, hogy a felvitt festék másodperceken belül elkezd buborékosodni, ami csak folyamatos hengerezéssel tüntethető el. Ezt szinte az anyag meghúzásáig érdemes csinálni egész pontosan amíg a kívánt felületi simaságot el nem érjük és bármilyen meglepően is hangzik, bátran lehet -sőt kell- használni a higítót. Fehérrel indítottam fejemben a hetek alatt agyongondolt dizájnnal ám az élet adta ki a végleges mintát mert a negyedkiló festék több mint amit el tudtam dolgozni. A bekevert műgyantás cuccok eltarthatósága vetekszik a napon felejtett párizsis szendvicsével szóval választhattam, hogy vagy kikenem a gépsárkány alját is -értsd taposót- fehérre vagy kidobom a plusz festéket a bánatba. Szerintetek kidobtam? 
Ez csak a kezdet de a racingos desingt már most kiadja
A két sziesztával simán összejött a várva várt húsz fok viszont a gázfűtésnek és a festéknek köszönhetően a pince levegője csak nyomokban tartalmazott oxigént a szellőztetés pedig -meleg levegő ki, hideg levegő be- számomra nem volt opció. Elpilledve, nyomasztó fejfájástól küszködve zártam minden festegetős délelőttöt. Következő napon rátettem még egy réteget a fehérre és a száradást követően, azaz másnap reggel kimaszkoltam a kimaszkolni valót és jöhetett a főfogás, az ötventizenhetes kék.
5017 de nyugodtan hívhatnák Nogaro Blue-nak
Minek szerénykedjek, bitangul néz ki de elsőre nem hozta a kívánt felületet úgyhogy még két napon csiszolás majd festés következett na meg a végére egy kis természetes fény. Ugyanis a pince ledes világítása mellett kész kudarc volt a munka. A porszemnyi hibák irdatlan szirteknek, az apró megfolyások kövült lávafolyamnak, a csiszolások nyomai ilyesztő krátereknek tűntek ami azért is aggasztott mert a végeredménynek hoznia kellene amit egy közepes tudású autófényező kendácsol össze a kert végében álló, nejlonnal bélelt sufniban. Így csökkenő lelkesedéssel ugyan, de nekiugrottam a hajónak majd kimentettem a gépsárkányt a pince hülye világításából és nézzétek mit hoztam ki az alsópolcos áruból.
A cápa kitolta az orrát
És most, hogy megszáradtak a rétegek végre kicsomagoltuk a hajót. Igen csomagoltuk mert Laci barátomat aki jóhiszeműen felajánlotta a pincéjét gátlástalanul befogtam a munkába. Kezdetnek a maszkolószalagok eltávolításával bíztam meg, amit ha nem ront el akkor más fontos feladatokra is méltónak találtatik. Szerencsétlen balek, nem tudott hibázni.
Firga bácsi mint maszkmester, háttérben a motorosa
A kiülőpárnát nyugdíjaztam viszont, hogy ne csússzon a deck meg a cipő is tapadjon valamihez rücsis felületet kellett varázsolni a gépsárkányra. Az amatőr hajóépítők oldalán több tanáccsal is elláttak de sajnos nem jutott idő a próbára, vakon meg az idő rövidsége miatt nem mertem beleugrani. Így maradt a bolti rücsi -by Kovox- azaz öntapadós szalag illetve lapok, ezek kerültek a deckre meg a taposóra. A munkateret feketével, a kiülőt stílusosan víztisztával pimpeltem.
Csúszásveszély elhárítva
A klemmeket meg az összes szirszart ami csavarral csatlakozik, profi hajóépítőket idézve kinyomtam sziloplaszttal és már csak a desszert volt hátra. Korlátozott darabszámú rozsdamentes alátétek, anyák felhelyezése kitekert kézzel a sűrű semmiben csavarok után kutatva, alkalmanként instabil oldalfekvésben a hajó oldalán egyensúlyozva.
Itt figyel a sziló, de csak a fotózásig
Kis híja volt ugyan, de egy délelőtt kevés volt ehhez a csavarozós szüttyögéshez hiába élt bennem élénken a pár órás önfeledt szétszerelés emléke. Leesik, nem kap rá, ferdén kap rá, hogy is volt ez, nem férek hozzá, másik kézzel se, derekam is fáj, nagy a csavarhúzó, kicsi a csavarhúzó, hová lett a csillagkulcs, de leginkább nem kéne összebarmolni a novicsento festést. Következő napon minden kötél, csavar, csiga, kötélfogó sőt még az összes uszony is a helyére került.
Ragyogás
Felimádkoztuk a finn dingit az utifutira és elmondhatatlanul hálás vagyok a cimborámnak, de két hét után először indultam haza úgy, hogy reméltem egy darabig nem jövök a Rónai György utcába. Lehet, még Laci barátom is így volt vele. Itthon beszúrtam a szállítós árbócot meg a bumot amit aztán a nagy örömködésben elfelejtettem bekötni, de számít ez ha a deklifedeleket se találom?
Éééés a Chip Foose vándorserleg idei győztese nem más mint...
Ilyen pompázatos lett a gép és ha ehhez hozzáveszem, hogy kilencre bővült a követőtábor akkor bizony nagyon erősen indítottuk az évet. De ugye minden csoda három napig tart szóval hadd fürödjek még egy kicsit a sikerben. Volt már elég kép a gépsárkányról de nem hagyhattam ki ahogy a sólyakocsi kereke katalógusszerűen tükröződik a festésemen.
Mondtam már, hogy nem találom a deklifedeleket?
Ami a felújítást illeti célba értem és ha nem is volt mindig zökkenőmentes a produkció azért nagyon szerettem és igaz, hogy nincs a házunkon hajófelújítós cégér de ha lenne remélem ezek után nem dobná le senki egy 5. számú felszerelési jegyzékkel.
Most pedig egy kényszerű ám remélhetőleg rövid szünet következik mert a szezont vitorlázás és versenybeszámolók helyett térdműtéttel kezdem. A következő bejegyzésre több nyitott kérdésre is szeretnék választ kapni. Ezek közül a legfontosabb, hogy mikor ülhetek hajóba legalább turiszt üzemmódban, mikor indulhatok versenyen és vajon sikerül-e lecserélni ezt a pofás gépsárkányt egy még pofásabbra?

2019. január 1., kedd

Mit lehet kezdeni télen a hajóval? Nem sokat, hacsak...

A fogaskerekek csikorgása inkább felerősítette mint elnyomta a tudatalatti mélyéről induló halk neszt ami idővel ütemes pulzálássá, majd abból ritmusos dobogássá erősödött és azt zakatolta: Meg tudod csinálni. Már a fedélzet felújítását, ugyanis nem bírtam tovább nézni a gépsárkány ruppótlan megjelenését.
Ez a fintorgás tartott egy ideje, de márciustól ugye üzemben van a dingi így bárminemű munka onnantól eleve off, a tél meg szerencsére elég gyorsan eltelik emellett úgy be van bugyolálva a hajó hogy olyankor nem zaklat a dolog. Tavasszal meg minden kezdődik előröl. Mielőtt megpályáztattam volna a kivitelezést piackutatást végeztem. Az elérhető három lehetőség közül Pata -Antal Gábor profi finnes, profi hajóépítő- ajánlata már a telefonbeszélgetésünk elején kiesett jóval azelőtt, hogy lebeszélt róla. Egy ekkora műhely rezsióradíja nem áll arányban a hajóm értékével, nézzünk valami megfizethetőbbet. Kápolnásnyék, az előzőnél kisebb cég százötven, vagy a kikötőben Jani száz pénzért vállalták el a melót és mindkét ár indokolható, a sérülések, apró repedések kijavítása, csiszolás, glettelés, festés, anyagköltség, műhely fenntartása, szerszámok, megisérje, miegymás. Igenám, csakhogy a legkorábbi időpont március. Márciusban ugyanúgy megtalálható az elseje és a harmincegyedike szóval simán benne van a pakliban az áprilisi átadás amikor inkább a vizet hasítanám a várakozás helyett, de a kegyelemdöfést a feltételek adták meg. Veretezzem le a hajót. Magyarul az összes csigát, kötélfogót, kötelet, aprószart de még a svertet is szereljem le illetve ki, hogy hozzáférjenek a munkaterülethez. Szóval amivel a legtöbb szívás van azt csináljam meg én, aztán lefestik én meg újra megkapom a hosszúcicit. Na ennek ugorjunk neki mégegyszer. Glettelni, csiszolni tudok a festésre kéne kitalálni valamit főleg azután, hogy mindkét fényező haverom udvariasan elhajtott a vérbe. Némi telefonbetyárkodás után fényezőt nem, de kétféle hajófestéket azért találtam, név szerint az Internationalt meg a Dunaplasztot. Osztás-szorzás, anyagigény, érdes felület kialakítása esztétikusan, bedolgozhatóság, színválasztás és persze a piszkos anyagiak kerültek górcső alá. Míg az alapanyagok a cső alatt várakoztak, addig ugyan kicsit bizonytalanul de nekiugrottam a hajónak, legyen amolyan rendőrös egyirányú utca szitu. Mint mikor behajtás után veszed észre, hogy rossz helyen jársz és bűnös gondolatoktól vezérelve már simogatod a rükvercet amikor befordul mögéd a yard. Pontosan ezt akartam, ne tudjak az elején olcsó kifogásokba kapaszkodva meghátrálni, mert onnantól már csak előre visz az út és azon így vagy úgy de végigmegyek. 
Izé... biztosan akarom én ezt?
Egyébként korántsem olyan ijesztő a dolog mint elsőre látszik de a biztonság kedvéért lőttem néhány szelfit, jól jönnek amikor néhány hét múlva ki kell legózni melyik kötél futott a harmadik bizbasztól balra. Az összes csavar tök simán megindult -nem viccből rozsdamentesek- egyedüli nehézség a légkasznik nyílásain kitekert kézzel benyúlni, anyát megtalálni, rászorítani, maradék kézben villanycsavarhúzóval csavart kitekerni. Na meg a lepotyogó anyákat, alátéteket összegereblyézni odabent valahogy, mert a rozsdamentes cuccot annyira vonzza a mágnes mint a cirokseprűt. Kábé három óra alatt végeztem és csak a szemerkélő eső okozta halasztás miatt nyúlt estébe a befejezés. Ismét igazolást nyert, hogy mekkora zseni vagyok.
Akkus csavarhúzó két fejjel meg három villáskulcs...

És romokban a dingi
Amint látjátok kioperáltam a svertet, a fenéklemez korcsolyapályára emlékeztető csúszásgátló lapjait pedig kibaszcsiztam a bánatba. A leekocsit, meg amihez még egy nőgyógyász se fért volna hozzá azt nem erőltettem, úgyis lesz mit kimaszkolni festéskor az a pár kacat már nem oszt, nem szoroz.
Tenyeremben elfér? Nem, de egy lavórban igen
Másnap délután mikor a december végi eső befejezte szüttyögését két egész órára ismét nekiugrottam a tollfosztónak, ezúttal csiszológéppel. A képen a kiülőpárna alatti időette műanyagot látjátok, ezt átlagos hanyagsággal el lehet érni bármilyen hajónál úgy, hogy a csurom víz párnát adott esetben hetekre, illetve egész szezonban rajta hagyjuk a műanyagon. Én minden használat után felhajtottam de mire hozzám került a gépsárkány addigra valamelyik régi tulaj visszavonhatatlanul lerendezte. Most pedig én rendezem le.
Az aldis csiszolóval megváltom a világot
Eleinte hálás feladatnak indult. A rezgőcsiszolót a Jóisten is a hajófelújítóknak teremtette és ez a típus közel se olyan gyilkos mint a teszkós gépem, bár idővel az is előkerült. Néhány százhúszas papír és minden adott a boldogsághoz ugyanis a kisebb sérüléseknek nyomuk sem marad és az elöregedett felső réteg is megy a levesbe. Nem kell aggódni mit szól hozzá a festék vagy, hogy fél év múlva saját elhatározástól fűtve helyenként felhámosodik. Önfeledten fürdök a saját sikeremben amikor elérek a fenékhez és a kihajított csúszásgátló bosszúja utolér. A maradék ragasztó felültet a szopórollerre és hiába minden fortély egy ilyen szarral annyit szívok mint idáig az egész hajóval, ráadásul sötétedésre be sem tudom fejezni. Az itthon található higító kollekció egyetlen darabja se oldja és némi képzavarral élve a csiszológépnek is beletörik a bicskája. Jelen pillanatban egy kis csiszolás-egy kis spaklizás hoz némi eredményt és ez szó szerint némi, ugyanis a hajó nagy részét egy óra alatt letudtam, ennek a trágyának meg a felét, ugyanannyi idő alatt. És van még belőle három, hogy rohadna meg.
Ha ránézek még most is feltépi a régi sebeket
Másnap egyik informátoromtól azt a fülest kaptam, hogy ahol a hagyományos higítók tudása véget ér ott kezdődik az észter birodalma. És tényleg. Még az év utolsó munkanapján aktivitást mutató festékboltok egyikében elmartam egy flakonnal és már sejtitek mivel telt a vasárnap délelőtt.
Észter hagyatéka
Mivel a törölgetésre nem reagált ez a trutyi a drasztikus spaklis módszerhez folyamodtam de még így is azt hittem lejövök az életről. Hosszas kapirgálás után a képen látható -jobb hasonlat híján- egy maréknyi fikát gyűjtöttem össze és bizony, ha éltetek szar melót akkor ez az. Nehezen adja meg magát és még ezek a felkapart csimbókok is ragadnak. A kezemhez éppúgy mint a spaklihoz sőt takarításkor a hajóról is alig tudtam legyötörni a gusztustalan maradékokat, mert még a ruhámról is átkerült a leglehetetlenebb helyekre. Ehhez képest a vájárkodás egy önfeledt outdoor csapatépítő tréning adrenalin függőknek, a glettelés meg maga a kánaán.
Ami nélkül bele se kezdek: kedvezménykártya a patikából...
Sima autós gittet használtam. Árban annyira nem sima viszont a hajós áraktól messze elmarad no meg a nepper cimboráim konkrétan ezt javasolták mert ez a legjobb. Ám legyen. Egy evőkanálnyihoz egy borsónyi edzőt kell keverni és a príma krémes anyaggal nem is munka a munka.
Mert van amit nem lehet pénzért megvenni
Kevesen tudják, de az elveszett bankkártya egy hajóépítőnél vagy egy magamfajta bütykölős hajótulajnál van a legnagyobb biztonságban. Jóval nagyobb érték ez annál, minthogy illetéktelen vásárlással vagy pénzfelvétellel elbukjuk, sőt a műhely egyik fiókjának mélyén még az avatatlan kezek se férnek hozzá. Ha pedig egy napon rendhagyó módon használatba vesszük a tulajdonos akkor is nyugodtan alhat, igazából letiltani is fölösleges.
Fényévekkel jobb mint ezelőtt, mi lesz ha felcsiszolom?
Minden sérülést eltüntettem, a nagyobb felületeken telibehúztam és december lévén adtam egy napot a száradásra. Hogyan is búcsúzhatnék az óévtől ha nem egy szilveszter délelőtti önfeledt csiszolással a szikrázó napsütésben és a pazar végeredménnyel. 
Lehet elfogult vagyok, de nagyon tigris

2018. december 13., csütörtök

Mezőgazdasági munkálatok a finn dingi körül, harminckilenc meg a legkisebb fogaskerék

Hasít a valóvilág kilenc, két hétig tart a black friday, celeb libus bugyit villant /a ruhaszárító kötélen/, egyszerű /három nap alatt/ otthon is elkészíthető ajándékötletek, a leállósávban száguldozó pórul járt béemvés.
Ettől dübörög a média és rajtunk magyarokon kívül nem jut el máshoz, de igazából minket sem érdekel. 2020-ban véget ér a finn dingi olimpiai szereplése. A világ minden országában tudnak róla, de nálunk mégsem számít hírnek annak ellenére, hogy generációkon átívelő érintettjei vannak a döntésnek. Ez van.
A Word Sailing -amit most diplomatikusan hívjunk bölcsek tanácsának- megszavazta a finn hajóosztály beszántását. A dolog nem ennyire egyértelmű ugyanis a társaság magyar tagja (is) elkezdte forszírozni a szavazatok valósságát és lássatok csodát: több nemleges -a hajóosztály megszüntetésére adott nem- szavazatot tartózkódik-ként könyveltek el. Na, most ilyet a Havannán egy sima lakógyűlésen se néznek jó szemmel, sőt a közös képviselő ennél kevesebbért is nyolc napon túl gyógyul, ehhez képest a WS-nél ez épphogy csak ciki. A dolgot szépíteni májusban felülvizsgálják a sztorit ráadásul a világ "hétköznapi" finnesei mellett nemzetközi szinten befolyásos versenyzők egy emberként szólaltak fel a határozat ellen. Reméljük a tömegek szava elégnek bizonyul és a 2024-es olimpiára az ekék nem forgatják be kíméletlenül Rickard Sarby életművét ami 1952 óta állja a sarat.
Évtizedes munkák veszhetnek kárba, szépreményű versenyzők álmai hullhatnak porba egy hülye döntés miatt, mert a kétezerhúsz utáni olimpiákon a férfi kormányos mellé egy női legénységet rendelnek el, de az is lehet, hogy fordítva. A finn dingiben meg ennyi hely nincs. A dolog hátterén töprengve csak remélni lehet, hogy nincs a tanácsból valamelyik nagytudásúnak hajógyártás terén is érdekeltsége, és nem porosodik évek óta a kész sablon egy üzem sarkában egy egyébként eladhatatlan talicskára, ami ezek után a zöld jelzéssel együtt kapja meg a tőkeinjekciót. És nem érdekes hányan szidják anyát otthon. 
Persze ettől még nem felejtenek el vitorlázni a srácok és bármilyen hajót elvezetnek akár bekötött szemmel, tükörből, hátulról, begipszelt balkézzel, de akik egész életüket az egyszemélyes osztályra tették fel azok most befonják a szemöldöküket. És jogosan.
A többi verseny természetesen marad és Agárdon ugyanúgy karcoljuk a köröket a tisztáson mint eddig, de felvetődik a kérdés, hogy a legnagyobb történelmi múlttal bíró versenyből kigolyózás milyen hatással lesz az osztályra. Továbbra is megéri-e annyi pénzt beletenni a fejlesztésbe mint eddig, miként befolyásolja eme remek döntés a piacot, elértéktelenednek-e a használt hajók vagy épp ellenkezőleg, felértékelődnek a néhány éves, jól eltalált darabok, mer azokba még benne vót az anyag, vagy semmi se változik csak szeretjük túllihegni a dolgokat itt az alvégen.
Ilyen stresszelő hírt feldolgozni kizárólag a szóban forgó gépsárkányban lehet, így az első adandó alkalommal célba vettem a második otthonomat, illetve a harmadikat ha a melóhelyet is beleszámítjuk. Az Agárdi kiruccanás egybeesett az évzáró vacsorával meg hagyományosan az azt megelőző elmaradhatatlan pakolással. Mielőtt azonban beáldoztam volna magam az egyesületi hajók, jégszánok, bútorok, vitorlák meg ezernyi aprószar oltárán szakítottam időt magamra is. Finom hármas négyes keletiben kirongyoltam a vízre és az éves menetrendtől eltérően most nem a gyakorlás vezérelt, csak jól akartam magam érezni. A felcsapódó hét fokos víztől nem kaptam röhögőgörcsöt de a nyolc fokos levegő és az ehhez társuló napsütés helyretette a ph értékemet pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ez az utolsó kanyarom az évben.
Mellesleg a Velencei-tavon a kikötők mellett a Cserepes-szigetet is utolérte a felújítási hullám, már ha egy szigettel kapcsolatban nem hat idegenül a felújítás szó.
Partfal erősítés ezerrel, és nem aggódnak hogy eltűnik a
munkagép. Innen
A betervezett tesztelések idénre zátonyra futottak. Az egyik változatot egy profibb árbóc próbáját elvetettem, a másik, egy profibb hajóé a hajón folyó műhelymunka miatt nem volt kivitelezhető. Ráadásul az általános téliesítés is keresztülhúzta a számításaimat. Az év vége közeledtével arányosan fogynak a hajók és a lelkesedés is. Ami érthető. A hideg, az alacsony vízszint, a gyötrelmes sólyázás mind ellenünk dolgoznak, egyébként meg ideje lassacskán lezárni ezt az évet így egyre nehezebben találok olyasvalakit akivel összemérném a pillanatnyilag nem is létező cuccot.
Követhettem volna a többiek példáját csak az elmúlt évek tapasztalataira alapozva vártam egy cseppet a december eleji jóidő reményében, de már a globális felmelegedésben se bízhat az ember. Karácsony előtt két héttel feladtam a reményt és szétkaptam a tollfosztót. És ha letámasztom a dingit akkor ideje összefoglalni az évet.
A húsztizennyolcas mérleg szerint harminckilenc napot hoztam össze a gépsárkányban -ebből egy jégvitorlás- ami milliméterre megegyezik a tavalyival annyi különbséggel, hogy idén jobban megnyomtam a versenyzést és mint tudjuk, a háborús évek duplán számítanak. Remek szezont tudhatok magam mögött és látom ahogy rakódnak rám a rétegek. Az eredmények kezdik tükrözni a befektetett munkát, ahol pedig ez nem észrevehető annak egyéb oka van de erre majd máskor térek ki. Az irány jó. Jövőre ugyanezt a csapásvonalat követem -ahol szükséges ott módosításokkal- és elnézve a versenyek listáját már most fáj a szívem, hogy képtelenség mindegyikre eljutni. Egyedül a fizetős edzések hiányoztak az idei palettából amik rajtam kívülálló okokból nem valósulhattak meg és ezen a téren sajnos a jövő év se hoz változást. Mondjuk attól még van mit gyakorolni de a már említett fejlesztések elkerülhetetlenek ha továbbra is a finnesek baromfiudvarán tervezek kapirgálni.
Nem mehetünk el a költségek mellett sem. Év eleje óta a vitorlázott napokkal együtt szorgalmasan könyvelem a kiadásokat és tudom, hogy pont ezt nem kéne számolgatni, mert amiben élvezetét leli az ember azt nem lehet és nem is szabad forintosítani de marha kíváncsi voltam, hogy mennyi pénzt ölök ebbe az úri szenvedélybe.Voltaképpen nem az összeg nagysága az érdekes, mert bármennyibe kerül nagy ívben teszek rá amíg belefér a büdzsébe, de az eredmény több mint vicces ugyanis a tagdíjakkal, nevezésekkel, szállással, de még az össz üzemanyagköltséggel se bírtam megközelíteni napi egy doboz cigi árát. Nincs mese, a tehetős ember nem vitorlázik, rágyújt.
Szóval ennyi fért bele az esztendőbe. Történtek nagy és kevésbé nagy dolgok, mindnek egyformán örültem és bízom benne, hogy a harmónia és kiegyensúlyozottság elkísér ama bizonyos éjféli koccintásig. Az addig hátralévő pár napot a családnak, a pihenésnek, az összegzésnek és talán magamnak szentelem ami nem lesz egyszerű mert valahol a kisagy eldugott zugában egy aprócska fogaskerék tett egy negyed fordulatot. Ez megmozdított egy nagyobbat ami fordult egy nyolcadnyit ami egy másikat egy tizenhatodnyi fordulásra kényszerített, majd a kis fogaskerék megállt. De nem marad így.

2018. november 5., hétfő

A nap amikor leszúrnak, na meg fától az erdőt

Elkezdődött. A kedvenc epizódom a legszebb, a legszeretnivalóbb, a legszomorúbb de mégis talán a legnagyobb feltöltődést tartogató ősz. No nem az igazi, az talán karácsonyra ha ideér de mégiscsak ősz. Egyetlen külsős - értsd: nem finnes- ismerősöm se mulasztja el feltenni a két kérdés közül valamelyiket, hogy: na kivetted már a hajót, na erre az évre akkor vége is? Hát nem Öcsisajt, majd ha fagy! De még akkor se biztos. Agárdon a nagyhajók már jó ideje megkezdték a téliszünetet és leginkább szűk börtönudvarra zsúfolt elítéltekre emlékeztetnek, ahogy a focipálya magányába zárva rendezetlen összevisszaságban várják a tavaszt.
Rövid, ellenben egy örökkévalóságnak tűnő kényszerpihenő után tértem vissza a Velencei tóra. Az otthoni teljeskörű konyhafelújításra a bajnokságra és a félmaratonra készülve hivatalosan haladékot kaptam. Ezek kipipálva, további kibúvókat keresni nagyfokú arcátlanság lenne a részemről, jöhet az ami igazán fekszik, azaz némi rombolás után az építés, persze ez is szólóban. Ezalatt még gondolni se tudtam a finn dingire, ráadásul az utolsó ranglistaversenyt ki is hagytam, de vége, túl vagyok rajta. Ideje meglátogatni a tavat és összehozni valami sztorit ha már a sors megtisztelt a nyolcadik utassal, itt a Vitorlás fedélzetén.
Szóval úgy alakult, hogy a végzet a vízen tárolt kishajókat is utolérte, a kikötőt érintő felújítási munkák miatt az októberi nyár előtt ők is megkezdték téli pihenőjüket, de nekünk, parti hajótárolóknak se sokkal jobb. Már csak a déli sólyákon -amikor déli szél van akkor használjuk ezeket- tudjuk betolni a tollfosztót amivel annyi a probléma, hogy az alacsony vízszint miatt marha meredeken állnak. Vízre tenni nem feladat a hajót, leginkább olyan mintha szakadékba löknénk de amikor néhány óra finnezés után elhagynánk a vizet akkor könyörtelenül közbeszól a fizika. A kedvezőtlen szög miatt növelni kell a húzóerőt, ezzel párhuzamosan a nedves, meredek deszkán megszűnik a cipő tapadása. Láb becsúszik a sólyakocsi alá, lehorzsol és a hajó még mindig vízen van. Mindez tök sötétben. Erre a melóra három embert kellene szerződtetni, de mi csak ketten voltunk Csabi barátommal. Délután, szikrázó napsütésben, kellemesen harcos négyes ötös szélben poroltunk ki a tisztásra, ám valójában tátott szájjal rohantunk bele a fütyierdőbe, hogy kerüljem az írott formátumhoz méltatlan szóhasználatot. Minden gromek volt, jókat mentünk, hajót cseréltünk, hogy rájöjjünk milyen beállításokon kell finomítani a hajómon, megcsodáltuk amint a lebukó nap a sztratoszférában vörösbe majd szürkébe fordul mielőtt egyetlen pillanat alatt eltűnik a szemünk elől, gyönyörködtünk a hidegfehér hold előtt komótosan úszkáló felhőkben és kicsit később a kikötői és parti fényekben.
Igen, elállt a szél mikor még javában a tó közepén voltunk. És igen, az evezőm még mindig a műhelyben figyel. Egy óra alatt értünk ki hol az erőtlen szélcsíkokat hajkurászva, hol a kormánylapáttal hajtva a hajót és az egész éves statisztikát nézve magasan a hagyományos -széllel hajtott- partraérkezések száma vezet de ez abban a hatvan percnyi szívásban valahogy nem nyújtott kellő vigaszt.
Mellesleg az év utolsó összecsapására készültünk ami a népszerűségi listámon igen előkelő helyet foglal el. Normál esetben. Szombaton amolyan túraversennyel kezdődött az egyszemélyes hajóosztályoknak rendezett verseny, a gyengélkedő szél miatt az is némi halasztással. Két kör a nádszigeteken túlra, de erről néhány beszámolót már olvashattatok tőlem. Nem mondanám hogy rosszul indult a dolog de a nudli szél az előrejelzéssel még köszönőviszonyba se volt. Aki elcsípett egy kettes pöfföt az úgy leiskolázta a mezőnyt, hogy öröm volt nézni. Bár akkora öröm azért nem volt.
Szóval azért haladtunk, haladgattunk de én személy szerint megváltásnak éltem meg amikor a második kör végén nagy keservesen beértem. A mezőny ekkor már a második futamra készült. Ezt up & down pályán kellett teljesítenünk amit a szélirányt figyelembe véve a Cserepes-sziget és a part között a parttal párhuzamosan állítottak fel, szóval minden adott volt egy remek tisztaszeles versenyhez. A szelet leszámítva. Mert a rajtig fújdogált, onnantól az első bójavételig gyengült, visszafelé a másodikig a maradék akarat is elfogyott és próbáltam rájönni, hogy ez most a beígért tizenhat csomó vagy már a huszonkettes befújás. A kitartóan pislogó elsőfokú viharjelzés is ezt támasztotta alá de nagyjából egy méter per perc sebesség mellett szívtuk a fogunkat. A rendezők nem kívántak pályarövidítéssel menteni a helyzeten és megkönyörülni a szopóroller titánjain ezért közel egy órányi gyötrődés után mi utolsók is beértünk, hurrá, bódottá.
Próbáltam megszeretni ezt a napot de higgyétek el, nem rajtam múlott hogy nem sikerült. Ráadásul a második futamban mindenki lebaszott. Na jó, nem mindenki, csak azok akiket kedvelek. A rajtra várva nem volt elég hely az egyik spori meg a bója között ezért a vitorlát lobogtatva vártam az indulást amikor valaki elporolt mellettem, az árbócával beleakadva a bumomba tolja a hajómat és még leszúr, köszi. Az utána érkező spori is megtalál, hogy mit álldogálok ott a rajtvonalnál, miért nem váltottam már csapást, meg ilyenek, köszi. Bójavétel előtt valaki elkezd irányítgatni, hogy merre menjek mert neki annyi hely kevés és különben is, köszi. Utána nagy keservesen csapást váltok a nulla szélben és a következő letolás hátulról talál meg, miért fordulok be, köszi. A jelen pillanatban elképzelhető mennyei boldogságot jelentő befutó felé haladok -ezt a haladást tekintsétek jelképesnek- amikor még abban a semmi szélben is belecsorgok egy lavórba és megállok. A mögöttem jövő kolléga meg szóváteszi, hogy mit csinálok ott, nem akarok-e valamerre elmenni az útjából. De igen, szeretnék, köszi.
Ennyi megszámlálhatatlan élmény nem csak egy napra hanem egy egész hétvégére is elég ezért vasárnap messzire elkerültem mind a cimboráimat, mind a kikötőt. És igen, inkább egy szar nap a versenyen mint egy jó nap a munkahelyen, de ezt most nem volt ennyire egyértelmű. Semmivel semmi bajom csak számomra érthetetlen, hogy amikor lófütyi szélfordulásnál a rendezőség a harmadik kör végén, a befutó előtt képes lefújni egy futamot akkor ugyanez a gárda nulla szélben miért gyötri halálra az embereket, és ez mitől verseny. Na de mit nyünyögök, senki nem kényszerített rá hogy ott legyek és különben is "az életnek nem kell tökéletesnek lennie, bőven elég ha élhető."
Azért ez a nap se telt haszontalanul. Egyrészt aktualizálta a gyengeszeles vitorla visszatérő problémáját, másrészt a halasztás alatt a standard értékekre beállítottam a hajót ami érett már egy ideje. Igen, állítgattam már de most leellenőrizve semmi nem stimmelt a három adatból. Egyik az árbóc távolsága a hajóorrtól, másik a dőlése, harmadik a bum lehúzásához szükséges erő. Ezek az alapértékek arra jók, hogy nagyjából előre menjen a gépsárkány de az igazi munka ezután jön. Állítani egy dolgon, megnézni hogy mi változott aztán ennek függvényében visszatekerni a ketyerét vagy örülni és elkezdeni valami mást buherálni, majd ezeket kombinálni a végletekig. Marha időigényes és nem lustaságból halogattam mostanáig.
A beállítás eredményessége egy sima próbakörön nem jön át, legalábbis akkora májer nem vagyok aki észreveszi, hogy fél csomóval gyorsabb/lassabb, fél fokkal tompább/élesebb lett a hajó. Minimum egy közös edzés a nálam jobbakkal vagy ha úgy adódik egy versenyt kell beáldozni ahol lecsavarunk négy vagy több futamot és ezután mindent elárul az eredmény. Csakhogy ehhez a versenyt tisztességgel végig kell nyomni, rendesen kiülve a hajót és legalább alapszinten hozni a manővereket. Amíg egyvalami hiányzik a háromból hiába variálok a méretekkel hiszen szerelemhez is mindkét félre és a kémiára is szükség van. Ha az egyik hiányzik annak legjobb esetben is csak afféle szólózás lehet az eredménye az meg nem az igazi.
Épp ezért az egész éves edzéseimet ennek vetettem alá csak a nagy igyekezetben nem láttam meg a fától az erdőt. A kaotikus munkabeosztásom miatt akkor mentem vitorlázni amikor a szabadnapot és a szelet ugyanabba a halmazba tette a Jóisten ez pedig ritkán egyezett a többiek edzésével. Így az egyszemélyes gyakorlások miatt csak a versenyeken tűnt fel hogy tompább vagyok a többieknél, ott meg vaktában nem állítgat az ember. Emellett ezzel a pár évecskével a hátam mögött öntelt megnyilvánulás lett volna rajtam kívülálló okokban keresni a hibát. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire volt jó ötlet de mostanra minden nagyképűség nélkül egyvalamiben biztos lehetek. Magamban. Tanulnivaló még mindig akad bőven és nem valószínű, hogy ebben az életben a végére érek, de látok. Látom néhány spori komótos fordulását, mennyire ülik ki a hajót, mennyit tesznek bele egy versenybe és bizony nem többet mint én. Eszerint megérkeztem, csak kivitorláztam a felszerelésből ami benne van, eljött a fejlesztés ideje.
Mivel az októberi nyarat a novemberi tavasz követi így nem gördült akadály a kockázatmentes állítgatások és az eladósorba került cuccok próbálgatása elé. Ahogy a kertészkedés, úgy ez a munka is csak a jövő szezonban hozza meg a gyümölcsét, de a jó gazdának már a következő betakarítás lebeg a szeme előtt.

2018. október 1., hétfő

Ha szeptember, akkor Tihany. Bajnokság a finn dingiben, élmények a parton. Is

Elhittem. Lövésem sincs hányadszor de megint elhittem. Hogy terv szerint történnek a dolgok, hogy most tényleg nem jöhet közbe semmi, hogy lesz két nap a verseny előtt amikor úgy hasítom a vizet hogy a Tihanyi vitorlásedzők szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől és kifelé jövet egymással versengve sietnek elibém a sólyakocsimmal, majd erőteljes kézfogással leplezve csodálatukat, sűrű vállveregetések és elismerő szavak közepette gratulálnak. Nem sokon múlott hogy nem így történt, de nem így történt.
A jószeles kedd családi üzelmek miatt kimaradt, a szélcsendes szerda délután meg szintén. De csak az egyik szemem sírt immár a második elmaradt edzés miatt, mert ezt az időt a Jóisten is buherálásra teremtette. Legutóbb letörtem az árbócra ragasztott műanyag kötélvezetőt ami sajnos érett már egy ideje, annyiszor beleakadt a felhúzókötél szóval rögtön hajófektetéssel indítottam.
Stabil oldalfekvésben. Két ponyva az árbócon megtartja a hajót
Csiszolás, kétkomponensű ragasztót bekever és kész is. Ennyiből tart ferdén felragasztani ezt a bizbaszt.
Amikor a telefon okos és a gyephézagos járólapra fókuszál
És ha ez megvan jöhet a bumkihúzó csere. Nem biztos, hogy minden olvasó finnezik úgyhogy röviden ez egy gumikötél ami hátszélben a bumot a hajóhoz képest kilencven fokban kihúzza. Viharban nincs rá szükség, de gyenge szélben marha hasznos. A régi kötél se régi csak elég hitvány anyagból készült és lelkem rajta amiben csak lehet támogatom a hazai ipart, de erre nem sikerült ráéreznie a gyártónak. Vagy simán szó szerint értette a dolgot, hogy gumi-kötél mert egy darabig nyúlik majd véget ér a történet és amikor a leginkább kéne az a húzás onnantól kötél. Így kénytelen voltam egy reakciós imperialista bukott nyugati hatalom termékét megvenni. Ez úgy nyúlik mintha fizetnének érte. Mondjuk fizettem is érte. 
Jelen esetben a fehér a méz áru
Innen már csak apróságok voltak és úgy érzem nagyon összeállt a hajó. Gyorsan be is neveztem magunkat az év versenyére és a nemzetközi részvételre jogosító matricát is felbiggyesztettem a fartükörre mert rohadtul menő. Persze póló nélkül nincs bajnokság, és a tavalyi rajtszámos felsővel nehéz felvenni a versenyt de ez a grafika meg a színválasztás nagyon tigris.

Na, ki a király?
Az estébe nyúló délutánban több teendő nem volt. Elégedetten leponyváztam a gépsárkányt és indulás előtt fürödtem egy faszányosat a tóban. Az első versenynapba a békésen fújdogáló szélnek köszönhetően mindössze az ünnepélyes megnyitó fért bele de ennek ellenére is nagy királyság itt lenni. Az ötvenkilenc versenyző megtöltötte a kikötőt és nem lehetett volna úgy seklit eldobni, hogy ne egy finn dingire vagy egy finnesre essen. Még a parton is hatalmas a pezsgés ugyanis a hazai harcosok mellett cseh, horvát, osztrák, szerb és francia sporik sasolják egymás hajóit, eszmét cserélnek, söröznek, csocsóznak, családoznak, pecáznak vagy amit hoz az élet, de az egész helyet valahogy átjárja az erő és az energia. A nagy nevek innen sem hiányozhatnak, de a hétvége sztárja vitathatatlanul a mi Zsombink aki aktív kikapcsolódásként éli meg ezt a pár napot, mert ahol a gratulációk véget érnek ott elkezdődnek a hajóbeállítós zaklatások. De kimondottan jól viseli.
Épp agyal valamin a bajnok, de a hölgy olvasókat nem ez érdekli
És nemzetünk másik büszkesége se maradjon ki a blogból, azaz a világbajnoki kupa. 1956-ról nekünk soha nem az első finnes VB fog beugrani, de érdekességképpen annyit, hogy a képen látható ereklye az eredetileg '56-ban készített kupának a másolata, ugyanis sajnálatos módon a '72-es bajnok Jörg Bruder a '73-as bajnokságra utazva légiszerencsétlenségben életét vesztette, ezzel együtt a nála lévő kupa is megsemmisült.
De most itt van az egyesületi társalgóban, nézhetjük, fotózhatjuk és amikor nem látta senki még diszkréten meg is taperoltam egy kicsit mert ha valami, akkor ez itt Magyarországon, Tihanyban igazi kuriózum. 
Hatvankét év nevei de a lényeg jobboldalon, alul olvasható
A házigazdák nem szaroztak, a szélcsendes napot feledtetni estére ide deponálták a Tihanyi piac lángossütőjét ami normál esetben a kompkikötő mellett található. És érdemes megtalálni. Nem mellékesen ötödik éve nyerik meg a Balatoni lángossütők versenyét /igen, ilyen is van/ és tízféle! lángossal vártak minket amit a rendelés pillanatában, az igények szerint készítettek el. Korunk gyorskajáldáihoz viszonyítva árnyalatnyit hosszabb várakozási idővel, viszont halmozottan növelt élvezeti értékkel szolgáltak és bizony a végeredmény egy életre szól. Konkrétan az első falatnál azt hittem magam mellé ülök a gyönyörtől pedig a juhtúrós-lilahagymás töltelékhez akkor még el se jutottam. 
A második nap több szerencsét tartogatott már amennyiben a délelőtt tíz és délután öt között megtartott egyetlen futamot szerencsének nevezhetjük. A biztonság kedvéért kilenc körül kimentünk, vártunk, aztán Zoli barátommal tettünk egy fél félszigetkerülőt és mire végeztünk mehettünk is vissza a nyugati medencébe az ominózus futamra. Talán kettes körüli szélben fejezhettük be a gyötrődős menetet ami sok meglepetést nem tartogatott. Szentül hittem, hogy a vártnál gyengébbet mentem de a versenyen elért ötvenhatodik hely tükrében ez a mostani ötvennégy még jónak is számított. A frissen beszerelt bumkihúzó viszont remekül tette a dolgát.
Ötig vártuk a csodát de a szél a pillanatnyi /vagyis annál azért több de egy hatvanperces futamra kevés/ fellángolásaival csak egy önfeledt túrázáshoz lett volna partner így visszacsorogtunk a bázisra és betermeltük a vendégváró pogácsákat. Mintegy a nap lezárásaként megmártóztam a Balcsiban és reméltem, hogy idén utoljára teszem hiszen a másnaptól érkező lehűlés viharos széllel párosul, és a következő fürdés már nem önszántamból történik.
Így indult a nap
Negyvencsomós befújásokkal köszöntött ránk a szombat reggel és a hőmérséklet már nyomokban sem emlékeztetett a szeptemberi nyárra. Ennek megfelelően a dress code is alapjaiban megváltozott. A szél csillapodása után birtokba vettük a tavat, és fél háromig 1 és 3/4 futamot sikerült megrendezni, amiből természetesem csak az egy egészet könyvelték le, amikor sajnos elszólított a kötelesség. Mert a délután tartogatott még egy futamot amin a közel hatvan indulóból csak negyvenhárman vettek részt, szóval a sor végén is nagyot lehetett szakítani és ezt marhára sajnáltam. Aki viszont maradt, az a borítékolt eredmény mellé isteni kacsasülttel kényeztethette magát és szükség is volt az energiára, de ezt akkor senki sem tudhatta.
A nyár végetértével vasárnapra a neoprén ruhának esélye se volt megszáradni, így külön élményt jelentett a friss reggelen beleugrani a nyirkos cuccba. "Ja Pelikán, az élet nem habostorta." Egyébként nagyon príma hármas négyes szél jellemezte szinte az egész vasárnapot, olyan ami minden vitorlázó álma.                               Fotó: Szűcs Ábel
Mondj igent a ruhára
Ez az álom nekünk kicsit hosszúra sikeredett a négy futammal de amikor hatvan, sőt hetvenéves "bácsik" végignyomják a napot akkor nem égetheti magát az ember olyan olcsó hátországi dumával, hogy fáradt vagyok. Mindenki az. Három után fogunk kiérni a partra, szét kell szedni a hajókat, felpakoljuk őket a futókra, át kéne öltözni és egy zuhany de még akár egy gyors fürdés a Balcsiban is sokat segítene, mindeközben valamikor az eredményhirdetésen is illik részt venni, azután a tollfosztókat elvinni Agárdra, vagy ki-hova, és ott még lepakolni. Aki közel lakik sötétedésre már haza is érhet.
De hosszú út vezet odáig. Le kell nyomni négy kanyart ráadásul tisztességesen kiülve -pontosabban kilógva- a hajót, mert ez a szél a sunnyogós deckenüldögélős vitorlázásnak nem kedvez, legalábbis az én súlycsoportomban. A második menetnél reménykedtem, a harmadiknál pedig fohászkodtam a befejezésért de a rendezőség jégpáncéllal borított szívéig ez nem jutott el, az említett okokból pedig nem volt bőr a képemen otthagyni a társaságot. A negyedik kanyarra már annak is tudtam örülni, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor. Marha fáradt voltam de ez a nap a kitartás, az önmagunkba vetett hit, az erőn felüli teljesítés és az Apranax 550 jegyében telt. Meg a hínáréban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy hemzsegett tőlük a tó a kétmaréknyitól a vödörnyi méreten át a kisebb szigetekig és előszeretettel akadtak fel a kormánylapátomon. A nagyobbakat már a sarokról észrevenni de a kicsiket nem mindig, meg igazából ez nem tájékozódási vitorlázás. Közel hatvan hajó megy el egymástól gyakran centiméterekre és ezer drágább és fontosabb dologra kell figyelni a hínárnál, bár amikor a kormányon vonszolom akkor ez is elég fontos lesz. Sima hínár, nád kb. másfél méternyi és a nap fénypontja a kétméteres, hüvelykujj vastagságú sás. Ezzel a kollekcióval, a lehetőségekhez képest változatosan díszítette fel a tó a hajómat annak ellenére, hogy nekem ezen ékszerek nélkül is tetszett. A kisebb darabok is bosszantóak, de a vastag, méter fölötti már akkora szívás, mintha behúzott kézifékkel mennék. Negyedszélben a pálya felénél két állandó vetélytársam előtt vagyok, összeszedem ezt a trutyit és a bójánál már előttem vannak amire sajnos számítottam de ha megállok leszedni ennél is több időt vesztek. Már rutinból fordulok hátszél helyett félszélbe, hogy rögzített vitorlánál, egyik kézzel a kormányba kapaszkodva a deckre hasalva letépjem ezt a mocsodékot. Esküszöm akkora volt, be akartam dobni a hajóba, hogy a verseny végén lefotózzam de eltört és örök életre nyomaveszett. Remélem. A végeredményt ugyan nem befolyásolta de az elbukott két helyet a befutóig nagy keservesen visszaszereztem. Végülis verseny ez, vagy mi fene.
Jöhet a várva várt statisztika ami most nem a megtett negyvenegy kilométer meg az öt és fél óra kintlét miatt érdekes -bár egyik se kevés- hanem az egyenletes szél miatt. Szépen mutatják a kék csíkok, hogy ugyanazon az útvonalon kreuzoltunk és ugyanazon a vonalon hátszeleztünk. Öt órán keresztül nem fordult annyit a szél, hogy módosítsák a pályát pedig a versenyrendező Marci ilyen téren, hogy is mondjam, eléggé következetes.
És most van vége. Összepakolunk. Mindenki segít a másiknak hajót emelgetni meg amire szükség van így akár csapatépítő tréning is lehetne ez a kevésbé népszerű délutáni foglalkozás, ha nem lenne ez az ötvenkilenc ember egyébként is egy csapat. Megtapsoljuk a győzteseket, a világbajnok aki egyben a magyar bajnok átveszi a fődíjat, a törhetetlen karbon kormányhosszabbítót amit elsőként pár éves kislánya kezd el tesztelni. Jobb is hogy törhetetlen. Sűrű lett a délután, megyünk vissza a gépsárkányokhoz spanifert ellenőrizni, árbócot lekötni, ponyvát rögzíteni, utánfutó csatlakozójáról nem megfeledkezni, szerszámokat, ruhákat nem a fűben hagyni. Elköszönünk, de a naplementés autózás után a helyi erőkkel még ütközünk Agárdon egy lepakolásra az estét ígérő szürkületben. Rutinból vezetünk hazafelé, ösztönösen megyünk másnap dolgozni és fáradt pislogások közepette töröl képen a valóság, mennyire jó volt ez a pár nap ott, és itt mennyire nem az. A finn dingiben decemberig tart a szezon ellenben sokunknak a Balatonon erre az évre vége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy hiányozni fog. Már most hiányzik.

2018. szeptember 16., vasárnap

Három óra egyetlen "b" betűs szó társaságában. Meg a szélcsend

Az évtizedes menetrend szerinti augusztus huszadikán érkező front késett pár napot és a gyötrelmes lógás a hajó oldalán ráébresztett, hogy eltelt szinte egy hónap finnezés nélkül. Tihanyban még mentem egy kalandosat, utána bebaszcsiztam az ujjam ami rövid kényszerpihenőt hozott, ezt a szélcsendes augusztus követte egyetlen olyan nappal amit nyugodt szívvel könyvelhettem el vitorlázásként és ennyi. A hónap végi négyes-ötös szélben világosodtam meg amikor kreuzban le akartak szakadni az addig békés álomvilágban ringatózó felső combizmaim, meg a derekam, meg a hátam, meg egy csomó olyan izom amit nem ismerek név szerint. És történt mindez nagyjából a második percben, pedig az északi partig el kéne jutni valahogy, sajnálatos módon ebben a -fájdalmas- testhelyzetben. Azután még egyszer. A manőverekkel úgy általában ki voltam békülve, de még ez a rövidke kihagyás is érződik a mozdulataimon, ráadásul három héttel a bajnokság előtt. Ideje felébredni Öreg Cimbi mert igaz, hogy rendkívül összetartó a mezőny és marha jó a társaság, de senki nem négynapos napközis táborba utazik Tihanyba. Kemény harcok várhatók minden szinten és tisztában vagyok a hiányosságaimmal de amin komoly beruházások nélkül tudok javítani, azon szégyen lenne elbukni akár egyetlen pontot is. Ez pedig nem más mint a már említett manőverek és az erőnlét. Semmi kedvem a Balcsiról hazafelé az elbaltázott fordulók miatt nyünyögni vagy azon, hogy elfáradtam félúton a bójához. Akik száz éve ülnek hajóban vagy klasszisokkal jobb felszerelést birtokolnak /szerencsétlenebb esetben mindkettő/ azokkal szemben nem sokra megyek, de legalább ne legyek saját magam kerékkötője. Ezen gondolatokon felbuzdulva ismét reflektorfénybe kerültek az erőnléti edzések. A lelkiismeretem mondjuk minden szempontból tiszta, ugyanis nem pár héttel a nagybetűs verseny előtt próbálom behozni a lemaradásomat, hanem évek óta folyamatosan versenyekre készülök. És így belegondolva, mióta magával ragadott a finn dingi, alig volt néhány alkalom amikor turisztba nyomtam a vitorlázást.
Jelen pillanatban finomítok a fordulásokon, még mindig gyakorlom azt a nyomorult halzolást de legalább egyre erősebb szélben és igyekszem vízszintesre kiülni a hajót. Nem mondanám, hogy megvalósíthatatlan feladatra vállalkoztam a finnezéssel de ennyi idő alatt lassan a Halálcsillagot is megépíthettem volna, bár azzal mondjuk megelőztek. Szóval minden fronton dübörög a bajnokság a futástól a húzódzkodó állványig, a házi kiülőpadtól a fekvőtámaszig és az elmélettől a finn dingiig. A teljes siker érdekében közel egy héttel a verseny előttre terveztem a lecuccolást, hiszen a menők is így gyúrnak rá a helyi viszonyokra, meg nem is szeretek az utolsó pillanatban beesni sehova. Emellett hátsó szándék is vezérelt, hiszen ha faszányos az idő akkor bármikor lecsavarhatok Tihanyba egy jó kis barátkozásra a tóval mert legutóbb elég szélsőséges viszonyok között váltunk el.
Előtte a biztonság kedvéért beüzemeltem a hurkát, ki tudja mivel fogad a koraőszi Balaton. A nyolc kép közül még ez sikerült a legjobban, de annyi azért jól látszik milyen "pröcíz" műszaki megoldásokat kell alkalmazni egy ilyen beépítős projektnél.
Kötözött hurka
Egy ilyen cucc a másik oldalra is elkelne, úgyhogy lehet mégis rendelek a méz áruból nyolcezeré' de ez még a jövő zenéje, térjünk inkább vissza az eredeti csapásirányhoz. Ahogy bekezdésről bekezdésre haladunk, szépen az idő is halad előre és máris pénteket írunk mikoris levittem a hajót. Tizenegy körül már össze is állt a technika, én meg bedőlve az előrejelzésnek egy könnyű ebéd és az azt követő várakozás után nekiindultam a végtelen vizeknek. Ígéretes kettes alja szél fújt nyugatról amivel célbavettem a keleti medencét, ugyanis úgy okoskodtam, hogy egy esetleges gyengülés után negyedszélben simán vissza tudok csorogni, de valójában erről szó se lehet hiszen kettőtől olyan erősödés jön, hogy ihaj. Ezt még a déli előrejelzés is alátámasztotta, én meg megkajáltam. Olyannyira, hogy még a labdát is felszereltem mert ma itten az erős szeles halzolásokba még a környék is beleremeg és ha borulok az minél gazdaságosabb legyen, legalábbis ne kerüljön egy árbócba.
Beépített mechanikai védelmi rendszer
Tehát megindultam, de az idő teltével egyenes arányban csökkent a lelkesedés és Csopaknál a józan ész győzedelmeskedett a hiábavaló várakozás felett. A lassacskán elhaló szélben pár száz métert gurultam még visszafelé, vagyis majdnem visszafelé és ha nem is hirtelen, de véget ért a nagy kaland. Szépséges sima víztükrön alibi grósszal és/vagy génuával motorozó nagyhajóktól eltekintve egy lélek se volt a környéken és bevallom őszintén, marha irigy voltam rájuk a tó közepére szögelt hajómból. Szikrányi esélyt sem látva a szabadulásra a kormánylapát ide-oda mozgatásával megindítottam a gépsárkányt így érve el a maximális sebességet ami kis túlzással a tyúklépésnek felelt meg.
/Van egy olyan módszer is, hogy megdöntik a hajót és visszabillentéskor ráhúznak a vitorlára, meg még a kormánnyal is varázsolnak valamit. Erre két éve a Fertőn a leálló szélben figyeltem fel amikor Zsombi így porolt ki a partra. Mondanom se kell, hogy kipróbáltam. Nyilván van az egésznek egy ritmusa, meg technikája amihez hozzá se szagoltam így aki csak ült a csónakban és nem variált semmit az is lehagyott. Szerintem simán hátrafelé mentem a hajóval./
Váltogattam a kezemet de rohadtul fárasztó volt, ráadásul a vitorla is rendszeresen képen törölt. Kaptam ugyan egy evezőt, vagyis pádlit, de szeretek veszélyesen élni és nem tartom a hajóban, ám két óra káromkodással fűszerezett kínlódás után átértékeltem a dolgot, igaz ez akkor ott nem sokat segített rajtam.
Összesen két és fél óráig tartott a szélcsend. Ezalatt egy életre megutáltam a vitorlázást azon belül a finn dingit, a Balcsit, az Apátságot, a neoprén ruhát-cipőt, az előrejelző oldalt és magamat se hagyom ki a listáról. Persze a Balatoni ökölszabályoknak megfelelően a viharjelző rendszer végig álmosan pislogta az elsőfokot. Talán mindössze két órára lehettem a kikötőtől amikor a középső széljelző szálam megmozdult. Ennél biztatóbb ugyan nem történt, de legalább a hajóban ülve, vitorlázva értem el azt a sebességet amit a kormánylapáttal, és ez akkor marha nagy segítség volt. Innen már csak húsz percre voltam a csodától. És a csoda a vízen megjelenő aprócska hullámok formájában mentett meg és velem együtt a napomat is. Mert a gépsárkány erőre kapott. Sőt. Pillanatok alatt isteni hármas szél kerekedett amivel megindulhattam volna a kikötőbe, de a nagy lóf.. izé, a kutyafülét! Nem azért szoptam végig a délutánt, hogy a príma szélben meg kikössek. Ráadásul percek alatt minden más megvilágításba került. Vitorlázni, azon belül a Balatonon finnezni a legcsodálatosabb dolog, az Apátság a tó felől a legszebb oldalát mutatja, a neoprén ruha-cipő pedig vigyáz rám, az előrejelzéssel kapcsolatban meg örök tanulság, hogy hiszem ha látom. Kezdődhet végre az amiért jöttem, a halzoláscentrikus edzés, és bizony nem is ment szarul. Jó, jó van még csiszolnivaló a manőveren és egyszer a perdüléskor legyengülő szélben majdnem betakaróztam a hajóval, de talán van mit keresnem a többi finnes között. Emellett az élmény egy életre belopta magát  szívembe, mitagadás, így is úgy is.
Kár lenne titkolni, délelőtt szállást kerestem
És ki hinné el ezt a sok zagyvaságot a mostanra az oldal védjegyévé vált bringás app nélkül, amit kivételesen nem az értékek miatt tettem fel. Visszafelé a táv kétharmadát "végigeveztem" de, hogy miért mentem a déli part felé, örök rejtély marad. Mindegy, ne feszegessük.
Szürkületig fürödtem a boldogságban és kis szerencsével még két edzés összejöhet csütörtökig, amikor négynapos kemény harcnak nézünk elébe. Mi többet kívánhatna egy lelkes finn dingista? Legfeljebb egy újabb követőt. Ja, hogy már megérkezett? Hiába na, ha egy üzlet beindul...