Parti halasztás. Pedig milyen jól indult

A klímaváltozásnak "köszönhetően" a jégvitorlázásra (ahogy a jégborra is) itthon lassacskán keresztet vethetünk -pár év és a pincék mélyén megbúvó palackok megfizethetetlen értéket képviselnek majd- cserébe februárban tizenöt fokban vitorlázhattak akik nem támasztották le a gépsárkányt egy pajtában, uram bocsá' ki se vették nagyhajójukat a tóból. Ebből ugyan kimaradtam de ezzel a márciussal lapot húztam a tizenkilencre. Illetve húztam volna ha egy járvány -kétezerhúszban ezt a szót leírni milyen- le nem blokkolja az országot. Is.
Finn dingi kormányhosszabbító buherával indítottam a szezont, a szélvédőragasztós javítás tavaly év végén megadta magát.

Nem, nem felejtettem el a plasztikkártyát csak lemaradt a képről

A két komponens remekül helyt áll a kertben, remélem kétezehatér' a tavon is működik. Ez még kevés volt a boldogsághoz ugyanis az utánfutó egyik lámpája nem világított -mióta nálam van egyszer se- és új év, új tervek címszó alatt kezembe vettem a dolgokat. Mondanom se kell, az én eszem ehhez kevés így kiadtam alvállalkozásban Laci barátomnak aki egy hónapnyi kőkemény szívás után megköszönte, hogy a tavalyi festés után újra segíthetett és diszkréten jelezte, akkor is nyugodtan megkereshetem ha vitorlázni kell.
Elektromos téren mindössze a lámpák, a csatlakozók, a vezetékek és a kötések szorultak cserére, a többi amúgy rendben volt. A régi hibára is fény derült, egy vezetékkel kevesebbel oldotta meg a szaki, talán éppen a most divatos "fogd meg a söröm" felszólalással. Ennek köszönhetően soha nem is működött normálisan. A műszaki vizsgákon sem. Köszönjük Emese.
Ezt követően március nyolcadikán, ünnepi hangulatban méltó helyére -a kikötőbe szállítottuk a tollfosztót, hogy hosszú hetekig, hónapokig? a közelébe se menjek. De ki tudta ezt akkor?
Februárban gyanútlanul még egy Horvátországi vitorlázásra is befizettem és gondolatban már dörzsöltem a tenyerem, hogy mire az első finnes verseny rajtját ellövik addigra közel egy hetes tengeri tapasztalattal a vénámban leiskolázom a mezőnyt de a tenger, a leiskolázással együtt C vágányra került viszont egy isteni Balatoni kanyarral még a szigorítások előtt megajándékoztak az égiek.
Nem is akármilyennel ugyanis Lellén a Téli vitorlássorozat zárásaként álltam rajthoz a Tavaszi Regattán. Ez amolyan télűző nagyhajós verseny ami a Balcsi, vagyis a téli Balcsi népszerűsítését tűzte zászlajára. Négy fős legénységgel foglaltuk el a csónakot Alsóörsön és mint egy vérbeli vasárnapi vitorlázó se a típusára se a méretére nem emlékszem, csak arra hogy volt benne wc. Ülj le, egyes. Sokat agyaltam, hogy kivitelezik az ilyen hajók téli tárolását de ez a péntek megadta a választ, fagyok idején a kikötőben keringetik a vizet.

Ami a csövön kifér

Tehát le kellett szállítani a hajót a helyszínre. Kettőkor indultunk talán hat-hét csomós szélben ami már Füred előtt cserbenhagyott minket és mivel az éjszakai érkezés nem szerepelt a bakancslistán ezért a gyengék fegyverét, az oly sokat vitatott motorozást választottuk, autentikus módon alibi nagyvitorlával. Így pöfögtünk át a csövön és cseppet sem bántam a helyváltoztatás eme primitív formáját ugyanis volt időm gyönyörködni a tájban meg rájöttem, hogy nem tudok körkormánnyal kormányozni.
Amúgy felfoghatatlan látvány volt ez a hatalmas tó tök üresen vagyis a kompot meg minket leszámítva. Valahol Földvár és néhány szeszélyes szélcsík után végre leállíthattuk a motort és tíz csomóig erősödő szélben hasítottuk keresztül a tavat. Mellesleg nagyon fasza hajót béreltünk, erre mondják azt, hogy kezesbárány. Gondolom magát a hajótestet is eltalálták emellett valaki valamikor marha jól beállíthatott mindent mert pl. negyedszélben simán tartottuk az irányt elengedett koránnyal. Van két biciklim de ez a mai napig egyikkel se sikerült.

Milyen hajóval voltunk? Ööö...izé..hát vitorlás!

A tíz fok egyébként az összes ruhámon -beleértve a vízhatlan nadrágot meg a kesztyűt- átütött, ilyen az amikor viszonylag keveset kell mozogni a hajóban meg még hideg is van. A körkormánnyal kezdtünk összebarátkozni sőt a nagyhajó vezetésében új távlatokat nyitott a leeoldali -szél alatti- ülés. Ez nem azért jó mert folyamatosan majrézol a tóba eséstől hanem pont rálátsz a génua széljelző szálaira és rögtön tudod korrigálni az irányt. Negyedszélnél amikor csak a sebesség számít ez nagyon penge. Előnye még hogy lehetőséged sincs mást csinálni, innentől minden vitorlaállítás, kötélmunka a legénységre hárul. Igaz látni se sokat látsz csak azt aki a te oldaladról közelít de ennyit vastagon megér. Ez már most nagyon tigris és a versenyre még be sem neveztünk.
A csapat jelen pillanatban négy főből állt, két Gábor akik finneznek (is) Misi és jómagam, a versenyre Zsuzsi csatlakozott erősítésként. Sötétedésre értünk Lellére, elpakoltuk a hajót, begyújtottunk mert nem csak a wc volt az egyetlen extra, vacsora közben és után az elmaradhatatlan sztorizgatások és hatalmas alvás a ringatózó hajóban a fűtőventillátor békés duruzsolása mellett.
A verseny viszonylag hamar lezajlott, két futamot szabtak ki a mezőnyre kb. olyan finn dingis pályán és ettől felgyorsultak a dolgok. A szereposztás balról jobbra a következő volt: Zsuzsi-génua, M. Gábor csörlőzött, Misi-nagyvitorla, Ú. Gábor kormányos és én a génua jobboldali kötelénél. Csörlős Gáborunk feladata volt még Zsuzsi és köztem szaladgálni a csörlőkarral.
Hogy mondjam máshogy? Kurva jó volt! Most vitorláztunk együtt először mégis teljes összhang uralkodott a csapatban és senki nem akart okosabb lenni a másiknál. A csecsemőnek minden vicc új így a profi nagyhajós versenyzésre való rácsodálkozásom unalmasnak tűnhet sokaknak viszont ilyen csapattal dolgozni, kajakra mint egy automata váltó amiben minden fogaskerék a megfelelő pillanatban ugrik a helyére.
Pár éve a Kékszalagon voltam már "csapatban" de a kettőt össze se lehet hasonlítani, hiába na, ez van amikor elválik a szar a májtól. A feladatok megoszlottak ami áldásos viszont amikor valamit csinálni kellett azt általában tegnapra, jobb esetben volt rá két másodperc, ennek köszönhetően bármilyen ciki elfáradtam mire elpakoltuk a hajót. Amúgy mindkét futamban hatodikok lettünk ami egyértelműen az egyenletes teljesítményt tükrözi.

Ilyen a lee oldalon. Amikor a korlát a legjobb barátod

Két nap vitorlázás után mégsem az volt a legnagyobb bünti, hogy a szűk helyiségekben mint wc, fürdő rögtön visszaköszönt az a billegős, imbolygós érzés ami végigkísért a hajón -ezt még élveztem is- hanem a hazajövetel. Kocsival. Két napra rá pedig az említett járvány miatt olyan szigorítások váltak szükségessé ami családok megélhetését veszélyezteti és legyünk őszinték, ehhez képest a vitorlázás, vagyis a hiánya csak valami sokadrendű úri huncutság. Persze a legrosszabb a bizonytalanság. Naivan vagy bizakodóan hetekben gondolkodunk de ez a szar hónapokig is simán elhúzódhat. Amit tehetünk, hogy betartjuk a játékszabályokat, türelmesen várunk és bízunk benne hogy tavasszal /nyáron?/ újra együtt lehetünk azokkal akiktől tavaly ősszel elköszöntünk. Ki gondolta, hogy pár hónap alatt így felértékelődik amivel szerb barátunk búcsúzott októberben? "Még sokszor találkozzunk így."

Azt hittétek megússzátok naplemente nélkül. Hát nem

Néha úgy eltelítenek dolgok, hogy egy életre besokallok tőlük és azt érzem többet rájuk se bírok nézni. Lehet sütemény, bor vagy épp a magány, ipari méreteket öltve mindegyik ártalmas hol a testnek hol a léleknek és az ember képtelen elhinni, hogy akár ebben az évezredben nemhogy jó érzéssel gondolna vissza, hanem kifejezetten epekedni fog bármelyikért is. És igen, eljön a nap amikor megtörténik. Elolvadunk egy cukortól csöpögő desszertért, összefut a nyál a szánkban egy hűs pohár bor láttán és az adott helyzeten nem segíthet más csak az egyedüllét. Munkahelyen, buszon vagy a tévé előtt telefonunk privát világába menekülni ilyenkor kevés. Több kell, többet igényel többet követel a lélek.
Belerohanni egy mezőbe aztán amikor az oldalszúrás elviselhetetlenné válik és a besavasodott izmok felmondják a szolgálatot boldogan összeesni, majd merengve bámulni a begyűjtött karcolásokat, a tovaúszó felhőket, a fűszálakon otthonosan közlekedő bogarakat. Hallgatni a hirtelen támadt ijedt csendet és az azt elsőként megtörő madár értetlen csicsegését, s ahogy percek múlva minden nesz a helyére kerül. A rét pezsgő életébe keveredve nem vagyunk magányosak, de egyedül lehetünk. Viszont amíg a késő ősz engedi, addig egy finn dingiben is hasonló hangulatba kerülhet az ember.
És tudom, szinte az összes vitorlázásomra azt írtam, hogy az volt a legjobb és elhihetitek komolyan is gondoltam de ettől a november végi kanyartól konkrétan lefostam a bokám. Kifogtam egy baráti tizenhárom fokot megfűszerezve négyesközeli délnyugati széllel és igazából indulás után vettem csak észre milyen szerencse ért. Háromnegyed három. Úgy tűnik a nap magasan jár de ilyentájt csalóka a látvány, hamar elindul esti pihenőjére magára hagyva mindenkit akit rabul ejtett a természet. Úgyhogy irány a tisztás amíg nem késő. Dinnyés felől érkezett az üzemanyag, azaz hosszában fújta keresztül a tavat én meg csak néztem mitől ilyen marha jó most vitorlázni hátszélben, mire a nagy eszemmel megfejtettem, hogy a hullámoktól. Komolyan mondom, össze se lehetett hasonlítani a pattogós északival vagy az ide-oda csapkodó délivel. Finoman taszigálták a gépsárkányt és úgy éreztem mintha semmi más nem hajtana minket. Nyugodtan nézzetek hülyének de a hosszan elnyúló, békésen emelkedő víztömeg valahogy a tengert juttatta eszembe és arra a délutánra odaképzeltem magam. Vagy a tengert képzeltem ide a tollfosztó alá, már nem emlékszem.

Ne a hitvány vitorlabeállítást nézzétek, inkább a színeket

Barátságosan billegett a dingi és beleéltem magam, hogy épp a végtelen semmiből tartok a végtelen semmibe és a történeti hűség kedvéért a partot kizártam a látómezőből. A hátam mögött hamarosan lebukó nappal elköszönök a mától de még az éjszaka beállta előtt összegezni szeretném a napot. És lehet, nem csak ezt az egyet hanem az összeset amit vízen töltöttem. Sőt általában az összeset.
Talán az élet is ilyen, hogy a végtelen semmiből a végtelen semmibe tartunk néhány emlékezetes vagy kevésbé emlékezetes állomással, találkozásokkal, szerelmekkel, fizikai és csak nehezen gyógyuló lelki sérülésekkel, egy adott pillanatban jónak tűnő döntéssel ami akár évtizedeinket is meghatározhatja. Létrehozunk valamit ami fennmarad utánunk vagy nem, a hátrahagyott cimborák jó szívvel gondolnak vissza ránk vagy nem, a gyerekeink tovább viszik és örökítik a bennünk izzó tüzet vagy nem. A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben.
Megszületünk, élünk, utódokat hozunk létre, megöregszünk és meghalunk. Pont mint a növények csak többet agyalunk az olyan hülyeségeken mint az élet értelme, meg a mi lesz ha...?
Igyekszünk átadni valamit ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, mi mit hoztunk magunkkal nagyapáink örökségéből? Egy jellegzetes tartást, egy konok tekintetet, megszállottságot, eltökéltséget, szeretetet? A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben. És abban, hogy a bennünk megbúvó kevésbé rokonszenves vonásainkat, a vissza-visszatérő nyugtot nem hagyó gondolatainkat az összes marhaságunkkal együtt mi magunk szedtük össze, lehetőleg saját magunknak és nem adjuk tovább hanem elvisszük innen, kis szerencsével egy ilyen csodaszép napon, mindennel megbékélve. Mert az élet valahogy soha nem a békéről meg az egyensúlyról szól. Nem vagyunk nagyravágyók de a meglévőnél mindig egy kicsivel többet szeretnénk. Jobb pozícióban dolgozni, többet keresni/költeni, márkásabb autóval járni. Akinek nem sikerül az élete végéig sóvárog utána, akinek meg igen az rájön, hogy semmi nem változott. A több pénz homokként folyik el az ember markából viszont többet kell tenni érte. A jobb pozícióval járó felelősséghez arányosan kevesebb szabadidő dukál, és eljön a perc amikor az ujjak között forgatott Scotchba merengve, a meglazított Armani elegáns melankóliájába burkolódzva idilli képként sejlik fel a múlt. De senki nem szeret visszalépni.

Privát tenger, egyetlen délutánra

Faludy György szerint az emberi élet célja a boldogság. Legyünk őszinték, bármelyikünk bármennyit agyalt is a nagy kérdésre adandó válaszon és bármi jött ki megfejtésnek, ezt az egyet garantáltan hozzá lehet karcolni. Az, hogy a boldogságot egy '90-es kiadású lepukkant Swifttel poroszkálva, vagy egy új X6-tal a belső sávból mindenkit letúrva éri utol hamarabb az ember már véleményes, de talán elég lenne feladni az évtizedes beidegződéseket és a gondolkodásmódunkon változtatni. Egyszerűnek tűnik pedig ez a legnehezebb, magunkban rendet rakni. Betegség utáni felépülés, egy visszaszerzett kapcsolat netán egy baleset utáni ajándékba kapott élet mind csodával határosnak hat, ám amint természetessé válik azon nyomban elveszti varázsát. Az elérhető /természetes/ dolgok nem tudnak boldoggá tenni, csak ami elérhetetlen. Amíg elérhetetlen.
Aztán ebben a nagy út, béke és egyensúlykeresésben alattomosan elmegy mellettünk az élet és egyik pillanatban arra eszmélünk, hogy meglazulnak a zsinórok s másodperceken belül legördül a függöny. Ha akkorra találjuk meg amit kerestünk nem is rontottunk el semmit.

Újra versenyben csak valamikor elfelejtettem halzolni, na meg a bojler

Kormányjavítós élménybeszámolóval kéne kezdenem ám annyi buherálós sztorit láthattatok az évek során, hogy a mostaniból csak a beszámoló maradna meg, az élményt pedig keresve se találnátok a sorokban, úgyhogy röviden: egyik kikötéskor leszámoltam a kormánylapátommal. Ennek oka pedig, hogy vannak olyan terhelések amiknek nem szívesen teszem ki a térdem, ilyen a móló mellett haladó csónakból a gavalléros partra ugrás amire nem voltam vevő és a töketlenkedés eredményeképpen elcsorogtam a sólyáig. Itt már sok lehetőséget nem tartogatott az élet, próbáltam elfordulni ami mondjuk úgy sikerült, de az I gerendának nem volt ellenfél az üvegszövetes műgyanta. A többit szerintem kívülről tudjátok: csiszolás, gyantázás Praktikeres plasztikkártyával, csiszolás, gyantázás, csiszolás a festés meg majd télen, vagy simán csak egy napon. A gépsárkány mindenesetre üzemkész, a melóban is kezd normalizálódni a helyzet ideje visszatérnem a finnes köztudatba és csordultig lelkesedéssel hasítani a versenypályán majd kiheverve a kudarcot osztani az észt, mert ahhoz én is értek.
De előtte pár sor egy pazar délutánról. Az én délutánomról amikor -viharjelzés nélküli- négyes ötös szélben hasítottam, mit hasítottam- edzettem!! a tavon. Az én délutánom rendre ősszel talál rám és nem csak a vitorlázás óta, ezer éve ejt rabul az elmúlás kicsit talán szomorú, de a leglélegzetelállítóbb megnyilvánulása és ez már nem fog változni. Imádok ilyenkor, ebben ez az estére leálló szélben elsergetni a focipályányi területen tollászkodó sirályok mellett mert amíg kitart az üzemanyag addig lehet edzeni, állatkodni és ha az embernek van egy csöpp esze vagy szerencséje akkor dolga végeztével a maradék széllel még elegánsan visszacsoroghat a kikötőbe miközben a nap egyik pillanatról a másikra eltűnik valahol Fehérvár környékén. És a színek. Ha festményen köszönnének vissza diadalittasan giccset kiáltanánk viszont élőben tátott szájjal, elvarázsolva bámulunk bele a horizontba. Hirtelen meglegyint a halálvágy, és ha filmszerűen beszippantana a végtelen és nem lehetne többé visszajönni akkor sincs semmi baj, csak ez a pillanat és az azt kitöltő kéjesen szívszorító érzés maradjon meg, lehetőleg örökre.

"Napfénnyel teleszórt kéklő ég alatt

tiszták az érzések, tiszták a szavak."

Nem csoda, hogy a finnezéssel csak erősödött a kötődés és ebben az idilli kötődésben törölt képen a nyers valóság, miszerint elfelejtettem a "hátszeles perdülést." Amire rá se jöttem volna ha nem futok össze Edző Bá-val aki felhívta a figyelmemet az évzáró versenyre és igen, idénre nem terveztem részt venni az összecsapásokban de A Mester szavai hatottak annál is inkább mert az egyesületben még nem törölték el a testi fenyítést. Így a szezonban jól bevált ökörködés örömvitorlázás helyett fejest ugrottam az edzésbe ami elsőre a pár hónappal ezelőtti guggolásomat idézte, lefelé sikerült. Azaz negyedszélben hátszélben menni tudok, manőverezni nem. A fordulásokba belerázódtam valahogy de oktatófilmhez ne engem kérjetek fel, viszont a halzolás előtt értetlenül álltam. És utána is. Jó, legyen, néhány félresikerültet ráfoghatok a trükkös Agárdi szélre, na de az összeset önámítás lenne. A harmadik kört már direkt azért mentem a tavon, hogy le tudjak tenni az asztalra egy normális halzit, de ami tavaly ilyenkor hatos szélben alap volt az idén négyesben megugorhatatlan akadályként magasodott fölém. Borulással nem rondítottam bele a napomba de azontúl mindent felírhatok a hibalistára. Hátszélből félszélbe manőverezni volt az alap, ezt fűszereztem olyanokkal mint kormány vagy kötél elengedése akció közben és amiről utólag úgy gondolom szándékosan se tudnám megcsinálni azt ott minden nehézség nélkül, kisujjból kipattintottam. 
Ezek után reményekkel telve készültem az Építők Kupára méghozzá olyan reményekkel, hogy hátha addigra favágás esetleg permetezés közben megtanulok halzolni vagy lesz olyan aki nálam is bénább. Mindenesetre most egy csoda kevés lesz. 
Nem mellesleg idén kategóriát léptem. Igen, telik az a rohadt idő aminek köszönhetően ez évtől az U50-es szekcióba, azaz a grand masters versenyzők táborába tartozom. Baszki, de mikor telt el ötven év? Na mindegy, kisírtam két szabadnapot a hétvégére. 
A szombati szélcsend és az eső megásta a sírját a versenynek amit persze nem tudhattunk előre, így dél körül Bf kettőben kitereltek a műveleti területre ahol a csendeskés esőben ronggyá áztunk, a leálló szél pedig döntött a délután hátralévő részéről. A döntés szerint a szelet nem érdekli a verseny se mi versenyzők, ő a maga részéről mára végzett, hazament és nekünk is ezt javasolja. Hát köszönjük szépen. Hazudnék ha azt mondanám, hogy tükörsima volt a tó vize de nem sok hiányzott hozzá és a tíz négyzetméter vászon ami máskor oly sok terhet rak a vállunkra most ahhoz is kevés, hogy megmozdítsa a finn dingit. Pedig annyi szél általában marad amivel hazaérünk de most nem beszélhetünk általánosságban. Az ilyen napok hatására rendszeresítettem egy jóképű pádlit a gépsárkányba amivel az út felét ha nem is könnyedén de megtettem, mialatt a többiek kormánylapáttal, hajódöntögetéssel próbálják meg a lehetetlent. Ekkor könyörült meg rajtunk a rendezőség és akinél volt három-négy méter kötél -ahogy nálam is- azt elvontatták a kikötőig, ráadásul az akcióba még a Vadliba is beszállt amiért ezúton is köszönet illeti a szervezőket.

Na húzz el mint a Vadliba

Hát adtunk a szarnak egy pofont de minden valamirevaló mesében a jók elnyerik jutalmukat. Ennek a mesének nem csak mi vagyunk a szereplői, hanem a Szerbiából érkezett tucatnyi versenyző is akik velünk együtt szívtak a tavon. Ezalatt szakácsnőik olyan marhapörköltet rittyentettek, hogy több résztvevőben felmerült az igény a hölgyek honosítására bár gyanítom nem kizárólag az étel miatt.
Aki szombat reggel nem érzett magában vágyat a versenyzésre az vasárnap még kevésbé volt lelkes, a fáradt őszi szél ugyanis megemberelte magát és könnyfakasztó hatos befújásokkal fogadott minket. Mit tagadjam, egy időre átértékeltem legutóbbi nyavalygásomat az erős szeles vitorlázásról de győzött a józan ész, helyett a rendezőség. Irány a tisztás.
Tegnap az esőnek köszönhetően felülről, ma a felcsapódó hullámok jóvoltából alulról áztam szarrá már a kihajózás alatt, és még fel se ment a függöny. Amúgy nagyon faszányos verseny kerekedett ebből a harcos napból. A szél beállt Agárdi viszonylatban stabil ötösre /ez tudjátok mit jelent: nagy lyukak, firnyákos fordulók, pofátlan pöffök/ és tehettük a dolgunkat. A szó legszorosabb és legelcsépeltebb értelmében az esélytelenek nyugalmával indultam. Nyugodt voltam és esélytelen. A sor végén kullogtam természetesen de ebbe nem kívánok újra belemenni, volt ahol én voltam fifikásabb másnál és megesett, hogy fordítva de az a helyzet hogy rohadt jól éreztem magam. Tetézte az örömömet, hogy a halzolások nyolcvan százaléka jól sikerült, dacára a 45km/h-ás befújásoknak. Ez van Barátaim: aki tud, az gumicsizmában is tud! És ha önfényezésben ilyen jó vagyok ne menjünk el a helyezés mellett. Itt mondjuk nem tudok sikerekről beszámolni, egy sporit hagytam le azokon kívül akik vasárnap az otthon melegét választották a versenyzés helyett pedig az utolsó, negyedik futam előtt négyen is kiálltak és nagyot lehetett szakítani pozícióban, de itt jött képbe a klubház nyolcvanliteres bojlere.
Négy órája vacogok a tizenhárom fokos tó áztatta neoprén nadrágban. Tíz perc mire ellövik a következő futamot ami jó szélben egy óra, utána el kell jutni a kikötőig ahol a nagy létszám miatt garantált a várakozás, erre bő fél órát számolhatok plusz az apró. Testvérek között is nettó két óra fagyoskodás vár rám mire elvergődök a zuhanyzóig és addigra az említett bojlerből az utolsó csepp melegvizet is kifacsarják a cimboráim. Ahogy tegnap.
Jól mutatna az eredménylistán az utolsó futamon begyűjtött helyezés /ha nem jön közbe semmi/ de azzal max három napig lehet büszkélkedni, a megfázás amit ehhez csomagban kapok pedig alsó hangon is egy hétre C vágányra tesz. Nem kell ezen többet matekozni.
Forró! vízben lezuhanyoztam, megcsináltam az összefoglalót, segítettem akinek amiben tudtam majd elköszöntünk egymástól és a biztonság kedvéért kicsit a tótól is. "Még sokszor találkozzunk így" -hangzott az egyik szerb barátunk szájából és ennél jobbat, többet nem kívánhatott volna. Se nekem, se magának.

Idézet: Kasza Béla: Nem oltár

Adjátok vissza a szeleinket, és a Prevital ahogy még nem láttad

Addig kritizáltam a Velencei-tavi szelet amíg egy jóízű Balatoni vitorlázás reményében Gyuri barátommal célba vettük a Fűzfő Marinát, hogy majd ott, a nagybetűs Balcsi egyenletes szelében inasba rakunk mindenkit akit utunkba vezényel a balsors. Kishíja hogy szóról-szóra így lett, pontosabban a remek vitorlázás összejött és az bőven elég.
A beígért hármas szelet hiába kerestük, bokros teendői máshova szólították így csak látogatóba ugrott be olykor-olykor na de kalózban vitorlázni kettesben is pazar, főleg ha jó a társaság. Már most leszögezem hogy ne számítsatok nagy sztorira. Elmentünk Alsóörsig, ahol már jártam a nyáron meg vissza, többnyire mindkét irányba spinakkerrel. Félúton az egyik szélfordulónál lusták voltunk nem éreztük szükségszerűnek az irány tartása mellett leszedni a "golyót" inkább a kormánnyal korrigáltam egészen addig amíg fordultunk közel száznyolcvan fokot, természetesen végig hátszélben. Barátaim itthon vagyok, mintha el se jöttem volna Agárdról. Tisztára amikor az ember lecseréli az asszonyt és pár hónap után világosodik meg, hogy közel ugyanazt kapta csak más csomagolásban.
Ezzel együtt marha jó volt és ki nem hagytam volna a képet ami egyetlen valamirevaló vitorlázó facebook posztjából sem hiányozhat. A naplementét képzeljétek a horizontra.

Hát, szélben csordogálunk

Még csak szeptembert írunk ugyan, de szerencsésnek mondhatom magam e Balatoni kanyar miatt különös tekintettel az engem ért változásokra, egész pontosan a hónapok óta tartó pillanatnyi útkeresésemre. Az átláthatóság érdekében kénytelen vagyok a kályhától elkezdeni de itt és most leteszem nektek a nagyesküt: amennyire lehetséges rövidre fogom a sztorit. A térdműtétből felépülve egy új munkahelynek köszönhetően nagy változások történtek az életemben, de nem akarok túlzásba esni maradjunk annyiban, hogy a hétköznapjaimban de ez szó szerint értendő. Családi vállalkozásba fogtunk ahol csak a hétvége szabad -rendre az öreg Matuska mondata jut eszembe: "Nem a kápitálizmusba élünk, hogy a dolgozónak dolgozni is kelljen" hát de- ám az se mindig és/vagy teljesen tehát innentől a háromnapos Balatoni versenyek, előtte legalább egy edzőnappal kilőve. Agárdi kétnapos jöhetne szóba de kevés esélyt látok mindkét napra, ráadásul edzésre se tudok annyi időt szakítani amennyit megkíván a történet. Ha láttátok egyik-másik filmemet az eladtadahajót kérdést fel sem teszitek, amivel nincs baj csak a mezőny folyamatosan fejlődik -főleg technikai szinten- én meg lassan de annál biztosabban maradok le tőlük amire a tavalyi szezon a legjobb példa. Egyik állandó riválisom Zoli barátom, akit tavasszal a Balcsin cipóra vertem -meg Agárdon is egész évben- őszre szerzett egy jobb hajót, árbócot, vitorlát és a bajnokságon képtelen voltam utolérni. Akkor határoztam a profibb cuccról aminek alapfeltétele a régi eladása de egyelőre nem jelentkezett a leendő tulaj. Ami miatt kár lenne keseregni, mert nem tudom mi értelme beruházni a drága holmiba ha versenyt legjobb esetben is csak a partról látok, amire meg most használom a dingit arra ennél jobb nem kell. Persze az élet nem állt meg, abban a pillanatban ahogy eljutok a tóhoz már ülök is a gépsárkányba de a normálszeles napok behatárolják a mondanivalót. Nincs nő nincs sírás, ami vitorlásul annyit tesz, nincs verseny nincs versenybeszámoló.
Normálszelest írtam az előbb, ugyanis tavainkon a sportos szél és a pusztító vihar kialakulásának lehetősége az előrejelzést készítők szerint kéz a kézben járnak. Ebből következik, hogy a négyes-ötös szelet kurvaélet hogy megyéket elsöprő tornádó kíséri minden alkalommal amitől a yardok másodfokban a motoros kísérő nélküli kishajókat kizavarják a partra. Igen, én is tudom mi a szabály csak hát Agárdon eddig nem ehhez voltunk szokva. Viszont mióta egy ukrán majom hajóvezetést színlelve aktív telefonbuzerálás közepette lemészárolt huszonhét embert a Dunán, azóta minden szinten bekeményít a hatóság, mi meg nézegethetjük a príma szélben vágtató szörfösöket, a partról. Mert a szörfös nem fulladhat bele a tóba, szemben a kishajóssal.
De miért kell beleokoskodni mindenbe? Ha földelés nélküli dugaljat használok sérült szigetelésű vezetékkel a kerti medencénél bokáig vízben akkor az állam kiküld valakit a helyi rendőrörsről és némi ejnyebejnye mellet kicseréltetik velem a balesetveszélyes kábelt? Ha az ócska nyeklő-nyakló létrámon mászok fel a tetőre, azonnal rámrontanak és vetetnek egy újat? Ha bénán bakolom fel a kocsit olajcserénél jönnek és kicserélik a fatuskókat szabványos 2T teherbírású bakokra? Ha hülye vagyok és elhiszem hogy ötös szélben tudok a legjobban vitorlázni, aztán mégse így lesz és a parti kövekről kell összesöprögetni a hajóm darabjait miért zavar ez bárkit? Vagy ha a saját marhaságom miatt feldobom a pacskert nem mindegy, hogy a medence mellett, a kocsi alatt vagy a Velencei-tóban csinálom? Miért kell felnőtt embereknek a kezét fogni vitorlázás közben ha az erdőben favágáskor nem rendelnek mellém senkit. A KSH adatai szerint átlagban háromszázhatvan ember hal meg naponta Magyarországon és ha nem közeli hozzátartozóról, színészről, ismert énekesről, celebről van szó nem is tudunk róluk. Persze egyszeri parasztként is be lehet kerülni a médiába valami látványos autó/motorbalesettel, végzetes kimenetelű viharban vitorlázással meg bármivel amin a felelősöket keresve szeret csámcsogni a sajtó. Mély együttérzéssel vegyes felháborodást színlelve lehoznak valami cikket, a nép rákattint, az újságíró indexe megugrik, a beérkezett utalásból ki lehet pengetni az Octavia havi törlesztőjét és jöhet a következő riport Kulcsár Edina fenekéről. Szóval ne áltassuk magunkat, hogy bármelyiküket érdekli is a dolog.
És ezért vették el tőlünk a príma szeleket, pedig a felelős nem a vízirendőr aki nem fogta a kezem, vagy apukám aki nem tiltotta meg hogy kimenjek, netán a helyi polgármester aki nem rakott ki táblákat a hülyéknek méterenként hanem én a barom mert elhiszem magamról amit senki nem hisz el rólam. Jó, tudom bármilyen technikai probléma beüthet a vízen amit végzetessé tehet egy hirtelen lecsapó vihar, emellett nekem is első dolgom egy bajbajutott embernek segíteni de a lényeget gondolom értitek.
Innen elég nehéz összekötő szöveget komponálni a Balatoni Boat Showra úgyhogy meg se próbálom. A lényeg, hogy rám is hatott a "Budapesttől egy órányira" marketingduma ami úgy is lett, sőt a Hungexpora se érek ki hamarabb és ez mégiscsak a Balcsi. A szuzukis hostessek szegények a szokásos unott pofát hozták, látszik hogy ez nem az ő világuk de az új Jimny rohadt jól mutat a töméntelen hajó mellett (is) és minden csorbát kiköszörül. Azt mondanám, hogy ugyanazok állítanak ki mint Pesten -pár éve nem voltam tehát ez nem mérvadó- de ebbe a kikötői selyempapírba csomagolva jobban eladható a történet és ha meguntuk a kiállítói hajókat még mindig van pár száz amiben gyönyörködhet az ember. Sőt a vízen ringatózó hajóra lépve még a vásárlási kedv is hamarabb megjöhet mint egy felbakolt gépsárkánynál. Felsorolásba bele se kezdek, az Amatőr Hajóépítők fa kenuja különböző színű és mintájú fa berakásokkal hatalmasat ütött de az igazi gyomrost a kiállítói pavilonok mögött "megbújó" Prevital adta. Láthattuk a tévében, a neten sőt talán még nyomtatott sajtóban is de így a parton, közvetlen közelről most volt szerencsém először. Impozáns? Látványos? Pazar? Bámulatos? A fenéket, kurva nagy és rohadt jól néz ki! A méreteivel itt a szárazföldön nem is tud mit kezdeni az ember, ettől függetlenül nekirugaszkodok egy képes beszámolónak erről a csónakról.

Csak az arányok miatt csináltam ezt a hátizsákos képet. Farki, ha hétfőn felfedeztek ott egy karcolást eskü' nem én voltam!

A leekocsi sínjétől dobtam egy hátast. Mérőszalag híján leléptem, hat méter. Mint egy finn árbóc.

A bumon figyel egy táblázat, ha pont ilyen hajód van érdemes felírni az értékeket.

Stágolás.

Diszkosz nagyságú csiga az orrsudáron. Igen, a távolban az a hajó árbóca.

Józsikám, az orrsudarat lefelé is meg kéne húzatni. Van valami ötleted? Van.

Csörlő. Nem nagyobb mint egy malterosvödör, bár annál jobban néz ki.

Erre nem tudtam rájönni mi lehet, pedig még a csavarokat is meglazítottam.

Amitől kicsit hátradőlt az árbóc. Asszem ideje indulni...

                                     
A rácsos linzer adhatta az ötletet.

Életed filmje és a hajó amit délutánra terveztek

No. Közel egy hónapnyi aranyat érő eső és a végtelennek tűnő májusi ősszel karba öltött hosszas nyűglődés után júniusban végre nyakunkba szakadt a nyár. Megérdemeljük, megszenvedtünk érte és azóta miatta is szenvedhetünk, de legalább lehet vitorlázni. 
Jelen pillanatban próbálom visszaerősíteni a lábam, ha ennek egy napon a végére érek akkor következhet a finnes izomzat felépítése a nulláról és csak eztán jöhet szóba bárminemű versenyzés. Egyébként remekül elvagyok. Rendkívüli módon élvezem a "sima" vitorlázást, egyedül az erősszeles vágtázások, az edzések-versenyek utáni fáradtság és az itthoni aligbírokkiszállniakocsiból érzést hiányolom. De azt rohadtul. Amúgyba istenit jövök-megyek a nekem való hármas szélben, sőt a Nemzetközi hétről készült beszámolómat is a gépsárkányból készítettem és biztosan nem látszik a filmből, de elég fárasztó volt. Rohanni a többiek után/elé, úgy megtartani hajót hogy a meder alján landoló technikát ne kelljen a csónakból siratni és lehetőleg látszódjon/hallatszódjon is valami. És a legfontosabb, egy csomót menni kreuzba, manőverezni ide-oda a többiek zavarása nélkül, tisztára mintha én is versenyeztem volna pedig csak egy ellenfelem volt, az idő. De hát, ilyen ez a filmipar.
Szóval gyönyörködöm a táj adta szépségekben és szokás szerint nagyokat töprengek. Egyre másra születnek a szebbnél jobb gondolatok amik lassan de annál biztosabban tűnnek el a szürkeállományból, hogy estére mire ölembe veszem a gépet csak nagy nehézségek árán idézzem fel az emlékeket. Persze azok nélkül is csodás ez az egész, csak nehezen tudom megosztani veletek de legalább van időm efféle marhaságokkal foglalkozni.

Mit látsz a képen?

1. Beült a paraszt a hajóba, ment egy kört és akkor mi van?!?
2. Önfeledt, cél nélküli hajókázás a Velencei tavon.
3. A kettő együtt, de biztos jön valami csavar mert itt szokott.
Helyes válasz a hármas. A tét nélküli, mondjuk úgy szabadidős vitorlázás hátrányai megegyeznek az előnyeivel amire fentebb ki is tértem viszont a szépségei eleddig nem kerültek szóba, ideje annak is keríteni pár sort. Van idő kísérletezgetni, filmezni és arra amit a képen láttok. Kevés olyan bejegyzéssel találkoztatok amiben nem említettem legalább egyszer a "trükkös" Agárdi szelet, jobbára negatív szövegkörnyezetben és aki nem járt a Velencei-tavon talán fenntartásokkal kezeli, túlzó, erőltetett hisztinek tartja a nyünyögésemet, de most, Kedves Olvasó jöjjenek a száraz tények már amennyiben egy vizes sportnál beszélhetünk ilyenről. Ez ugyanaz a múltkori app amit most az Agárdi hajóállomásnál indítottam el, ahová a csónakot tettem ott fordultam vissza egy nagyobb nádsziget miatt és visszacsorogtam a parton. Pöpec hármas szélben ami ráadásul északkeletről szállította az üzemanyagot. És mi a csavar? Hát az Apukém, hogy indulástól visszafordulásig negyedszélben hajtottam a dingit. Nem állítottam a vitorlán tartva az északi partot hanem kizárólag a széljelzőhöz igazítottam a hajót, hogy folyamatosan negyedszeles állásban legyen és ezt a leginkább grafikonra emlékeztető vonalat firkantottam a tóra. Helyenként úgy éreztem visszakreuzolok a kikötőbe és a Porthole féle Kwindoo körkapcsolást is simán megcsinálom itt a tollfosztóban, igaz egy cseppet más értelemben. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindezt nem ám a hírhedt déli szélben hanem kifújt egyenletes északnyugatiban hoztam össze. Tehát mi a tanulság? Ne oszd az ész annak aki Agárdról jött.
Aztán ahogy napok váltogatták egymást szépen kezdtem magamra találni és végre összejött egy igazi, amolyan ereszd el a hajam hasítás amibe csak félve mertem belevágni de olyat tolt a lelkemen hogy még másnap reggel is a hatása alatt voltam.
Tizenhárom csomós alapokkal fenyegetőzött a Windfinder amit a szél úriember módjára be is tartott és igaz, hogy tavaly ilyen értékek alatt el se indultam a tóra de most idén van és a majrémérő szaporábban villog mint a másodfokot jelző parti fények. Menni vagy nem menni, az itt a kérdés. A drótkötelek még nem fütyülnek de a bénán hagyott felhúzókötelek ütemes, agresszív csapkodása megremegteti az amúgy sem acélos lábakat. Megállapodok magammal a jól bevált félszelezésben, ahhoz talán mind az eszem mind az erőnlétem megfelelő. Aztán néhány kanyar után a bátorsággal karöltve visszatért belém az élet és vigyorgó fejjel lógtam a hajó oldalán, a hátszeles, raumos résznél meg siklásba jött a gépsárkány ami ugye istenkirály.

"Ne nézz vissza már." Ja,de.

El se hittem, hogy így visszaerősödtem. A fordulásokról egyelőre annyit, hogy voltak, halzoltam is talán ötször a két óra alatt de igazából kit érdekel? Rohadt jót mentem a szörfösöktől hemzsegő tavon és a hazatérés gondolatától vezérelve többször is célba vettem a kikötőt, de egyszerűen nem bírtam rávenni magam. Ott még lehetek eleget de ezt sehol máshol, semmi másban nem kapom meg. Persze az indulás is elérkezett, de én ilyen tempóban még soha nem vánszorogtam haza. Nem mintha otthon rossz lenne, csak onnantól az esti házkörüli teendők elviszik a fejemet én meg minél tovább szerettem volna ízlelgetni a hajó, a szél és a szabadság adta felszabadult boldogságot. Ráérősen, a parton gurultam végig hogy legyen időm elbúcsúzni a tótól és a legutolsó pillanatban hajtottam fel a pályára ahol -ha lehet ilyet mondani- kényelmes százhússzal krúzoltam haza az esti szürkületben. Hát ez hiányzott basszus! Normál szélviszonyok között is isten ajándéka minden finn dingiben töltött perc de tíz csomó fölött már más a mókafaktor.

A finn délutáni hajó. /Bf/ Négy után a legfaszább

Na de mit érne az egész beszámoló egy olyan statisztika nélkül, ahol még a sebesség is látszik?

Tíz csomó. Nem is rossz egy rehabostól

Ezek után csoda, ha ráizgultam az ilyen napokra? Összejött tizenkét csomós sebesség is a tisztáson, hatos befújásokban amit mondjuk nem sírok vissza, de hősiesen helyt álltam. A manőverek továbbra is siralmasak, de pillanatnyilag teszek rá, csinálhatom még elégszer mindegyiket. Most "csak" jól akarom érezni magam.
Marha régen volt talán egy viszkireklám ezzel a szöveggel: "Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje érdemes legyen végignézni" és legyünk őszinték, nincs az az intelligens mosópor, potencianövelő, esetleg sör reklám amiben ezt a dumát azóta is túllépte volna bárki a marketingosztályról. Legalább annyira lehetetlen mint magát a szlogent tartani, de ezekkel a kanyarokkal, néha egy finom pohár borral az ember megteszi amit a lehetőségei engednek, és ha az egészet talán mégsem érdemes végigülni, azért remélem az ilyen délutánokból pár perc benne lesz.

Mankótól a sámliig, sámlitól a kikötőig, kikötőből a tisztásig

Márciusban azzal búcsúztam el, hogy felújítottam a hajómat, felújíttatom a térdemet és azután meglátjuk mit hoz az élet. A tervben egy /pontosabban kettő/ jó térd és egy, a mostaninál profibb hajó szerepelt amiből az első, egyben fontosabb megvalósulni látszik, a második pedig várat magára de ahogy mondják, nem szar ez hogy elkapkodjuk. Mellesleg a gépsárkány tuningolásában az esztétika és a lelkiismeretesség ugyanakkora szerephez jutott, hiszen ha nem talál új gazdára a méz áru akkor se egy bontószökevénnyel hasítsam a vizet. Nos a hasítás mostanáig váratott magára ugyanis a teljes felépülésemnek most kezdek a végére érni és anélkül, hogy részletekbe menően untatnálak benneteket annyit elmondok, sok minden került más megvilágításba. Például marha jó dolog mankó nélkül járni, lépcsőzni, behajlított lábbal leülni, a sarki közértbe már sántikálás nélkül elmenni, éjszakát fájdalom nélkül átaludni. Önállóan fürdeni mert igaz, hogy csábítóan hangzik amikor fehérnép mosdatja a férfiembert de bizony van az az élethelyzet amikor vajmi kevés örömet tartogat. És biztos én vagyok a hülye, de megint azok a hétköznapi dolgok értékelődtek fel a szememben amik mellett nap mint nap elmegyünk, már ha képesek vagyunk menni. Mert állhat hajód a kikötőben vagy nyolcvangurigás sportkocsid a kertben, ha segítség nélkül még a gatyádat se tudod felvenni akkor az egész annyit ér mint nagypapának, bocs sugar daddynek a ripiropi huszonéves spinéje. Nézegetheted, birtokolhatod, meg is tapogathatod de igazából pont te nem fogod használni.
Egy hónap után kapott lendületet a javulásom, sorra döntöttem meg a két-három nappal azelőtti rekordjaimat - persze gyógytornában- és a lábam se volt már vékony mint a bowden de a fő cél még váratott magára. Ez pedig nem más mint a sámli. Ezen ülve hamuzom a kályhát, készítem be a tüzelőt és első olvasatra semmi köze a vitorlázáshoz, de még másodikra se viszont az üléspozíció megegyezik a finn dingijével. Bíztató jelek azért voltak. Az Atom Kupáról készült beszámolómat egy motorosból vettem fel és kimondottan jól viseltem, a vitorlást is odébb tudtam húzni a kertben de csak akkor leszek birtokon belül ha a sámlira minden nehézség és fájdalom nélkül képes leszek leülni, sőt ugyanezt visszafelé is produkálni tudom.

A vágy titokzatos tárgya

Láss csodát, ez a nap is elérkezett ahonnan már csak egy lépés volt a tollfosztó, de az szó szerint. Igaz, a házi őrizetem végére értem viszont a csónakba szállással is illene megbirkóznom hiszen a part fix, a hajó meg még ott se mindig szóval a láb kisebb-nagyobb csavarodásával, tekeredésével is ajánlatos számolni. Szembenéztem a rövidtávú hátrányokkal a hosszútávú előnyök érdekében így jobb híján ráerősítettem a gyaloglásra, a szobabringára és a teraszon ücsörögve fájó szívvel bámultam állandó széljelzőmet az ötszáz méterre magasodó nyárfák lombját, hogy a rohadt életbe, már megint milyen finom szél fúj.
És amikor nem bírtam tovább nekiugrottam a gépsárkánynak. Első körben felkutattam a deklifedeleket, bekötöttem a sottkötelet, visszaraktam a kistáskámat és igen, helyére pattintottam az árbócpozícionáló konzolt amire több mint egy éve nem volt érkezésem. Jahh kérlek alássan, ilyen hajtós ez a versenysport.

Középpontban figyel a cucc, de ez a kék mindent überel

Nem biztos, hogy első látásra feltűnik de az a sötétben megcsillanó bizbasz nem más mint a hányatott sorsú ám szakszerűen feljavított hurkám. Ezért lőttem egy közelit is mert úgy szemetgyönyörködtetőbb. 

Esküszöm ez az utolsó kép a róla

Valamikor tavaly fújtam fel, azóta is faszányosan tartja a levegőt. Ez van gyerekek, mesterembert nem a kutya szarta. És ha már így összeállt a dingi, ideje meglátogatni természetes közegét a vízpartot. Hétvégén persze, amikor találok néhány jóhiszemű sporit akik leimádkozzák helyettem a futóról mert arra még nem állok készen. 

Mellesleg a kikötő tavaly megkezdett teljeskörű felújítása kimerült a mederkotrásban és a kishajós pontonok autentikus állapotban való visszarakásában. Szóval ugyanaz a helyenként málladozó beton és korhadt deszka alkotta idilli kép fogadja a látogatókat mint eddig, de igazából tök mindegy. Az újak örülnek ha jut nekik hely, a régiek meg ezt nézik évek-évtizedek óta. Az ok prózai, ám mégis a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar vagy csehszlovák vígjátékait idézi: az erre szánt pénz elfogyott. Hja barátaim, ebben nőttem fel én lennék a hülye ha csodálkoznék rajta.
Na de visszakanyarodva a fő csapásirányhoz összeraktam a gépsárkányt amivel eleinte szívtam egy kicsit, ugyanis az árbóckockám túl passzentosan illeszkedett az árbóchoz és üveglap híján sniccerrel faragtam be a helyére. Harmadszorra sikerült eltalálnom a méretet, tököltem még egy sort az apróságokkal és el is ment a délelőtt. A déli szél kettes négyes között dolgozott és igen engedtem a kísértésnek, igaz segítséggel. Belöktük a hajót, nagy keservesen beszálltam, boldogan mentem egy bő órát és még keservesebben kiszálltam. Barátaim, azért ez rohadtul jó dolog és igaz, hogy Agárdon a déli szél inkább büntetés mint szél de ennyi kihagyás után még így is pazar volt. A manővereket minimalizáltam, lógás és társai alapból kizárva és ha a turiszt módot ki lehet váltani mondjuk nyuggerturiszt vitorlázással akkor most megtettem, és nincs azzal semmi baj, ideje barátkozni a helyzettel.
Persze mindenért meg kell fizetni és hogy tudjam hol a helyem az életben kikötéskor úgy odavertem a hajót, hogy legközelebb javítószettel indulok "vitorlázni". Az egész napot, pontosabban minden napomat a térdem gyógyulásának vetem alá, kimért lépések, óvatos mozdulatok, semmi emelés, célirányos terhelés ahogy ez most is történt, ennek köszönhetően problémamentesen telt a nap egészen a kikötésig. Itt a nagy óvatoskodásban addig tököltem amíg a szél fordult egy szerény hatvan-hetven fokot - amire Agárdon egyébként se kell sokat várni- és a betonmólót semmi sem menthette meg az ütközéstől. Kész szerencse, hogy nem újították fel.

Méghogy ez sérülés? Látnátok a mólót....

Sokat agyaltam mi értelme volt házhoz menni a pofonért, a bénázásokkal meg ezzel a koccal és a következő hét péntekén meg is kaptam a választ. Ekkor mentem le kijavítani a gépsárkányt és olyat vitorláztam, hogy ihaj. Na de előbb a meló, szóval műgyanta, festék, edző, higító, szerszámok mind bekészítve, felcsiszolom a decket és mikor lefeszegetem a műgyanta fedelét, látom hogy bedöglött az anyag. Hát ja, ha nincs az embernek annyi esze, hogy otthon megnézze akkor irány a helyi barkácsbolt ahol nem csak úgy műgyantát árulnak, hanem egyenesen hajójavító készletet!

Nagy segítség a kis vödörben

Csiszolópapír, műgyanta és egy terjedelmes üvegszövet a csomag tartalma, épp csak a nélkülözhetetlen lejárt plasztikkártyát nem adták hozzá, de anélkül meg úgyse megyek sehova. Ez ugye gyorsan köt, jöhet a festés ahogy a múltkor. Szerencsére ebben az isteni napsütésben, huszonfokban az is gyorsan dolgozik, de nem eléggé ráadásul északi szél fúj amit hülye lennék kihagyni szóval ahogy a felülete megszáradt indultam is a tisztásra, megkeresni a festék számára legideálisabb körülményeket. Amúgy ilyen lett, ezt már kikötés után fotóztam, azért látszanak a rászáradt vízcseppek.

Mostantól a "déli" sólya felejtős

Szóval egyedül belöktem a csónakot és igen, megszenvedtem a bumkihúzóval, szívtam a széljelzővel, meggyűlt a bajom a kormánnyal -nem félreérteni- és az űberbéna manőverek is a korai tanulóidőszakomat idézték, de őszintén, kit érdekel? Sergettünk mint az állat a hármas néha négyes szélben ami annyira egy irányból fújt, hogy minden tisztességes tavon megállná a helyét, itt a Velencein meg egyenesen ajándék. Be a nádszigetek közé, át a tisztáson, ki a parthoz ráadásul háromszor még halzoltam is, minden marha jó, olyannyira hogy bármiben ülnék fülig érne a szám, de persze a finn dingiben ér leginkább fülig.
Az már csak hab a tortán Kedves Olvasóim, hogy új alkalmazást találtam, ami végre nem bringás hanem hajós és biztos vagyok benne, hogy hiányoltátok a statisztikáimat úgyhogy a Kwindoo segítségével most megkönyörülök rajtatok.

A nádszigetekről lövése sincs de

azonkívül mindent tud és jegyez

Hoppácska, hol repesztettem a leggyorsabban, merre jártam, mettől-meddig voltam kint, mennyi lett az átlagsebességem? Kwindoo megmondja ráadásul bármire gyanakodnának otthon: Drágám, nézd csak, én vitorlázni voltam. Már ha nem mást mondtunk induláskor. Mellesleg a kettő közül ez a tracking verzió, a liveview -n pedig az aktuálisan zajló verseny(ek) hajóit láthatjuk. 

Ugyanez számokkal is megy

Május van. Három napot már vitorláztam, amit egy hónappal ezelőtt nem hittem volna el senkinek és amiért a Dokibácsi biztos beírna egy feketepontot. Viszont nem sok maradt ki a szezonból és csatlakozott a tízedik követő. A versenyzés -legalábbis a finn dingiben- őszig vagy akár erre az évre kilőve, de csak úgy öncélúan menni bele a vakvilágba is nagyon zsír. Mondhatnék-e mást amikor a gépsárkányból ez a látvány tárul elém minden alkalommal?

A sok sallang mellé csináltam egy normális képet is

Harc a celsiusokkal, Mekk Elek ezermester, és a két hét szívás utáni gyönyör

Első fejezet. Azoknak, akiknek lövésük sincs Mekkről. Ez egy esti mesesorozat volt a tévében, egészen pontosan bábfilm ami a mesekészítés palettáján a legmelósabb. Textilből, parafából, kartonból, hurkapálcából, színes lapokból meg ezer mindenből készítettek figurákat, épületeket, díszletet és hátteret ahol a cselekmény játszódik. A szereplőkön mozdítottak egy keveset, kamerával felvették, megint mozdítottak, megint felvették. Ne is próbáljuk megsaccolni hogy nettó öt perc mesében hány munkaóra lehetett.
Második fejezet. Azoknak, akiknek már dereng valami a múltból vagy legalábbis elolvasták az első fejezetet. Mekk Elek ezermester a főszereplő aki konkrétan kecske, káposztában kéri a bérezést és a mese írójának köszönhetően lehetőleg e betűs szavakat használ. A falubéli állatok ügyes-bajos gondjain próbál segíteni inkább kevesebb mint több sikerrel, a fizetséget élelmes magyar vállalkozó módjára általában előre kéri. A sikertelen, burleszkbe illő kísérletezések végén az ügyfelek hazáig kergetik és a házán díszelgő számtalan cégér közül leverik az épp aktuális baklövéshez kapcsolódót.
Harmadik fejezet. Azoknak, akik csípőből vágják az egész sztorit, az anyatejjel szívták magukba a főhős kalandjait csak épp a záró epizódot fedi homály, vagy legalább elolvasták az első két fejezetet. Az utolsó részre szinte kivétel nélkül eltűntek a cégérek, jelen esetben a tehén rendel nála új ruhát, foltokkal. A végeredményt faluszerte elismerő pillantások és dicsérő szavak övezik. Az osztatlan sikert besöprő Mekk Mester zárómondata valahogy így hangzott: "Most már elárulhatom nektek, hogy a szabómesterség az egyetlen amihez értek."
Az idei január a tél jegyében telt ami az adott évszakban előfordul viszont hozott némi kényszerszünetet a felújításban még szerencse, hogy decemberben megcsináltam a jóidős munkákat. Persze azért nem tétlenkedtem. Kölcsönkértem egy pincét, megvettem a festéket a csúszásgátló szalaggal, lapokkal együtt és gyűjtögettem az infót a spéci munkához.
A pincét Laci barátomtól szereztem akit ti, Kedves Olvasók Iboly építése óta, én pedig negyvenöt éve ismerek amitől így leírva bántóan öregnek érzem magam, maradjunk inkább annyiban hogy régi jó cimborám.
Szóval nem kell elhagynom fatornyos falumat a festéshez ellenben annyi nehezítést azért tartogatott az élet, hogy a pincében nincs fűtés, de ugye ajándék pincének ne nézd a .. izé, mindegy januárban ne válogass ez a lényeg. Nem is válogattam, viszont az esztendő első hónapja nem hozott eredményt, a helyszínen tettenérhető kilenc fokot tizenháromnál többre az istennek se sikerült feltornázni. Húszat javasolnak a festéshez amit ugyan az üzletben lealkudtam tizenhétre, de tizenháromban nem kezdek el kísérletezni a kétséges kötési idővel meg a bizonytalan kimenetelű felülettel. Így lassacskán februárra lapoztuk át a naptárat és tizedikére valahonnan előkerült még egy fok, ami továbbra is kevés a boldogsághoz de táptalajt adott a reménynek. Ebben a nagy reménykedésben ránk köszöntött a március de a februári tavasz farvizén a higanyszál már nem lopta tovább a távolságot a skála húszas száma felé, én meg nem tudtam tovább várni ezért beerősítettem két sziesztával és nekiugrottam a melónak.
A festékek párharcából egy, az ismeretlenség homályából előtörő harmadik versenyző került ki győztesként amit a műgyantafüggők terápiás központjában a v+3b /nem belépési jelszó, cégnév/ üzletében ajánlottak és állítólag tudja amit a drágább cuccok. No, bízzunk benne, hogy így van bár az m-zárolt konzervet és a permetszert idéző csomagolásból egyelőre annyi jön le, a gyártót hidegen hagyja a korunk piacát alapjaiban meghatározó dizájn és marketing. Akit e sorok hatására elfog a vásárlási láz az a helyszínen keresse a méz árut ugyanis a webshopban nem szerepel. 

Festék, edző, higító. A hajófestők szentháromsága

Igen, első ránézésre komikusan hat a trió viszont faszányosan ki van mérve az adott mennyiséghez való edző és a maximálisan használható higító. Két színben pompázó finn dingit álmodtam a tajtékzó habokra és hosszas mérlegelést követően a fehér mellé az 5017-es kékre esett a választásom. A bikolor festés méginkább nehezített az amúgy sem rózsás helyzetemen ugyanis nem arról volt szó, hogy egy alapos takarítás, előkészítés után legurítom a hajót oszt szevasz, hanem az első szín száradása után maszkolás, ezután jöhet a másik szín és ha mindkettő elsőre takar, na meg a száradós napot szinkronba hozom a munkanappal akkor testvérek között is négy-öt napban áll meg a művelet. Elméletben. Nézzük miért tartott két hétig. 
Kitakarítottam a gépsárkányt és a festés előtt, már a helyszínen áttöröltem acetonnal mer' azt mondták. Azt is a lelkemre kötötték, hogy ne műkörmös boltban vegyem mer' az nem olyan. Ám legyen.

Figyelem, csak az jöjjön aki bírja, aki tudja hogy végigcsinálja

Hát nem csodálom, hogy nem ezt használják a körmösök. Olyan gyilkos szaga van, hogy azt hittem magam mellé ülök pedig éppen csak elkezdtem simogatni a finn dingit. Két litert vettem, hátha elég lesz a hajóhoz ehhez képest két-három decinél nem fogyott több. Pont annyi amennyivel meg lehet indítani egy szombat estét. A simizés után érdemes valami marha tiszta, zsírmentes ruhával áttörölni mert első alkalommal apró morzsalékok keletkeznek a felszínen -gyanítom még a csiszolás miatt- amit kár lenne a festék alá bedolgozni. Ezután kimaszkoltam a ventilt, a leekocsi sínjét meg amibe középtájon beleakadtam. A festéket eleinte csak módjával higítottam ugyanis még az edzővel is olyan vékony volt, hogy nem mertem megkockáztatni de mint utólag kiderült van az a helyzet amikor pont erre van szükség. Aki még nem használt ilyen cuccot, ahogy mostanáig én sem annak ha nem is életmentő de mindenképp idegkímélő infó, hogy a felvitt festék másodperceken belül elkezd buborékosodni, ami csak folyamatos hengerezéssel tüntethető el. Ezt szinte az anyag meghúzásáig érdemes csinálni egész pontosan amíg a kívánt felületi simaságot el nem érjük és bármilyen meglepően is hangzik, bátran lehet -sőt kell- használni a higítót. Fehérrel indítottam fejemben a hetek alatt agyongondolt dizájnnal ám az élet adta ki a végleges mintát mert a negyedkiló festék több mint amit el tudtam dolgozni. A bekevert műgyantás cuccok eltarthatósága vetekszik a napon felejtett párizsis szendvicsével szóval választhattam, hogy vagy kikenem a gépsárkány alját is -értsd taposót- fehérre vagy kidobom a plusz festéket a bánatba. Szerintetek kidobtam? 

Ez csak a kezdet de a racingos desingt már most kiadja

A két sziesztával simán összejött a várva várt húsz fok viszont a gázfűtésnek és a festéknek köszönhetően a pince levegője csak nyomokban tartalmazott oxigént a szellőztetés pedig -meleg levegő ki, hideg levegő be- számomra nem volt opció. Elpilledve, nyomasztó fejfájástól küszködve zártam minden festegetős délelőttöt. Következő napon rátettem még egy réteget a fehérre és a száradást követően, azaz másnap reggel kimaszkoltam a kimaszkolni valót és jöhetett a főfogás, az ötventizenhetes kék.

5017 de nyugodtan hívhatnák Nogaro Blue-nak

Minek szerénykedjek, bitangul néz ki de elsőre nem hozta a kívánt felületet úgyhogy még két napon csiszolás majd festés következett na meg a végére egy kis természetes fény. Ugyanis a pince ledes világítása mellett kész kudarc volt a munka. A porszemnyi hibák irdatlan szirteknek, az apró megfolyások kövült lávafolyamnak, a csiszolások nyomai ilyesztő krátereknek tűntek ami azért is aggasztott mert a végeredménynek hoznia kellene amit egy közepes tudású autófényező kendácsol össze a kert végében álló, nejlonnal bélelt sufniban. Így csökkenő lelkesedéssel ugyan, de nekiugrottam a hajónak majd kimentettem a gépsárkányt a pince hülye világításából és nézzétek mit hoztam ki az alsópolcos áruból.

A cápa kitolta az orrát

És most, hogy megszáradtak a rétegek végre kicsomagoltuk a hajót. Igen csomagoltuk mert Laci barátomat aki jóhiszeműen felajánlotta a pincéjét gátlástalanul befogtam a munkába. Kezdetnek a maszkolószalagok eltávolításával bíztam meg, amit ha nem ront el akkor más fontos feladatokra is méltónak találtatik. Szerencsétlen balek, nem tudott hibázni.

Firga bácsi mint maszkmester, háttérben a motorosa

A kiülőpárnát nyugdíjaztam viszont, hogy ne csússzon a deck meg a cipő is tapadjon valamihez rücsis felületet kellett varázsolni a gépsárkányra. Az amatőr hajóépítők oldalán több tanáccsal is elláttak de sajnos nem jutott idő a próbára, vakon meg az idő rövidsége miatt nem mertem beleugrani. Így maradt a bolti rücsi -by Kovox- azaz öntapadós szalag illetve lapok, ezek kerültek a deckre meg a taposóra. A munkateret feketével, a kiülőt stílusosan víztisztával pimpeltem.

Csúszásveszély elhárítva

A klemmeket meg az összes szirszart ami csavarral csatlakozik, profi hajóépítőket idézve kinyomtam sziloplaszttal és már csak a desszert volt hátra. Korlátozott darabszámú rozsdamentes alátétek, anyák felhelyezése kitekert kézzel a sűrű semmiben csavarok után kutatva, alkalmanként instabil oldalfekvésben a hajó oldalán egyensúlyozva.

Itt figyel a sziló, de csak a fotózásig

Kis híja volt ugyan, de egy délelőtt kevés volt ehhez a csavarozós szüttyögéshez hiába élt bennem élénken a pár órás önfeledt szétszerelés emléke. Leesik, nem kap rá, ferdén kap rá, hogy is volt ez, nem férek hozzá, másik kézzel se, derekam is fáj, nagy a csavarhúzó, kicsi a csavarhúzó, hová lett a csillagkulcs, de leginkább nem kéne összebarmolni a novicsento festést. Következő napon minden kötél, csavar, csiga, kötélfogó sőt még az összes uszony is a helyére került.

Ragyogás

Felimádkoztuk a finn dingit az utifutira és elmondhatatlanul hálás vagyok a cimborámnak, de két hét után először indultam haza úgy, hogy reméltem egy darabig nem jövök a Rónai György utcába. Lehet, még Laci barátom is így volt vele. Itthon beszúrtam a szállítós árbócot meg a bumot amit aztán a nagy örömködésben elfelejtettem bekötni, de számít ez ha a deklifedeleket se találom?

Éééés a Chip Foose vándorserleg idei győztese nem más mint...

Ilyen pompázatos lett a gép és ha ehhez hozzáveszem, hogy kilencre bővült a követőtábor akkor bizony nagyon erősen indítottuk az évet. De ugye minden csoda három napig tart szóval hadd fürödjek még egy kicsit a sikerben. Volt már elég kép a gépsárkányról de nem hagyhattam ki ahogy a sólyakocsi kereke katalógusszerűen tükröződik a festésemen.

Mondtam már, hogy nem találom a deklifedeleket?

Ami a felújítást illeti célba értem és ha nem is volt mindig zökkenőmentes a produkció azért nagyon szerettem és igaz, hogy nincs a házunkon hajófelújítós cégér de ha lenne remélem ezek után nem dobná le senki egy 5. számú felszerelési jegyzékkel.
Most pedig egy kényszerű ám remélhetőleg rövid szünet következik mert a szezont vitorlázás és versenybeszámolók helyett térdműtéttel kezdem. A következő bejegyzésre több nyitott kérdésre is szeretnék választ kapni. Ezek közül a legfontosabb, hogy mikor ülhetek hajóba legalább turiszt üzemmódban, mikor indulhatok versenyen és vajon sikerül-e lecserélni ezt a pofás gépsárkányt egy még pofásabbra?