2020. november 13., péntek

Helyzetjelentés Agárdról, és a szezonzáró kanyar

 A versenykiírás szerint szeptemberben rajtolna az ősz de az utóbbi években/évtizedekben rendre lekési, általában egy-másfél hónappal és akár igazságosnak tartjuk akár nem, eme csúszását a rendezőség sehogy sem szankcionálja. Nagyjából október-novemberre ér a rajtvonalra amit pontosan meghatározni képtelenség, viszont a legszebb évszak beköszöntésének biztos jele a ránk telepedő, nehézkesen feloszló köd ami jó esetben tizenegyre eltűnik, rossz esetben pedig jövő héten tizenegyre. Egyelőre a jobb estet van napirenden és mivel a csapatom Balatoni szezonja lezárult de vitorlázni meg marhára kéne visszatértem a gyökerekhez, azaz Agárdra. Nem mellesleg bővült a hivatalos rajongók száma így mára egy nagypályás focicsapatnyi követője van az oldalnak. 

Szóval Agárd. A kikötő felújítása töretlenül zajlik, betonvasak, zsaludeszkák, építési törmelék nehezítik a közlekedést de főleg a hajók mozgatását. Az eredmény mondjuk magáért beszél, pöpec az új betonmóló és ha egy napon elkészül, a mienk is olyan lesz mint minden "rendes" kikötő. A vízszint sajnos rendkívül alacsony, ránézésre is legalább fél méternyi hiányzik a tóból még egy három napos olyan eső után is amikor a folyóinkon árhullám vonul végig így élek a gyanúperrel, hogy ez nem véletlen valószínűleg az építkezés miatt szabályozzák, gondolom így könnyebb betonozni. Hajózni meg nehezebb. Ez már az a szint amikor a vízre bocsájtás is nehézkes. Egyesületi szállóigénk naná, hogy A Mester szájából származik: a finn egyszemélyes hajóosztály! és azontúl, hogy egyedül ülünk benne sajátos üzenete van. A finnes dacára annak, hogy közösségi ember egyedül szedi szét-rakja össze a hajóját, szállítja, teszi vízre, hárítja el az akadályokat a tó közepén és hetes befújásoknál ugyanúgy segítség nélkül tér vissza a kikötőbe mint szélcsendben, tehát a civil életben sem esik kétségbe ha magára marad egy megoldandó feladattal. Igazából mit szerénykedjek? Kemények vagyunk mit a kád széle de a Velencei-tó vízszintje eme örök érvényű szabályt is felülírja ugyanis a gépsárkány partra imádkozásához pillanatnyilag három állampolgár jelenléte ajánlott, ám amikor négyen vonszoltuk ki, abból se lett semmi baj. Emellett veszélyes is ugyanis a kikötő rejtett kövein fennakadva pillanatok alatt átrajzolhatjuk féltett kormánylapátunk áramlástani mutatóit. 

 Előtérben a felújítás előtti partfal, háttérben a
 felújított és a Vadliba. A sólya egyedül most egyirányú utca

Mellesleg a Cserepes-szigeten zajló munkák eddig nem látott méreteket öltöttek. Nád helyett beton partfal övezi a déli oldalt amire biztos van magyarázat, mindenesetre még szokni kell az összefüggő nád helyetti néhány pamacs látványát és ezzel biztosan így van az ottani élővilág is. Kicsit olyan, mintha egy a szigetre tervezett építkezés alapjait készítenék elő a számtalan munkagéppel, markolóval, kitelepített konténerekkel, brigádokkal. 

Nád állott, most kőhalom

Na de nem Elméletek hajkurászása az építőipar sűrűjében a blog címe, szóval egy csapásváltással visszakanyarodva az eredeti témához lássuk mit tartogat nekünk az ősz, a víz és a finn dingi. Így az év vége felé közeledve is olyan ereje van a napnak, hogy túlzásnak tűnhet a neoprén ruha de átázott mackóban visszamászni a tízfokos vízből a hajóba elég szar szóval ezzel nem szabad játszani. Persze nincs is sok játékos. Néhány kishajós hős akik nem bírják elengedni a szezont, pár hajósiskola és itt ott egy-egy magányos horgász keresi a békét távol az otthoni és a munkahelyi zsongástól. Az építkezéseket magunk mögött hagyva Pisti barátommal célba vesszük a tisztást ahol még ennyien sincsenek. Eszünkben sincs megszakadni, csak úgy kényelmesen kreuzolunk át a túloldalra hogy legyen egy kis "tengerérzés" és el vagyok ájulva a tehetségemtől, hogy még nem felejtettem el hajót vezetni csak a vizet felejtettem a kocsiban de a tó ami éveken keresztül oltotta szomjamat most sem hagy cserben, ráadásul ilyenkorra már tiszta mint egy gyermek tekintete. 

Azért hihetetlenül kezes tud lenni egy finn dingi. Soha nem felejtem el mennyit szívtam mire megszelídítettem, de mintha róla szólna a dal: 'tanulj meg velem bánni, akkor lehet bármi." És lesz is, bármi. Leginkább szerelem. Még ez a leharcolt egyesületi darab is nagyon adja pedig úgy szedi a vizet, hogy komolyan aggódom marad-e elég a tóban a többieknek. Mondjuk nem ért váratlanul mert már a parton szemet szúrt az ötliteres öblítős flakonból készült mericske, aminél őszintén szólva már láttam pozitívabb üzenetet.         

Pisti elemzi a vitorlaállítást, a hajóban bal
oldalon pedig a 3XL-es mericske 

Istenemre mondom a szél is a mi kegyeinket keresi a maga négyes alja befújásaival és ennél többre, így november elején ép eszű vitorlázó nem vágyik. Őszi bejegyzéseimben visszatérő momentum a tisztást beborító több száz sirály lenyűgöző látványa és talán már unjátok is páran, de idén év vége felé is ez a legnagyobb flash. Nehéz szavakba foglalni ami ilyenkor az ember szeme elé tárul ráadásul a hatást ami magával ragad gyenge próbálkozás lenne részemről betűk formájában megjeleníteni, így az egyszerűbb utat választva lefotóztam.

Nagyon remélem, hogy látszik. A hajó előtti és
 mögötti rengeteg apró fehér/szürke folt mind sirály

Mellesleg ilyentájt a legnehezebb megcsípni ezt a pazar időt. Eleve a napsütés is ritka mint a jó anyós, de a szél vagy viharos és beterítenek a felcsapódó hullámok vagy semmilyen, azt meg kár is elemezni. Ezt a Bf hármat még pont kilehet ülni a hajó oldalán, fokozva a felhasználói élményt de nem lesz tele a gatya ha egy fáradt őszi pöff nekitámaszkodik a tíz négyzetméternyi vászonnak. A partot övező fák még őrzik lombjukat, a látvány ilyenkor naplemente felé közeledve a legszebb. Vitorlázni mindig pazar de a kora esti kanyarok más érzéseket váltnak ki belőlem mint egy délelőtti. A szürkülettel arányosan erősödik az elmúlás melankolikus érzése és egy kevéske választott magánnyal keveredve az ember hajlamos átértékelni a dolgokat különös tekintettel a múltra. Jó és kevésbé jó döntések, szeretteink elvesztése, megoldásra váró problémák mind ilyenkor telepednek rá az amúgy sem stabil alapokon nyugvó lélekre és jól van ez így, egy ilyen év vége felé. Ideje lezárni, elengedni amire eddig képtelenek voltunk és tiszta elmével, szívvel befogadni új dolgokat és a jövőre koncentrálni mert ott még történhet valami, a múlttal ellentétben. 
A saját blog vitathatatlan előnye. Gátlástalanul
lehet osztani a naplementés képeket

Utolsó kanyarra utaltam a címben mert vitorlázóidő ugyan még lehet de a hajók szétszedve a raktár 'polcain' idénre már befejezték. Elköszöntem a tótól és szokás szerint nem köszönt vissza de tudom, hogy visszavár mindnyájunkat. Engem, téged, hogy a szárazföldön ránk zúduló mérhetetlen marhaságtól megszabadítson akárcsak egyetlen órára. Szeretem ezt a tavat. Nehezen hagyom itt és magammal nem vihetem, de mindazt amit adott az velem jön. Békét, megnyugvást, barátságokat, harcos órákat, házi feladatot, a folyton pezsgő kikötői életet és ideírom a mára kicsit elhasznált emberséget is mert ezekre mind rátaláltam ott ahova hét évvel ezelőtt bekopogtattam, hogy megtanuljak vitorlázni. 

2020. szeptember 15., kedd

Agárdról Földvárra, dingiből harmincasba

Az újragondolt szezonkezdés miatt fokozott érdeklődéssel vártam ezt az évet, de ne kérdezzétek mit vártam tőle -a vitorlázáson kívül- mert magam sem tudom. Vágytam amire mindannyian, azaz kiszabadulva a ház fogságából csak hasítani bele a végtelennek képzelt vizekbe.
Tavaly óta valamiféle válaszút előtt állok és nem mondanám, hogy ez rosszat jelent csak ismerem magam annyira, hogy fenntartásaim legyenek. A lehető legszarabb duma amikor az ember szeretné önmagát megtalálni viszont mitévő legyek ha utolért egy efféle marhaság és zaklatottá teszi a nappalokat, álmatlanná az éjszakákat, étvágytalanná az étkezéseket. Így hajszolva bele olyasvalamibe amit másnak sem kíván az ember de ha egyszer ezt a virágot szakítottad le, akkor ezt kell szagolni barátom. Nem egy nagy élmény, sőt szívem szerint beletekernék a távirányítóval persze semmiképp sem a gyorsabb befejezés miatt, inkább csak átlépném ezt a reklámos-műsorajánlós-közérdekű információs vakert és nézném hova bontakozik ki a történet. Ami persze esélytelen. Ezt a szálat nekem kell kibogozni ha akarom ha nem, vagy ülhetek ölbe tett kézzel várva a cselekményt, viszont akkor nincs helye reklamációnak ha hepiend helyett pofára esés előzi meg a végfőcímet. Nyilvánvalóan nem kívánok/tudok belenézni a forgatókönyvbe ellenben némi iránymutatás a jelenlegi helyzetben különösen jól jönne.
A Hat nap, hét éjszakában mondja a férfi főszereplőt alakító Harrison Ford amikor a nyaralók a boldogságot keresik a film helyszínéül szolgáló földi paradicsomban, hogy: "Ez egy sziget, ha ide nem hoz boldogságot akkor itt nem fog találni."
És én is ezt érzem valahogy. A megoldás, a válasz /vagy adott esetben a boldogság/ nem fognak megállni a ház előtt és becsöngetni, telefonon hívni, rámírni fészbukon esetleg leszólítani a kikötőben. Ez a feladat rám marad. Nekem kell felkutatni, megtalálni azt amit keresek csak sokat segítene ha emberek közé mehetnék, no meg ha tudnám mi is az valójában.
Kár lenne tagadni. A tavaszi kijárási korlátozás ráment a borsónyi agyamra és mivel az elszigeteltség, a bezártság és főleg a bizonytalanság a történelem során a hatalmak kedvenc eszköze volt a néppel szemben így békeidőben is megteszi a maga jótékony hatását, akár beismerjük magunknak akár nem.
És egyszer csak vége. Kiengednek az utcára, munkahelyre, délelőtt is mehetünk gyógyszertárba, nyitnak a parkok az üzletek, később a mozik majd a színházak is csatlakoznak. Igaz, egy jóféle fesztivál még a fasorba sincs de ugye aki a kicsit nem becsüli...
A következő képkockán pedig már épp adom el a hajómat valakinek, aki felelős családapaként a gyorsasági motorját cseréli le az én tollfosztómra és nem is sejti, hogy az igazi kalandok az életében csak most kezdődnek. Nekem átmenetileg marad az egyesületi gépsárkány és így a legjobb, úgysincs időm saját hajóval foglalkozni, pakolni, versenyre szállítani, hetente edzeni. 
A melóra szinte minden időm rámegy, nincs mese az életem vett egy 360 fokos fordulatot. Na jó, annyit azért nem csak bírtam ezt a szöveget Az utolsó akcióhősben. 
Azért ez a nyomorult járvány sztori egyetlen pozitívumot azért fel tudott mutatni. Jutott idő a filmemre, ráadásul számolatlanul így leporoltam a tavaly óta adathordozón várakozó pixeleket, vettem egy nagy levegőt és igen, nekiálltam. Először osztályozni. Jobb vagy bal csapás mindez más-más szélirány mellett, külső felvételek, belsők az összes kameraállásból és a lassítások. Igen tudom, lehet lassítani a szerkesztővel de így sokkal faszább. Közel négy óra anyagából vágtam össze a négy percnyi végeredményt és ki lehet találni, hogy ehhez párszor körbe kellett menni a tavon majd itthon megnézni, lementeni az anyagot és legközelebb ugyanolyan szél és fényviszonyok mellett, ugyanabban a szerkóban, más kameraállítással kirongyolni a vízre. Az első két napi termés hibás beállítás miatt mehetett a kukába, ezt követte két használható ami után a műtéti lábadozásomon fellelkesülve vitorlát cseréltem. A két különböző vászon elég cinkes lenne például egy csapásváltás után, szóval ez is ment a levesbe. Az ötödik nap hozta az első használható perceket. Na ebből kellett összehozni még legalább ötöt tartalék aksikkal, betelő memóriakártyával, ráérő cimborákkal, minimum közepes képekkel. 
Azután ugye zenét kellett találni, összehangolni, megkomponálni, keretet adni az egésznek hogy ne csak úgy szerencsétlenül lógjon a levegőben a történet. Nem számoltam mennyi munkám van benne, de azóta a félperces reklámokat is más szemmel nézem. 
Aztán amint szabadlábra helyezték a lakosságot elszegődtem legénységnek egy Európa 30-as cirkálóra ami olyan mint egy 30-as cirkáló csak annyival rövidebb hogy egy vasúti kocsin elférjen. Állítólag. Mivel ezt több helyről is hallottam ezért nem teszek fel olyan hülye kérdéseket, mint miért akarja valaki a két és fél tonnás hajóját vonattal elvinni bárhová, szóval ezt a részét inkább ne firtassuk, fogadjuk el hogy voltak idők amikor nem biciklinek vagy kutyának vettek pótjegyet az emberek hanem hajónak. 

Földváron van a bázisunk, ez a büfé Üvegtigris
fanoknak kihagyhatatlan

Maga a gépsárkány egyébként kecses darab. Ahogy az összes többi cirkálót ezt is keskeny, hosszúkás hajótest és alacsony kabin jellemzi ezért az ilyen típusú hajókat már messziről megismerni. Ha csak a vitorlát látod és úgy tűnik nincs alatta semmi akkor biztos lehetsz benne hogy cirkáló. 
                                                              Fotó: Kereked Vitorlás Klub
Szabályos bójavétel természetesen, miközben
valaki nagyon üldöz minket

Amúgy az egy négyzetméterre jutó ilyen hajók száma évről évre Csopakon a Klasszikus Kupán a legnagyobb, simán nézőként is érdemes elvitorlázni a helyszínre és nyálcsorgatva gyönyörködni egy olyan korszak műtárgyaiban amikor a hajóépítést a fa, a réz, generációktól örökölt mesterfogások és végeláthatatlan munkaóra jelentette. 

Egy átlagos este Csopakon a kikötőben

Amúgy az első versenyünk ezelőtt két héttel jó ha ötpercesre sikeredett az elszakadó forstág miatt, leegyszerűsítve ez egy drótkötél ami előre feszíti az árbócot. Mit mondjak, beszartunk na. Négyes-ötös szélben kellett megmenteni a helyzetet amihez nem sok reményt fűztem ugyanis az árbóc a kizárólag hátrafeszítések miatt úgy tűnt összecsuklik mint a collstok, ránk zuhan és mind a négyen ott halunk meg. De Istennek hála nem így történt, egy kötéllel rögzítettük, élve kimotoroztunk és délutánra a hajót is sikerült megjavítani. A másnapi szélvihar esélyt sem adott újabb futamokra, úgyhogy erről ennyit. 
A kis kitérő után következzen a Csillagtúra. Ez egy huszonnégy órás verseny ahol adott kikötőket érintve pontokat lehet gyűjteni Almádi és Badacsony között. Minden távolság más pontot ér sőt van egy pont duplázós bója is ami csak korlátozott ideig aktív, ezt figyelembe véve kell megtervezni a versenyt. Elég kacifántos a dolog, nem is érintett meg, különösen hogy öten vagy hatan voltunk versenyben. Ekkora hatással volt rám, hogy ezt is elfelejtettem de kétségtelen, hogy a Balcsin az ilyen hosszú vitorlázások a legszebbek mert van valami megindító abban ahogy a sejtelmes magányban ránk köszönt az este. 

Pillanatok amik mindent megérnek

Ezt követte A Kékszalag amiről valójában nehéz lenne összehozni akár egy közepesen érdekfeszítő beszámolót is ezért nem gyötörlek benneteket azzal, hogy melyik bójánál hány órát álltunk a tűző napon, meg a hínár, meg az éj leple alatt trükkösen motorozó hajók. Ez utóbbi legyen mindenkinek a lelkiismeretére bízva. Hiteltelen lenne ha én osztanám az észt a Balatoni vitorlázásról de amit a széllel kapcsolatban megfigyeltem az elől nem menekültök. 
                                                            Fotó: Ripka Edit
"Ez a fiú most valamire készül,
rendes fej de mi lesz vele végül?"

Feltűnt, hogy amikor van szél rendesen akkor mindenhol fúj mint állat tehát nem kell agyalni hogy déli vagy északi part, legalábbis a mi szintünkön, ha pedig leállós, gyengülős, frissülős légáramlatot jósoltak és be is igazolódik akkor érdemes a tó közepéről valamelyik part irányába menekülni mert ott jobbak az esélyek. Hajnalban Badacsony felé menet mi is szinte minden öbölbe bementünk északon csak hogy mozgásban tudjuk tartani a Fétist, eközben pedig a tó közepe tükörsima volt. Ja, és nokedli szélben nincs népvándorlás a hajón! 

Merész húzás: két naplemente egy bejegyzésben

Ami még elengedhetetlen főleg a bizonytalan idejű versenyeknél -meg az összes többinél- a legénység. Egy jól összeszokott/összerakott csapat sokat lendít a dolgon. Ebből mindkettő ránk illik, senki nem akart okosabb lenni a másiknál, elfogadtuk a kapitány döntését véleményezés nélkül és ha arra volt szükség akkor közösen vitattuk meg a dolgot. Harminchét óra összezártságra képtelenség rágyúrni így aztán a kritikus pillanatokban fütyiösszeméregetés helyett többet ért a türelem, az empátia és a mértékkel fogyasztott jéger. Magát a versenyt harminchét óra negyven perc alatt teljesítettük de a pontos rajt érdekében csütörtökön fél hétkor már elindultunk és péntek éjjel kettőre -vagyis szombat hajnalban- pakoltuk össze a hajót. Közel negyvenhárom óra bármilyen csapattal sok, mondhat bárki bármit ennek ellenére mosolyogva tudtunk elköszönni egymástól. 

"Éjszaka van a hold a földre ásít"

Azért ne menjünk el teljesen a verseny mellett. Azontúl hogy mekkora szívás tud lenni megvannak a szépségei. Rejtett szépségek ugyan de vannak. Kapásból kettőt is fel tudok sorolni. Az egyik a befutó, ezt gondolom nem volt nehéz kitalálni, a másik pedig egy finom negyedszeles menet. A maratoni futásra mondják, hogy harminc kilométernél kezdődik és ez a Kékszalagra is igaz Keszthely vonatkozásában. Tehát magunk mögött hagyva az öböl marasztaló vendégszeretetét lassacskán beálltunk negyedszélbe és Tihanyig egy csapáson végigkreuzoltuk a tavat. 
Ez normál körülmények között is fenséges de amikor meg vagy rogyva mint a tanyatető és -minek szépítsem- tele a hócipőd az egész versennyel akkor minden perce ajándék. A drótkötelekbe kapaszkodva felváltva aludtunk a decken és már nem volt olyan kaja a hajón amit nem untunk meg, nem volt olyan ital ami abban a tőgymeleg állapotában élvezhető lett volna és nem maradt olyan téma amit amit ne beszéltünk volna ki összezártságunk alatt de egy biztató mosoly vagy egy hülye poén még mindenkinek volt a tarsolyában. 

Ereklyék a versenyről,
olvadt csoki meg langyos jéger nélkül

Nem félek közhelyezni tehát bátran írom le, hogy minden viszonyítás kérdése. Playmate-ek között a sarki cukrászdában dolgozó lányt észre sem vesszük miközben a gyógyfürdőben pihegő nénik között kész főnyeremény. Ötvenezer forint nem sok ha a hajóra kell venni valami marhaságot de ha a feleségünk kinézett egy rúzst hatezerér' abba belegondolni is borzalom. Amikor a Szalagon másodszor gyönyörködsz a naplementében, kémleled a látóhatárt és találgatod a befutó idejét akkor még az a nyomi Csillagtúra is nosztalgikus képként jelenik meg, mert annak huszonnégy óra után garantáltan vége, történjen bármi is. 
De persze nagyon tigris volt. Kétszázhatvanötödik helyre hoztuk be a gépsárkányt az ötszázharmincötből és rohadtul sajnálnám ha kimaradt volna az életemből ráadásul az útkeresős faszságom is a fináléhoz közeledik. Amit a verseny előtt a parton hagytam az elől nincs menekvés, tudtam jól ott fog várni bármikor, bárhol lépek a szárazföldre de a közel két nap száműzetés segített a kilábalásban. Nincs mese, nem agyalás kell ide hanem vitorlázás meg egy jóízű alvás a kikötőben ringatózó hajón főleg, hogy hajnalban ezt látom a kabinablakból. 

"A víz szagát hozza már a szél
és égi jelt kapunk
hogy zarándoklatunk véget ér."

2020. március 22., vasárnap

Parti halasztás. Pedig milyen jól indult

A klímaváltozásnak "köszönhetően" a jégvitorlázásra (ahogy a jégborra is) itthon lassacskán keresztet vethetünk -pár év és a pincék mélyén megbúvó palackok megfizethetetlen értéket képviselnek majd- cserébe februárban tizenöt fokban vitorlázhattak akik nem támasztották le a gépsárkányt egy pajtában, uram bocsá' ki se vették nagyhajójukat a tóból. Ebből ugyan kimaradtam de ezzel a márciussal lapot húztam a tizenkilencre. Illetve húztam volna ha egy járvány -kétezerhúszban ezt a szót leírni milyen- le nem blokkolja az országot. Is.
Finn dingi kormányhosszabbító buherával indítottam a szezont, a szélvédőragasztós javítás tavaly év végén megadta magát.
Nem, nem felejtettem el a plasztikkártyát csak lemaradt a képről
A két komponens remekül helyt áll a kertben, remélem kétezehatér' a tavon is működik. Ez még kevés volt a boldogsághoz ugyanis az utánfutó egyik lámpája nem világított -mióta nálam van egyszer se- és új év, új tervek címszó alatt kezembe vettem a dolgokat. Mondanom se kell, az én eszem ehhez kevés így kiadtam alvállalkozásban Laci barátomnak aki egy hónapnyi kőkemény szívás után megköszönte, hogy a tavalyi festés után újra segíthetett és diszkréten jelezte, akkor is nyugodtan megkereshetem ha vitorlázni kell.
Elektromos téren mindössze a lámpák, a csatlakozók, a vezetékek és a kötések szorultak cserére, a többi amúgy rendben volt. A régi hibára is fény derült, egy vezetékkel kevesebbel oldotta meg a szaki, talán éppen a most divatos "fogd meg a söröm" felszólalással. Ennek köszönhetően soha nem is működött normálisan. A műszaki vizsgákon sem. Köszönjük Emese.
Ezt követően március nyolcadikán, ünnepi hangulatban méltó helyére -a kikötőbe szállítottuk a tollfosztót, hogy hosszú hetekig, hónapokig? a közelébe se menjek. De ki tudta ezt akkor?
Februárban gyanútlanul még egy Horvátországi vitorlázásra is befizettem és gondolatban már dörzsöltem a tenyerem, hogy mire az első finnes verseny rajtját ellövik addigra közel egy hetes tengeri tapasztalattal a vénámban leiskolázom a mezőnyt de a tenger, a leiskolázással együtt C vágányra került viszont egy isteni Balatoni kanyarral még a szigorítások előtt megajándékoztak az égiek.
Nem is akármilyennel ugyanis Lellén a Téli vitorlássorozat zárásaként álltam rajthoz a Tavaszi Regattán. Ez amolyan télűző nagyhajós verseny ami a Balcsi, vagyis a téli Balcsi népszerűsítését tűzte zászlajára. Négy fős legénységgel foglaltuk el a csónakot Alsóörsön és mint egy vérbeli vasárnapi vitorlázó se a típusára se a méretére nem emlékszem, csak arra hogy volt benne wc. Ülj le, egyes. Sokat agyaltam, hogy kivitelezik az ilyen hajók téli tárolását de ez a péntek megadta a választ, fagyok idején a kikötőben keringetik a vizet.
Ami a csövön kifér
Tehát le kellett szállítani a hajót a helyszínre. Kettőkor indultunk talán hat-hét csomós szélben ami már Füred előtt cserbenhagyott minket és mivel az éjszakai érkezés nem szerepelt a bakancslistán ezért a gyengék fegyverét, az oly sokat vitatott motorozást választottuk, autentikus módon alibi nagyvitorlával. Így pöfögtünk át a csövön és cseppet sem bántam a helyváltoztatás eme primitív formáját ugyanis volt időm gyönyörködni a tájban meg rájöttem, hogy nem tudok körkormánnyal kormányozni.
Amúgy felfoghatatlan látvány volt ez a hatalmas tó tök üresen vagyis a kompot meg minket leszámítva. Valahol Földvár és néhány szeszélyes szélcsík után végre leállíthattuk a motort és tíz csomóig erősödő szélben hasítottuk keresztül a tavat. Mellesleg nagyon fasza hajót béreltünk, erre mondják azt, hogy kezesbárány. Gondolom magát a hajótestet is eltalálták emellett valaki valamikor marha jól beállíthatott mindent mert pl. negyedszélben simán tartottuk az irányt elengedett koránnyal. Van két biciklim de ez a mai napig egyikkel se sikerült.
Milyen hajóval voltunk? Ööö...izé..hát vitorlás!
A tíz fok egyébként az összes ruhámon -beleértve a vízhatlan nadrágot meg a kesztyűt- átütött, ilyen az amikor viszonylag keveset kell mozogni a hajóban meg még hideg is van. A körkormánnyal kezdtünk összebarátkozni sőt a nagyhajó vezetésében új távlatokat nyitott a leeoldali -szél alatti- ülés. Ez nem azért jó mert folyamatosan majrézol a tóba eséstől hanem pont rálátsz a génua széljelző szálaira és rögtön tudod korrigálni az irányt. Negyedszélnél amikor csak a sebesség számít ez nagyon penge. Előnye még hogy lehetőséged sincs mást csinálni, innentől minden vitorlaállítás, kötélmunka a legénységre hárul. Igaz látni se sokat látsz csak azt aki a te oldaladról közelít de ennyit vastagon megér. Ez már most nagyon tigris és a versenyre még be sem neveztünk.
A csapat jelen pillanatban négy főből állt, két Gábor akik finneznek (is) Misi és jómagam, a versenyre Zsuzsi csatlakozott erősítésként. Sötétedésre értünk Lellére, elpakoltuk a hajót, begyújtottunk mert nem csak a wc volt az egyetlen extra, vacsora közben és után az elmaradhatatlan sztorizgatások és hatalmas alvás a ringatózó hajóban a fűtőventillátor békés duruzsolása mellett.
A verseny viszonylag hamar lezajlott, két futamot szabtak ki a mezőnyre kb. olyan finn dingis pályán és ettől felgyorsultak a dolgok. A szereposztás balról jobbra a következő volt: Zsuzsi-génua, M. Gábor csörlőzött, Misi-nagyvitorla, Ú. Gábor kormányos és én a génua jobboldali kötelénél. Csörlős Gáborunk feladata volt még Zsuzsi és köztem szaladgálni a csörlőkarral.
Hogy mondjam máshogy? Kurva jó volt! Most vitorláztunk együtt először mégis teljes összhang uralkodott a csapatban és senki nem akart okosabb lenni a másiknál. A csecsemőnek minden vicc új így a profi nagyhajós versenyzésre való rácsodálkozásom unalmasnak tűnhet sokaknak viszont ilyen csapattal dolgozni, kajakra mint egy automata váltó amiben minden fogaskerék a megfelelő pillanatban ugrik a helyére.
Pár éve a Kékszalagon voltam már "csapatban" de a kettőt össze se lehet hasonlítani, hiába na, ez van amikor elválik a szar a májtól. A feladatok megoszlottak ami áldásos viszont amikor valamit csinálni kellett azt általában tegnapra, jobb esetben volt rá két másodperc, ennek köszönhetően bármilyen ciki elfáradtam mire elpakoltuk a hajót. Amúgy mindkét futamban hatodikok lettünk ami egyértelműen az egyenletes teljesítményt tükrözi.
Ilyen a lee oldalon. Amikor a korlát a legjobb barátod
Két nap vitorlázás után mégsem az volt a legnagyobb bünti, hogy a szűk helyiségekben mint wc, fürdő rögtön visszaköszönt az a billegős, imbolygós érzés ami végigkísért a hajón -ezt még élveztem is- hanem a hazajövetel. Kocsival. Két napra rá pedig az említett járvány miatt olyan szigorítások váltak szükségessé ami családok megélhetését veszélyezteti és legyünk őszinték, ehhez képest a vitorlázás, vagyis a hiánya csak valami sokadrendű úri huncutság. Persze a legrosszabb a bizonytalanság. Naivan vagy bizakodóan hetekben gondolkodunk de ez a szar hónapokig is simán elhúzódhat. Amit tehetünk, hogy betartjuk a játékszabályokat, türelmesen várunk és bízunk benne hogy tavasszal /nyáron?/ újra együtt lehetünk azokkal akiktől tavaly ősszel elköszöntünk. Ki gondolta, hogy pár hónap alatt így felértékelődik amivel szerb barátunk búcsúzott októberben? "Még sokszor találkozzunk így."

2019. december 11., szerda

Azt hittétek megússzátok naplemente nélkül. Hát nem

Néha úgy eltelítenek dolgok, hogy egy életre besokallok tőlük és azt érzem többet rájuk se bírok nézni. Lehet sütemény, bor vagy épp a magány, ipari méreteket öltve mindegyik ártalmas hol a testnek hol a léleknek és az ember képtelen elhinni, hogy akár ebben az évezredben nemhogy jó érzéssel gondolna vissza, hanem kifejezetten epekedni fog bármelyikért is. És igen, eljön a nap amikor megtörténik. Elolvadunk egy cukortól csöpögő desszertért, összefut a nyál a szánkban egy hűs pohár bor láttán és az adott helyzeten nem segíthet más csak az egyedüllét. Munkahelyen, buszon vagy a tévé előtt telefonunk privát világába menekülni ilyenkor kevés. Több kell, többet igényel többet követel a lélek.
Belerohanni egy mezőbe aztán amikor az oldalszúrás elviselhetetlenné válik és a besavasodott izmok felmondják a szolgálatot boldogan összeesni, majd merengve bámulni a begyűjtött karcolásokat, a tovaúszó felhőket, a fűszálakon otthonosan közlekedő bogarakat. Hallgatni a hirtelen támadt ijedt csendet és az azt elsőként megtörő madár értetlen csicsegését, s ahogy percek múlva minden nesz a helyére kerül. A rét pezsgő életébe keveredve nem vagyunk magányosak, de egyedül lehetünk. Viszont amíg a késő ősz engedi, addig egy finn dingiben is hasonló hangulatba kerülhet az ember.
És tudom, szinte az összes vitorlázásomra azt írtam, hogy az volt a legjobb és elhihetitek komolyan is gondoltam de ettől a november végi kanyartól konkrétan lefostam a bokám. Kifogtam egy baráti tizenhárom fokot megfűszerezve négyesközeli délnyugati széllel és igazából indulás után vettem csak észre milyen szerencse ért. Háromnegyed három. Úgy tűnik a nap magasan jár de ilyentájt csalóka a látvány, hamar elindul esti pihenőjére magára hagyva mindenkit akit rabul ejtett a természet. Úgyhogy irány a tisztás amíg nem késő. Dinnyés felől érkezett az üzemanyag, azaz hosszában fújta keresztül a tavat én meg csak néztem mitől ilyen marha jó most vitorlázni hátszélben, mire a nagy eszemmel megfejtettem, hogy a hullámoktól. Komolyan mondom, össze se lehetett hasonlítani a pattogós északival vagy az ide-oda csapkodó délivel. Finoman taszigálták a gépsárkányt és úgy éreztem mintha semmi más nem hajtana minket. Nyugodtan nézzetek hülyének de a hosszan elnyúló, békésen emelkedő víztömeg valahogy a tengert juttatta eszembe és arra a délutánra odaképzeltem magam. Vagy a tengert képzeltem ide a tollfosztó alá, már nem emlékszem.
Ne a hitvány vitorlabeállítást nézzétek, inkább a színeket
Barátságosan billegett a dingi és beleéltem magam, hogy épp a végtelen semmiből tartok a végtelen semmibe és a történeti hűség kedvéért a partot kizártam a látómezőből. A hátam mögött hamarosan lebukó nappal elköszönök a mától de még az éjszaka beállta előtt összegezni szeretném a napot. És lehet, nem csak ezt az egyet hanem az összeset amit vízen töltöttem. Sőt általában az összeset.
Talán az élet is ilyen, hogy a végtelen semmiből a végtelen semmibe tartunk néhány emlékezetes vagy kevésbé emlékezetes állomással, találkozásokkal, szerelmekkel, fizikai és csak nehezen gyógyuló lelki sérülésekkel, egy adott pillanatban jónak tűnő döntéssel ami akár évtizedeinket is meghatározhatja. Létrehozunk valamit ami fennmarad utánunk vagy nem, a hátrahagyott cimborák jó szívvel gondolnak vissza ránk vagy nem, a gyerekeink tovább viszik és örökítik a bennünk izzó tüzet vagy nem. A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben.
Megszületünk, élünk, utódokat hozunk létre, megöregszünk és meghalunk. Pont mint a növények csak többet agyalunk az olyan hülyeségeken mint az élet értelme, meg a mi lesz ha...?
Igyekszünk átadni valamit ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, mi mit hoztunk magunkkal nagyapáink örökségéből? Egy jellegzetes tartást, egy konok tekintetet, megszállottságot, eltökéltséget, szeretetet? A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben. És abban, hogy a bennünk megbúvó kevésbé rokonszenves vonásainkat, a vissza-visszatérő nyugtot nem hagyó gondolatainkat az összes marhaságunkkal együtt mi magunk szedtük össze, lehetőleg saját magunknak és nem adjuk tovább hanem elvisszük innen, kis szerencsével egy ilyen csodaszép napon, mindennel megbékélve. Mert az élet valahogy soha nem a békéről meg az egyensúlyról szól. Nem vagyunk nagyravágyók de a meglévőnél mindig egy kicsivel többet szeretnénk. Jobb pozícióban dolgozni, többet keresni/költeni, márkásabb autóval járni. Akinek nem sikerül az élete végéig sóvárog utána, akinek meg igen az rájön, hogy semmi nem változott. A több pénz homokként folyik el az ember markából viszont többet kell tenni érte. A jobb pozícióval járó felelősséghez arányosan kevesebb szabadidő dukál, és eljön a perc amikor az ujjak között forgatott Scotchba merengve, a meglazított Armani elegáns melankóliájába burkolódzva idilli képként sejlik fel a múlt. De senki nem szeret visszalépni.
Privát tenger, egyetlen délutánra
Faludy György szerint az emberi élet célja a boldogság. Legyünk őszinték, bármelyikünk bármennyit agyalt is a nagy kérdésre adandó válaszon és bármi jött ki megfejtésnek, ezt az egyet garantáltan hozzá lehet karcolni. Az, hogy a boldogságot egy '90-es kiadású lepukkant Swifttel poroszkálva, vagy egy új X6-tal a belső sávból mindenkit letúrva éri utol hamarabb az ember már véleményes, de talán elég lenne feladni az évtizedes beidegződéseket és a gondolkodásmódunkon változtatni. Egyszerűnek tűnik pedig ez a legnehezebb, magunkban rendet rakni. Betegség utáni felépülés, egy visszaszerzett kapcsolat netán egy baleset utáni ajándékba kapott élet mind csodával határosnak hat, ám amint természetessé válik azon nyomban elveszti varázsát. Az elérhető /természetes/ dolgok nem tudnak boldoggá tenni, csak ami elérhetetlen. Amíg elérhetetlen.
Aztán ebben a nagy út, béke és egyensúlykeresésben alattomosan elmegy mellettünk az élet és egyik pillanatban arra eszmélünk, hogy meglazulnak a zsinórok s másodperceken belül legördül a függöny. Ha akkorra találjuk meg amit kerestünk nem is rontottunk el semmit.

2019. október 22., kedd

Újra versenyben csak valamikor elfelejtettem halzolni, na meg a bojler

Kormányjavítós élménybeszámolóval kéne kezdenem ám annyi buherálós sztorit láthattatok az évek során, hogy a mostaniból csak a beszámoló maradna meg, az élményt pedig keresve se találnátok a sorokban, úgyhogy röviden: egyik kikötéskor leszámoltam a kormánylapátommal. Ennek oka pedig, hogy vannak olyan terhelések amiknek nem szívesen teszem ki a térdem, ilyen a móló mellett haladó csónakból a gavalléros partra ugrás amire nem voltam vevő és a töketlenkedés eredményeképpen elcsorogtam a sólyáig. Itt már sok lehetőséget nem tartogatott az élet, próbáltam elfordulni ami mondjuk úgy sikerült, de az I gerendának nem volt ellenfél az üvegszövetes műgyanta. A többit szerintem kívülről tudjátok: csiszolás, gyantázás Praktikeres plasztikkártyával, csiszolás, gyantázás, csiszolás a festés meg majd télen, vagy simán csak egy napon. A gépsárkány mindenesetre üzemkész, a melóban is kezd normalizálódni a helyzet ideje visszatérnem a finnes köztudatba és csordultig lelkesedéssel hasítani a versenypályán majd kiheverve a kudarcot osztani az észt, mert ahhoz én is értek.
De előtte pár sor egy pazar délutánról. Az én délutánomról amikor -viharjelzés nélküli- négyes ötös szélben hasítottam, mit hasítottam- edzettem!! a tavon. Az én délutánom rendre ősszel talál rám és nem csak a vitorlázás óta, ezer éve ejt rabul az elmúlás kicsit talán szomorú, de a leglélegzetelállítóbb megnyilvánulása és ez már nem fog változni. Imádok ilyenkor, ebben ez az estére leálló szélben elsergetni a focipályányi területen tollászkodó sirályok mellett mert amíg kitart az üzemanyag addig lehet edzeni, állatkodni és ha az embernek van egy csöpp esze vagy szerencséje akkor dolga végeztével a maradék széllel még elegánsan visszacsoroghat a kikötőbe miközben a nap egyik pillanatról a másikra eltűnik valahol Fehérvár környékén. És a színek. Ha festményen köszönnének vissza diadalittasan giccset kiáltanánk viszont élőben tátott szájjal, elvarázsolva bámulunk bele a horizontba. Hirtelen meglegyint a halálvágy, és ha filmszerűen beszippantana a végtelen és nem lehetne többé visszajönni akkor sincs semmi baj, csak ez a pillanat és az azt kitöltő kéjesen szívszorító érzés maradjon meg, lehetőleg örökre.
"Napfénnyel teleszórt kéklő ég alatt
tiszták az érzések, tiszták a szavak."
Nem csoda, hogy a finnezéssel csak erősödött a kötődés és ebben az idilli kötődésben törölt képen a nyers valóság, miszerint elfelejtettem a "hátszeles perdülést." Amire rá se jöttem volna ha nem futok össze Edző Bá-val aki felhívta a figyelmemet az évzáró versenyre és igen, idénre nem terveztem részt venni az összecsapásokban de A Mester szavai hatottak annál is inkább mert az egyesületben még nem törölték el a testi fenyítést. Így a szezonban jól bevált ökörködés örömvitorlázás helyett fejest ugrottam az edzésbe ami elsőre a pár hónappal ezelőtti guggolásomat idézte, lefelé sikerült. Azaz negyedszélben hátszélben menni tudok, manőverezni nem. A fordulásokba belerázódtam valahogy de oktatófilmhez ne engem kérjetek fel, viszont a halzolás előtt értetlenül álltam. És utána is. Jó, legyen, néhány félresikerültet ráfoghatok a trükkös Agárdi szélre, na de az összeset önámítás lenne. A harmadik kört már direkt azért mentem a tavon, hogy le tudjak tenni az asztalra egy normális halzit, de ami tavaly ilyenkor hatos szélben alap volt az idén négyesben megugorhatatlan akadályként magasodott fölém. Borulással nem rondítottam bele a napomba de azontúl mindent felírhatok a hibalistára. Hátszélből félszélbe manőverezni volt az alap, ezt fűszereztem olyanokkal mint kormány vagy kötél elengedése akció közben és amiről utólag úgy gondolom szándékosan se tudnám megcsinálni azt ott minden nehézség nélkül, kisujjból kipattintottam. 
Ezek után reményekkel telve készültem az Építők Kupára méghozzá olyan reményekkel, hogy hátha addigra favágás esetleg permetezés közben megtanulok halzolni vagy lesz olyan aki nálam is bénább. Mindenesetre most egy csoda kevés lesz. 
Nem mellesleg idén kategóriát léptem. Igen, telik az a rohadt idő aminek köszönhetően ez évtől az U50-es szekcióba, azaz a grand masters versenyzők táborába tartozom. Baszki, de mikor telt el ötven év? Na mindegy, kisírtam két szabadnapot a hétvégére. 
A szombati szélcsend és az eső megásta a sírját a versenynek amit persze nem tudhattunk előre, így dél körül Bf kettőben kitereltek a műveleti területre ahol a csendeskés esőben ronggyá áztunk, a leálló szél pedig döntött a délután hátralévő részéről. A döntés szerint a szelet nem érdekli a verseny se mi versenyzők, ő a maga részéről mára végzett, hazament és nekünk is ezt javasolja. Hát köszönjük szépen. Hazudnék ha azt mondanám, hogy tükörsima volt a tó vize de nem sok hiányzott hozzá és a tíz négyzetméter vászon ami máskor oly sok terhet rak a vállunkra most ahhoz is kevés, hogy megmozdítsa a finn dingit. Pedig annyi szél általában marad amivel hazaérünk de most nem beszélhetünk általánosságban. Az ilyen napok hatására rendszeresítettem egy jóképű pádlit a gépsárkányba amivel az út felét ha nem is könnyedén de megtettem, mialatt a többiek kormánylapáttal, hajódöntögetéssel próbálják meg a lehetetlent. Ekkor könyörült meg rajtunk a rendezőség és akinél volt három-négy méter kötél -ahogy nálam is- azt elvontatták a kikötőig, ráadásul az akcióba még a Vadliba is beszállt amiért ezúton is köszönet illeti a szervezőket.
Na húzz el mint a Vadliba
Hát adtunk a szarnak egy pofont de minden valamirevaló mesében a jók elnyerik jutalmukat. Ennek a mesének nem csak mi vagyunk a szereplői, hanem a Szerbiából érkezett tucatnyi versenyző is akik velünk együtt szívtak a tavon. Ezalatt szakácsnőik olyan marhapörköltet rittyentettek, hogy több résztvevőben felmerült az igény a hölgyek honosítására bár gyanítom nem kizárólag az étel miatt.
Aki szombat reggel nem érzett magában vágyat a versenyzésre az vasárnap még kevésbé volt lelkes, a fáradt őszi szél ugyanis megemberelte magát és könnyfakasztó hatos befújásokkal fogadott minket. Mit tagadjam, egy időre átértékeltem legutóbbi nyavalygásomat az erős szeles vitorlázásról de győzött a józan ész, helyett a rendezőség. Irány a tisztás.
Tegnap az esőnek köszönhetően felülről, ma a felcsapódó hullámok jóvoltából alulról áztam szarrá már a kihajózás alatt, és még fel se ment a függöny. Amúgy nagyon faszányos verseny kerekedett ebből a harcos napból. A szél beállt Agárdi viszonylatban stabil ötösre /ez tudjátok mit jelent: nagy lyukak, firnyákos fordulók, pofátlan pöffök/ és tehettük a dolgunkat. A szó legszorosabb és legelcsépeltebb értelmében az esélytelenek nyugalmával indultam. Nyugodt voltam és esélytelen. A sor végén kullogtam természetesen de ebbe nem kívánok újra belemenni, volt ahol én voltam fifikásabb másnál és megesett, hogy fordítva de az a helyzet hogy rohadt jól éreztem magam. Tetézte az örömömet, hogy a halzolások nyolcvan százaléka jól sikerült, dacára a 45km/h-ás befújásoknak. Ez van Barátaim: aki tud, az gumicsizmában is tud! És ha önfényezésben ilyen jó vagyok ne menjünk el a helyezés mellett. Itt mondjuk nem tudok sikerekről beszámolni, egy sporit hagytam le azokon kívül akik vasárnap az otthon melegét választották a versenyzés helyett pedig az utolsó, negyedik futam előtt négyen is kiálltak és nagyot lehetett szakítani pozícióban, de itt jött képbe a klubház nyolcvanliteres bojlere.
Négy órája vacogok a tizenhárom fokos tó áztatta neoprén nadrágban. Tíz perc mire ellövik a következő futamot ami jó szélben egy óra, utána el kell jutni a kikötőig ahol a nagy létszám miatt garantált a várakozás, erre bő fél órát számolhatok plusz az apró. Testvérek között is nettó két óra fagyoskodás vár rám mire elvergődök a zuhanyzóig és addigra az említett bojlerből az utolsó csepp melegvizet is kifacsarják a cimboráim. Ahogy tegnap.
Jól mutatna az eredménylistán az utolsó futamon begyűjtött helyezés /ha nem jön közbe semmi/ de azzal max három napig lehet büszkélkedni, a megfázás amit ehhez csomagban kapok pedig alsó hangon is egy hétre C vágányra tesz. Nem kell ezen többet matekozni.
Forró! vízben lezuhanyoztam, megcsináltam az összefoglalót, segítettem akinek amiben tudtam majd elköszöntünk egymástól és a biztonság kedvéért kicsit a tótól is. "Még sokszor találkozzunk így" -hangzott az egyik szerb barátunk szájából és ennél jobbat, többet nem kívánhatott volna. Se nekem, se magának.

Idézet: Kasza Béla: Nem oltár

2019. szeptember 8., vasárnap

Adjátok vissza a szeleinket, és a Prevital ahogy még nem láttad

Addig kritizáltam a Velencei-tavi szelet amíg egy jóízű Balatoni vitorlázás reményében Gyuri barátommal célba vettük a Fűzfő Marinát, hogy majd ott, a nagybetűs Balcsi egyenletes szelében inasba rakunk mindenkit akit utunkba vezényel a balsors. Kishíja hogy szóról-szóra így lett, pontosabban a remek vitorlázás összejött és az bőven elég.
A beígért hármas szelet hiába kerestük, bokros teendői máshova szólították így csak látogatóba ugrott be olykor-olykor na de kalózban vitorlázni kettesben is pazar, főleg ha jó a társaság. Már most leszögezem hogy ne számítsatok nagy sztorira. Elmentünk Alsóörsig, ahol már jártam a nyáron meg vissza, többnyire mindkét irányba spinakkerrel. Félúton az egyik szélfordulónál lusták voltunk nem éreztük szükségszerűnek az irány tartása mellett leszedni a "golyót" inkább a kormánnyal korrigáltam egészen addig amíg fordultunk közel száznyolcvan fokot, természetesen végig hátszélben. Barátaim itthon vagyok, mintha el se jöttem volna Agárdról. Tisztára amikor az ember lecseréli az asszonyt és pár hónap után világosodik meg, hogy közel ugyanazt kapta csak más csomagolásban.
Ezzel együtt marha jó volt és ki nem hagytam volna a képet ami egyetlen valamirevaló vitorlázó facebook posztjából sem hiányozhat. A naplementét képzeljétek a horizontra.
Hát, szélben csordogálunk
Még csak szeptembert írunk ugyan, de szerencsésnek mondhatom magam e Balatoni kanyar miatt különös tekintettel az engem ért változásokra, egész pontosan a hónapok óta tartó pillanatnyi útkeresésemre. Az átláthatóság érdekében kénytelen vagyok a kályhától elkezdeni de itt és most leteszem nektek a nagyesküt: amennyire lehetséges rövidre fogom a sztorit. A térdműtétből felépülve egy új munkahelynek köszönhetően nagy változások történtek az életemben, de nem akarok túlzásba esni maradjunk annyiban, hogy a hétköznapjaimban de ez szó szerint értendő. Családi vállalkozásba fogtunk ahol csak a hétvége szabad -rendre az öreg Matuska mondata jut eszembe: "Nem a kápitálizmusba élünk, hogy a dolgozónak dolgozni is kelljen" hát de- ám az se mindig és/vagy teljesen tehát innentől a háromnapos Balatoni versenyek, előtte legalább egy edzőnappal kilőve. Agárdi kétnapos jöhetne szóba de kevés esélyt látok mindkét napra, ráadásul edzésre se tudok annyi időt szakítani amennyit megkíván a történet. Ha láttátok egyik-másik filmemet az eladtadahajót kérdést fel sem teszitek, amivel nincs baj csak a mezőny folyamatosan fejlődik -főleg technikai szinten- én meg lassan de annál biztosabban maradok le tőlük amire a tavalyi szezon a legjobb példa. Egyik állandó riválisom Zoli barátom, akit tavasszal a Balcsin cipóra vertem -meg Agárdon is egész évben- őszre szerzett egy jobb hajót, árbócot, vitorlát és a bajnokságon képtelen voltam utolérni. Akkor határoztam a profibb cuccról aminek alapfeltétele a régi eladása de egyelőre nem jelentkezett a leendő tulaj. Ami miatt kár lenne keseregni, mert nem tudom mi értelme beruházni a drága holmiba ha versenyt legjobb esetben is csak a partról látok, amire meg most használom a dingit arra ennél jobb nem kell. Persze az élet nem állt meg, abban a pillanatban ahogy eljutok a tóhoz már ülök is a gépsárkányba de a normálszeles napok behatárolják a mondanivalót. Nincs nő nincs sírás, ami vitorlásul annyit tesz, nincs verseny nincs versenybeszámoló.
Normálszelest írtam az előbb, ugyanis tavainkon a sportos szél és a pusztító vihar kialakulásának lehetősége az előrejelzést készítők szerint kéz a kézben járnak. Ebből következik, hogy a négyes-ötös szelet kurvaélet hogy megyéket elsöprő tornádó kíséri minden alkalommal amitől a yardok másodfokban a motoros kísérő nélküli kishajókat kizavarják a partra. Igen, én is tudom mi a szabály csak hát Agárdon eddig nem ehhez voltunk szokva. Viszont mióta egy ukrán majom hajóvezetést színlelve aktív telefonbuzerálás közepette lemészárolt huszonhét embert a Dunán, azóta minden szinten bekeményít a hatóság, mi meg nézegethetjük a príma szélben vágtató szörfösöket, a partról. Mert a szörfös nem fulladhat bele a tóba, szemben a kishajóssal.
De miért kell beleokoskodni mindenbe? Ha földelés nélküli dugaljat használok sérült szigetelésű vezetékkel a kerti medencénél bokáig vízben akkor az állam kiküld valakit a helyi rendőrörsről és némi ejnyebejnye mellet kicseréltetik velem a balesetveszélyes kábelt? Ha az ócska nyeklő-nyakló létrámon mászok fel a tetőre, azonnal rámrontanak és vetetnek egy újat? Ha bénán bakolom fel a kocsit olajcserénél jönnek és kicserélik a fatuskókat szabványos 2T teherbírású bakokra? Ha hülye vagyok és elhiszem hogy ötös szélben tudok a legjobban vitorlázni, aztán mégse így lesz és a parti kövekről kell összesöprögetni a hajóm darabjait miért zavar ez bárkit? Vagy ha a saját marhaságom miatt feldobom a pacskert nem mindegy, hogy a medence mellett, a kocsi alatt vagy a Velencei-tóban csinálom? Miért kell felnőtt embereknek a kezét fogni vitorlázás közben ha az erdőben favágáskor nem rendelnek mellém senkit. A KSH adatai szerint átlagban háromszázhatvan ember hal meg naponta Magyarországon és ha nem közeli hozzátartozóról, színészről, ismert énekesről, celebről van szó nem is tudunk róluk. Persze egyszeri parasztként is be lehet kerülni a médiába valami látványos autó/motorbalesettel, végzetes kimenetelű viharban vitorlázással meg bármivel amin a felelősöket keresve szeret csámcsogni a sajtó. Mély együttérzéssel vegyes felháborodást színlelve lehoznak valami cikket, a nép rákattint, az újságíró indexe megugrik, a beérkezett utalásból ki lehet pengetni az Octavia havi törlesztőjét és jöhet a következő riport Kulcsár Edina fenekéről. Szóval ne áltassuk magunkat, hogy bármelyiküket érdekli is a dolog.
És ezért vették el tőlünk a príma szeleket, pedig a felelős nem a vízirendőr aki nem fogta a kezem, vagy apukám aki nem tiltotta meg hogy kimenjek, netán a helyi polgármester aki nem rakott ki táblákat a hülyéknek méterenként hanem én a barom mert elhiszem magamról amit senki nem hisz el rólam. Jó, tudom bármilyen technikai probléma beüthet a vízen amit végzetessé tehet egy hirtelen lecsapó vihar, emellett nekem is első dolgom egy bajbajutott embernek segíteni de a lényeget gondolom értitek.
Innen elég nehéz összekötő szöveget komponálni a Balatoni Boat Showra úgyhogy meg se próbálom. A lényeg, hogy rám is hatott a "Budapesttől egy órányira" marketingduma ami úgy is lett, sőt a Hungexpora se érek ki hamarabb és ez mégiscsak a Balcsi. A szuzukis hostessek szegények a szokásos unott pofát hozták, látszik hogy ez nem az ő világuk de az új Jimny rohadt jól mutat a töméntelen hajó mellett (is) és minden csorbát kiköszörül. Azt mondanám, hogy ugyanazok állítanak ki mint Pesten -pár éve nem voltam tehát ez nem mérvadó- de ebbe a kikötői selyempapírba csomagolva jobban eladható a történet és ha meguntuk a kiállítói hajókat még mindig van pár száz amiben gyönyörködhet az ember. Sőt a vízen ringatózó hajóra lépve még a vásárlási kedv is hamarabb megjöhet mint egy felbakolt gépsárkánynál. Felsorolásba bele se kezdek, az Amatőr Hajóépítők fa kenuja különböző színű és mintájú fa berakásokkal hatalmasat ütött de az igazi gyomrost a kiállítói pavilonok mögött "megbújó" Prevital adta. Láthattuk a tévében, a neten sőt talán még nyomtatott sajtóban is de így a parton, közvetlen közelről most volt szerencsém először. Impozáns? Látványos? Pazar? Bámulatos? A fenéket, kurva nagy és rohadt jól néz ki! A méreteivel itt a szárazföldön nem is tud mit kezdeni az ember, ettől függetlenül nekirugaszkodok egy képes beszámolónak erről a csónakról.
Csak az arányok miatt csináltam ezt a hátizsákos képet. Farki, ha hétfőn felfedeztek ott egy karcolást eskü' nem én voltam!

A leekocsi sínjétől dobtam egy hátast. Mérőszalag híján leléptem, hat méter. Mint egy finn árbóc.

A bumon figyel egy táblázat, ha pont ilyen hajód van érdemes felírni az értékeket.

Stágolás.

Diszkosz nagyságú csiga az orrsudáron. Igen, a távolban az a hajó árbóca.

Józsikám, az orrsudarat lefelé is meg kéne húzatni. Van valami ötleted? Van.

Csörlő. Nem nagyobb mint egy malterosvödör, bár annál jobban néz ki.

Erre nem tudtam rájönni mi lehet, pedig még a csavarokat is meglazítottam.

Amitől kicsit hátradőlt az árbóc. Asszem ideje indulni...

                                     
A rácsos linzer adhatta az ötletet.


2019. július 24., szerda

Életed filmje és a hajó amit délutánra terveztek

No. Közel egy hónapnyi aranyat érő eső és a végtelennek tűnő májusi ősszel karba öltött hosszas nyűglődés után júniusban végre nyakunkba szakadt a nyár. Megérdemeljük, megszenvedtünk érte és azóta miatta is szenvedhetünk, de legalább lehet vitorlázni. 
Jelen pillanatban próbálom visszaerősíteni a lábam, ha ennek egy napon a végére érek akkor következhet a finnes izomzat felépítése a nulláról és csak eztán jöhet szóba bárminemű versenyzés. Egyébként remekül elvagyok. Rendkívüli módon élvezem a "sima" vitorlázást, egyedül az erősszeles vágtázások, az edzések-versenyek utáni fáradtság és az itthoni aligbírokkiszállniakocsiból érzést hiányolom. De azt rohadtul. Amúgyba istenit jövök-megyek a nekem való hármas szélben, sőt a Nemzetközi hétről készült beszámolómat is a gépsárkányból készítettem és biztosan nem látszik a filmből, de elég fárasztó volt. Rohanni a többiek után/elé, úgy megtartani hajót hogy a meder alján landoló technikát ne kelljen a csónakból siratni és lehetőleg látszódjon/hallatszódjon is valami. És a legfontosabb, egy csomót menni kreuzba, manőverezni ide-oda a többiek zavarása nélkül, tisztára mintha én is versenyeztem volna pedig csak egy ellenfelem volt, az idő. De hát, ilyen ez a filmipar.
Szóval gyönyörködöm a táj adta szépségekben és szokás szerint nagyokat töprengek. Egyre másra születnek a szebbnél jobb gondolatok amik lassan de annál biztosabban tűnnek el a szürkeállományból, hogy estére mire ölembe veszem a gépet csak nagy nehézségek árán idézzem fel az emlékeket. Persze azok nélkül is csodás ez az egész, csak nehezen tudom megosztani veletek de legalább van időm efféle marhaságokkal foglalkozni.
Mit látsz a képen?
1. Beült a paraszt a hajóba, ment egy kört és akkor mi van?!?
2. Önfeledt, cél nélküli hajókázás a Velencei tavon.
3. A kettő együtt, de biztos jön valami csavar mert itt szokott.
Helyes válasz a hármas. A tét nélküli, mondjuk úgy szabadidős vitorlázás hátrányai megegyeznek az előnyeivel amire fentebb ki is tértem viszont a szépségei eleddig nem kerültek szóba, ideje annak is keríteni pár sort. Van idő kísérletezgetni, filmezni és arra amit a képen láttok. Kevés olyan bejegyzéssel találkoztatok amiben nem említettem legalább egyszer a "trükkös" Agárdi szelet, jobbára negatív szövegkörnyezetben és aki nem járt a Velencei-tavon talán fenntartásokkal kezeli, túlzó, erőltetett hisztinek tartja a nyünyögésemet, de most, Kedves Olvasó jöjjenek a száraz tények már amennyiben egy vizes sportnál beszélhetünk ilyenről. Ez ugyanaz a múltkori app amit most az Agárdi hajóállomásnál indítottam el, ahová a csónakot tettem ott fordultam vissza egy nagyobb nádsziget miatt és visszacsorogtam a parton. Pöpec hármas szélben ami ráadásul északkeletről szállította az üzemanyagot. És mi a csavar? Hát az Apukém, hogy indulástól visszafordulásig negyedszélben hajtottam a dingit. Nem állítottam a vitorlán tartva az északi partot hanem kizárólag a széljelzőhöz igazítottam a hajót, hogy folyamatosan negyedszeles állásban legyen és ezt a leginkább grafikonra emlékeztető vonalat firkantottam a tóra. Helyenként úgy éreztem visszakreuzolok a kikötőbe és a Porthole féle Kwindoo körkapcsolást is simán megcsinálom itt a tollfosztóban, igaz egy cseppet más értelemben. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindezt nem ám a hírhedt déli szélben hanem kifújt egyenletes északnyugatiban hoztam össze. Tehát mi a tanulság? Ne oszd az ész annak aki Agárdról jött.
Aztán ahogy napok váltogatták egymást szépen kezdtem magamra találni és végre összejött egy igazi, amolyan ereszd el a hajam hasítás amibe csak félve mertem belevágni de olyat tolt a lelkemen hogy még másnap reggel is a hatása alatt voltam.
Tizenhárom csomós alapokkal fenyegetőzött a Windfinder amit a szél úriember módjára be is tartott és igaz, hogy tavaly ilyen értékek alatt el se indultam a tóra de most idén van és a majrémérő szaporábban villog mint a másodfokot jelző parti fények. Menni vagy nem menni, az itt a kérdés. A drótkötelek még nem fütyülnek de a bénán hagyott felhúzókötelek ütemes, agresszív csapkodása megremegteti az amúgy sem acélos lábakat. Megállapodok magammal a jól bevált félszelezésben, ahhoz talán mind az eszem mind az erőnlétem megfelelő. Aztán néhány kanyar után a bátorsággal karöltve visszatért belém az élet és vigyorgó fejjel lógtam a hajó oldalán, a hátszeles, raumos résznél meg siklásba jött a gépsárkány ami ugye istenkirály.
"Ne nézz vissza már." Ja,de.
El se hittem, hogy így visszaerősödtem. A fordulásokról egyelőre annyit, hogy voltak, halzoltam is talán ötször a két óra alatt de igazából kit érdekel? Rohadt jót mentem a szörfösöktől hemzsegő tavon és a hazatérés gondolatától vezérelve többször is célba vettem a kikötőt, de egyszerűen nem bírtam rávenni magam. Ott még lehetek eleget de ezt sehol máshol, semmi másban nem kapom meg. Persze az indulás is elérkezett, de én ilyen tempóban még soha nem vánszorogtam haza. Nem mintha otthon rossz lenne, csak onnantól az esti házkörüli teendők elviszik a fejemet én meg minél tovább szerettem volna ízlelgetni a hajó, a szél és a szabadság adta felszabadult boldogságot. Ráérősen, a parton gurultam végig hogy legyen időm elbúcsúzni a tótól és a legutolsó pillanatban hajtottam fel a pályára ahol -ha lehet ilyet mondani- kényelmes százhússzal krúzoltam haza az esti szürkületben. Hát ez hiányzott basszus! Normál szélviszonyok között is isten ajándéka minden finn dingiben töltött perc de tíz csomó fölött már más a mókafaktor.
A finn délutáni hajó. /Bf/ Négy után a legfaszább
Na de mit érne az egész beszámoló egy olyan statisztika nélkül, ahol még a sebesség is látszik?
Tíz csomó. Nem is rossz egy rehabostól
Ezek után csoda, ha ráizgultam az ilyen napokra? Összejött tizenkét csomós sebesség is a tisztáson, hatos befújásokban amit mondjuk nem sírok vissza, de hősiesen helyt álltam. A manőverek továbbra is siralmasak, de pillanatnyilag teszek rá, csinálhatom még elégszer mindegyiket. Most "csak" jól akarom érezni magam.
Marha régen volt talán egy viszkireklám ezzel a szöveggel: "Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje érdemes legyen végignézni" és legyünk őszinték, nincs az az intelligens mosópor, potencianövelő, esetleg sör reklám amiben ezt a dumát azóta is túllépte volna bárki a marketingosztályról. Legalább annyira lehetetlen mint magát a szlogent tartani, de ezekkel a kanyarokkal, néha egy finom pohár borral az ember megteszi amit a lehetőségei engednek, és ha az egészet talán mégsem érdemes végigülni, azért remélem az ilyen délutánokból pár perc benne lesz.