Halálos iramban

Amint látjátok történt némi változás de ez kizárólag a címre terjed ki, az oldal jellege -függetlenül attól, hogy ez mennyire örömteli számotokra : ) változatlan marad. Az ok pedig a már régen bekövetkezett hajóépítés, illetve a hajóépítős bejegyzések feletti vitorlázós írások teljes hatalomátvétele, némi magyarázattal.
Szóval kiválasztottam a finn-dingit, de az is lehet hogy inkább ő talált rám az én nagy útkeresésem közben hiszen ahogy kedvenc írómtól olvastam: "Hiába áltatjuk magunkat, milyen önállóak vagyunk legtöbb cselekedetünket mások határozzák meg" tehát eljött, kiválasztott, kemény munkával kiharcolta hogy megbarátkozzak vele sőt utána egy életre szóló szerelem szövődjön köztünk.
Vitorlázás terén változásokra nem számítok, eltekintve néhány nagyhajós menettől maradok a finnben, az ok pedig pofonegyszerű. Mert jó. Bővebben: marha jó. Ennél is bővebben: mert ez a legjobb, hiszen az élet minden területén kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, legyen az munkahely /főleg/, társas kapcsolatok, közlekedés, valamilyen hivatal, bank, áruház és minden olyan hely, élethelyzet - sőt akár hajó is- ahol egynél többen vagyunk. És ehhez az alkalmazkodáshoz nem minden esetben van kedvünk, hiszen egy nagy tekintélyű, rendkívüli tehetséggel bíró, szimpatikus /de lóbbképű : ) / embert aki esetlegesen példaképünk is lehet szívesebben elfogadunk vezetőnek, társnak mint akit csak úgy odacsapnak az ember nyakára, és nem csak az én észrevételem hogy ez utóbbiból van több. Viszont az egyszemélyes hajónál ennek a lehetőségét már a tervezőasztalon kiküszöbölték. Persze futamok között vagy edzésen jobbára hátszelezéskor itt is javában folynak az elemzések, /ki, hol, hogyan, miért, sőt leginkább miért nem/ de a Harcosok Klubjából Jack szavaival élve csak "barát adagot" kapunk egymásból és a mondandó befejeztével mindenki a saját útját járja. A magunk urai vagyunk az összes eredményes vagy elbaltázott döntésünkkel együtt és úgy látszik erre a függetlenségre nem csak bennem merült fel az igény, hiszen egy sima április elsejei versenyen negyven induló volt, nem pedig hét-nyolc hajó kergette egymást a tavon jobbára előre leosztott lapokkal.
Egyetlen gondolat erejéig visszatérve a bevezetőre van aki adja a pofonokat és van aki kapja, van aki előz és van akit megelőznek, van aki irányít és van akit irányítanak, van akinek sikerül vitorlást építenie a kertben és van akinek nem. A természetes kiválasztódás nem ért véget az állatvilágban, még a civilizáció sem állhatta útját így az élet közülünk is szelektál, pont úgy ahogy mi választjuk ki és tesszük külön szemetesbe a pet palackot. Tehát ha hajóépítő nem de vitorlázó azért lehet az emberből dacára annak, hogy nem olyan könnyű elfoglaltság mint amilyennek a partról nézve tűnik.
A fent említett negyven fős évindító versenyt immár hagyományosan gyengén kezdtem és a nap végére bebizonyítottam hogy ennél is van lejjebb. Az élmezőnyt most hagyjuk, azok úgyis mindig elöl vannak de a célként kitűzött középmezőny megítélésem szerint erősödött valamennyit, ezzel párhuzamosan a gyengébbek -értem ez alatt az én szintemen lévőket- egy része felzárkózott hozzájuk a másik része pedig sumák módon abbahagyta e nemes sportot. Én is fejlődtem a tavaly év elejéhez képest na de az év végéhez viszonyítva csupán árnyéka vagyok önmagamnak. Mondjuk a télen egy métert se mentem a finnel de az április elsejei összecsapásra márciusi viszonylatban kiemelkedő, négy edzést tudhattam magam mögött és a nagy napon akadtak ugyan jó pillanataim de egy versenyhez több kell néhány pillanatnál. Saját repertoáromból a már jó ideje, alaposan kidolgozott két verziót vonultattam fel: elbaltázott rajt, erőlködés a zavart szélben, lemaradás, beérkezés a sor végén. Vagy: egész jó rajt, két körön keresztül tartom a középmezőny végét magam mögött négy-öt sporival, az utolsó negyedszeles szakaszon az előny elolvad, beérkezés a sor végén. A végeredmény ugyanaz de a második változatban több lehetőséget látok a fejlődést illetően, bár a többieket elnézve még mindig nem tudok rájönni mitől mennek jobban amikor szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent faszányosan csinálok.
A valóságban persze biztosan nem így van, fordulásoknál, szélfordulóknál, apró beállítási fortélyoknál, vérszegény rajtoknál maradnak ott méterek amik halmozódnak és a harmadik kör végére összeállnak egy jól érzékelhető, a végeredmény szempontjából pedig sajnos jól értékelhető távolsággá. Nincs mese, meg kell tanulni vitorlázni, méghozzá versenyen, és bármilyen ellentmondásos átmenetileg félretéve az eredménycentrikusságot, nem is beszélve az egyéb tervekről. 
Lehet, hogy kicsit gázul hangzik, de a siker érdekében a következő versenyemre tartva az autóban személyiségfejlesztő tréninget tartottam magamnak és igyekeztem tudatosítani a kitűzött célt azaz nem rágörcsölni az eredményre, lehetőleg figyelmen kívül hagyni a többieket és "csak úgy" a képességeimhez mérten böcsülettel végigvitorlázni a versenyt és jól érezni magam. Én is alig akartam elhinni, de sikerült bár akadtak nehezítő körülmények.
Az egyesület klubházát felújítják emiatt a hajók és a zuhanyzó kivételével mindennek a helye napról napra változik és nagyszabású expedíciót kell szervezni az összes mozdítható dolog felkutatására. Mint kiderült a vitorlámmal sincs ez másképp, a -mostanra romokban heverő- földszinti szobából ahol eredetileg tároltam egy ismeretlen jótevő az emeleten helyezte biztonságba, csak mire odáig jutottam a keresésben szépen eltelt fél óra, ehhez hozzáadva a szerelést meg a beöltözést pont elég volt a rajt lekéséséhez. De megmondom nektek őszintén nagy ívben teszek rá, azért jöttem hogy jól érezzem magam, így sportszerűen a mezőny végéhez csatlakoztam mert a többiekkel csapatni jóval élvezetesebb mint várakozni rájuk a rendezőhajónál. És az utolsó helyhez kitartóan ragaszkodva, szinte sablonosan telt a szürkeségbe burkolózó szombat egészen az emlékezetes negyedik futamig. Ekkor előztem le ugyanis egyik lelkes olvasómat emellett a futam végére olyan cifra szél kerekedett hogy egyfolytában csak egy bizonyos bé betűs szót tudtam ismételni és mondanom se kell, hogy nem a bazsalikom volt az.
A kreuz bójától ötven méterre kezdődtek a kalandok, onnan már lehetett látni valamit abból ami érkezni fog de ez csupán annyi mint amikor a turistaúton elindulsz Mályinkáról Bánkútra. Hangulatos erdei ösvényen vezet az utad és az erdő takarásától még csak sejtésed sincs milyen kínok várnak rád mikor eléred az alsó hangon is negyvenöt fokos emelkedőt. Szóval a nyugati szél minden előzmény nélkül felerősödött, ezzel együtt északira váltott és a legnagyszerűbb mutatvány az egyik hátszélbe forduló kollégának köszönhető akinek a hajóját egy spontán halzolás után lefektette a szél. Mondanom se kell hogy a visszaállítás másodperceken belül megtörtént -van az a szint ahol ez így megy- és a vitorla felszedte vizet a szél egyetlen pillanat alatt ezer vakító ezüstgolyóként lőtte ki a grafitszürkén tükröződő vászonból. Pazar volt de sok idő nem maradt a festői látványban gyönyörködni hiszen erre a találkozóra hamarosan én is hivatalos voltam. Remélem nem unjátok még a grafikonos képeket, de egyrészt rólunk sajnos nem készült felvétel, másrészt meg ezek tényleg kimagasló értékek és törekszem rá hogy az oldal továbbra is hiteles maradjon.

Hetvenen túl

Tehát bf7 és 8 voltak a délután nyerőszámai és most igazán éreztem a finnben eltöltött órák létjogosultságát. Nem mondom hogy nem volt tele a gatya, de amikor hetvennel nekifeszül a szél a tíz négyzetméter vitorlának akkor a félelem marha nagy luxus. Tehát rongyolás a befutóig azután rongyolás a kikötőbe. A kis tollfosztók csak úgy pattognak a hirtelen jött hullámokon és minden egyes találkozáskor legalább egy vödör víz kerül a hajóba. Istenem, micsoda szerencse hogy nyitva a ventil mert a hajófenéken matatás hiányozna most a legkevésbé. Persze a víz nem csak úgy jön be, hanem előtte lelkiismeretesen beteríti a kormányost, érezzük csak természet anyánk törődését. A neoprén ruha a második fröccsig tartja az állásait, onnantól akár egy szál gatyában is ülhetnék. A nagy sebességnél felcsapódó nyolcfokos vízcseppek pillanatok alatt lehűtenek és mint tucatnyi borotvapenge vágnak az arcomba kétséget sem hagyva afelől hogy pillanatnyilag ki az aki diktál, és ki az akinek diktálnak. Egyedül a fehér kabala sapkám maradt száraz de az is csak azért mert az emeleti öltözőben hagytam.
A tisztás túloldaláról hogy máshogy mint siklásban vágtattunk végig a tavon és innen a szobából, a gép mellett ülve nagy bátran úgy gondolom, hogy akár tarthatott volna tovább is ez a percek alatt elillanó csoda de igazság szerint akkor, annyi pont elég volt. Három után, a parton értek véget a kalandok és ahogy a grafikon is mutatja fölösleges lett volna tovább kintmaradni. : )
Levezetésképpen hétfőn harmadmagammal kimentünk a tóra, hogy egy békés hármas szélben rádolgozzunk kicsit a megviselt izmokra és töltést adjunk a léleknek. Napsütést, két óra nyugalmat a nagypályán és az önmagát meghazudtoló, azaz alig fordulgató barátságos déli szelet kaptuk jutalmul az anyatermészettől a szombati helytállásért. Annyi mindent kipróbáltam már de ezt amit a vitorlázás tud nyújtani nem kaptam meg semmi mástól. Csoda, ha egy ilyen délután végén beülsz az autóba, Apollo Brown basszusától remeg az ajtókárpit, nem a lebukó nap miatt hanem az érzés kedéért felcsapod a napszemcsit és szentül meg vagy róla győződve, hogy te vagy az élet császára? Nem, mert ilyenkor tényleg az vagy.

Márciusi események

Nyarat idéző időben, kíméletes szélben, olykor szélcsendben indítottam az évet de a szezonkezdő töketlenkedéshez ez tökéletesen megfelelt. Aztán lassacskán összejött egy jó kettes-sőt hármas alja ami ideális volt arra, hogy a tavaly félbemaradt tanulmányaimat ott folytassam ahol abbahagytam, azaz a fordulásnál. Még az első évben mondta Edző Bá -gondolom mikor meglátta a bennem szunnyadó és azóta sem felébredő tehetséget- hogy van az egésznek egy ritmusa, ami mondjuk nálam is megvolt csak amíg ő bruttó egy másodperc alatt váltott csapást addig nálam ez a ritmus úgy hangzott hogy tik-tak-tik-tak-tik-tak és igen összejött, már csak a hajót kéne megindítani valahogy. Ebből mára azért sikerült lefaragnom valamicskét, sőt a tavalyi gigantikus hibát is kezdem kiküszöbölni, úgyhogy idén még nem állítottam forduláskor félszélbe a hajót de a második edzés alkalmával elnézve az előttem -hol máshol- fordulgató sporikat ráébredtem, akad mit finomítani a dolgon. És ez mindenre igaz, csak hát ott van az a kupac kötél, a széljelző, a széljelző szálak a vitorlán, a "trükkös" Agárdi szél, a mezőny takarása, útjog, bóják, az a néhány harcostárs akivel vérre menő csatákat vív az ember és A Mester franciás kifinomultsággal megfogalmazott útmutatásairól még nem is beszéltem. Ezekre kivétel nélkül oda kell figyelni ahhoz hogy megpróbáljak lépést tartani a többiekkel, ami -legyünk őszinték- nem minden esetben sikerül.
Nem emlékszem pontosan a mondatra de a Kung Fu Panda első részében Oogway mester valami olyasmivel próbál hatni a nyugtalankodó Shifura, hogy ha az ember nagyon szeretné elkerülni a végzetét előfordul hogy szembe találkozik vele az úton.
Pontosan így jártam a vatta új vitorlámmal amit annyira féltettem, így az első két vízre szállásra az öregecskével vágtam neki, hogy ha a kiesett hónapok miatti ügyetlenkedésem során esetleg ledob a hajó mégse keletkezzen kár a méz áruban. És mi történik a harmadik bevetésen? Mind a vitorla, mind a gazdája közeli ismeretségbe kerül a tóval. Igazából már útközben gyanús volt a kocsit oldalba lökő szél ereje de az ember olyan, ha kifogásra vagy magyarázatra van szüksége pillanatok alatt kreál magának ahogy én is, hiszen egyáltalán nem biztos hogy Agárdon ilyen harcos és különben is, tuti csillapodni fog. Végül így lett hiszen nem fújt egyfolytában hatos, több alkalommal is egészen bf5-ig gyengült. Máskor meg jött néhány lökés a hatosra. 
De a hétvégi verseny előtt érdemes lenne menet közben ránézni az új vászonra, be is kéne állítani hozzá a köteleket hiszen a szemek nem biztos hogy milliméterre ott vannak ahol a régin, meg még kötél és csigacsere is volt, meg marha jó lenne egyet repeszteni szóval nincs kifogás, hiába fütyülnek a kikötői hajók drótkötelei én megyek. Csak előbb összeszedek egy kis bátorságot valahonnan, mert ennyit nem hoztam magammal.
Két kollégával vágtunk neki a kalandoknak és az inkább erősödő mint gyengülő szélben ezt máshogy nem is szabad hiszen a víz tizenkét fokos bár higgyétek el, lényegesen hidegebbnek érződik. A baleset a tisztáson történt túl jónéhány halzoláson bármennyire nem kívántam most ezt a manővert, de az élet nem kívánságműsor. Szóval elértük a tó északi partját és túlzás nélkül mondom, hogy hátszélben repesztünk mint állat mikor az egyébként is pöffös szél fordul néhány fokot. Na nem sokat csak annyit hogy legyen alapja egy spontán halzolástól tartani ezért inkább önként csinálom meg az akciót. Nem mondanám hogy tananyagba illően de azért elmegy, az irány is jó, sebességet se vesztettem bár az a gyanúm hogy ez akkor, abban a helyzetben egyébként se lett volna lehetséges. : ) Az új csapással nincs semmi baj legalább egy percig amikor a szél visszafordul eredeti irányába, tehát tetszik-nem tetszik nekem is reagálnom kell a változásra mi mással mint a jó kis "hátszeles perdüléssel". És akkorra minden együtt volt a fürdéshez: ismét fordult a szél, rá is erősödött a bf6-ra, én meg remek ütemben túlengedtem a bumot és onnantól megvoltak számlálva a hajóban töltött másodpercek. Volt még egy hamvában holt kísérletem a kormánnyal de az épp hátraforduló sporik aggódó tekintete nem hagyott kétséget afelől hogy mi fog következni.
A tavaly előtt március 23.-i emlékezetes borulásomat másoltam le és a meteorológiai adatok alapján akkor kb. négy fokkal volt hidegebb a víz, most mégsem éreztem különbséget. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a felhúzott svert kötelét kiakasszam, így abban az esetben ha eljutok a hajó visszaállításáig ez valamit segíthet a küldetésben. Visszagondolva maximum tizenöt másodpercet vehetett igénybe a hajó megkerülése, azaz eljutni a félállásban megrekedt uszonyig de a hideg víznek köszönhető megnehezedett légzés miatt egy örökkévalóságnak tűnt. Az árbóc leszúrt, a szél persze rátolta a hajót én meg a reménytelen helyzetben az uszonyba kapaszkodva vártam hogy történjen valami. A hajót ebből a helyzetből képtelenség visszaállítani, a víz marha hideg és elég erőt sem érzek magamban, hogy a jelen szélviszonyok mellett akár egy fokot is tudnék fordítani a gépsárkányon, de ahol nagy a szükség ott közel a segítség. Legalábbis közeledik két finn dingis személyében. Összehangolt munkával a kikötőkötelemmel egyikük rutinból elfordítja a hajót, a másik összeszedi a vízben úszkáló cuccaimat mintha egész életükben ezt csinálták volna. A visszabillentés még most se sikerül a tó fenekét uraló árbócmarasztaló iszap miatt szóval más megoldást kell találnom annál is inkább mert érzésem szerint a kívánatosnál több időt töltöttem a tóban, másrészt meg az egész helyzet kezd kellemetlenül érinteni. Nyilvánvaló hogy két segítőm /Misibátyó és Medve/ nem hagynak magamra és ami csak egy ilyen helyzetben lehetséges mindent el fognak követni értem de úgy érzem idáig is eleget tettek, itt az ideje hogy én is csináljak valamit. De mit? A homokórán megállíthatatlanul futnak lefelé a szemek és a vízben vacogva a kilátástalannál egy fokkal jobb helyzetben minden egyes perc minimum a duplájának számít így visszakecmergek a deck felőli oldalra és jobb ötlet híján a bumon felmászok az árbóctőig. Nem hat rátok a meglepetés erejével ha elárulom, hogy a hajó minden eleme síkos a víztől és legalább júniusig nem kívánkozom vissza a tóba -akkor is más körülmények között- szóval csúszkálva, foggal körömmel kapaszkodva, még az árbócra is lábujjal ráfogva centiről centire jó vitorlázóhoz méltón lopom a távolságot egészen az árbóctőig ahonnan egyetlen lehetőségként a svertre kéne ráállni de az istennek se értem hogy miért tették olyan messzire. Mindegy, sikerül. Eleinte semmi változás majd elkezd engedni az iszap, már függőlegesen áll a hajó néhány pillanat és átugorhatok cockpitbe de ahogy megpillantom a leekocsi vezetősínjét tudom hogy a mai bemászásom se lesz ingyen, minimum egy legyalázott sípcsontomba fog kerülni. Az már csak hab a tortán amikor az átcsapódó bum olyan igazi embereset csap a fejemre, hogy napok múlva is sajog de ez már jó jel hiszen a hajóban vagyok. Ahogy kell félszélben lobogtatott vitorlával rendeztem a soraimat és most már a sporik akik eddig egy métert se tágítottak mellőlem mehetnek a dolgukra. Erőt gyűjtöttem a biztonságos hazaútra és északi szél lévén siklásban rongyoltam végig a tavon. A kikötőben még várt rám egy jó kis halzolás de ez már gond nélkül ment, eleget fizettem a mai menetért.
Mondanom se kell, hogy velem együtt a széljelzőm is megsínylette ezt az emlékezetes szerda délutánt így az első adandó alkalommal lecseréltem, naná hogy árbóckivétel nélkül.

Csak tudnám mitől görbült el

Szokás szerint ez a vitorlázás is tele volt tanulsággal, de valamivel többel mint általában. Először is hatos szél környékén nem érdemes elbóklászni a kikötőtől, ez mondjuk nem újdonság, de ha mégis akkor csakis olyan hajósokkal menjünk akik nem tojnak be ha helyzet van. És ugyanez kell hogy ránk is vonatkozzon mert bénázás nélkül, egy sima műszaki hiba vagy elszabadult kötél bárkinél okozhat hasonló gikszert és bizony többet kell tennünk annál, minthogy hajóban ülve osztjuk az észt.
Minden szempontból marha jó napot tudhatok magam mögött még így a borulással együtt hiszen ebből is rengeteget tanultam és inkább derüljön fény az ember hiányosságaira minthogy hamis álmokban ringassuk magunkat. Emellett rám fért már egy jó kis vitorlázás mert ezt az érzést semmi nem pótolhatja. Az esetleges apró családi súrlódásoktól az idióta autósokon keresztül egészen a munkahelyig minden és mindenki más megvilágításba kerül egy ilyen pazar nap után.
Mondanom se kell, hogy a megpróbáltatások korántsem értek véget a kikötéssel. A vízen oly segítőkész finnes barátaim partot érve a legkülönfélébb elmés megjegyzések kíséretében elemezték ki a történteket. Jó megfigyelőkhöz méltón a sottkötelem hosszától kezdve az elbaltázott manőver kivitelezéséig semmi sem kerülte el a figyelmüket és minden apró részletet buzgó iróniával analizáltak, kétség kívül építő szándékkal. : )