Egy ígéret

Először is, Kedves Olvasóim ismét jelentős statisztikai emelkedés történt, ugyanis ugrásszerűen ötven százalékkal nőtt az oldal követőinek a száma! Tehát, ha a jelen állapotában elkezdem számolni a hivatalosan is nyilvántartott rajongói tábort akkor: eeegy... keettőő... hárooommm... és még így az elején abba is hagyom mert ki tudja mikor érnék a végére. : )
No, a jégvitorlázásból ebben a szezonban sajnálatos módon kimaradtam, ugyanis az egyetlen olyan napon amikor a kedvező időjárástól kezdve a szabadnapig minden szerencsésen egybeesett, úgy lebetegedtem, hogy a hazatekerés a munkahelyről minden maradék energiámat felemésztette. Így lemaradtam egy garantáltan emlékezetes kalandról és az idő múlásával egyre kisebb az esély arra, hogy tavaszig bármilyen jeges akcióban részt vegyek. Pedig a tavalyi -olykor félelmetes- élmények után szinte elepedtem egy kis jégvitorlázásért, de ha már így alakult, akkor várok még egy kicsit és a "rendes" vitorlázásba vetem bele magam. Ez az év minden bizonnyal mérföldkő lesz a kishajós pályafutásom során. Igaz ugyan hogy rengeteg tanulnivaló vár még rám, de az alapoknak már a birtokában vagyok, sőt nem csak az alapoknak hanem bizony egy pöpec saját hajónak is, úgyhogy innentől kezdve kizárólag azon fog múlni minden, hogy mennyit tudok hozzátenni a dologhoz. Valamelyik filmben hangzott el ez a mondat: "Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted a vállalat, hanem hogy te mit tehetsz a vállalatért." Véleményem szerint ahhoz, hogy bármilyen kapcsolat -a barátságtól a szerelmen át bizony még a vitorlázásig is- rendesen működjön úgy kell kezelnünk mint mondjuk egy hűtőszekrényt. Szóval azért, hogy kapjunk valamit azaz kicsit sután mondva ki tudjunk venni belőle, annak érdekében adnunk is kell, tehát tenni kell bele sőt nem árt esetenként tisztességesen feltölteni, ahelyett hogy önsajnálattal telve siránkoznánk hogy mennyi minden járna nekünk. Vagyis a jó hajó adva van de biztos hogy nem fog csak úgy magától jól menni, illetve bárhogyan menni, következésképp le kell tenni valamit az asztalra ha szeretném -és miért ne szeretném- kivitorlázni a gépsárkányból mindazt ami benne van.
Az estébe nyúló sólyakocsi hegesztés végeredménye egészen irodalmi jelleget öltött, ugyanis nappali fényben meglátva a munkámat rögtön Karinthy könyveladós novellája jutott eszembe, amikor útban az antikváriumhoz önmagát próbálja meggyőzni az író, a leharcolt tankönyve kifogástalan állapotáról: "Egészben véve azonban igen csinos könyv. Így egy kicsit messziről nézve, félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv." : ) Mindenesetre ez a takaros, rendes hegesztés tart, és ugyan nem tervezek vele szépségversenyen indulni, azért jöjjön egy kis optikai tuning.
Vannak olyan festékek amiket még akciósan sem vásárol meg az ember. Ezeket a festékeket szinte kizárólag gyárak, vállalatok veszik jobbára nagy tételben és sajátos színüknek köszönhetően eléggé behatárolható felhasználási körrel rendelkeznek. Többnyire markolók, targoncák, munkagépek, gyárat körülvevő kerítés, műhelyajtók adnak nekik otthont, ám a hétköznapi életben gyakorta hétvégi házak ablakrácsáról, teraszkorlátról, kertkapuról, vagy a nagypapa készítette hintaágyról köszönnek vissza, ékes példáját mutatva annak, hogy valamilyen különös módon a magánember és a vállalat festéke valahol, egy raktár mélyén egymásra találtak. Így történhetett ez az én festékemmel is de mentségemre legyen mondva, hogy úgy kaptam ezt a csodát, tehát nem kellett bűnös útra lépnem ahhoz hogy ilyen képekkel kápráztassalak el benneteket.

A napra lehet nézni...

/Szívbe/ markoló arculat

Nem önös érdekből került fel két fénykép erről a lehengerlő munkáról, csupán képtelen voltam választani e két remek perspektíva közül. És ha már elkészült a kocsi, sőt a pompás festék is megszáradt akkor nem marad más mint az ideális súlyelosztásba vetett remény, valamint a kiapadhatatlan türelemmel bíró Pisti barátom segítségével a főpróba hiszen se egy ilyen pazar sólyakocsi, se a türelmesen várakozó Finn-Ugor dingi nem heverhet csak úgy, parlagon.

Bevetésre készen

Szívmelengető látvány, Iboly minden eddiginél jobban fest emellett egyedül is mozgatható, szép és nem méltatlanul felbakolva telnek a vitorlás kertben töltött napjai, hanem igazi hajóhoz méltón, sólyakocsin. Amint látjátok a súlyelosztás /a szakszerű számításoknak köszönhetően : ) / hibátlan lett. Ez nem csak engem, hanem Pityu barátomat is meglepte akinek évekkel ezelőtt egy szeptemberi napon a Balaton felé azt a könnyelmű ígéretet tettem, hogy ma vitorlázni fogunk. A vitorlázásból vízmerés, a be nem teljesült ígéretből egy megmosolyogtató kedves emlék lett. De nem engedem hogy csupán az maradjon. Az azóta eltelt idő alatt sok mindent megtanultam, látom az akkori hibákat és igaz, hogy utólag már könnyű, de legalább észrevettem őket. Néha bizonyos dolgokat egy kicsit távolabbról kell megnézni mert közvetlen közelről fel se tűnik az az akadály vagy nehézség ami visszahúz és nem enged továbblépni, pedig ott hatalmasodik a szemünk előtt. A kelleténél nagyobb elszántság, a dolgok siettetése helyett sok esetben a türelem kínálja a legkézenfekvőbb megoldást, de az ember már csak ilyen, negyvenhét felé is még mindig csak tanulja az életet.