Vakrandi

Ugyan ki ne álmodozott volna soha arról, hogy egy napon részt vesz a nemzetközi szinten is hatalmas elismerést kivívó Balatoni Kékszalag versenyünkön. A palackzöld tavat beborító több száz, ezerszínű vitorla megindító látványa minden halandót a hatása alá kerít, minden halandóban felébreszti a vágyat hogy ő is ott üljön a többi versenyző között valamelyik hajón és rá is olyan  csipetnyi irigységgel vegyített vágyakozással nézzenek a kívülállók ahogy ő nézi most a tovasuhanó vitorlásokat. De minden sportteljesítményben több van annál amit egy ügyesen filterezett fotó, egy dinamikus zenével aláfestett youtubos videó vagy egy tévés sportösszefoglaló vissza tud adni. Ezzel együtt szükség van még hajóra, helyismeretre meg legénységre, vagy egy csapatra ahova csatlakozhat az emberfia és ami nélkül minden verseny elképzelhetetlen: kitartásra. Ebből már sejthetitek Kedves Olvasóim, hogy mi áll a mostani beszámoló hátterében.
A csapathoz csatlakozás nem is olyan egyszerű ugyanis ezt a versenyt senki se hagyja ki emellett kopaszként bekerülni pont a szalagra az meg végképp esélytelen. Vannak éppen ajánlatok amiben jó pénzért körbevisznek a tavon de szerettem volna kivenni a részem a dolgokból és tanulni. Szó szerint a legutolsó pillanatban /kedd reggel/ bukkantam egy hirdetésre a sailingen és egy gyors bemutatkozó telefon valamint némi várakozás után biztos helyem lett egy 8mOD-n amire úgy vélem a belépőjegyemet a finnezéssel váltottam meg. Na most egy ilyen hír után maradjon nyugton az ember a munkahelyén. A szokásosnál jobban vártam a reggelt, hogy tekerhessek haza pakolni, vásárolni és lehetőleg nem kifelejteni semmit abból amire az elkövetkező három napban szükségem lesz. Szerdán négykor találkoztam Kenesén Imivel /a kapitánnyal/ és ilyen mostoha körülmények között mentünk át Füredre Big Easyvel.

A hajóállomással szembeni BYC-ben kötöttünk ki egyenesen Füred központjában ami az egyik legmenőbb és legpuccosabb hely a Balcsin. Királyság most itt lenni, a verseny miatt pezseg az egész kikötő. Agárdon kívül csupán a Fertő tavon voltam finnezni de mindenütt ismerős arcok köszönnek vissza a sportriportertől a nevezési lap átvevőjén át a vetélytársakig, néhány igazi legendáról már nem is beszélve.

A csapat többi tagja intézett ugyan szállást de bolond lennék innen bárhova menni, megalszom a szűköcske kabinban ilyen lehetőség úgyse adódik sokszor. Tizenegy után kerülök ágyba és a hajó minden ringatózásánál megnyikorduló puffer fáradt hangjára ébredek négykor a pókok lakta kajütben, de akkor is életem egyik legjobb éjszakáját tudhatom magam mögött.
Kilenckor egy remekül eltalált rajttal indultunk meg Füredről a keleti medence felé és túlzás nélkül mondhatom, hogy az első hetven hajóban benne voltunk, ami persze semmit se jelent a végeredmény szempontjából de azért jól esett. Szóval hasítunk a tó közepén majd féltávnál elfogy a szél és csalódottan nézzük, hogy akik az északi oldalt választották hogy hajtanak el, ráadásul nem is lassan. Délen ugyanez a helyzet, néhányan szívunk csak itt bent. Ha egyszer kikerülünk innen lesz mit behozni az biztos. A nehézkesen magára találó széllel fél kettőre érünk a Kenesei bójához és a déli part felől felérő számtalan hajó egyszerűen nem fér el, belső hely ide vagy oda cifra káromkodásokkal fűszerezett hatalmas kongó koppanások sorozata számolja a százezreket és valakinek a leszakadó motorja jelzi hogy mire mész az elsőbbségeddel. Mázli hogy mi a külső részen vagyunk, nagy ívben elkerüljük az egész kalamajkát és felhúzott spinakkerrel vesszük célba Siófokot, ami szép hely de annyira talán nem hogy két és fél órán keresztül sasoljuk a kórházat meg az óriáskereket. Idegölő egy nap és amíg irigykedve nézek a kiálló hajók után próbálom megérteni, hogy mi az amiért annyira odavannak a népek ezért a versenyért. Több mint nyolc órája éget a nap, lófaszt se mentünk és a langyos ásványvíz se tud egy csepp élvezetet se nyújtani ezen az ismeretlenekkel összezárt hajón.

Siófok, Siófok te csodás

Mondanám, hogy az idő ólomlábakon vánszorog de ez nem igaz, az idő úgy halad ahogy mi. Sehogy. Azt hiszem egy Kékszalag bőven elég az ember életében.
Hat óra körül nagy keservesen elérjük a Tihanyi csövet ahol több más hajóval együtt nekünk is sikerül fennakadni egy buckán. A megtett táv szempontjából épp hogy elkezdtük a versenyt és egy ujjamon meg tudom számolni hogy hány jó dolog történt az elmúlt nyolc órában. Igaz, hogy gyötrelmek árán de a tőkesúly valamelyest felhúzható így talán nem kell a téli vízszintemelkedést megvárnunk a folytatáshoz. Lefelé viszont még ennél is nehezebben mozdul, öten ugrálunk a hajón mire apránként vissza tudjuk imádkozni. Bazsalikom, micsoda egy keserves nap és rajtam kívül van még több mint ötszáz hajónyi hülye aki ezt élvezi. Fél hét mire átérünk a nyugati medencébe ahol végre valahára megkezdődik a verseny. Eleinte csak komótosan, azután egyre határozottabban fúj keletről és duzzadó hátszélvitorlával porolunk át a tavon. Még békés körülmények között megtanultam halzolni a spinakkerrel szóval Keszthely előtt, ahol kezdtek elharapózni a dolgok már profi voltam. Volt rá közel kilenc órám. A nap lassacskán búcsút intett a hegyek mögül nem is baj ha siet, holnap messiásként fogjuk várni az érkezését.

Spinakkeres lettem

A mostanáig fakó korongként vánszorgó hold átveszi a fő fényforrás szerepét gyönyörű ezüst csillámokat festve a még nyugodt hullámokra. Kapitányunk simán hatvan feletti és úgy vezeti hátszélben a hajót hogy öröm nézni, de leginkább öröm ide tartozni. A nap végére már kezdek hozzászokni, hogy ha feltűnik előttünk vagy a tó széléről középre becsatlakozik mellénk valaki lenyomjuk mint a bélyeget. Sejtelmem sincs mi a titka de marhára szeretném egyszer megtanulni. Másnap mikor a parton szóba hozom a dolgot szerényen csak annyit mond, hogy jól megy ez a hajó. Az igaz, de biztos nem magától. Nem is rossz ez a verseny, megyünk mint a gyorsvonat, a telihold a déli oldalról kísér minket, végre kitanultam a hőn áhított spi kezelését és már Badacsony is látszik. Jó kis Kékszalag. Istenem mekkora mázli hogy itt lehetek.
A sötétedéssel előjönnek a sporttársak hiányosságai, azaz a kötelező jelzőfények teljes hiánya. És annyi azért látszik hogy jobbára méregdrága hajókról van szó. Ha egyik másikon feltűnik egy vérszegény zseblámpa erőtlen fénye már a földhöz verjük a seggünket örömünkben. Gondolom napnyugta előtti befutóval számoltak a kis csacsik. : )

Éjszakai rohanás

Tehát kénytelenek vagyunk árgus szemekkel figyelni a szembejövőket, vagyis a mély éjszakát, hogy a part vagy a világítást használó hajók fényeit mikor töri meg valami száguldó sötét fantom. Fél egy mire nem közeledünk hanem már távolodunk Badacsonytól -amihez Imi szerint nem szabad közel menni mert beszív a hegy, azaz nehéz eljönni a közeléből- és az öntudatos szél most igyekszik bepótolni délelőtti mulasztását. Utólag visszanézve a parti szélmérők négyes értéket mutattak ami reális is lehet bár nem tudom, hogy a tavat keresztben átfújó északkeleti szél a tó közepén mire képes de egyre elszántabban tol minket és amikor felnézek arra a marha nagy spinakerre hát nyomban megtelik a gatya. Főleg a pöfföknél amikor hallom ahogy a hajó orra egyre mélyebben szánt a víztömegbe és ha az előbb gyorsvonatot mondtam akkor most valami más hasonlatot kéne keresnem arra ahogy megyünk. Keresnék is de meló van. A szél ereje nem ad felmentést a halzolás alól, még szerencse hogy háborítatlan körülmények között begyakoroltam mert most vakarhatnám a fejem hogy mi a bánatos lótüdőt csináljak azzal a száz négyzetméternyi vászonnal.
Hát például azt hogy hamarosan meg kéne szabadulni tőle mert mindjárt véget ér a tó. Kapitányunk vezénylésével és csekély pánikhangulattal felkerült helyette a génua majd átmenetileg békésebb körülmények között keresni kezdtük a Keszthelyi bóját. Sajnos a nagy kutakodásban kicsit túlmentünk rajta és buktunk legalább tíz helyet de ezen egy ilyen nap után kár keseregni.
Messze még a hajnal, három óra húsz. Felélesedtünk és mostantól pontosan hét és fél órán keresztül fogunk pattogni az olykor méteres hullámokon. A körülményekre való tekintettel mindenki mentőmellénybe bújt, én is kaptam egy olyat amilyet utoljára Gyulabá hajójában láttam. Ígérje meg valaki, hogy nem ez a kacat fogja megmenteni az életem.
Mostantól hárman üljük ki a hajót aminek cseppet sem magas a pereme de arra pont elég, hogy félútra vágja a lábam és két nap után is sajogjon. A fordulások elég körülményesek lettek, nehezen mászunk át öten egyszerre  a szűköcske kokpitban ráadásul sikerült összeszedni néhány apró sérülést, horzsolást amik az ilyen nemszeretem munkáknál kétszeresen fájnak. Az alapból térdig felcsapó hullám eleinte poén de a százötvenedik után se viccesnek se élvezetesnek nem találom. Beborult, az orrunkig se látunk így lámpával pásztázom a tavat de ennél a fénynél örülök ha száz méterről kiveszem a másik hajó körvonalait, mire kiderítem hogy merre megy addig megtesz ötvenet mi meg harmincat, vagy fordítva. Ez több pánik szülte forduláshoz vezet és az egyiknél már szólni se jutott idő, csak azt vettem észre hogy a hajó váratlanul csapást vált én meg egyik pillanatról a másikra derékig vagyok az imádott Balatonban. Egyik kezemmel még idejében elkaptam a korlátmerevítőt és pár másodpercig a leeoldalon a vízben lógva élveztem ezt a páratlan hangulatot amit a Kékszalag tud nyújtani. Azután a finn dingiben elsajátított módszerrel nagy keservesen felhúztam magam megkapaszkodva mindenbe ami a kezem útjába került de ez a verseny kezd kicsit sok lenni. Mostantól már mellkasig vagyok vizes és áldom az eszem, hogy hoztam magammal tartalék cipőt meg nadrágot amit majd, ha egy napon célba érünk kéjes élvezettel öltök magamra. Ekkor még nem tudtam hogy a Big Easy tetőablaka nem zár tökéletesen így az orrára felcsapódó olykor ötcentis vízréteg beszivárog és a kajütbe pakolt ruháinkon fejti ki áldásos tevékenységét. Hála istennek hamar kivilágosodik, legalább ezt a sok hülye lopakodót nem kell figyelnünk, viszont a szél miatt kénytelenek vagyunk reffelni, legalább ötös. Elfáradtam, percenként pár másodpercre leragad a szemem és kezdenek az álom jelei mutatkozni képekkel, történésekkel, párbeszédekkel, egy boldog világgal ami nem itt van és húz magához de a józan ész mindig közbeszól, rácsap a kezemre és visszaránt: Nem szabad! Eszem valamit a hajóban de a bezártságtól rosszul leszek a szűk kabinban, kénye-kedvére dobál minket a víz időbe telik míg újra magamhoz térek odakint. Csak egyszer az életben érjek partot, esküszöm többet a Kékszalag közelébe se megyek.
Lassacskán feltűnik a cső és taktikus csapásváltásokkal újabb harcok alakulnak ki, a szél nem csökkent de a hullámok kisebbek lettek így végre élhetőbb körülmények között vitorlázunk. Megszabadulok a mentőmellénytől, felkapom a napszemcsit, iszom néhány korty tőgymeleg redbullt és talán nem is annyira drámai ez az egész. Nagyjából két óra van hátra, ez már eltelik valahogy. Főleg, hogy másfél lett belőle. Tihanytól folyamatosan kreuzolgatunk a befutóig, nem akadunk fel semmilyen homokpadon csak megyünk, kiengedjük a reffet is ennyi minden után innen már nem történhet semmi csak kerüljük meg azt a fránya bóját és elmondhatjuk hogy megcsináltuk, nem számít hányadikként. És igen, 11:09.-kor beérünk. Két perc kell hozzá hogy elhiggyük azután kitör belőlünk az öröm és felszabadul a huszonhat órányi összezártság alatt felgyülemlett feszültség. Igen, megcsináltuk! Voltak nehéz percek, gondterhelt órák de most már semmi se számít, túl vagyunk rajta ezt már senki se veheti el tőlünk. Nem álltunk ki, nem adtuk fel bármilyen csábító is lett volna több órányi szarakodás helyett a tűző napon, nem ütköztünk, nem történt semmi baj ezen az idegtépő éjjelen. Kikötés után egy sör mellett boldogan értékeljük ki a Balaton nagybetűs versenyét, látszik hogy kapitányunk elégedett és mi is azok vagyunk, pedig csak délután tudjuk meg hogy 167.-ek lettünk az 526-ból. De ez mától a mi saját sztorink, mesélhetjük a gyerekeinknek és majd az unokáinknak.
A Füredi Yacht Club kikötőjében öt fáradt, kimerült, éhes és elcsigázott vitorlázó köszön el egymástól akik holnap még nem, holnapután sem, de harmadnap már készenállnak arra hogy elkezdjék tervezni a jövőt amiből nem hiányozhat a következő évi Kékszalag sem.