Tél van?

A fájdalmasan csontig hatoló hideg, a több tízcentis hó, a buszmegállókban ránk támadó csikorgó szél, és a jéggel borított csúszós utak helyett tavaszias napsütésben köszönt be a karácsony. És igaz hogy a szezonra még egy-két hetet várni kell : ) de az élet ettől még nem áll meg. Szem előtt tartva jövő évi terveimet a Jézuska -némi útmutatással- egy neoprén ruhával és egy csúnyácska, ámbár  kitűnő tapadású cipővel lepett meg, így biztosnak látszik a kora tavaszi vízreszállás.
Ezzel párhuzamosan elkezdtem mentőmellényt keresni. Na most a normál méretű szóba sem jöhetett, hiszen a nyáron kétszer is elindultam mellényben, de mihelyst egy kis lélegzetvételhez jutottam, rögtön le is rángattam magamról, mert ahogy a képeken láttátok /és talán megnéztetek egy-két youtubos videót is/ ilyen kis helyen egyszerűen meg se lehet mozdulni egy hagyományos mentőmellényben. És mint nyomozásom során kiderült, nekem nem is arra van szükségem, hanem úgynevezett úszás segítő mellényre. Amúgy láttam én,hogy a többiek is olyan Shrek fazonú mellényben pompáznak, de akkor még nem merültem el /hehe, értitek: nem merültem el... : ) / ennyire a dologban.
Hát persze hogy marha drága, használt meg égen-földön nincs szóval lássuk csak mit rejt a sublótfiók... Átnéztem a Laci barátomtól kapott kincseket, és bizony az egyik kisméretű /junior/ mellény pont megfelel a célnak, illetve lesz egy kis utómunka rajta, de annyit mindenképp megér a dolog.
Nos ennyit az eddig elért illetve a kitűzött távlati célokról, de igazság szerint elég ramatyul érzem magam, és ezt előttetek nem is kívánom titkolni.
Nagyon hiányzik a vitorlázás, és bizony ez a télnek nevezett évszak a maga tízen-fokaival, szikrázó napsütésével kétszeresen fájdalmassá teszi a kényszerű otthonülést.
S mivel az élet csak úgy hemzseg az általunk befolyásolhatatlan dolgoktól, ezért -ahogy egy munkahelyen is- a legtöbb esetben célravezetőbb elfogadni a megváltozhatatlant és arra berendezkedni, uram bocsá együttműködni, mint minden erőnket felemésztve kilátástalan kimenetelű harcokba bocsátkozni. Szóval fogadjuk el hogy van még bő két hónapja Tél kapitánynak, de azután ha tetszik neki, ha nem, szép csendesen itt hagy és átad minket a március végi koranyárnak.
Iboly természetesen nincs elfelejtve és folyamatosan szövöm a terveket egy biztonságos és megfizethető vitorlázáshoz ami talán jövőre sikerül is, de nem szeretnék könnyelmű ígéretekbe bocsátkozni.
Mindenesetre így a tél fogságában megtekintésre ajánlom egyik kedvenc finnes videómat, ami azon túl hogy megmutatja a típus kemény oldalát, /szerintem/ rendkívül élvezetes és szórakoztató:
http://www.youtube.com/watch?v=SOIQkNNdO8w
És micsoda skandináv rap!! : )

Last minute

Bármennyire is hittünk az októberi, talán tavaszig is kitartó nyárban, a hideg őszi eső fájdalmas kopogása az ablaküvegen mindnyájunkat felráz a kényelmes puha álomvilágból. A megszámlálhatatlan sárga, barna és rozsdaszínű levél, melyek mostanáig kitartóan kapaszkodtak a faágakba, erejük fogytán hullnak alá megadóan, egyrészt ezáltal adva helyet az utódoknak, másrészt saját "testük" lebomló anyagával táplálva az anyatermészetet. Ahogy, gondolom Ti is megfigyeltétek, az őszi estéket /ami már fél ötkor elkezdődik/ mindig egyfajta elmúlással elvegyülő szomorúság lengi körül, ami /legyünk őszinték/ mostantól egészen a tél végéig akaratunk ellenére velünk marad.
De mivel én is vagyok olyan elszánt mint a fák legfelső ágain kapaszkodó, még mindig bizakodó falevelek, így a józan ész diktálása ellenére félreteszem a borongós hangulatot és igyekszem megkapaszkodni az idei utolsó szalmaszálban, már ami a vitorlázást illeti. Szeretnék kifogni egy csendes, nyugodt napot, ami a jelenlegi körülmények között abban mutatkozna meg, hogy lehetőleg Bf5 alatti szélben, legalább tizenhét fokban, valamennyire napos időben /de legalább ne esőben/ búcsúzzak el erre az évre a finnezéstől.
Több kívánságom nem is volt... : )
És ezek a kívánságok teljesülni látszottak november kilencedikén, mikor is szem előtt tartva tájékoztatásokat, valamint a vitorlázás népszerűsítését, lefotóztam jelenlegi hajómat és egy igazán rövid filmet is készítettem magáról a "finnes" indulásról. No de a tényfeltáró tévéműsorok sablonos fordulatával élve: "ne menjünk ennyire előre"!
Tehát a jelenlegi "hajóm":

Szóval az említett időpont szombat, és a benyomásaim szerint /mivel eddig csak hétköznapokon voltam/ a szombat egyfajta zarándoknap lehet Agárdon, mert meglepően sokan voltunk. A fentebb említett okokból kifolyólag szerettem volna egy felhúzott vitorlával készült képet, sőt egy kis videót készíteni a hajómról, de higgyétek el: egyszerűen nem volt rá időm...
Miért? Minden sporttárs kint van a vízen, várják a közös indulást mialatt én és még néhányan töketlenkedünk a parton, ráadásul Edző Bá visszarongyol a kikötőbe és a maga stílusában arra buzdít minket, hogy ne molyoljunk tovább a hajóval, hanem szálljunk vízre nyugodtan, és teszi mindezt kevésbé irodalmi stílusban. : )
Ami történt:
1. Három végtelenül hosszúnak tűnő kört tettünk meg a tavon.
2. Utolsó előttiként indultam, ebből a pozícióból sikerült az utolsó helyre tornázni magam és ezt stabilan tartottam a "futam" végéig. : )
3. Barátaim, ez marha jó volt!!!
És még most sem tudok betelni az élménnyel! Egyrészt a múltkori edzéshez képest - ha csak árnyalatnyit is de - mindenképp fejlődést vettem észre magamon, másrészt a közös vitorlázás gyönyörűsége /elnézést hogy ilyen kétértelmű jelzőt használok, ellenben semmilyen más megfogalmazást nem találtam ami hűen visszaadná a dolgot/ lenyűgözött. Megpróbálom leírni a magam módján, de ez garantáltan nem tükrözi az átélteket.
Szóval / amikor még a mezőnyben voltam : ) / a látvány fentről lefelé: haragos, viharral fenyegető feketébe hajló kék ég, azután a Velencei hegység, a következő kép a susogó-hajladozó nádas előterében repesztő vitorlások akik a makacsul hullámzó, mélyzöld vízen vágtatnak. És persze én is ott vagyok közöttük...
A harmadik kör végén az egyik sporttárs mellém szegődött /érdekes módon akiről a videót készítettem/ és egy csomó hasznos tanáccsal látott el aminek egy csekély részét megjegyeztem, a többi pedig remélhetőleg elraktározva fekszik a szürkeállományban és a következő alkalommal tör ki belőlem, mint szénsavas ásványvíz a felrázott palackból.
El se hinnétek milyen nehéz operatőrt találni, így sajnálatos módon nem engem láthattok a kisfilmen, de talán nem is baj, ez legalább egy profi elindulás és sokan tanulhatunk belőle.

 

Hát jó szelünk volt, kár is lenne tagadni... : )

Másnap

Mielőtt kitérnék a "másnaposságomra" mindenképp a tudomásotokra szeretném hozni, hogy már gyerekkoromban se tudtam megülni a fenekemen. Állandóan nyüzsögtem, mozogtam, mindig találtam valami rendkívül fontos elfoglaltságot ami miatt sajgó szívvel : ) de félre tettem az iskolai tanulnivalót. A szüleim egy darabig  jól viselték a dolgot, de mikor türelmük véglegesen elfogyott áldozatkészen írattak be a legkülönbözőbb sportfoglalkozásokra, amire csak lehetőségük nyílt. Megkíméllek benneteket attól hogy részletes beszámolót kelljen olvasnotok egy kisgyerek sportsikereiről, egy eredetileg hajóépítésnek indult oldalon, mindenesetre akkoriban szerettem meg a sportot eredménytől és helyezéstől függetlenül, csupán maga a mozgásból fakadó lelki feltöltődés és valószínűleg az adrenalin megemelkedése miatt is. Így azóta is (szinte) rendszeresen edzek, hogy mit azt jobbára a hangulatom diktálja.
Mióta a vitorlázás elcsavarta a fejemet és a mancsaftkodásra lehetőségem nyílott /ami ugye elmaradt/ szóval tavasz óta állóképesség fejlesztő edzéseket végzek ami javartészt a következőkből áll: futás, felülés, egy kis súlyzózás, ugrókötelezés, boxzsákolás és zárásként ismét a jó öreg ugrókötelezés, szóval legyen elég annyi hogy nem egy népünnepély a dolog. És ezt nem holmi kérkedésnek szántam, csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogy fizikailag nem felkészületlenül léptem a finnezés sokak által kitaposott ösvényére.

Ennek ellenére a másodfokú viharjelzésben eltöltött órák, és tegyük hozzá; a felettébb aktívan eltöltött órák úgy megviseltek hogy a rákövetkező napot teljes mértékben a felépülésnek kellet szentelnem. Nem is az ilyenkor várható izomlázra kívánok kitérni, hanem azokra az izmokra amelyek hosszú éveken keresztül, használat hiányában észrevétlenül meghúzódtak a felszín alatt és most jogos felháborodásukban csontig ható fájdalommal büntetik a gazdatestet. Az ágyból való felkeléstől a leülésen keresztül, a hűtőajtó kinyitásáig szó szerint minden mozdulatomat kellemes emlékeket idéző de mélyre terjedő fájdalom kísérte, beleértve a teáscsésze felemelését is.
No de legyetek őszinték: számíthat-e ez valamennyit is, mikor úgy érzem, hogy kezdem megtalálni a helyem a vitorláshajók első látásra egyformának tűnő, ellenben rendkívül sokszínű forgatagában?
Bizony nem.
Úgyhogy veletek együtt élvezem az októberi tavaszt, amit mintha nekünk pasiknak találtak volna ki. Az időjárás /talán a mi kedvünkért/ nem engedi az évszaknak megfelelően öltözni a nőket, így hamar visszatértek a nyarat idéző /felháborítóan rövid : ) / nadrágok és a könnyű felsők melyek takarása illetve nem takarása hosszú meditációra késztet minket akár egy gyalogátkelőhelynél történő várakozáskor is...: )
És ami legalább ilyen fontos: még mindig lehet vitorlázni! 

Egy hős

Hát kedves Olvasóim, időközben az történt velem, hogy teljesen uralmába kerített a Finn és egy olyan bűvös kapoccsal láncolt magához, amiből nem csak lehetetlen szabadulnom, de nektek őszintén bevallhatom: nem is szeretnék.
Itt most három vitorlázásom történetét fogom leírni. És nem azért hármat egyszerre, mert eddig nem törődtem volna veletek, csak egyszerűen úgy éreztem hogy az eddigi két alkalom nem szolgált annyi tanulsággal amennyit érdemes papírra vetni.
Tehát először is magasabb osztályba léptem, és ez nem abból derült ki hogy az eddigiekkel ellentétben egy számomra teljesen új /1979-es évjáratú : ) / fehér hajót kaptam, hanem abból hogy ezt a hajót alumínium helyett műanyag árbóc ékesíti. Persze nem karbon mint a menő verdákon, de azért az alunál mégis korszerűbb és tegyétek a szívetekre a kezeteket: Melyikőtök bérelne ki teljes lelki nyugalomban egy olyan hajót aminek az árbóca négyszáz!!! pénznél kezdődik? Még belegondolni sem merek, nem hogy felborulni egy ilyen karbonossal... : ))
Úgyhogy teljes lelki nyugalomban teperek ahogy kell, már a kikötőből is egész jól ki tudok állni -"most már önjáró vagy" - mondta utólag Edző Bá, s bejárom a tó legszelesebb részeit és szem előtt tartom az induláskor hallottakat, azaz lesz itt a kikötő előtt két bója, lehet csatlakozni a délutániakhoz. Mint utóbb megtapasztaltam ezt a profi finnesekre értette, de mi az nekem, velük együtt szelem a habokat, fordulok-perdülök ahogy ők, csak egy cseppet lemaradva, és szájtátva nézve magabiztosságukat. És akkor tört rám a felismerés: a finnt ugyan egyedül vezeted, és ha valamit elrontasz nem foghatod senkire, ahogy a sikeres manőverednél sem vitás hogy ez kinek az érdeme volt, de ami talán még ennél is fontosabb: A finnesek közt sosem vagy egyedül...
Nem is tudom, mintha ez valami jóindulatú, ugyanakkor fertőző betegség lenne amiben sokan több évtizede szenvednek és ha felbukkan egy új beteg akkor sorstársukként kezelik, és ellátják a leghasznosabb tanácsokkal, hogy hogyan vészelje át az elkövetkező időszakot. : )
Szóval különleges élmény volt szinte centiméterekre hajózni másoktól, olyanoktól akik annak ellenére hogy nem ismernek mégis odafigyelnek rád és a kérdésedre: hogy "Te hogy a viharba mész ilyen gyorsan?" nem fordulnak el nagyképűen hanem segítőkészen válaszolnak: ezen a kötélen húzz, azon meg engedj, és ülj egy kicsit előrébb/hátrébb.
Mindez kellemes, egyenletes hármas szélben történt, indokolatlan önbizalmat adva a közeljövőre.
Erre a közeljövőre sajnos majdnem egy hónapot kellett várnom vagy a munkahelyem, vagy Sipi kötelezettségei miatt, és őszintén aggódtam, hogy a megszerzett tudásom is a feledés homályába vész a vitorlabontásra. Nos a tudás /az a hatalmas : ) / csak egy cseppnyit kopott de a jó négyes szél, erős pöffökkel bizony próbára tett minden téren. Természetesen öt perc után bőrig áztam, viszont ez közel se volt olyan élvezetes mint amikor a huszonkét fokos víz terített be a nyárias napsütésben. Ehhez társult még egy kis egészséges félelemérzet merthogy semmi kedvem nem volt borulni a hideg vízben, bár a hajóval való borulás úgy hiszem egyikünknél sem kedv kérdése. : )
Három kíméletlen órát töltöttem kint és mivel előttetek nincsenek titkaim, ezért magasztos öndicséret helyett inkább a hiányosságokra összpontosítok, azaz negyedszélben még mindig húznom kéne a vitorlán, hátszélben meg.... szóval azt meg köllene tanulni mert a finnen ez bizony elég firnyákos mutatvány bármennyire is egyszerűnek tűnik a youtube-on. : ) Mindenesetre megkaptam az első komoly dicséretet tréneremtől, mert aggályaim elsorolása után ennyit mondott: "Ez a partról egyáltalán nem látszott".
Erős szélben uraltam a hajót, ismét sikerült vitorlával kikötnöm dacára a zord körülményeknek, megdicsért a Mester szóval a part biztonságában, kissé fáradtan néztem az egyre lanyhuló szelet miközben lemostam és elpakoltam a "sporteszközt" egy kemény, de szép nap lezárásaként, mikor is Sipi felajánlott egy közös vitorlázást a következő hétre. Hát ezt a lehetőséget bolond lennék kihagyni, így lelkesen igent mondtam anélkül, hogy sejteném milyen borzalmak várnak rám azon a csütörtökön...
Szívből örültem az előrejelzés szerinti kellemes szélnek. Csak a szél valahogy nem olvasta az időjárás jelentést és alapállásból hozta a múltkori értékeit, szorgalmi feladatként pedig igyekezett túlteljesíteni azokat és ezt hallottam is ahogy a kikötött hajók kötélzete szépen be-befütyül. No mindegy, menjek ki, melegítsek be azután Ő is jön. Így is lett, az én feladatom pedig mindössze annyi volt hogy kövessem. "Hhe ez is valami, ez a nagy edzés"?
Nos közel két órát töltöttem kint ezzel a megszállottal és nem is titkolom: az indulás után tíz perccel alig vártam a befejezést.
Tehát megyek utána, de hova!? A nádasba ahol egy kb. húsz méter széles csatornán kell átjutni kreuzba egy öt méteres hajóval és az eddigi gyakorlattal ellentétben a fordulás idejét és helyét nem én határozom meg, hanem az előttem falként tornyosuló növényzet! De semmi gond, egész jól haladok hiszen nem is maradtam le nagyon, bár inkább az a gyanúm hogy megvárt az oktatóm : ) és vezet mindenféle kilátástalannak látszó utakon, ahol a nádas takarása és annak megszűnése újabb és újabb feladatok elé állít, már ugye a szél szempontjából is. Persze az elmaradhatatlan hátszeles szakaszok nélkül ahol egy zabszem se férne fel, s mikor véget érni látszik a véghetetlennek tűnő borzalom, felhangzik a vezényszó: "Megyünk még egy kört!"
Ekkor döntöttem úgy, hogy a vízbe vetem magam. No de mentőmellényben öngyilkosnak lenni? : )
Inkább engedelmeskedem, biztos csak a kikötő előtt fordulunk egyet gondoltam naivan, erre mit látok?
Sipi ezerrel porol a nádasban lévő szűk ösvény felé.
No mindegy, fölöslegesnek tartom újra leírni a másodszor is átélt kínokat, de annyit megosztok veletek hogy kimerültségem miatt innentől kezdve elmaradhatatlannak éreztem testközeli találkozásom a Velencei-tóval. Nem árulok zsákbamacskát: a fürdést megúsztam és ki is kötöttem, amire a jelen körülmények között szerfelett büszke voltam, nem is beszélve Edző Bá biztató szavairól. -"Elmondhatod a faluban hogy egy hős vagy, túlélted a mai napot."
És akkor még nem is gyanítottam hogy a holnapit szintén túl kell élnem...

Pórázon vezetett hajó

Türelmetlenségbe vegyült izgalommal készültem a következő randinkra Piroskával, de nem csak az egyre erősödő szél miatt, hanem mert a találkozóra Gyuri barátom is elkísért és kíváncsian vártam, hogy sikerül-e megszeretnie ezt az imbolygó, billegő, szinte már öntörvényű hajót. Mondanom se kell, hogy a randit az erős ötös szél miatt az "Edző Bá" lefújta /hogy ilyen frappáns hasonlattal éljek/ és frissen szerzett szerelmem helyett egy yxilon jolléval mert csak kiengedni minket. Na de egy ilyennel?!?! Láttam a típust a neten, de a csúfság, amihez a bérleti díj fejében odavezetett minket, már megalázó volt. Kopott, rusnya valamikor barna színű fedélzet, ami sikeresen elkerült mindenféle felújítást legalább a nyolcvanas évek óta, viseletes kötélzet, némi fenékvíz már induláskor, szóval egyikünk se tudta, hogy miféle múltbéli rossz cselekedetünk okán kényszerítenek minket ebbe a kócerájba. De ha az ember elég Stephen Kinget olvas, nem keresi dacosan a miérteket, hanem alázatosan fejet hajtva aláveti magát a sors akaratának.
Így kezdődött az újabb házi feladat.
Azután kint a vízen bő félórai töketlenkedés után a grósz mellé az orrvitorlát is felmertük húzni. Újabb félóra után pedig alaposan lemostuk az yxilon mindkét oldalát : ) sőt simán tartottuk a tempót a trapézoló 470-esekkel /csak nem mentünk olyan élesen/ és bizony be kell vallanom: megtanultuk tisztelni ezt a viharvert hajót.
Amit eddig leírtam, csupán bevezetése volt a harmadik randevúmnak Pirossal, de az a találkozó is elmaradt.
Talán a biztosabb hajóvezetésemnek köszönhetően(?), egy másik hajóval engedtek ki az ötös széltől erősen hullámzó vízre. Az első finnezésem óta szeretnék kedvcsinálóként fotót, meg esetleg egy rövid videót készíteni az élményeimről, de amilyen szélben megmutatkozik a típus élvezhetősége, nos olyan szélben nincs egyetlen szabad kezem sem, mert valamit állandóan fognom kell- így most is kamera nélkül indultam útnak. Pedig micsoda élmény volt, Barátaim! Rendesen ki kellett ülnöm a hajót, hogy faszányosan tudjak haladni, a hullámok néha teljesen betakartak, a ventil szorgalmasan szürcsölte ki a beérkezett vizet, én pedig boldogan, nevetve uraltam a szelet és az egyre növekvő hullámokat leküzdő finnt. Szó szerint bőrig áztam, és megfejtettem a típus nagy előnyét, miszerint a vitorlázást összeköti a fürdőzéssel...
A "Vitorlázz velünk" című hatvanas évekbeli könyvben részletesen írnak a siklásról, kielemzik hogy hogyan lehet elérni, meg hogy ez minden vitorlázó álma. És ez az álom teljesült azon a szeles nyári délutánon, amikor úgy érzem véglegesen magához láncolt a típus. Igaz a siklást valahogy mindig a partközelben sikerült csak elérnem (a strandolók nagy örömére) , de az ember néha legyen egy kicsit önző. : )
Leírhatnám, mennyire felemelő amikor úgy kezd el húzni a hajó, mint amikor rálépünk a gázra az autóban, meg hogy olyan farvíz keletkezik mint egy jobb motorcsónaknál, szóval (ha van rá időd) még hátranézni is gyönyörűséges, de igazából a csak személyes átélés adja vissza ezt az élményt, amit mások sem tudnak átélhetően szavakba foglalni.
Már csak a kikötés van hátra ami abból áll, hogy hátszélben berongyolok a kikötőbe, ott félszélbe fordulok, oszt valahogy biztonságosan megközelítem a mólót. Így képzeltem el...  És így valósítottam meg: joggal tartva az erős széltől, rendesen ráengedtem a vitorlára (na ezt nem kellett volna) és bizony a finn egy-két billegés után úgy ledobott magáról, hogy a közeli pecások azóta is a hasukat fogják a nevetéstől. A lábam szerencsére leért, de az élet úgy gondolta próbára tesz, és előttem ismeretlen okból valahogy a vitorla a víz felett maradt és funkciójának eleget téve hagyta hogy kitöltse a szél, és ha nem is a szokásos módon, de vigye a hajót. Jelen esetben a bum vette át az árbóc szerepét, az árbóc pedig a vízbe kapaszkodva ugyan- a bum funkcióját látta el. És az a jó kis szél ami boldoggá tett engem és a délutánomat, az kitartóan vitte a kőrakás felé a kölcsönzött hajót...
 A visszaállítás szóba se jöhetett, hiszen mindössze pár méternyi helyem volt csak mindkét oldalon, szóval vitorla nagy nehezen be, illetve vízbe : )  hajó felállít és a kikötőkötéllel kezemben a nyakig érő vízben gyalogolva, mint hűséges kutyust vezettem ki a hajót.
De a legfontosabb: még most is, mikor ezeket a sorokat írom úgy inog alattam a szék, mintha még mindig ott ülnék azon a kis "tollfosztón" , csak a szél és a mindent beterítő hullámok hiányoznak.
Nnaaa, mikor mehetek megint....

Matula bácsi

Egy rövidke gondolat erejéig visszatérve Ibolyra, a próbaút ugye a nagy mennyiségű bejövő víz miatt hiúsult meg, és ugyan nem tudjátok, de néhányan kimosolyogták a hajómat. Nem volt ez olyan szemtől-szembeni kinevetés, ezért is fogalmaztam másként, mindenesetre a kétkedők egy kicsit saját diadaluknak tekintették az én kudarcomat. Tőlük sokkal fontosabb információ egy Siófoki fa kalóz vízretétele aminél személyesen jelen lehettem, és a megszállott fahajósok tudomására szeretném hozni a látottakat, szolgáljon ez mindannyiunknak tanulságul, és ne kenődjünk el az első percekben.
Tehát az említett kalózt még a hajóépítő műhelyben volt szerencsém megcsodálni. Vastagon negyven fölött lehetett és gondos gazdájának köszönhetően ebből harmincötöt, vagy még többet nyugodtan letagadhatott volna. Az egész hajó fából készült. A cockpit az utolsó aprócska sarokig gyönyörűen fehérre kikenve, a fedélzet és persze az egész hajó egybefüggő üvegsimaságú lakkal borítva, ami természetesen látni engedte a fa utánozhatatlan szépségű erezetével együtt az évtizedek alatt szerzett apró sérüléseket is. Mégsem úgy nézett ki, mint amit frissen újítottak fel, hanem úgy mint amit frissen építettek. Ahogy végigsimítottam a decket mintha valami végtelen simaságú tükörjégen húztam volna az ujjaimat, és közben egy kis egészséges irigység is szikrát fogott bennem. Képtelenség volt betelni a szépségével, de igazából most jön a lényeg: nos amikor bedaruzták, Barátaim ugyanannyi víz állt benne mint az én Ibolyomban... Azóta természetesen kiszivattyúzták, és a hajó nyár eleje óta /száraz belsővel/ vízen van ugyanabban a Siófoki kikötőben.
Tehát egyetlen fahajós se csüggedjen!
Nos a "rövidke gondolat" : ) után néhány szó a finnezésről.
A második randim /Piroskával/ lényegesen jobban sikerült. Felcsillant a szemem mikor megláttam kivillanó vonalait a ponyva alól, egyedül öltöztethettem fel, és így másodszorra bensőségesebb, meghittebb volt a légkör de természetesen csak kint a vízen, hiszen ott voltunk igazán kettesben. A kikötőből való kijutás intim perceit, az elmaradhatatlan kötőszavak : ) kíséretében Sipi egy cseppet megbolygatta, bár nem tudom miért kell ekkora ügyet csinálni abból, hogy a betonozott móló, vagy épp a parti kövek felé visz minket a szél... : )
Kb. három és fél órát töltöttünk kint, csapattuk is Peti barátommal amennyire a szél engedte, és gyakoroltunk egy kis bójázást is, szóval a kellemesen elmúló délutánra csak a kikötés vetett egy cseppnyi árnyékot.
Illetve csak megpróbált.
Tehát ideje indulni, úgyhogy irány a kikötő, minden faszányos, látom hogy a tulaj ott sertepertél a parton, teszek egy kört, illetve teszünk, -biztos nem vett észre, forduljunk még egyet- mondom, azután fordulunk, figyelünk, várunk, és újra fordulunk, figyelünk, várunk, de semmi segítség nem érkezik. -Biztos nem vett észre- mondom újfent gyanútlanul, nincs más hátra, megpróbálok kikötni a múltkor tanultakat szem előtt tartva.
Sikerült, na!
Kikötöttem a hajót aztán Peti barátomnak is segédkeztem, és mire mindkét finn és mindkét kormányos biztonságban volt, Sipi kényelmesen odasétálva megjegyezte: -Egész jól kikötöttél....
Én balek akkor értettem meg.  ...Egyszer már elmesélte hogy kell partot érni... nem tett mást, csak figyelte megértettem-e? Pont ahogy a Tüskevár Matula bácsija, aki csak egyszer magyaráz el mindent, aztán nem vitatatja a tizenéves szünidős rokongyerek bölcs : ) meglátásait, hanem ráhagyja. És nem röhigcsél öntelten, nem mosolyog lekezelően, /ahogy manapság szokás/ csupán a szeme csillog huncutul, egy keményen ledolgozott élet tapasztalatával.
És amíg ennyi a tudásunk, addig abból a csillogásból meg kell tanulnunk olvasni...

Nagyfiúknak való...

Ez a baleset még május közepén történt. Mivel kilátás sem volt arra hogy a beroggyant kabintetőt és a meghajlott árbócot rövid úton kijavítják, ezért más vitorlázási lehetőséget kellett keresnem. Lehetőleg olyat ami viszonylag közel van és nem utolsó sorban, a hajó egyedül is vezethető. Persze egy kalózzal meg egy B-25-össel is elevickél az ember szólóban, de elsősorban tanulni szeretnék, s csak utána élményeket gyűjteni.
Így került a képbe a Velencei tó és ott az eredeti : )  finn-dingi bérlésének a lehetősége, ráadásul kedvező feltételekkel. Annyit tudtam róla, hogy egységes olimpiai osztály, 1952-körül tervezték, tíz négyzetméter vitorla, egyszemélyes verda szóval mintha a Jóisten is nekem teremtette volna. /a négy és fél órai vitorlázás első percében kiderült, hogy ennél sokkal komolyabb a dolog...
Észrevételeim még a parton: ezer kötél a vitorla és egyéb dolgok állításához, nincs dirk és a bum meglepően alacsonyan van.

A bérbeadó /Péter/ rövid elméleti oktatása végén vízre eresztettük a "Pirosat", és beszállás után kezdődtek észrevételeim a vízen: hát először is vitorlával kellett kiállni a kikötőből, ezt nehezítette a hajó dülöngélése, a vantni és az azon lévő széljelző hiánya valamint a magamra utaltság, hiszen senki sem volt mellettem aki megmondta volna, hogy hogyan kell irányítanom a hajót. És a bum nagyon alacsonyan van! Mostanra megtanultam, hogy egy "finnesnek" mindez természetes, de aki "csak" egy jogsival és csekély tapasztalattal választja ezt a típust, annak mindenképp figyelmébe ajánlom a címben szereplő mondatot, amit a tulaj mondott.

Ez bizony nagyfiúknak való...   -Ez...?? Ugyan!..
Aztán a harmadik óra után már olyan is előfordult, hogy egyenesen tudtam vele menni... Szóval kemény volt, na! Kimerülve, óriási tisztelettel néztem vissza a hajóra a biztonságot jelentő partról. Úgy éreztem magam mint akit megvertek, de tisztában voltam vele: ha valahol megtanulok vitorlázni, az itt lesz... és a Piroskával.