Találkozás egy régi szerelemmel. Akkor számoljuk össze a tyúkokat

Majd ha nagy leszel. Ha nagy leszel felmehetsz a padlásra, ha nagy leszel motorozhatsz, ha nagy leszel felülhetsz a traktorra, ha nagy leszel egyedül is utazhatsz a vonaton, ha nagy leszel fürödhetsz a bányatóban. Kiskoromban ez volt a válasz az összes olyan kérdésemre ami egy gyerek számára csodás és rejtélyes titkokkal teli kalandot tartogatott és pontosan így éreztem magam az elmúlt években akárhányszor a többieknek segítettem egy-egy Balatoni verseny előtt vagy után a pakolásban. Ártalmatlan, gyermekinek mondható irigységgel, vágyakozva bámultam őket reménykedve abban, hogy egy napon amikor elég nagy leszek én is finnezhetek a mi privát tengerünkön. Bár jelen esetben sem maga a kérdés, így válaszként a nyitómondat sem hangzott el ennek ellenére nem sürgettem a dolgot mert ahogy látjátok, arra a tudásra amit ez a tollfosztó megkíván csak mostanában kezdek rátalálni.
És mostanra biztosan kitaláltátok, hogy idén tavasszal a szemafor zöldre váltott. Ez nem jelenthet mást, mint egyfajta sikeres alkalmassági vizsgát a gépsárkány vezetéséből, amiből természetesen kár lenne messzemenő következtetéseket levonni, de a fejlődésem vitathatatlan. Ranglista verseny, Atom kupa, a csütörtöki edzéssel együtt alsó hangon is négy nap a finn dingiben, ráadásul Füreden. Apukém, mi ez ha nem a legnagyobb királyság?!
Mondjuk tavaly ősszel eljutottam a Balatonra és most hogy ismét megcsodálhatom ezt a palackzöld színű ajándékot amit az égiektől kaptunk, aktuális lett a téma ezért engedelmetekkel néhány mondat erejéig teszek egy kis kitérőt. Tehát 2017-et írunk, a dolog apropója pedig az ez évi Köd kupa amire Peti barátommal Alsóörsről indultunk, és ha már itt jártam nosztalgikus hangulatomban lekaptam Gyulabá flottáját.

A kezdet kezdete

Hajónk a Nádirigó és a szép név egy szép huszonötös jollét takar apró szépséghibákkal. Az első magából a típusból adódik ami a tulajdonos elmondása szerint másfél tonnát nyom. Ez nagyjából megfelel egy nyolcméteres tőkesúlyos gépnek, tehát sikerült ötvözni az uszonyos és a tőkesúlyos hajók minden hátrányát egyetlen vitorlásban, hiszen nehéznek is nehéz egyúttal egy jó kis borulás is benne van a pakliban, ráadásul az uszonyon ugrálva ezt az életben nem fogjuk visszaállítani. Ez van, nem mindenkivel játszunk ugyanabban a ligában. A másik apróság -azaz a sott áthelyezése- teljes mértékben Peti érdeme és most arra kérlek benneteket, hogy erre ne mondjatok semmit. Túrázásra használja a gépet, nyilván így volt neki kényelmes és praktikus, különben is íratlan szabály, hogy mások hajóját és feleségét nem kritizáljuk, épp ezért nem is kritizálom, csupán megosztom veletek a tapasztalataimat. Szóval a tágas cockpitnek az volt az ára, hogy a sottkötelet a laserhez hasonlóan a bum végére kötötték be, a maradék felét pedig a hajó farához közel, két oldalra. Ha nem elég egyértelmű -mert mitől lenne az- akkor egy lapjára állított háromszöget képzeljetek el aminek a két szára a kötél, felső csúcsa a bum a maradék kettő meg a hajón lévő bekötési pontok természetesen mindez hátulnézetből. A kötelet jobb oldalon vezették ki, hogy eljusson valahogy a kormányoshoz és értelemszerűen ide tették a klemmes csigát is. Most pedig elárulom, hogy miért gyötörlek benneteket ezekkel az unalmasnak tűnő látszólag semmitmondó apróságokkal: bal csapáson a kormányostól távol esik az említett csiga ezért ha helyzet van /de ha nincs akkor is/ muszáj kicsit nyújtózkodni a kötél be- vagy kiakasztásához, jobb csapáson meg hónaljban bevág a kötél és az ember karja rendszeresen kilöki a kötélfogóból. Ez mondjuk az én tapasztalatom, nyilván hozzá lehet szokni és a tulajnak így tökéletes ezért ha neki az akkor nekem is, de kapásból egy erős szeles versenyen elég sokat szívtam miatta. Természetesen a fogamat. 

Ami nálunk is esélytelenebb volt: a köd

Ezek után úgy mondom, hogy inkább kevesebb mint több eséllyel vágtunk neki a versenynek. Távol álljon tőlem mindennemű mentegetőzés, de ketten kevesek voltunk ehhez a négyes feletti szélhez. Amíg hátszélben, raumban simán tartottuk a tempót a mezőny harmadik harmadával addig negyedszélben véget ért a tudomány, Kenesétől visszafelé nem tudtuk kellően kiülni a hajót, tök tompán jöttünk és csak tátott szájjal néztük ahogy legyalogolnak a többiek, ehhez jött még egy kritikán aluli reffelés amiről az ott elszenvedett lelki törés miatt azóta se tudok beszélni. Szerencsére indult két, nálunk is bénább csapat így megmenekültünk a nyomorúságos utolsó helytől. Tanuljatok a nagyoktól, Öcsibogyó! 

Hasítanak a reff ászok. Fotó: Köd kupa

Ennyit a tavalyi, köd nélküli kupáról és most térjünk vissza a jelenbe és a jelenben is Füredre a dallamos csengésű Koloska Marinába, ami azért oly kedves számomra mert tíz éven keresztül szinte a szomszédban nyaraltunk és a kikötő melletti strandról bámultam a ki-be menő vitorlás hajókat. Erre most én is a vitorlázók közé tartozom, és talán engem/minket is néz majd valaki a partról aki beleszeret a vitorlázásba és hátha ő sem éri be a nézelődéssel.
Az ideutazáshoz mondjuk hosszú út vezetett ugyanis volt némi munka a dingivel. Apróságok igaz de félnapos apróságok. Beüzemeltem a hurkát amiről azt hittem tünetmentes lesz, megcseréltem két kötelet mert amit állandóan állítgatok az volt a legtávolabb, leselejteztem egy  széthullás határán álló csigát, állítottam az árbócon meg mindenen ami a kezem ügyébe akadt és felpakoltam a hajót az utánfutóra.
Nulladik nap, csütörtök: Találkozás a régi szerelemmel.
Hajnalban keltem a már előkészített és becsomagolt hajó leszállításához azzal a nem titkolt szándékkal, hogy legyen elegendő időm szüttyögni az összeszereléssel, hiszen a kapkodás nem sok jót szül. Nem is kapkodok, csupán csak levegőért amikor szemrevételezem a hurkámat és rá kell jöjjek, az optimistes hurka típusidegen a finn dingiben. A hajón kívül kifogástalanul működik de ahogy a dingi közelébe kerül elszáll az akarat és vele együtt a levegő. Nem, nem négyeltem fel de kizárólag azért mert sajnáltam rá bármennyi időt is elvesztegetni. Egyelőre. Inkább lelkiismeretesen összeraktam a gépsárkányt és tizenegykor már kéz a kézben Tihany felé bukdácsoltunk az isteni szélben. Hát nagyon zsír ez a Balaton, na! Asszem ezek a hosszú, most éppen lapos hullámok új távlatot nyitnak a finnezésben és bármilyen hülyén hangzik kezdtem sajnálni hogy verseny van, mert az öncélú lődörgésen kívül semmi másra nem vágytam.
Első nap, péntek: Háziverseny.
Egész faszányos kettes szélben telt a délelőtt és páran bízva, hogy nem lesz rosszabb kimentünk a vízre amiből hamarosan egész komoly mezőny kovácsolódott és még a szél is nekünk dolgozott abban a tekintetben, hogy adott volt a pálya a kikötő előtti kardinális jeleknek köszönhetően. Két futamot hoztunk össze amivel kedvet csináltunk a parton várakozó rendezőségnek, hogy tegye a dolgát de mire kiértek és pályát állítottak volna addigra minden reményünk elszállt. Maradt a várakozás és mivel a türelem rózsát terem, egyebet nem ezért a szomszéd strand büféjében sztorizgatással töltöttük a szélcsendes délután hátralévő részét.
Második nap, szombat: Balatoni évadnyitó vs. Atom kupa. 
Ezt a napot a szervezők is komolyabban vették és a tegnapihoz hasonló kettes szélben kihajtottak minket a vízre. Mivel a versenyünk egybeesett a Balatoni évadnyitóval ezért a pályára menve a számtalan gyönyörű cirkáló mellett igazi különlegességekbe is belebotlottunk. Ekkor még szerettük őket.

Szinkronba kéne hozni a génuákat srácok, mert ha Edző Bá kiszúrja...

Ezzel a nappal kapcsolatban sikerekről nem tudok beszámolni ugyanis elég nyomorultul mentem amiben a vitorlám is ludas volt. Nem a vatta új Tuss vászonról van szó, arra nincs panasz csak igazából az egy erős szeles vitorla, marha vastag anyagból. Hármas szél alatt nem is kísérletezek vele mert úgy áll az árbócon mint egy hatalmas, összegyűrt majd megkeményedett konyharuha, tehát ezekre a helyzetekre az egyik, még a hajóhoz kapott vitorlámat neveztem ki gyengeszelesnek. Csak ez három éve se volt nagy durranás. Csupa lyuk az egész, össze is ment az évek vagy inkább az évtizedek alatt és több rajta a ragasztószalag mint maga a vitorla. A sporttársak jelezték már diszkréten, hogy ez nem kimondottan versenyre való, de igazából csak lassabb meg tompább vagyok a többieknél, más baj nincs.
Na szóval, a szelünk a befutóra elfogyott és fingilingi fuvallatban a megmaradt hullámokon bukdácsolva lépésben vagy inkább tyúklépésben tettük meg a hátralévő részt, de többször éreztem úgy, mintha visszafelé mennénk. Ehhez jöttek még az évadnyitó nagyhajói és lekereszteztek minket a lakópark méretű vitorláikkal ami szintén nem sokat segített rajtunk, rajtam meg pláne. Utolsó helyen döcögtem be, de cseppet sem nyugtalanított a dolog mert holnapra végre érkezik valami keletről /az idősebbektől elnézést a kétértelmű kifejezésért/ és különben is: a nap végén kell a tyúkokat összeszámolni.
Harmadik nap, vasárnap. Ami bearanyozta a hétvégét.
Bf három jegyében telt a verseny de megkajáltam a reggelről maradt nagy hullámokat ezért eleinte jóval erősebbnek hittem a szelet ami miatt egyrészt be voltam tojva, másrészt a vitorlát is túlhúztam a szükségesnél és nem értettem, hogy miért tötyögök, mi nem stimmel a beállításokkal? Azután rájöttem, hogy én.

Első randira jobbat se kívánhattam volna

Nincs mese, bele kell tanulni a Balatonba.
Extrém dolgok nem történtek leszámítva, hogy a négy futamból a harmadikat egy perccel sikerült lekésnem, de nem aggaszt a dolog, nemrég olvastam hasonló esetről. Egyébként ami érdekes ezekben a késős sztorikban az a motiváció. Ha egy paraszthajszálnyi esélyt látok arra, hogy a célig beérjek valakit akkor körömszakadtáig küzdök minden megszerezhető centiért és a verseny hevében értetlenül nézem saját magamat, hogy mikre vagyok képes a dicsőséges utolsó előtti helyért. Persze ha előrébb vagyok akkor se ücsörgök a langyos libazsírban hanem dolgozok tisztességesen, de ez a fajta eltökéltség sajnos hiányzik, úgyhogy ez egy újabb célkitűzés lesz.
A negyedik futamra is kitérek egyetlen gondolat erejéig. Több késést nem engedhetek meg magamnak ezért órát, mezőnyt, zászlókat árgus szemekkel nézve, dudaszóra fülelve tobzódok a rajtvonalon s mikor felhangzik a türelmetlenül várt kürtszó megindulok mint a gyorsvonat. Önelégülten nézek körbe, hogy mekkora ász vagyok, először az életben emberesen elcsíptem a rajtot. Sehol senki, jóval mögöttem töketlenkedik a mezőny amikor páran utánam kiáltanak, hogy: Hova mész? Van még egy perc!
Aztaku....  Nahát, gondoltam magamban, de a vonalon várakozó áldott jó cimboráimat se kell félteni, innentől már vigyorogva biztatnak, hogy semmi probléma, menjek csak nyugodtan. Szerencsére találtam annyi helyet közöttük, hogy visszamenjek a jó oldalra és egyszerre indultunk meg, most időben. Ez a rajtom érdekes módon nem sikerült olyan jól mint az egy perccel ezelőtti, és kicsit sérelmezem, hogy ilyenkor nem írják jóvá az előző futamban elbukott időmet.
Nem lenne teljes a bejegyzés mindnyájunk kedvenc bringás alkalmazása nélkül.

Volt egy kis pályamódosítás. Az aktív időt itt értsétek szó szerint

A sok rizsa után számoljuk össze a tyúkokat, azaz nézzük a helyezést. Nem csinálok belőle titkot, első ránézésre a huszonnyolc indulóból megszerzett huszonnegyedik helyet némileg csalódásként éltem meg és ebből is látszik, hogy mekkora pöcs tud lenni az ember. Megy valami elfogadhatót egy versenyen és simán elfelejti az egy évvel ezelőtti dolgokat. Először is elég erős mezőny jött össze. Másodszor, nézzük kiket előztem meg. Az egyik sporit vegyük is ki mivel csak az első /vagyis a második/ versenynapon az egyetlen futamban indult és különben is jobb nálam, az életben nem hagytam volna le. A maradék háromból az egyiknek tavaly csak a fartükrét láttam, a másik kettővel pedig végigküzdöttem az egész évet és jobbára ők kerekedtek felül, erre most mindhárman mögöttem végeztek. És így, hogy a bennem lévő elbizakodott majom lecsendesedett már semmi baj ezzel a pazar helyezéssel amire akár azt is mondhatnám hogy reális, de több annál.
A hétvégét összefoglalva minden nap kimentünk néhány órára, még verseny után is ha maradt annyi szél ami elvitte a gépsárkányt így az első három napot edzőtáborként, a negyediket versenyként könyvelem el, de bárhogy osztok szorzok, ez bizony négy nap aktív finnezés volt a Balcsin. És igen, megesik hogy otthon egy hónap alatt nem jön össze ennyi.
Szinte elrepült ez a pár nap és annak ellenére, hogy olykor az otthon is hiányzott nehéz volt szembenézni azzal mi elmúlt. Igaz mentem már kishajóval a nagy tavon de a finn dingi az összes eddigi limlomot felülmúlja. Ami mondjuk nem újdonság, mégis lenyűgöz ahogy a kis tollfosztó viselkedik ezen a vízen és hiába kapom el Agárdon a fílinget, a Balatonhoz néhány üzemórát még le kell nyomni. És hogy én azt mennyire várom...