Nyolc

És elérkezett, megszakadt az idei Balatoni balszerencse illetve balfaszság sorozatom ráadásul egy olyan vitorlázással ami az utóbbi évek egyik nagy trófeája annak ellenére, hogy szög utolsóként fejeztem be a versenyt, tetejébe sérüléssel. De a dicsőség teljes egészében engem illet, fürdök a sikerben mert ez is győzelem, ami most sokkal nagyobb mintha a dobogón állnék. 

Az egész a Velencei tóval kezdődött ahol az egyesületünk évzáró előtti évzáró versenyét tartjuk normál esetben de ahogy a múltkori bejegyzésben is láthattátok, elég gyászos a helyzet, ranglista versenyt nem tarthatnak ilyen körülmények között. A kikötő előtt szélfüggő az up&down pálya felállítása a tisztás megközelítésére meg annyi az esély mint diétára a karácsonyi időszakban. Istennek hála Tihanyban befogadtak minket, a The kikötőben ami közel s távol a legjobb kikötő, de szerencsére inkább közel. 

A hétvégi küldetésre Mesterünk hajójával indultam, a fogatot már kedden összepakoltuk amit Peti pénteken leszállított így csak az összeszerelés várt rám, amit a verseny napjára időzítettem. 

Peti rákönyököl a napra, közben ellenőrzi a rakományt

Szombat kora reggel gondterhelten raktam össze a gépsárkányt az előrejelzés ugyanis erős szelet ígért és nem a finomabb fajtából. A legdurvább mégis a kikötőben meg a tavon honoló béke volt mert a felhőkből meg az ég színéből láttuk hogy érkezik valami és az nem lesz jó nekünk. Ennél még a süvítő szél is szimpatikusabb mert az már itt van, tudunk vele számolni, fel tudjuk mérni az erejét, választhatunk a vitorlázás vagy a parton töprengés között, de ehelyett látatlanban irány a víz és majd ott meglátjuk mi zúdul a nyakunkba. 

Békét sugárzó panoráma, mi bajunk lehet?

Ami "zúdult" amúgy nem volt olyan drámai, az elmében burjánzó félelem sokszorosára nagyítja a nem létező dolgokat rossz tapasztalataink miatt, erős négyes-ötös széllel kellett szembenéznünk egy-egy hatos befújással ami persze a pályán érkezett ahova először el kellett jutni. Zamárdi elé vitorláztunk át és maga a verseny nagyon faszára sikeredett de már az oda út is minden pénzt megért. Hátszeles, raumos menetben hasítottunk át a tavon, a motoros meg pár spori jócskán előttem, a később indulók lényegesen lemaradva mögöttem és tudom hülyeség, de tisztára mintha egyedül száguldanék a tó közepén ahol normál esetben letartóztatnának másodfokú viharjelzésben. Én meg csak önfeledten csodáltam a palackzöld vizet, élveztem a pillanatot de inkább a perceket amit adott a tó, a hajó meg az élet. 

Három futamot tervezett Marci barátom a rendezőségből olyan szélben amivel Agárdon nem sikerült összefutnom az elmúlt tizenkét évben. Kreuzban alig-alig kellett korrigálni hátszélben meg ugyan voltak vérfagyasztó pillanatok de mindig sikerült két pöff között halzolni és azokon a hullámokon vinni a hajót öregem... az év vitorlázása volt komolyan mondom. Ahogy a dingi orra kiemelkedik a vízből, felül a hullámra és siklik miközben billeg jobbra balra, egyszerre hajmeresztő és a legnagyobb mókafaktor ever. A hullámról lejőve belefúródik a vízbe és tűnődsz, vajon meddig merül de persze végül a hajó kerekedik felül. Pont annyi a szél amiben kicsit azért majrézol de nem bírsz nem vigyorogni és sajnálod amikor bójavétel után újra negyedszélbe kell fordulni. 

Rövid szünet két futam között, pár falat kaja és készültünk a következőre

Csodákra nem számítottam. Tudtam, utolsóként fejezem be a versenyt de a hangsúly a befejezésen volt ennek ellenére az első két futamban sikerült lehagyni pár cimborát a harmadikra pedig sajnálatos módon lesérültem. A bal alkarom húzódott meg úgy, hogy egyáltalán nem tudtam ledekkelni a bumot (behúzni a vitorla kötelét amennyire a szél kívánta). Egyrészt ilyenkor kevésbé tud élesen (szél felé) vitorlázni az ember másrészt meg rohadtul fáj, minden manővert kétszer meg kellett gondolnom és az is megesett, hogy a bénázás közepette egyik alkalommal megállt alattam a hajó. Nyilván kijöhettem volna de ha már ennyit szoptam kreuzban akkor nem leszek hülye kihagyni a desszertet, jöhet a hátszeles vágta. Kit érdekel az utolsó hely, jól akarom érezni magam és akár egy személyiségfejlesztő tréner útmutatását követve megragadtam a pillanatot és fülig érő dopamin szinttel átsiklattam a pályán. 

                                                                        Fotó: Pallus

Vitorlázni jó, finnezni még jobb, mindez mezőnyben: a legjobb

Itt már tisztán látszott hogy ezzel a kézzel a holnapi versenyzés megy a levesbe de várt még rám egy mesés út vissza a kikötőbe. Gyönyörű felhők, a szavakba oly ritkán foglalható Balaton-érzés szemben a Tihanyi Apátsággal ami ugyan szép a partról de aki vitorlázik tudja, hogy az igazán menők a vízről nézik. 

Ilyen időben ennyi pont elég volt, kimentünk még a fázás előtt

Bár hajótakarítás közben a szivacsot alig tudtam kicsavarni a lerobbant kezemmel akkor is ez volt az év vitorlázása. Tavasszal az Atom kupán ugyanilyen körülmények között eltököltem két napot a parton, a Kékszalagot meg épp hogy túléltem és rohadtul szerettem volna véget vetni ennek a szerencsétlen szériának Balatoni körülmények között, mellékhatások nélkül. Teljesült. Felemelő érzéssel köszöntem el a tótól, útban hazafelé -kéretlenül ugyan- elmeséltem finnes és nem finnes barátaimnak az én nagy kalandomat, a túlélésemet minden apró részletre kitérve és ezzel a nappal emelt fővel zárhattam le a még véget sem ért szezont. 

Ami hátra volt az a Nád kupa Agárdon október végén a létező összes nehezítéssel súlyosbítva. Marhára alacsony vízszint, az a kurva délnyugati pöffös forgolódó szél meg az elbaszott hínármezők, köszönjük szépen de legalább egy napban letudtuk. 

Kormányosi értekezlet. Merre (ne) menjünk illetve pályarajz amit talán
harmadszorra értett meg a mezőny (fele)

Még ezek a szar körülmények se tudják elbarmolni az Agárdi jó hangulatot ami minden helyi verseny védjegye. Nekem a két futamból az első katasztrofálisra sikeredett de nem is emlékszem mikor röhögtem utoljára ennyit az idióta barátaimon az idióta barátaimmal. 

Szóval a Nád kupán vagyunk ami már hivatalosan is évzáró verseny kishajós berkekben és megindulunk a pillanatnyilag békésnek számító szélben, természetesen a nádasba. 

Hátszélben csorgunk a rajthoz, visszafelé itt kezdődtek a bajok

Csak hogy az elején tisztázzuk a szélviszonyokat, ez még nem a "fúj mint a barom" de közelít. Aki vitorlázott Agárdon délnyugati szélben az tudna mesélni, aki nem annak meg hiába magyaráznám. 

Cuki nyilacskák mutatják a szélirányt,
szerettük volna ha tényleg ilyen

Az első futam másfél órásra sikeredett -másoknak- de velem a katasztrófák sora nem engedte bejezni, így lett egy érvénytelen köröm, ez van, tudjátok mit mondott Torrente, nem kell megismételnem. A rajt simán lezajlott és a nádason áthaladva jött az első gyomros, papírforma szerint negyedszélben vergődtünk át a szűk átjárón és a leálló majd felerősödő közben forgolódó szélben és ebben a hülye szituban hárman beszorultunk egymás mellé. Én középen mint egy flippergolyó pattogtam és fordultam három méterenként elkerülendő az ütközést majd ahogy kiértünk beragadtam az egyik spori alá és tátott szájjal kézen fogva  behajtottunk a hínármezőbe. 

Hajóból ki, kormány ki és húzom a gépsárkányt de a szél, a mi drága délnyugati szelünk mikor erősödjön ha nem most és mindent elkövet hogy megszopasson ami sikerült is. Pár perc után egy motoros segítségével kijutottam és megindultam a mezőny után bár a "megindultam" szó használata ez esetben kicsit túlzó szóval maradjunk annyiban, hogy tisztes távolságból követtem őket. A második körben némi képzavarnak köszönhetően elvétettem a bejáratot a nádasba, egész pontosan csak azt hittem és kerestem egy másik kaput miközben megviccelt a szél és majdnem felborultam. Nem ismeretlen a szitu, séta a bumon, rálépni a svertre, hajó visszaáll de itt már úgy elástam magam -szerencsére csak képletesen- hogy hagytam a túróba ezt a futamot, majd a következőben megyek nagyot addig is kitakarítom a gépsárkányt mert a hínaras eset után került némi iszap a cockpitbe. A nehézkes munka után mikor már minden ragyogott a gyanúsan mozdulatlan hajóban feltűnt hogy ismét fennakadtam a kurva hínárban és az erős széllökések ellenére se tudtam kikormányozni a hajót. Nehézkes a mozogás combig süllyedve az iszapban és nem titok hogy közben pár "ejha" és "nahát" is elhagyta a számat de maradt annyi időm, hogy a második futamra patikán kitakarított hajóval állhattam rajthoz. 

                                                            Fotó: Gerely "Feró" Ferenc

Küzdök az elemekkel, a nádon látszik a szél ereje

Itt már támaszkodhattam a korábban tapasztaltakra és fennakadás nélkül -szó szerint- lement a két kör. Nem szeretnék senkit untatni a szél elemzésével de nem volt egyetlen olyan perc a versenyen amikor egy irányból és/vagy egyenletes erővel fújt volna. Az Agárd-Dinnyés szakasz közkedvelt rész a tavon, igazából nincs is ami nagyon letakarna a part felől tehát nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy itt tiszta szélben haladunk de tudod milyen ez délnyugatiban? Elmondom. Félszélből egyszer csak fel kell élesedned negyedszélbe -ugye tartod az irányt a bójára- majd a hirtelen forduló szél emberesen megdönti a hajót szóval visszaállítod a cuccot félszélbe és csinálod ezt kb húsz méterenként. A széllökéseket meg inkább hagyjuk. 

Helyi érdekesség még, hogy a tónak azon a részén ahol az utolsó bója felé közeledünk mindig megcsavarodik az egyébként is trükkös Agárdi szél amihez most extra üzemanyagot is kaptunk így hárman centiméterekre egymás mellett siklatva próbáltuk túlélni a helyzetet amin nem könnyített egy előttünk felboruló spori keresztben fekvő hajója, de ezen is túlvagyunk, beértünk a célba, adrenalin az egekben, mára ennyi volt. 

Íme a track. Néha rendesen megindult a tollfosztó
de a harmincnyolc csomót én se hiszem el

Mármint a versenyzésből mert az igazi szívás még hátravolt. Gyanútlanul elcsónakázunk a kikötőig és itt annyit azért meg kell jegyeznem, hogy se a kikötő előtt sem a kikötőben nem használható teljes szélességében a meder, kizárólag "kijelölt" útvonalakon haladhatunk. A kikötőn belül csak középen, előtte pedig párhuzamosan a parttal érdemes elhajózni mielőtt kimegyünk a nyílt vízre és visszafelé ugyanez. Tehát normál esetben hiába porolunk ki/be a kikötőbe, most csak egy nyomvonalon tudjuk megtenni az utat, elkerülhetetlen a torlódás a szél miatt pedig hol szélbe állunk, leállunk hol egymást takarjuk de az istennek se tudjuk megindítani a hajót a szűk mozgástér miatt. Marad a manuális megoldás, ugrás a tóba (nekem már harmadszor) és hónunk alatt a dingikkel kisétálunk a mólóhoz. 

Hajóvonták találkozása

Másnapra komoly szélvihar kerekedett, így a verseny és jó eséllyel nekem a vitorlázás is véget ért erre az évre. Márciustól októberig hasítottam a dingivel és visszanézve összejöhetett volna több de ugyanakkor kevesebb nap is, legyünk elégedettek azzal amit elértünk. Sokat adott ez a nyolc hónap ugyanakkor még többet tanított akkor, amikor már azt hittem nincs is mit tanulnom, magamról.