2017. december 10., vasárnap

Száz perc a töltőn

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége van. Békés öregkorban megnyugvást lelő írók, önként halálba ballagó költők karcolták papírra számtalanszor a lelombozó elmúlást amit az ezerszínű ősz vált ki az emberből, ráadásul oly szívbemarkolóan, hogy emellett a magamfajta lelkes amatőrök próbálkozása olcsó és erőtlen próbálkozásba fullad. De egyszerűen képtelenség szó nélkül elmenni amellett, hogy egy év megint elment mellettünk.
Siratjuk a hosszú nappalokat, az enyhe, holdvilágos nyár estéket, a rövidnadrágot de még inkább a rövidke szoknyákat mert az erdőt festménnyé, majd élettelen festménnyé változtató évszak alattomosan besettenkedett a hétköznapjainkba, néhány pillanat múlva pedig észrevétlenül befordult a sarkon itt hagyva minket kiszolgáltatottan a télnek, kezdjünk vele amit akarunk.
Nyilván, ahogy nektek úgy nekem is a vitorlázás fog hiányozni a legjobban ezért a hajószállítást halogatom, húzva az időt hátha az utóbbi évek tapasztalata alapján beesik egy-két napsütéses nap és az ilyenkor barátinak számító tíz fokból tavaszt varázsol. De a nagy várakozás nem hozta meg a gyümölcsét mert azon a pár használható napon is dolgoztam, így értékelődtek fel az egyébként is feledhetetlen órák amit idén a finnemmel tölthettem.
Titkon, egy legeslegutolsó alkalomban reménykedve lapoztam át decemberre a novembert, igaz a november eleji két vitorlázással a hátam mögött nem reklamálhatok, de nem úgy jöttem el Agárdról hogy elköszöntem volna a tótól. Tehát az öncélú örömszerzésen túl, a lelkem megnyugtatása érdekében is szükségem volt egy búcsúkörre. November utolsó napjaiban tettem is egy kísérletet az ilyenkor igencsak barátinak számító kettes szélben de az oszlani nem szándékozó gomolygó köd nem támogatta a küldetésemet. Néhány éve hasonló körülmények között vontattam át egy motorost -persze motorcsónakkal- a szomszéd kikötőbe és az emlékek még élénken bennem élnek. Erre mondják, hogy lófaszt se látni. Csupán a kompasz segített a tájékozódásban és a sűrű tejfölből előbukkanó horgászladik láttán volt egy kis meglepi pedig gondolhatjátok hogy nem volt sietős az utam. A kikötőt is alig találtam meg, visszafelé meg ugyanaz a sztori, ugyanazokkal a horgászokkal. Utálunk ködben autót vezetni, csakhogy az úttest a felfestésekkel, táblákkal meg oszlopokkal lényegesen több támpontot ad mint a tó és a rá nehezedő, átláthatatlan súlyos fehér massza.
Tehát bennem volt a félsz de nem is annyira az eltévedéstől. A kettes széltől se kell tartani különösebben de ha valamit elbaltázok odakint nincs az az isten, hogy a partról vagy akárhonnan bárki is észrevenne, így kénytelen-kelletlen dolgavégezetlenül távoztam. De ne higgyétek, hogy ennyiben hagytam a dolgot, mert bizony december hetedikén tavaszt megszégyenítő napsütés és kettes-hármas közti nyugati szél formájában rám mosolygott a szerencse. Így délben már teljes gázzal hasítottam a vizet és lehet hogy kicsit túlzón hangzik de magam is alig akartam elhinni amikor tisztességesen ki kellett ülni a hajót. Amikor meg nem, akkor is leírhatatlan volt. Csak ültem a decken, néztem ki a fejemből, hallgattam a víz dallamtalan ám békés csobogását és eközben egyre csak termelődött a dopamin. Ebből is látszik milyen kisigényű az ember. Hat fok, napsütés, tó, hajó és olyan szél amit -szégyenszemre- nyáron csak fintorogva fogadunk, télen bőven elég a boldogsághoz. A tó magányában eltöltött bő másfél óra első percétől éreztem ahogy töltődik a lelkem és szokás szerint nem akaródzott kimenni. Pedig a nyugati szélnek hála hosszában mehettem végig a tavon egy teljes meg egy háromnegyed kört megtéve de mikor a kikötésre került a sor mindig találtam valami olcsó kifogást ami miatt nem bírtam célba venni a mólót. Csak még egy legeslegutolsó kicsi kanyart, mert... Végül persze papírforma szerint a tél győzedelmeskedett. Kreuzban kezdtem fázni a szél miatt, a két fokos! víz felől érezhetően húzott a hideg, lefagyott az orrom és a háromnegyedes nadrágnak köszönhetően a lábszáram is. De higgyétek el, megérte. Talán az év egyik legjobb vitorlázásán vagyok túl -bár gyanítom egyikről sem tudnám az ellenkezőjét állítani- és ez most úgy kellett mint tanyára a villany. Nem téli rekorddöntögetés vagy hivalkodás vezérelt, csupán jól akartam érezni magam és sikerült mint mindig, amikor tudunk egymásra időt szakítani a finn dingivel.
Ráadásul mintha megtanultam volna fordulni. Tudom, tudom, leírtam már egy párszor de most komolyan mondom. Ha hiszitek, ha nem sikerült negyedszélből negyedszélbe fordulnom és nem ám csak úgy hébe-hóba hanem szinte mindig. Szakítottam a hagyományosan félszélbe fordítás-majré-szélbeálláson alapuló technikámmal és kicsit lassabban ugyan, de átgondoltan hajtottam végre a manővert. Gondolhatjátok, hogy alig akartam elhinni de az ötödik-hatodik hibátlan csapásváltás után rá kellett jönnöm, nincs mese a tehetség utat tört magának. Szóval lehet még ebből valami. Különben is, a Detre fivérek valamelyike -aki meg tudja különböztetni őket annak fizetek egy sört- mondta egy interjúban, hogy a vitorlázásban csak az első tíz év a nehéz és jövőre bizony ennek a fele borítékolható lesz.
Szerelem csütörtök
Így örömittasan, túlcsordulva a boldogságtól szétszedtem a hajót, felküzdöttem egy utánfutóra amin nem fért el, majd felgyötörtem egy másikra és ömlengő elégedettséggel zárva a szezont kéz a kézben hazaindultunk. Mondjuk a forgalmit magammal vihettem volna, de ne legyünk telhetetlenek. Az egyesületi utánfutónál az is nagy szó ha a féklámpa működik.
Itthon a csónakház telítettsége miatt alapos kiszárítás, több réteg ponyvázás és fóliázás után a terasz előtt jutott hely a gépsárkánynak ami legnagyobb meglepetésemre több mint marha jó. Elég bármiért kimennem az udvarra vagy csak kinéznem az ablakon és már láthatom is életem egyik nagy szerelmét. Persze nem sokáig. Ahogy leköszön a február már itt se vagyunk.