2015. október 30., péntek

Ismerkedési est

Leginkább dél előtt vagy legkésőbb egy kicsivel utána szeretek elindulni Agárdra mert így a forgalomban sem kell sietnem és a kikötőben is jut idő egy kis szüttyögésre a hajó körül, emellett kényelmesen öltözhetek át, ami nálam egyébként is időigényes, sőt a remek vitorlázás után se kell gyorsan elpakolni, zuhanyozni. Később, például két óra körül már önkéntelenül is kicsit kapkodósra veszem a tempót, sietek a kocsival, érkezés után gyorsan csomagolom ki a hajót azután hamar átöltözöm és már porolok is ki a finn-dingivel a tisztásra. Ennek az időhöz kötött elindulásnak egyébként semmi értelme hiszen fél négytől is lehet marha jót vitorlázni, nem csak egy órától, de valahogy így alakult ki a vitorlázós menetrendem és mint valami begyepesedett öregember, óckodom a megváltoztatásától, pedig a pazar már-már estébe hajló vitorlázások rendszeresen ellentmondanak a hülyeségemnek. Bár a most említett napon a legnagyobb jóindulattal is tíz percet töltöttem hajóban, maga a délután mégis kulcsfontosságú volt a későbbiekre nézve. Tehát rajtam kívülálló okokból "késve" : ) kettő után vettem irányba a Velencei tavat azzal szilárd elhatározással, hogy rágyúrok az idei utolsó, Évadzáró versenyre. Néhány napja is vitorláztam egy jót a teljesen üres tavon és mikor partra vonszoltam a hajót feltűnt egy kis hiba. No nem kell mindjárt nagy dolgokra gondolni, mindössze az árbóc szakadt ki a helyéről és a dülöngélés okát akkor a hézagoló gyűrű elmozdulásának tudtam be. Annak rendje és módja szerint Edző-Bá az első adandó alkalommal lelkiismeretesen meg is javította, így rám csak a négy, szabadon álló kötél okozta zűrzavar leküzdése hárult és micsoda szerencse, ugyanis ahogy ott teljesen elanyátlanodva próbálom párosítani a csigákat a kötelekkel feltűnik hogy az árbóc még mindig lötyög, és a hajóorrban a következő sokkoló kép fogad.
Rozsda marja, nem ragyog
Rozsdaette árbóctalp, hiányzó vagy teljesen elkorrodált csavarok, szivacsosra korhadt párnafák adnak választ a kérdésre, miszerint vajon  honnan származnak a mostanában a hajófenékben úszkáló lécdarabkák és a felismerhetetlenségig elöregedett, leszakadt csavarfejek. A dolgok mostani állásánál rögtön más megvilágításba kerül a múltkori erős szeles verseny, aminek -túlzás nélkül állíthatom, hogy- legkiemelkedőbb eredményét nem a helyezési lista elején kell keresni, hanem valamelyik ismeretterjesztő tévécsatorna Kis hajók-gigászi teljesítmények című műsorában. : )
Ez biztosan nem tartotta. De akkor mi?
Ahogy látjátok itt egy komolyabb javításra lesz szükség, de  amíg a gépsárkány tartós betegállományban van az élet nem állhat meg. És nem is fog, ugyanis a kikötőben sorakozó finnekből egy egész armadát lehet összeállítani úgyhogy az egyik viseletes ponyva alól megkaptam az új jelöltet és úgy látszik van valami sorsszerűség abban hogy ez a hajó is fa deckes, alu árbócos. Csak még le kell bontanom a Fűkét, meg kell cserélnem alattuk a sólyakocsijukat, össze kell raknom az új hajót és közben feltartózhatatlanul telik a vitorlázásnak szentelt délután. Ugyan nem vagyok egy nagy spiller, de apránként észreveszem, hogy a látszat ellenére ez egy nagyon jól felszerelt komoly versenyhajó vagy ahogy a kikötőben mondták, a másiknál "versenyebb". : ) Igaz ez még a légszekrény nélküli, de legalább duplafenekű /szóval valamennyi légkaszni mégis van/ úgynevezett "hurkás" modell, ami annyit takar hogy négy felfújható henger van a fedélzet alá bújtatva, hogy az esetleges borulásnál mégse a tó fenekén kelljen keresgélni a sporteszközt.
"Rendes" vitorlázásra már nem jutott idő, de azért utcai ruhában, mentőmellényben mentem egy gyors kört és a hajóval való rövid ismerkedés alatt egy kicsit belevitorlázhattam a naplementébe.
Mindössze ennyit volt lehetőségem menni újdonsült társammal az igazi megmérettetés előtt amit nem várt fordulat kísért, ugyanis a hétvégi verseny mindkét napját teljes szélcsend és ráérősen búcsúzkodó köd uralta. Tehát a szezont a már használaton kívüli hajók elpakolásával és a holtidőkben elmaradhatatlan sztorizgatásokkal zártuk. Így került át a verseny szerda délutánra és igaz hogy egyetlen délután nem pótolhat két napot, de egyrészt a kényszer nagy úr, másrészt olyan jó hangulatú verseny kerekedett, hogy minden résztvevőt kárpótolt az elmaradt hétvégéért.
/Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a délelőtti olvasgatás közben simán elaludtam, szóval rohamléptekben, kicsit a megengedett sebesség fölött poroltam le Agárdra ahol éppen hogy elcsíptem a rajtot. : ) /
A nap érdekessége hogy a kitűzött szakasz átmenet volt a túra és a normál pályaverseny között, azaz az egyik bóját a kikötő előtt, a másikat a tó északi részén a nádason túl kellett kerülni. És ez a nádas keserítette meg az én utolsó futamomat, mikor is a szűk folyosón lelassultam a gyenge szélben. Ezalatt az egyik spori lehagyott, egy időre kitakarta a vitorlámat amitől teljesen megálltam és a visszakapott erőtlen szél a meginduláshoz már kevés volt, ellenben faszányosan rátolt a nádfalra. Megkíméllek benneteket attól hogy részletesen beszámoljak a sikertelen szabadulási kísérleteimről de okulásul elmondom hogy három módon lehet kijutni a szorult helyzetből. Leengedett vitorlával kievezni, vagy beleugrani a vízbe és úszva kihúzni a hajót, vagy ha olyan szerencsétek van mint nekem akkor az egyik rendezőmotorossal kivontatni addig amíg a szél újra kitölti a teljes vitorlát.
Mondanom se kell hogy partra érkezés után a kedves sporttársak -akik kivétel nélkül már átestek ezen- különböző elmés megjegyzésekkel illették az akciómat. : )
Az utolsó futamot ugyan elbuktam, de a végéig, illetve az első kettőben is kimondottan meg voltam elégedve magammal és a frissen hozzám került hajóval. Határozottan gyorsabban mentem mint eddig bármikor és végre sikerült felzárkóznom a középmezőnyhöz. Például akik tavasszal simán állva hagytak, azokkal most ősszel már együtt fordulok és a végére sok esetben lehagynak de higgyétek el rendesen meg kell dolgozniuk azért ha előttem szeretnének befutni.
"Ez is csak olyan mint egy finn-dingi"
Apránként azért kezdek kiigazodni a finnek között és tudom, hogy az előzővel, ha megszakadok se tudtam volna ilyen eredményt produkálni. Érdekes egyébként hogy az említett tízperces próbaúton már volt egy olyan érzésem hogy ez a hajó mintha gyorsabban menne a másiknál, a verseny pedig beigazolta mindezt, sőt ha a jelenlegi dunyha helyére egy újabb vitorla kerülne akkor többet is ki lehet hozni a gépsárkányból. Persze egyetlen jól felszerelt hajó sem fog csak úgy magától jobban fordulni, élesebben és gyorsabban menni, vagy szelet találni a tavon, de az oda vezető úton megtettük az első közös lépést ezen a festői estébe forduló október végi versenyen. 

2015. október 16., péntek

Építő kritika

A vitorlázás és sok más rovására némi kényszerszünetet kellett tartanom és ha hiszitek, ha nem a háttérben  nem más húzódott meg, mint a motorcsónak jogosítvány. Magamtól eszembe se jutott volna motorossal foglalkozni, de abban  a szerencsében volt részem hogy a munkahelyemen szükségét érezték a hajóvezetők létszámának növelésének méghozzá úgy, hogy engem is iskolapadba ültettek. Hajóstanfolyam ingyen? A hülyének is megéri... : )
Mondjuk a kezdeti lelkesedésemet az utóbbi időben beárnyékolta a mérhetetlen mennyiségű tananyag és nem csak a szabadon közlekedő komp éjszakai jelzései vesztegléskor vagy menetben, a hajón rosszul lett vagy megsérült személy ellátása, jogi ismeretek és tűzvédelmi szabályok nehezítették meg napjaimat, hanem mindjárt a sor elején a fenyegetően hangzó szakmai német vizsga, amihez többek között olyan kifejezéseket kellett megtanulni mint: "Jobb oldal felől kék táblával, villogó fehér fénnyel kívánok elhaladni. (Dunán: kitűzök)" A vizsga igazi szépsége abban rejlett hogy a némettel kellett kezdeni, és ha valaki már ott elvérzik akkor annak esélye sem sincs a többi tárgyból vizsgázni, tehát ezen volt a legnagyobb hangsúly, hiszen egy jó indítás kellő lökést adhat a pánikhangulatban lévő vizsgázó számára, a rossz kezdésről pedig inkább ne is beszéljünk. Talán feleslegesnek tűnik a temérdek tanulnivaló de ez a jogsi már szolgálati célú lesz, amit árvíz idején is használhat a kapitány, sőt a legtöbb esetben én csak akkor fogom használni szóval nem árt ha az átlagosnál jobban elmélyülök az anyagban.
Jó hír hogy az írásbeli vizsga még mindig tesztlapon történik és az elmúlt öt év alatt sem sikerült a töretlen népszerűségnek örvendő Illetékes Hatóságnak bevezetni a blog kezdetekor emlegetett számítógépes, szigorúbb időkorláttal bíró számonkérést. Nagy valószínűséggel ez is hozzájárult a "megfelelt" minősítés eléréséhez de egy kis kitérő keretében engedjétek meg hogy megemlítsem egyik fő támaszomat a tesztvizsga.hu-t. Sejtelmem sincs, hogy milyen keretek közt folyik a jelenlegi oktatás és azt sem tudom hogy ez az oldal mindenhol beletartozik-e a tananyagba, ezért írok róla pár sort, hátha leendő kapitányok is olvassák a bejegyzést.
A lényege, hogy vizsgakérdéseket tesz fel témakörönként és ha minden kérdésre sikerült négyszer helyesen válaszolni akkor jöhet a vizsgaszimuláció, szinte élesben. Persze hosszú az út odáig ugyanis a némettel együtt összesen kétezer-háromszázhatvan kérdésre kellett négy jó választ adnom, ehhez jöttek még a rossz válaszok amiket nem mindig tartottak elégségesnek simán "rossz válasz"-ként minősíteni hanem kissé gunyorosan a "súlyosan téves meghatározás" besorolással rombolják az ember önérzetét, és teszik mindezt pénzért... : ) Hogy pontosan mennyiért azt nem tudom, de úgy vélem egy sikeres vizsga megalapozásához semmi nem lehet drága, főleg úgy hogy "A Hatóság" nem képes normálisan feltenni a kérdéseket, hanem mindenféle fondorlattal, az egykori tévés vetélkedőket lepipálva zavarja össze az egyébként is stresszes polgárokat. Szóval ráment néhány hetem mire az utolsó helyesen adott válasz után megjelent a megváltást jelentő mondat: "Ebben a kérdéscsoportban már nincs Önnek bizonytalannak minősített kérdése." Hát igen, ahogy egyik kedvenc írómnál olvastam: Keserű vizeken kell átmennünk mire elérjük az édeset.
Most már tudjátok hogy mi volt a kényszerű távollétem oka, ami alatt a vitorlázás igazi szabadidős tevékenység lett, ugyanis egyszer volt annyi szabadidőm hogy elmehettem vitorlázni és mint utólag kiderült ez volt egyben a versenyre való felkészülésem is.
Bár a gyakorlati vizsga és a tapasztalatok szerzése még hátravan, de az már most látszik, hogy a motorcsónak vezetése közel sem igényel annyi tudást mint a vitorlásé, és igazából nem is nyújt akkora élvezetet. Ám mielőtt komolyan elkezdenétek aggódni a hosszúra nyúlt bevezető kapcsán, mindenkit megnyugtatok: a Vitorlás a kertben nem lesz motoros oldal.
E kitérő után ideje visszatérni a vitorlázáshoz. Eredeti terv szerint nagy erőkkel készültem volna az utolsó ranglistaversenyre, amiből annyi valósult meg amit az előbb olvashattatok, mindenesetre tele izgalommal indultam a bázisra ahol eddigi, talán legkatasztrofálisabb vitorlázásom mérlege a következő: egy bronzérem, egy elveszett sapka, két fürdés a tóban, egy beázott óra, és egy megfázás. Pedig olyan jól indult...
Az első futamban tök jól elkaptam a rajtot, hamar ki is kerültem a többiek zavart szeléből és ahogy lenni szokott a nagy létszámú élboly valamennyire elhúzott, de a hátsó csapat élén én haladtam magam mögé utasítva emlékeim szerint hat sporttársat. És egészen a harmadik körig minden rendben ment amikor a bójánál teljesen megzavart a szembejövő -útjogos- hajók kikerülése és a kötelekkel bíbelődve eltöketlenkedtem a fordulót is. Itt persze szépen megállt alattam a hajó és mire észbe kaptam a többiek egy része lehagyott, aki meg nem az is simán beért. Így visszagondolva ennél a pontnál tört ketté a napom és innentől hiába is erőlködtem, a körülmények illetve a hosszú kihagyás mind ellenem dolgoztak. Ennek ellenére mentettem a menthetőt és az elajándékozott pozíciókból kemény munkával hármat visszaszereztem.
A második futam elég ramatyul indult, ráadásul az egyik fordulásnál a bum leverte a sapkámat. A kedvenc sapkámat amelyiket ajándékba kaptam a nejemtől és az a saját szüleményű babonám kapcsolódik hozzá hogy csak abban tudok vitorlázni. A mai napig se értem, hogy hogyan tűnhetett el egyetlen szempillantás alatt, amikor hasonló esetekben a ruhadarabok egész hosszú ideig úsznak a vízen és simán ki lehet szedni egy "vízből mentés"-hez hasonló manőverrel. Komolyan mondom, olyan volt mintha a leesés után eltűnt volna valami űrön, lyukon vagy időkapun keresztül. Mintha átkerült volna egy másik dimenzióba vagy ahogy az időutazós filmekben mutatják amikor például nagy sebességgel mennek valami járművel és egyszer csak a külső szemlélő számára eltűnik az autó az útról vagy a repülő az égboltról. Magát vízbe esést nem láttam így elkezdtem a hajóban is keresni, de persze ott még úgyse volt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot és ahelyett hogy a versennyel foglalkoztam volna, hosszú másodpercekre lekötött az eset, bár az eredmény szempontjából itt talán már mindegy volt.
Minek is szépítsem, harmadik futam pont olyan szarul sikerült mint a második, azzal a különbséggel, hogy már nem volt sapkám amit elveszítsek viszont legalább eszembe juttatta azt, hogy azért néha egész jól is szoktam én menni, így a negyedikre sikerült összekapnom magam és az elsőhöz hasonló helyet szerezni a rajtnál, ami ki is tartott addig amíg a kreuz bója előtt tíz méterrel akartam egy kicsit engedni a sottkötélen. Nos, amikor ugyanígy teljes testtel a hajón kívül vagyok ezt soha többet nem fogom megpróbálni. A kötél úgy szaladt ki a kezemből, hogy esélyem se volt megfogni, a bum ezzel párhuzamosan elszabadult, az egyensúlyomat elvesztettem és utoljára még egy pillanatra értetlenül ránéztem az ujjaim között gyorsvonatként száguldó piros kötélre, ám mire felfogtam volna a történteket már a vízben voltam. Tisztára mintha az utolsó pillanataim peregtek volna le előttem, azzal az áldott különbséggel hogy nem az utolsók voltak, de komolyan mondom ijesztő volt átélni. Amikor valami olyan dolgot teszünk amit az idő rövidsége miatt már nincs időnk megbánni, újragondolni, megérteni se jóvátenni. Éppen csak kezdenénk tudomásul venni de már ránk omlik a házfal, beszakad alattunk a jég, összenyom a levágott faág, végigvágjuk a tenyerünket a frissen élezett késsel, belénkrongyol egy autó, megcsúszik a bringa kereke a nyákos úton.
És benne lenni az eseményekben egyáltalán nem olyan mint ahogy a filmeken látjuk, több kameraállásból, szinte kockáról-kockára lelassítva a leglátványosabb jeleneteket. Nem. Éppen hogy levegőt vennénk annak a bizonyos b betűs szónak a kimondásához de akkorra már a történések elindultak velünk egy egyirányú utcába ahonnan talán visszanézni még lehet, de visszatérni már nem.
A fáradtság és a marasztaló, tizennégy fokos víz jótékony hatása miatt elég nehezen jutottam vissza a békésen ringatózó hajóba ahol rövid időn belül rendeztem soraimat, káromkodtam egy cifrát és ahelyett hogy ép ésszel kimentem volna a partra, inkább a többiek után indultam. Nem akartam feladni a versenyt hiszen bármi megtörténhet a hátralévő idő alatt -gondoltam- és így is lett. Egyrészt jól megfáztam : ) de azért az első futamhoz hasonlóan behoztam az öreg Fűkét a huszonnyolcadik helyre, bár a kötélfogóktól a mentőmellényig minden összeesküdött ellenem és itt még nem is sejtettem, hogy kikötéskor is vár rám egy vízbeesés.
Összesítettben az utolsó, a fa finn kategóriában pedig a harmadik helyet sikerült megcsípnem, de nem ám azért, mert összesen ennyien indultunk... : ) Hogy az első helyezésben rengeteg munka van azt mindenki tudja, de higgyétek el hogy a mezőny vége felé, sokszor még az utolsó helyeken is vért kell izzadni szóval a kapott érmet és a dicsőséges csatában kiérdemelt emlékpólót hosszú idő óta a legbecsesebb ereklyének tartom.
Fa hajó, alu árbóc, bronz érem