2022. augusztus 14., vasárnap

Szünet a dingiben és ilyen egy szerethető Kékszalag

A tavalyi szezon persze nem ért véget az EB-vel, két Balatoni verseny várt még ránk így a hajókat vissza se hoztuk az Agárdi bázisra. Tihanyból Fűzfőre kerültek ahol a két napos versenyből a szombat produkált értékelhető szelet, sőt az értékelhetőnél is értékelhetőbbet erős ötös formájában. Már a pályára kijutás se volt egyszerű, mindig nyavajgok amikor verseny után kreuzban kell visszamenni a kikötőbe. Itt most kifelé menet kreuzoltunk, komolyan mondom elfáradtam mire kiértem ráadásul a rajtot is lekéstem de pár másodperccel a következő osztály /kalóz/ előtt még elrajtoltam így érvényes volt a futamom. 

Ennek mi értelme volt, kérdezhetnétek szóval ezt megelőzendő elárulom. Az egyik, hogy abban a marha hidegben nem fűlött a fogam a hajóban fagyoskodáshoz közel egy órán kerszetül mire indul a második futam. A gyakorolás is rám fért hiszen a Balatoni hullámokon a hajóvezetés sajátos technikát kíván emelett matematikai szempontok is vezéreltek. Ugyan nem egy nagy dicsőség utolsóként beérni de a végelszámolásnál minden egyes pont jól jöhet, magyarul: a versenyt teljesítő utolsó helyezett több pontot kap mint aki valamiért el sem rajtol és úgy lesz utolsó, bár mint utóbb kiderült semmit se értem vele. Tehát együtt mentem a kalózokkal amiről itt és most lebeszélnék mindenkit. No nem a társaság miatt -remek barátaim nem mulasztották el a viccelődést a verseny után- hanem a finnhez képest hatalmasnak tűnő hajók sebességét-fordulását tök nehéz volt kiszámítani egy találkozásnál. Félelmetes volt közöttük menni. Hátszélben azok a rohadt nagy hullámok úgy toltak minket mintha fizettünk volna érte és bármerre néztem, mindenütt azok a rémisztő kalózok. Mindegy, túléltem a huszonegyedik helyen és a gyakorlás meghozta gyümölcsét mert a második futamban -ahol ugye időben indultam- mentem egy tizenötödiket. Utána meg egy tizennyolcat ami szintén nem rossz. 

Örök kérdés a távoli versenyeknél a szállás amiről a vendéglátóink itt is gondoskodtak bár nem mehetünk el szó nélkül az elszabadult Balatoni árak mellett. Jó hogy egyesület, meg kedvezmény a versenyzőknek na de kétezer forintot egyetlen éjszakáért közvetlen vízparton? Mit tehettem volna, kifizettem. 


Szállás extrával. Az a fehér a hűtőszekrény, felár nélkül


A másnapi szélcsendben kiderült, a versenyünk szombaton véget is ért. A következő egy hónap múlva esedékes szintén a Balcsin és bármennyire is kedvelnek minket a legtöbb kikötőben, annyira azért nem hogy hetekig kerülgessék a hajóinkat. Más választás nem lévén visszacuccoltunk Agárdra, az akkor kevés lehetőségeket tartogató Velencei-tóhoz. 


Van aki nem állta meg szó nélkül:
 "Köszönjük" felirat a betondarabon

Ahogy látjátok a kikötő ezen része teljesen használhatatlan, részben ezért kellett az Agárdi évadzáró versenyt Tihanyban megtartani. A másik sólyához ahol valamivel mélyebb a víz Bajusz barátunk épített egy lépcsőt, hogy ilyen szar körülmények között is tudjunk vitorlázni. Itt a lépcsőn állva lehet felhúzni a vásznat illetve nem a mólóról -méteres magasságból- kell beleugrani a hajóba bár ahogy látszik, a vízszint minden számítást alulmúlt. Nem is kísérleteztem, a lépcsős sztori helyett a sólyán begyalogoltam a térdig érő tóba és ott szereltem fel a gépsárkányt.


Az említett lépcső. Igazából nem is emlékszem, hogy a
háttérben lévő hajó elmozdult-e onnan a tavaly.

Szóval ha a körülmények nem is voltak kedvezőek de az időjárás engedett még néhány kört az október végi versenyig, ami ugye hagyományosan Agárdi, a mi egyesületünk versenye. Ez a már ismert okok miatt átkerült Tihanyba de hoz néha az élet olyat, hogy nem kell erőltetni a versenyzést. 
Egy nagyon közeli barátom mondott búcsút hirtelenül és nem ő volt az egyetlen a tavalyi évben de ő zárta ezt a hosszú sort és a múlandóság teljesen maga alá gyűrt. Már nem az a kisgyerek vagyok aki ismeretlen idősek temetésére jár a szülei kíséreteként hanem közelítem az említett korosztályt és az én ismerőseimet, rokonaimat temetjük a végét pedig mindannyian tudjuk jól. Életünk akár egy torpedójáték ahol sorra találják el a körülöttünk lévőket, mi pedig végignézzük ahogy lassacskán vagy hirtelen itt hagynak minket. Egész úton, otthontól a kikötőig ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben és csak az amúgy sem népes olvasótábor elvesztésétől tartva nem megyek bele jobban a részletekbe. Ebben a derűs hangulatban érkeztem Tihanyba ahol alapból ötös szél fogadott amit az elengedhetlen ráfújások tettek igazán széppé. Kiküzdöttem magam a pályára, el is rajtoltam és ahogy visszafelé hátszélben néztem az előttem boruló hajókat azt mondtam elég, köszönöm szépen én ebből nem kérek. Mindezt egy olyan versenyen amit normál esetben ha nem is röhörészve de azért végigcsinál az ember. Normál esetben amikor nem aggódsz a szeretteid miatt, nem fáj az eltemetett családtagjaid, barátaid hiánya nem érzed azt az űrt amit csak egy anya hagyhat maga után. Amikor drámaként élsz meg egy bénán befűzött kötelet, egy elázott szendvicset vagy a parton felejtett ásványvízet pedig te is tudod hogy egyik sem az. 

Szélcsenddel indult a másnap ami nem javított az amúgy se fényes kedélyállapotomon, szerettem volna egy jó versenyzéssel/vitorlázással elbúcsúzni a szezontól hiszen innen már csak haza vezet az út és láss csodát, az égiek meghallgattak, küldtek egy futamra való szelet amiben mentem egy valamilyet ott a sor vége felé de nem lettem utolsó és tisztességes vitorlázással búcsúztattam a 2021-et beszariság helyett.

Az idei év nekünk március végén indult de május volt az első alkalom amikor versenybe tudtam szállni és az a szomrú helyzet, hogy ebben az évben eddig az egyetlen is. A hagyományos tavaszi tókerülőn indultam és az üzemanyag mellett volt sajnos kapkodás is és a bumkihúzóról teljesen megfeledkeztem. Az erős szél miatt nem aggasztott annyira -mit mondhatnék mást- de négyes szélben is akad olyan része a tónak ahol enélkül elássa magát az ember. Készítettem egy tracket (erre persze volt idő) amin látszik a csodás tíz csomós csúcssebességem: Hasítottam, na. 

Mintha egyetlen nádsziget
 se lenne a tavon.

A széllel nem volt bajunk egy keskeny átjáróig amerre egyébként soha nem járok ezt a versenyt leszámítva, de az a gyümölcsfás szigetecske örökre emlékezetes marad mert ott minden évben lehagynak. Legyengült a szél, nem halogathattam tovább, be kellett akasztanom a gumikötelet ami menet közben olyan jól sikerült, hogy adtam magamnak egy 360-at /tettem egy teljes fordulatot a hajóval/ ezalatt páran elcsorogtak mellettem két finnt is beleértve. Könnyű lenne a begyűjtött hátrányt erre a malőrre fogni de az az igazság, ha jobb vitorlázó lennék náluk akkor beértem volna őket ehelyett minden erőfeszítésem ellenére csak néztem ahogy nő köztünk a távolság, és nem az én javamra. Még mindig van mit tanulni. 

Ilyen szelünk volt.
Hamar körbeértünk.

A kikötői munkák szerencsére nem maradtak abba a télen, már most látszik milyen pöpec lesz amikor elkészül és ha egy napon végre normális vízmennyiség lesz a tóban még használni is tudjuk. 


Hétvégi pihenőn a cölöpverőgép, a vízszint leginkább
az evezősöknek kedvez.


Pár hónapra elhittük amit nem lehetett addig is edzések, boldog vitorlázások színesítették a szürke hétköznapokat, a tóba is visszatért az élet szó szerint és átvitt értelemben is, bár sajnos csak átmenetileg. A hajók kivétele nehezítette egyedül az életünket, ezen a sólyán három ember jelenlétét igényli a manőver és a másikon is jól jön a segítség annak ellenére, hogy Bajusz barátunk a lépcső mellé egy csörlőt is hebregált. Mit mondjak, működik, kihúztam vele a gépsárkányt tök egyedül de ahogy álltam az ördögi szerkezet taposóján nem tudtam elhessegetni a gondolatot, ha itt valami szakad vagy törik az fájni fog. 



A TÜV tanúsítvány még folyamatban, de működik

Aztán a nyár beköszöntével a vízszint drasztikusan csökkenni kezdett, olyannyira hogy egyik alkalommal vitorlázás helyett úsztam egyet hogy mégse menjek hiába amiből aztán az lett, hogy átsétáltam a tóban a Cserepes-szigetig. Erre azért nehéz bármit is mondani. 

Tavaly említettem nektek a meghívásomat az idei Kékszalagra egy pazar cirkálóra ami idénre sajnos elmaradt, így ha nem is pánikszerűen de nekiálltam hajót keresni. A nagy verseny előtt rendre megszaporodnak az ilyen jellegű hirdetések de kivétel nélkül legénység oldalról. Nehéz is hajót találni a túljelentkezés miatt, meg ugye minden kormányos szeretne a saját embereivel nekivágni az akár két naposra nyúlható versenynek amit ha valaki, akkor én meg tudok érteni. Nem egy nagy sztori inkább csak jópofa emlék amikor az egyik hajóra amin én is szolgáltam felajánlotta valaki a részvételét és a kormányos az emberhiány ellenére nem élt a lehetőséggel. Hát ezt is el lehet érni valahogy: nem azért hívnak egy versenyre mert ismernek, hanem pont azért nem hívnak. 
De várjunk csak... lehet, hogy az én meghívásomat is ezért mondták vissza? Ááá biztosan nem... 
Na mindegy, szóval szembejött ez a hirdetés, ráadásul Nautic 370-re ami elit kategóriának számít ebben az amúgy is elegáns sportban és mivel minden hajóra jut néhány nagy név, bekerülni csak úgy az utcáról szinte lehetetlen. Én is csak a szerencsémnek és az épp a verseny idején zajló cserkésztábornak köszönhettem a szerződésemet, ami bizony határozott időre szólt. Így ismertem meg Lacit a tulajt. 
Köztudott, hogy saját hajót akkor érdemes venni ha az ember elegendő időt képes eltölteni a hajón, az évi két-három hétre kár ekkora nyűgöt a nyakunkba venni, szóval Laci életében is elérkezett ez a pillanat, a típusválasztásban pedig egy gyengeszeles nap erősítette meg mikor is a vánszorgó bérelt hajóból nézte az elegánsan úszó Naut. Hajó megvéve, kikötőhely a Nyugati medencében kiválasztva és a történetünk itt véget is érne, de a hajóosztály tagjai máshogy gondolták. Egyértelmű volt, hogy a Fenyvesen állomásozó hajó tulaját nem fogják rávenni a Füred környéki versenyekre, szóval valaki ismert valakit aki szólt valakinek akinek a kikötőjében épp árválkodott egy pont ekkora hely. Így került a hajó Alsóörsre, Laci pedig a versenyzésbe annak ellenére hogy mindössze vitorlázni szeretett volna egy saját hajóval. 
Brainstorm névre hallgat az osztály első építésű hazai hajója ami a szabályok szerint etalonnak számít, azaz a további 370-esek egyike sem lehet könnyebb nála. Elég jól eltalált gépről beszélünk, olyan számomra teljesen létidegen komfortfokozattal mint hűtőszekrény meg wc azon meg egyenesen felröhögtem amikor a pólómat megszokásból ülve, előregörnyedve cseréltem át. Ja kérem, itt állómagasság van. A tervező, Andrej Justin munkáját dícséri hogy mindezek ellenére megy mint a leszakadt löszfal ráadásul a gyenge szél se okoz neki gondot. Egyetlen természetes ellensége a Balatoni hínár ami előszeretettel akad fent a tőkesúlyon. A rajt előtt nekem is le kellett merülnöm egy kontrollra ami nem egy népünnepély de muszáj megcsinálni mert olyan szinten fogja vissza a hajót, hogy az számokban mérhető.

Apró finom részlet. Nem tudom, hogy gyári
vagy utólag került fel de nagyon állat


A Kékszalagra szerda délután verődött össze a legénység, átvettük az alapvető manővereket, mi hol van, ki mit fog csinálni. Ezen felül egy esti edzés is szerepelt a listán de annyit szívtunk az egyik vitorla felhúzókötelével, hogy erre nem került sor. A lényeg, hogy a kötél megcsavarodott emiatt az utolsó fél méteren elakadt szóval más lehetőség híján a tulaj felhúztuk az árbócra /persze nem a vitorlázás hőskorából ismert módon/ és ő fent mi meg lent csavargattuk addig amíg ránk nem szállt az est, de probléma megoldva. 

Nincs mese, rá kell nagyítani. Az ott fent Laci

A versenyre nem annyira jellemző intenzív szélre ébredtünk csütörtökön és több mint ötszáz hajó legénysége imádkozott, hogy a két hete szüntelenül fújó szél kitartson legalább szombatig. 


Ezt a rajtszámot kapta a tollfosztó. A nevét ne keressétek,
egyelőre szerkesztés alatt áll az új betűtípussal

A hínárosodás miatt a déli partról rajtoltunk és rendesen el is léptünk a mezőnytől a hátszélben. 

Ez volt a sebességünk raumban, csomóban természetesen

Képek amik nélkül nics Kékszalag rovatunk következik. Mit tehet az ember a vordecken ha már ott az a szép nagy vászon? Lefotózza természetesen és amint teheti megosztja ismerőseivel. 


197m2-nyi húzóerő


Boldogságban úszva jutottunk el Keneséig ahol a lassacskán elfogyó szélben megálltunk, a mezőny annak rendje és módja szerint feljött ránk és a gyengécske légmozgás nem jutott át a több ezer négyzetméternyi vászon takarásán. Buktunk vagy másfél órát de mint egy igazságos mesében idővel itt is minden jóra fordult és repesztettünk Siófokra. 


Fogalmam nincs mi ez a hajó de szemben a Siófoki bólya
 végre nem naplementében, balra a nézők hajói

Magával ragadó élmény volt a déli forróságban elhagyni Siófokot. Olyannyira, hogy hátra se néztem annyit gyönyörködtem benne kényszerűségből az emlúlt években. A csoda folytatódott Keszthelyig amit világosban, ráadásul a rajt napján pillanthattunk meg és sajnos véget is ért egy marha nagy lavór formájában. Aki szerencsésen le tudta vadászni a szélcsíkokat vagy éppen benne volt egyben az órákat nyert a versenyen, mi sajnos nem.
Jöjjön is az elmaradhatatlan naplemetés kép ami a giccs kategória klasszikusává nőtte ki magát az évek során: naplemente, Balaton, vitorláshajó. 

Itt már visszafelé jövünk állunk ezzel együtt el kell tenni 
emlékbe, ilyen Keszthely világosban

Ez mondjuk mindig benne van a pakliban az életben se minden rózsaszín. Ez volt a fél kilences állapot. A telefon memóriája szerint fél tizenkettőkor még Balatonmáriafürdőn voltunk és elárulom nem azért mert olyan jól éreztük ott magunkat. Innentől már elég egyenletesen kaptuk a szelet ami még nem a beígért vihar előszele volt, csak úgy simán a szél de érdekes módon visszafelé is negyedszélben jöttünk. 

Jól elkapott pillanat, gyorsabban a szélnél


Kettő körül lemerültek az elemek, lerogytam a kabinban de mint minden versenyen a haladás megkívánja az aktivitást. Vezényszavak, folyamatos csörlőzés, léptek dobogása színesítette az éjszakát. "Ja Pelikán, az élet nem habostorta." 
Rövidke pihenő után az ígért viharos szélben és olyan pánikhelyzetben találtam magam amire ritkán van példa. Éppen 18 csomóban reff kettőre állítottuk a grószt mikor azt látom, hogy a bumot az árbóchoz rögzítő csavar nincs a helyén, olyannyira hogy talán egy centi tarthatta az egész hóbelevancot. Fényképezni se mertem ami azért nálam nagy szó, fock be és Lacival próbáljuk visszatolni, hiábavalón ugyanis a vitorlára ható erők miatt el van fordulva a bum pont annyira, hogy ne sikerüljön. Van az a pillanat egy vitorlásversenyen amikor a szél ellenünk dolgozik dobálva a hajót jobbra-balra. Grószt le és mindenki tudja, a motor most sokat segíthetne a hajó pozícionálásában de azt is, hogy ez mivel jár. Arra meg egyikünk se vágyott, marad a nyers erő meg a remény, hogy nem ver valakit nyakon ez az egész. Laci csavarhúzóval feszíti a helyére én meg kalapács híján villáskulccsal ütöm a csavart míg végre valahára megindul majd helyére kerül. Közben a mögöttünk levő 370-esekből kettő is elmegy mellettünk basszus, de ennél sokkal nagyobb baj is lehetne és, nem egy elszakadt vitorlára gondolok.  


Ez már a feljavított változat, épp keressük az anyát

Értelmet nyer a pár órája a fedélzeten talált anyacsavar aminek senki nem találta a helyét. Ehhez képest a Kenesei vitorlaszakadásunk semmi, ennél több szót nem is érdemes vesztegetni rá. Innen sima ügy a szorosig, ott is átjutottunk egész jól de a befutó... megölte a bulit. 

Még javában a szoros előtt, a hajó itt bőven kész (és lassan mi is)


A szorostól talán ha másfél óra alatt értünk oda, szélben. Szélben amihez képest a legcifrább "trükkös Agárdi" is csak egy vattacukrot falatozó, pereccel galambot etető romantikus andalgó vasárnapi séta a ligetben. Olyan negatívokat mentünk hogy besírsz de vagy a Hajógyári öböl felé tudtunk menni vagy Siófok felé és egyszer-egyszer ajándékként pár métert a befutóra is. 7:45 beértünk. Nem hülyéskedek de ha a szoros után nem fordultunk vagy hetvenet akkor egyet se. Esküszöm szélcsíkról-szélcsíkra mentünk és Füred előtt még mindig elérhetetlennek tűnt a befutóra félretett "győzelmi" mangós Monsterem. Egyetlen porcikám se kívánta már az egész versenyt és igaz, hogy fizikailag közeledtünk a célhoz de a hajóról ez alig-alig érződött. Fájt az oldalam mert párszor odavertem a hajóhoz és ő volt a keményebb, a zselatinos térdvédő szorította a lábam, valahol a kezem is elvágtam de esküszöm nem emlékszem mikor, mivel de mi csak fordultunk, fordultunk, fordultunk. Mintha egy a hetedik évadánál járó Netflix sorozatot néznék ahol még mindig nem derült fény a gyilkos kilétére de csak nyugi, majd a következő forduló után. 
Látjuk a befutót és az előttünk lévő cirkáló még épp elkapott valami szelet amivel elhúzott de a mögöttünk lévők ugyanúgy szívnak mint mi. Szépen sorban jönnek át a szoroson, hirtelen feltűnik vagy ötven hajó de szerencsére nem tudnak feljönni ránk. Ugyanabban a sorban igyekszünk a pénztárhoz de mi előrébb vagyunk. És egyszer csak ott vagyunk, megcsináltuk. Nem biztos hogy ez volt a legnehezebb része a versenynek de talán a fáradtság és a soha el nem érhető cél miatt mindnyájan ezt éreztük annak de túl vagyunk rajta és innen a kanapéról a feledés jótékony homályába kerülnek a kevésbé szép emlékek. Marad a páratlan élmény, az összekovácsolódott csapat, a fáradt hajnali beszélgetések és a gyönyőrű látvány mert nem valószínű, hogy csak egy naplementéért-felkeltéért vagy a teliholdért bármikor kimennénk vitorlázni. 
Ötszáz feletti indulóból a hetvenötödik helyet csípük meg ami a vitorlaszakadást meg a bumcsavar kiesését figyelembe véve szerintem nagyon jónak számít. A kapitány persze elégedetlen ami érthető, én se szoktam az lenni a dingiben. A dingiben ami idén sajnos vesztésre áll a munkával vívott meccsen de ez csak részeredmény, csak egyetlen év amit levált egy másik remélhetőleg több lehetőséggel és új távlatokkal. A hozzászólásokra csak itt tudok reagálni, köszönöm szépen. Thank you for your's encourage comments, it's very warmheart so you read my blog far from Hungary.