2016. december 26., hétfő

Téli szünet

December ide vagy oda, a vitorlázással kapcsolatos feladatok terén az élet nem állt meg. Ahogy minden egyes vízen eltöltött nap egyben felkészülés is a következő versenyre, úgy minden év felkészülés a következő szezonra és ezt a felkészülést nem lehet elég korán elkezdeni. A fizikai rész mellett a technikait is legalább olyan intenzitással kell csinálni hiszen az elért eredmény rengeteg apró részletből adódik össze. Egyik ilyen, nem is annyira apró küldetés az általatok is ismert vitorlakérdés volt, amit jelentem: sikeresen végrehajtottam, és igen Azt a vitorlát sikerült megvásárolnom ami a múltkori bejegyzésben szerepelt. Előzményként annyit, hogy nyár óta figyelem a vitorlapiacot, de várakozásom ellenére nem bukkant fel egyetlen olyan példány sem ami a képeken látható alakzatot akárcsak megközelítette volna, ezzel szemben ára azért van a használt vászonnak a mögötte lévő öt-hat év ellenére. A Tuss műhelyből kikerült új vitorla persze drágább a levetett daraboknál, de annak a szemet gyönyörködtető formának és a megvásárolható legalább öt év előnyben lévő lehetőségnek nem tudtam ellenállni. A törlesztőrészlet fizetése javában kitart tavaszig, de onnantól nem csak széljegyzetben szerepel a nevem hanem 1/1 tulajdonhányaddal birtokolhatom. Az Agárdi téli tárolással kapcsolatban voltak kétségeim a fűtetlen klubház miatt, de egyrészt a többiek is ott teleltetik, másrészt meg mint megtudtam, ha nem nagyon muszáj tíz fok alatt nem kell erőltetni a fóliavitorla szállítását mert a hidegben rakosgatástól megtörhet az anyag. Így a tavaszi bevetést egy kényelmes ágyban várja a 002-es ügynök. 
Téli álom
Másik, inkább csak esztétikai fejlesztés a vitorlaállító kötelek cseréje lesz. Talán emlékeztek, hogy a szezon előtt a három koszosfehér kötelet gyönyörű, vatta új színesekre cseréltem amikkel végül is semmi baj nem volt. Végül is. Annyi történt mindössze, hogy Edző Bá rávilágított miszerint az új kötelek színe nem egyezik a kokpitben lévő állítókötelekével ami egyáltalán nem probléma csak a piros meghúzásakor a fehér, a kéknél a sárga, a sárgánál a piros dolgozott. Ehhez jött még a vastagság. Kicsit túlméretezve -a funkcióhoz bumfordinak számító- ötös kötéllel szereltem fel hajómat, de év közben a többiek tollfosztóját nézegetve rögtön szembeötlöttek a vékony hármas madzagok és a kecses, kisméretű csigák. Nincs mese, fel kell zárkóznom különösen, hogy a bajnokság óta úgy érzem: én is a nagyok közé tartozom, még akkor is ha ők ezt másképp gondolják. : ) Mellesleg nem csak az esztétika vezérelt. Az állítókötelek kivétel nélkül méretre vannak vágva, hogy ne lifegjenek húszcentis sallangok mindenütt, így a vitorla felrakásához szükséges csomókat egészen a kötélvégre kell kötni és mostantól ez is egyszerűbb lesz.
Színre színt
A kormányhosszabbító veret cseréje szintén esedékessé vált. Még a Fűke hajóhoz vettem egyet, amit a vízben oldódó árbóctalp lebomlása után áttettem a Heinbe, ami viszont a hajóvásárlásom után eltűnt mint az aranyóra. Pedig a saját gépben is elöregedett a gumicsukló, de mentem már viseletesebbel is így alapos okom volt feltételezni hogy kitart novemberig. Kitartott igaz, de az évzáró vitorlázásomon a jéghideg víz felett lógva, a gumi repedéseivel farkasszemet nézve a tavaszi feltételezésnél többet segített az őszi ima.
A hajószállítás is megtörtént minden komolyabb galiba nélkül, ha leszámítjuk hogy az áramtalanított egyesületi Transit két aksija közül csak az egyiket kötöttem vissza. Behúzás a kikötőben, betolás a benzinkúton tankolásra várakozók segítségével, majd minden elindulásnál a lefulladástól való félelem tette emlékezetessé a napot és gondoskodott róla, hogy mostantól mindig leltárt készítsek a motortérben.
A tó akkori állapotában pont alkalmatlan volt mindenféle sportra. A nyílt vízen kellemes kettes szél terelgette komótosan a hullámokat, de a part menti tömbbé fagyott jégtáblák miatt képtelenség volt odáig eljutni, szóval mind a jégvitorlás, mind a hagyományos, mind a kormányosok egy időre a szárazföld marasztaló fogságában maradnak.
Hófödte csúcsok
Idén március nyolcadikán szállítottam Agárdra a hajókat. Ebből, meg az esztendő hátralévő szűk öt napjából kiindulva mindössze két hónapnyi kényszerpihenőt kell kihúzni a youtube-os videók és a http://spiritofhungary.hu/ segítségével, valamint azzal a szerethető élethelyzettel, hogy minden nap láthatok egy vitorlást a kertben. 

2016. november 19., szombat

Az én évzáróm

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége. A reklámok multivitaminoktól, megfázás elleni csodaszerektől és karácsonyi akcióktól hemzsegnek, a rövidke szoknyák és mégrövidebb nadrágok kikerültek a női kollekcióból, helyette a közelgő tél nyomására a hosszú kabátok vették át az uralmat. A kellemetlen, erőszakos szél senkire sincs tekintettel, kíméletlenül fúj keresztül a kötött sapkákon és a nadrág száránál, a korai sötétedés és a hideg pedig lassacskán minket is kiszorít a vízről, vissza a fűtött, biztonságot nyújtó otthonunkba. Ez önmagában még nem is lenne probléma, de ha belegondolunk hogy legjobb esetben is március végéig meg kell élnünk a szezon emlékeiből az bizony elszomorító, arról nem is beszélve, hogy van-e a világon valami ami annyi élményt és töltést ad mint a vitorlázás.
A naptári év végéig sincs sok hátra, de a vitorlás évet, azaz a szezont bizony fájó szívvel lezárhatjuk. Nagy dolgokra mostantól nem kell számítani, jó esetben egy-két kör a tavon meg a hajószállítás ami vár rám és bízom benne, hogy ez minden izgalom nélkül, egyhangúan zajlik le. Így ideje visszatekinteni az évre, honnan indultam tavasszal, hol tartok most és van-e valami ami csiszolásra szorul ebben a hatalmas megszerzett tudásban? : ) 
De először is, bármilyen meglepő a hajóssuli óta öt évet lapoztunk át a naptáron így a jogsim pillanatnyilag hivatalos irat helyett -ahogy néhány éve fogalmaztam- "egy kedves emlék", amit ráadásul többet használtam a hajókiállításon mint a vízen, de ahogy arra az utóbbi három esztendő megtanított, nem ez számít. A fő profil továbbra is a finn marad, ettől függetlenül ideje meghosszabbítani mert léteznek nagyobb hajók is és ki tudja mikor lesz rá szükség. 
Talán tavasszal, a hajóvásárlás kapcsán mondtam, hogy ez az év mérföldkő lesz a vitorlás pályafutásom során és az is lett bár nem feltétlenül a vásárlás miatt. Mondjuk kevés jobb dolog van egy saját hajónál. Mindig lehet -sőt kell is- egy kicsit fejlesztgetni, tuningolni, csinosítgatni és ha az eredményeken ez nem is  mindig mutatkozik meg, attól függetlenül közelebb kerülünk egymáshoz és még inkább magunkénak érezhetjük a gépsárkányt. Szóval a mérföldkövet inkább a heti rendszerességű gyakorlás jelentette viszont ennek tapasztalata azt mondatja velem, hogy ez is lehetne több. A szintemhez mérve minimum hetente két finnezés, plusz az elérhető távolságban lévő összes versenyen való részvétel lenne és ehhez jön még az erőnléti edzés szintén legalább heti két alkalommal. Na de mielőtt beleélném magam ezt így ahogy van nyugodtan el lehet felejteni, hacsak nem lep meg a munkahely valami magasabb pozícióval amihez rugalmas munkaidő, céges autó valamint korlátlan kilométerhasználat tartozik. És mivel ez eddig nem került szóba ezért az idei vállalást igyekszem jövőre is folytatni, ami pedig ezen felül összejön az mind ajándék lesz 2017-től. 
Szóval a fejlődésem sok mindenben lemérhető, de hiába tekintek vissza rózsaszín szemüvegen keresztül, a csillámpónik, tündérek, koboldok, mézeskalács házikók cukormázas világába, fekete felhőként tornyosulnak felette a hiányosságok. Piros pont az ellenőrző könyvemben hogy a szezont megúsztam borulás nélkül, de hatalmas egyes éktelenkedik a fordulás tantárgy mellett, igaz a nagy eszemmel így év végére rájöttem a miért miértjére, de még most se mindig tudok uralkodni a rossz beidegződéseken. A probléma a következő: rendre túlfordítom a hajót és ahelyett hogy negyedszélben porolnék a többiek után, vagy előtt : ) balek módon félszélbe állva, a negyedszélhez leklemmelt sottkötéllel ülök a megdőlt hajó oldalán és cifra szavak kíséretében küzdök az elemek meg a saját hülyeségem ellen. Tudom, a dolog oda vezethető vissza hogy a lehető legkisebb időveszteséggel szeretnék átesni a manőveren amiből egyenesen következik hogy túltolom a kormányt -mert szerintem úgy leszek marha gyors, a következményeket meg tudjátok. Pedig elméletben tisztában vagyok az egésznek a ritmusával, de amikor a megvalósításra kerül a sor ott a szellem tudománya véget ér és az ösztönök veszik át a hatalmat. Kicsit úgy élem meg mint ahogy általában a számunkra kellemetlen helyzeteket, szeretnék minél előbb szabadulni belőle csak a nagy igyekezetben több problémát okozok magamnak mint amivel eredetileg szembe kellett néznem. Ez van, kapkodás a selejt bölcsője. És arról még nem is beszéltem, hogy a közel kilencven fokba fordított kormánylapáttal mennyit lassítok a hajón. No mindegy, idén ebből már nem lesz semmi de tavasszal kíméletlenül neki kell feküdni a dolognak.
Természetesen a beígért a vitorlatesztelés sem maradt el, de kimerítő tudományos elemzések, áramlási mutatók és grafikonok helyett csak egy örömteli vitorlázás pillanatairól számolok be pár sorban. Jóféle hármas szélben, az egyik állandó vetélytársammal, Pisti barátommal vágtunk neki a tisztásnak és a kötelező cirkálásnak. Közös vitorlázásainkról annyit érdemes tudni, hogy edzéseken általában ő a jobb, a versenyeken pedig hol így, hol úgy érünk be egymás előtt.
Ráncba szedve
A mostani öt "futamból" háromban én voltam elöl, kettőben nem, de ami a legfontosabb hogy többször tudtam élesebben menni mint a saját vitorlámmal. A puding próbája versenyen derülne ki igazán, az mindenesetre látszik, hogy nem csak a parton hanem menet közben is -amikor leginkább használjuk- remekül áll a hajón. Gyönyörűen, ránctalanul simul rá a szélre, egyedül az árbóc-bum találkozásánál lévő csigát kéne lejjebb szerelnem, de ez amúgy is elkerülhetetlen ugyanis ott a saját vitorlámat se tudom maradéktalanul kifeszíteni. Tehát az etalon megvan, legalább ilyen vásznat kell szereznem és az se baj ha az enyémnél tíz évvel fiatalabb lesz. : )      Fotó: Pityesz.
Az év összegzéséből nem hiányozhat a ranglista sem ahol sikerült felzárkóznom a második harmadhoz. Igaz, annak a végére de ez akkor is óriási előrelépés. Mondjuk azt hiszem egész életemben nem vitorláztam ennyit és ilyen tudatosan mint idén.
Az értékelések és visszatekintések után érdemes pár szót szólni az év utolsó köreiről. A korán kopogtató este, a széltelen ködös napok, az eső mind ellenünk dogoznak és ha az ember ellinkeli azt a bizonyos finnezésre szánt napot, bizony kérdéses hogy mikor jut el legközelebb a tóhoz. Ahogy én is. Könnyelműen kihagytam az egyik délutáni edzést és a következő alkalomra úgy lebetegedtem hogy másfél hét sem volt elegendő a felépülésemhez. Ebből is látszik hogy egyetlen kihagyott vitorlázás mennyire legyengíti a szervezetet. : )
Eközben javában a november közepét írtuk. A kikötő kiürült, a raktár pedig megtelt hajókkal de én nem szeretném ilyen könnyen elengedni ezt az évet és különben sem úgy jöttem haza legutóbb, hogy ez volt az idei utolsó csapatásom. No meg a tótól se búcsúztam el, tehát az elmúlt évek időjárási statisztikájára építve türelemmel vártam az adandó alkalmat ami igaz döcögősen, de csak elérkezett egy tavaszt idéző péntek délutánon. A szikrázó napsütésben a tizenkét fok legalább húsznak érződik, az enyhüléssel érkező déli szél persze igencsak Agárdias, így az a pár vitorlázó aki ma vízre szállt kivétel nélkül megdolgozott minden egyes méterért. De micsoda méterek voltak azok. Esküszöm egész évben nem láttam ilyen gyönyörűnek a tavat mint most. /legalábbis úgy emlékszem : ) / A sárguló nád, a partmenti kopasz fák ágai, a valószerűtlen tengerkék víz, a rajta százszámra megtelepedett sirályok és hozzá a horizonton elúszó hamuszürke pamacsfelhők látványa, mindez egy jó kis hajóból szemlélve különös módon egyetlen dolgot juttatott eszembe: már ezért érdemes élni. Ráadásul az erősödés többször is siklásba hozta a dingit így nem csoda, hogy az évzáró vitorlázásom nem várt lelki magaslatokba emelt.
Azt nem mondanám hogy nyomasztott, de súlyként nehezedett rám az idei utolsó bevetés utáni vágy, ami végre valahára beteljesült. Lehetne itt hősködni, meg november végi rekordokat döntögetni, de a befröccsenő hat fokos víz még a hajóban is karcolja az ember bőrét, egy esetleges borulásra pedig gondolni se merek szóval több értelmét látom méltósággal, problémamentesen, kellemes emlékekkel zárni az esztendőt mint egy balul sikerült sztorival. 
Az említett élmények egyöntetűen felértékelik a november nyúlfarknyi délutánjait amikor mind a víz mind az ég a legszebb arcát mutatja, a szél hűvös leheletével határozottan arcunkba csap de legalább hajtja a hajót, visz minket a messzeségbe, hogy minél tovább kitartson ez a páratlan élmény, hogy még egy perccel többet raktározhassunk el a boldogságból.
Nirvána

2016. október 26., szerda

Verseny nekem

A szezon eleji bejegyzéssel ellentétben végre nem csak másokat, hanem engem is megajándékoztak az égiek egy versennyel. Nyerni ugyan nem nyertem, az élen haladók továbbra is messze vannak ellenben közel a mezőny felének odapirítottam, úgyhogy ez az eredményes és kellemes emlékekkel teli évadzáró minden várakozásomon túltett. De menjünk szépen sorban, először is szeretném rendezni a tartozásomat, tehát következzen a kép a feltuningolt és most már biztonságosan használható sólyakocsiról.
Súlyos eset
Nos, a vitorlapróbához korábban kellet volna sorszámot tépnem mert olyan dörzsöltek ezek a sporttársak, hogy nem csak a vízen hanem a parton is beelőznek. Két vitorlát kapott tesztelésre az egyesület méghozzá nem is akárhonnan, egyenesen a Tuss műhelyből kerültek ki a friss ropogós vásznak, bár fóliavitorláról lévén szó itt némi képzavar keletkezett. : ) Szóval mindkettőre lecsaptak leleményes harcostársaim, de egy parti próbára azért jutott idő és bizony marha szépen áll a hajón. Sehol egy bugyor, sehol egy ránc. Gyönyörű formát öltött az árbócomon, mintha egyenesen a szélre szabták volna.
A kétnapos verseny első napján tudtam résztvenni ami a tavalyihoz hasonló túra-pálya keverék volt, a kikötő elől indultunk megkerülni a tó északi felére száműzött bóját és ebből kellett két kört teljesíteni, kétszer. A pályaversenynél kevésbé harcosabb, lényegesen több teret és lehetőséget ad. Igaz a trükkös Agárdi szelet a nádszigetek még jobban megkavarják -előfordult a 180 fokos forduló- és nem ötszáz, de sokszor még ötven métert se tudtunk egyenesen menni, ezzel szemben itt nem fordulhat elő az ami a pályán, hogy a második kör vége előtt lefújják a futamot a szélirány megváltozása miatt. Tehát nekivágtam az öregecske vitorlámmal és nem is baj hogy lemaradtam a próbáról, úgyis a pályaversenyen mutatja meg igazán, hogy a vitorla mit tud, egész pontosan mit tudunk mi ketten, mennyire leszek képes élesen menni vele vagy gyorsan, esetleg mindkettő. : )
Szokásomhoz híven mindkét futamon sikerült hamar a mezőny végére tornázni magam és most már komolyan elkezdett érdekelni hogy miért. Minden bizonnyal a rajtot szúrom el jó érzékkel de ez most nem a kérdések és nem a válaszok ideje, ha ilyen béna voltam akkor egyem meg a főztömet vagy kerítsek elő valamit a ládafiából ha nincs kedvem egész nap lehorgasztott fejjel kullogni a többiek után. Persze ez nem olyan egyszerű, annyit mindenesetre sikerült elérnem hogy féltáv környékén már látható eredményeim voltak felzárkózás terén és a befutóra már fel is tudtam mutatni valamit. De hogy én mennyit harcoltam ezért! Szüntelenül -és ezt értsétek szó szerint- figyeltem a széljelző szálakat mert ugye negyedszélben leggyorsabb a gépsárkány, a vízfelszínt hogy a váratlanul érkezett gyengülésben milyen irányba érdemes bóklászni, még mindig a vízfelszínt hogy a nádszigetek merre, mennyit takarnak le a szélből, melyik átjárót érdemes választani és -ugyan csak fél szemmel- a mezőnyt, bár hősiesen igyekeztem a saját dolgommal foglalkozni. A szél erőssége hármas közeli és nullás között ingadozott, ennek és a folyamatos irányváltozásainak valamint a pálya sajátosságának köszönhetően végig taktikázva, térden, féltérden, a deck oldalán lógva, a decken ülve, a deck belső oldalára támaszkodva, felállva, a kokpitben ülve és a lee oldalon guggolva töltöttem az időt tíztől fél háromig. Ha hiszitek, ha nem jobban kifárasztott mint a Fertő tavi első nap, pedig az se volt egy népünnepély. Másnap alig bírtam lábra állni és nincs az a pénz amiért az elkövetkező időben bringára ülnék de a kimerítő munka meghozta gyümölcsét. Huszonegyen álltunk rajthoz és a tizenegyedik illetve tizenkettedik helyre hoztam be a hajót ami a legmerészebb álmaimat is felülmúlta, és ahogy a lehagyott sporikat elnéztem nem csak az enyémet. : )
A másnapi fáradtság a verseny végén még nyomokban sem jelentkezett és a szél is kezdett újra magára találni, így két állandó vetélytársammal karöltve immár tét nélkül, ráérős beszélgetősen kint maradtunk egy kicsit, amiből -ki gondolta volna- másfél órányi jó kis levezető vitorlázás kerekedett. Igazából a verseny feszültsége után szükségem is volt valamire ami feltölt, de hogy a vitorlázás után pont vitorlázásra lesz szükségem az eszembe se jutott.
A versenyzésnek idénre vége, de a vitorlázásnak még két-három hét esélyt nyugodt szívvel adhatunk. Szükség is lesz rá mert a fordulást még jó lenne gyakorolni, a csípős későőszi szélben eltöltött kora estébe hajló örömködésekről nem is beszélve. És ki tudja, hátha azt a vitorlát is sikerül kipróbálni...


2016. október 21., péntek

Felkészülés nincs, évadzáró van

Gyerekkori nyaraim jelentős részét töltöttem a nagyszüleimnél, mindentől távol egy dunántúli faluban. Ez javában a hetvenes évekre tehető, amikor internet és videojátékok híján az unokatestvéreimmel együtt az udvaron és a kertben kellett elfoglalnunk magunkat. Mindenféle népi játék felsorolása helyett most egyetlen dolgot idézek fel, mert vajon van-e olyan kölyök akit ne vonzana a cowboyos-indiános, a traktoros, az udvaron álló javításra váró motoron motorozós játék vagy ki ne szeretne megfogni egy galambot? Főleg, hogy a nagypapa elárulta a hétpecsétes titkot ami nem áll másból, mint sót kell hinteni a kiszemelt madár farktollára. És azon amin ma egy jót nevetek, azt gyerekként feltétel nélkül fogadtam el mint mindent amit a felnőttek mondtak. Onnantól kezdve éveken keresztül bármikor megláttam egy galambot nagyszüleim kertjében már rohantam is a konyhába sóért és óvatosan osonva közelítettem a gyanútlan áldozat felé. Mondanom se kell, hogy kivétel nélkül hamvában holt kísérletek voltak ezek, ennek ellenére kitartóan próbáltam elcsípni a felbukkanó szárnyasokat és közel egy évtizedes harc után világosított fel a mamám, hogy ha már olyan közel vagyok akkor meg is tudnám fogni őket.
Nagyapáméhoz hasonló jó  tanáccsal láttak el amikor két éve az egyik emlékezetes borulásom után helyet kaptam egy rendező motorosban ahonnan békés körülmények között nézhettem végig az akkori szezon első versenyét. Szó szerint úgy szólt Imi-bá javaslata, hogy meg kell figyelni mit csinálnak, hogy vitorláznak az élen haladók és azokat a beállításokat, fogásokat alkalmazva lehet a legjobban haladni. /Attól most tekintsünk el, hogy részben technikai sport lévén különbséget kell tenni hajó és hajó között./ Tehát a recept marha egyszerű: utolérjük valamelyik magyar bajnokot vagy olimpikont : ) átsasolunk a hajójába és a látottak alapján beállított kötélzettel hasítjuk tovább a vizet. Ennyi. Csak éppen több esélyünk van egy galamb mögé lopózni mint beérni a szóban forgó finneseket. De ha valami csoda folytán sikerül a közelükbe férkőznünk akkor viszont minden mozdulatukra figyelni kell, mert abban biztosak lehetünk hogy nem tart soká ez az idilli együttlét. 
Pont ahogy a legutóbbi versenyen, amikor a kivételesen kedvező oldalválasztásnak köszönhetően -átmenetileg- az igen előkelő első harmadba kerültem és ha sokat nem is, de annyit azért kifigyeltem hogy abban a nudli hátszélben a nagyok egy kicsit középre és egy kicsit előre helyezték a súlypontjukat. Mondjuk nem tűnhet különösebben sok információnak, de ahogy a bóják előtt /és után/ kellő időben történő kötélállítás, valamint a jól begyakorolt fordulások -amiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom- meg az apró fogások mind-mind hozhatnak néhány métert a konyhára, úgy ennek a trükknek is érdemes komolyabb figyelmet szentelni a későbbiekben.
Mellesleg ismét időszerű lett egy kis TMK-s meló méghozzá a sólyakocsin. A felúszó sólyakocsi előnyére az elmúlt három év alatt sem sikerült rájönnöm ugyanis vízretételkor úgy kell leimádkozni róla a hajót mivel a víz megemeli /felúszik ugye/ és egy cseppet emel a sporteszközön, kikötéskor pedig ő a legnagyobb büntetés ami érheti az embert. A vízben lévő kocsira a hajó szempontjából a legkíméletesebben úgy lehet rágyötörni a finnt, hogy egyik kézben a kikötőkötél, az ember lassú sebességgel húzza a hajót, majd amikor kellő közelségbe ér elkezd sietni, néhány szapora lépés után rááll a kocsira -felúszás legyőzve- és ha olyan szerencséje van hogy nem csúszik el az algával borított sólyán akkor már húzhatja is partra a szerelvényt. A művelet igazi szépsége hármas szél felett mutatkozik meg igazán amikor a szél pillanatok alatt odébb fújja a kocsit, a kimerült kormányos meg áll kezében a kikötőkötéllel és kiábrándulva néz a távolodó kerekek után. Törekvéseim a probléma elhárítására rendre kudarcba fulladtak, például hiába furkáltam ki a kocsi alumínium zártszelvényét bízva a beáramló víz segítségében, a kerekekben lévő levegő győzedelmeskedett, ahogy a felkötözött súlyzótárcsa felett is. Komolyabb eszközökhöz kellett folyamodnom, olyanhoz ami elfér a kocsi és a hajó vagy a kocsi és a talaj között emellett kellően nehéz a felhajtóerő ellensúlyozásához. És hol bukkan ilyen és ehhez hasonló kincsekre az ember? Hát persze hogy a kertben. Egy "kis" flexelés, hegesztés és festés -a már ismerős színnel- az U gerendán és kész is a nehezék. /Kép legközelebb/
Az átlátszó vitorlaragasztóról remélem még időben sikerül lebeszélnem benneteket. Néhány futammal tovább bírja ugyan mint a normál cellux azzal az aprócska különbséggel, hogy mikor a vitorlát elengedi még mindig ragad, csak épp nem a vitorlához.Tehát marad a hagyományos "vásznas" ragi, bár sajnálatos módon az elmúlt két hétben még a hajó közelébe se jutottam el. Arany igazság hogy versenyen lehet tanulni és holnap -idén utoljára- ismét megküzdök a kemény maggal, azért a megszokott heti egy nap vitorlázás olyan függőséget okozott hogy elepedek egy jó kis körért a kihalt tavon. Ennek is eljön az ideje, de most az évadzáróra kell koncentrálni és ha már kénytelen voltam ilyen hosszú szünetet tartani, akkor arra kell építkeznem amit idáig összeszedtem. Nagyképűség nélkül mondhatom hogy az sem kevés, de azért a gyakorlást nem pótolja és kár lenne áltatni magam a múlt eredményeivel amikor minden nap hoz valami újat. Mondjuk a holnapi éppen lehetőséget ad egy vatta új vitorla kipróbálására, és hogy az új vászon hozzátehet-e valamit egy lelkes amatőr csiszolni való tudásához pillanatok alatt kiderül.

2016. október 1., szombat

Ha tudjuk hol a helyünk az életben, ismerjük a boldogság titkát

Sokszor keressük a távoli elérhetetlenben a szenzációt vagy várjuk, hogy a semmiből felbukkanva ámulatba ejtsen valami ami túltesz egy színtelen hétfő reggelen, a hétköznapi csodák mellett pedig elmegyünk anélkül, hogy egy szemernyit észrevennénk belőlük pedig az élet nagy igazságai itt vannak, csupán karnyújtásnyira tőlünk. És nem kell feltétlenül több száz vagy akár ezer évre visszamennünk a múlt nagy gondolkodóihoz, olykor elég fellapozni egy kortárs regény huszonhetedik oldalát, meghallgatni egy értelmes riportot a rádióban vagy észrevenni valamelyik szereplő elejtett mondatát akár egy B kategóriás akciófilmben, esetleg odafigyelni egy együttes dalszövegére. Korunk filozófusai észrevétlenül is itt élnek köztünk, csak nem uralkodók udvarában vendégeskednek vagy ódon könyvtárak roskadozó polcain pihenő kötetek időette lapjain várják, hogy rájuk találjunk hanem a rádióban, az interneten vagy a mozi vetítővásznán, amikor megfeledkezve világi gondjainkról elégedetten majszoljuk a pattogatott kukoricát, vagy kólát szürcsölve merülünk el egy hétköznapi történet nem hétköznapi megjelenítésében.
A címben szereplő mondat akár a létező összes bölcsesség kvintesszenciája is lehetne és ha nem csak az idézgetéshez értenénk hanem a tanítások útmutatásai alapján rendezkednénk be a földi létre rengeteg kellemetlenségtől kímélnénk meg magukat. Találóbb idézetbe egy ötven felé közeledő kezdő vitorlázó se botolhatna aki versenyzésre adta a fejét. Hiszen ideje eldönteni hogy ki is az igazi ellenfél valójában, kit szeretnénk legyőzni? Mert nem az élen haladókat sőt sok esetben nem is a többieket. Az igazi ellenfél mi magunk vagyunk, pontosabban a konok, engedetlen, akaratos, nagyravágyó énünk amelyik nem hajlandó elfogadni ha valami nem a terveink szerint alakul, megsértődik amikor bármi vagy bárki keresztülhúzza a számításunkat és lógatja az orrát ha megelőzi valaki. Gyakran felmerülő kérdés ez a maga kettősségével főleg a versenyen. De ilyenek vagyunk. A versenyszellem mindnyájunkban ott szunnyad és várja a kínálkozó alkalmat amikor kitörhet és végre leelőzhetjük az előttünk lévő autót, bringát vagy hajót. A sikertelenség pedig ahelyett hogy jó időre elkedvetlenítene inkább tovább szítja bennünk a tüzet és türelmetlenül, összeszorult gyomorral várunk a következő lehetőségre amikor visszavághatunk mert akkor majd mi jövünk, mert egyszer sikerülnie kell. És hogy sikerül-e? Szívem szerint azt mondanám hogy teljesen mindegy, hiszen "ha tudjuk hol a helyünk a életben, ismerjük a boldogság titkát" de nem fogok hazudni nektek. Mindenesetre igyekszem tudatosítani magamban és sokszor már jó úton haladok a tanítás által kijelölt ösvényen.
Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki a bajnokságnak ami jó vitorlázásokat, remek versenyzést ennek köszönhetően egy pazar hétvégét és egy emlékezetes utolsó előtti előtti helyezést tartogatott.
Szerda délben Csabi barátommal kettesben vágtunk bele a hajók szétszedésébe és mind a szerelés, mind a szállítás zökkenőmentesen lezajlott dacára annak, hogy mindkettőnknek ez volt az első meccse idegenben. Bár a két órás felpakolással a túlzott óvatosság és lekötözés miatt negatív rekordot döntöttünk, de valahol el kell kezdeni a dolgot és a legfontosabb, hogy az árbóctól a hajóig mindent sértetlenül leszállítottunk. Az érkezés után estébe hajló lerakodás, nevezés, fürdés és egy kiadós alvás következett.
A sólyakocsi száma, később az enyém is
Kellett is másnapra az erő, de ezt akkor még nem tudtuk. Reggel megnyitó, utolsó simítások, spéci állítgatások a gépsárkányon és nincs mese, irány a tó az erős hármas szélben és milyen jó lett volna korábban érkezni hogy a helyi viszonyok /víz, szél, sólya/ valamelyest ismerősek legyenek, de mindegy, menni kell és komolyan mondom, most nagy ívben teszek a helyezésre csak sikerüljön túlélni ezt a napot. Főleg, hogy a "csatornán" keresztül átmentünk a labancokhoz és az ottani vízfelület egy árnyalattal gorombább volt. Mind színével, mind hullámaival a Balatont idézte és a négyesre erősödés az ott nem volt tréfa. Menő Up & Down pályán várt ránk két hosszú kör amin mindig sikerült egy két helyet hoznom, kivétel nélkül vesztett pozíciókból, a legemlékezetesebb és tanulságosabb mégis a negyedik, gyenge szeles futam lett. A stressznek, saját figyelmetlenségemnek és egy elbaltázott rajtnak köszönhetően utolsóként indultam meg ugyanis annyira bennem volt a több órányi erős szeles menet, hogy fejben teljesen arra voltam ráállva. A gyengülést figyelmen kívül hagyva tökig behúzott vitorlával, lemaradva, zavart szélben tötyögtem mire nagy nehezen leesett, hogy mit kéne csinálnom. Ekkorra simán begyűjtöttem ötven méter hátrányt. Úgy éreztem mindennek vége, de mérgemben összeszedtem magam és a második kreuz szakasz végére -igaz csak centiméterekkel- hoztam két helyet. Uhh, utolsó talán most sem leszek és az előzményeket figyelembe véve ezzel is simán beértem volna, de mit ki tudja mi jöhet még össze, különben is a lehagyott sporttársakat se kell félteni ha az elveszett helyük visszaszerzéséről van szó. A szél átmenetileg egyes körülire gyengült, de ugye nem csak nekem hanem a többieknek is és ne kérdezzétek hogyan de lassacskán elkezdtem az előttem lévőktől lopni a távolságot, ráadásul hátszélben ami nem a nagy előzésekről híres. A frissülés érkezésekor már egész jól álltam és ilyen kritikus helyzetben inkább magamra kell figyelnem, nehogy elbaltázzak valamit a nagy izgalmakban, főleg most amikor közeledünk az utolsó bójához ahonnan már csak egy viszonylag rövid félszeles szakasz válasz el a várva várt befutótól. Na most marhára szabályosnak kéne lenni, esélyt sem adva semmiféle büntire mert pillanatok alatt elveszhet minden előnyöm amit nagy nehezen összeszedtem így az ideálisnál nagyobb ívben, koccanás és konfliktusmentes ráfordulás után rongyoltam át a célon. Mint este megtudtam a 29. helyre tornáztam fel magam a 40.- ről. Bármelyik versenyen háromszor csapnék a levegőbe egy ilyen sikeres akció után, na de hogy ez pont a Bajnokságon történik?!
Hát a többiek?
Azt hiszem mostanra ért be az eddigi -külön kiemelve az ez évi- munkám mert az említett futamot leszámítva egyre tovább megyek együtt azokkal a sporikkal akikkel mostanáig csak a parton találkoztam. Persze idővel lehagynak bár megesik hogy csak méterekkel, de most az is megtörtént hogy én hagytam le őket.
Szóval van remény, de a legfontosabb feladat továbbra is a gyakorlás lesz.
Egy bringás alkalmazással készítettem ezt a statisztikát. A teljes vízen töltött idő nem látszik de elárulom hogy hat óra volt és ebből öt óra húsz percen keresztül -az aktív időben- folyamatos mozgásban volt a hajó. Aki ült közületek kishajóban -esetleg finnben- az tudja hogy nem telik el úgy fél perc hogy ne kéne csinálni valamit, és ezzel arra gondolok, hogy azt a közel öt és fél órát bizony tisztességesen végig kellett dolgozni. És szerintem az a negyven kilométer se hangzik rosszul. 
Sajnos a bajnokság itt véget is ért. Következő napon a gyengécske szél miatt hazai pályán maradtunk ahol mindössze egy lefújt futamra futotta, a többi két napon pedig még annyira se. Ettől függetlenül önkényesen minden nap hajóba ültem és mentem, hiszen tudjátok: ha már itt van ez szép a tó, itt van ez a jó kis hajó.... : )
Nem mellékesen a tó és környezete gyönyörű.
Nád a házam teteje...
A vízre épült nádtetős házak egyikében kaptunk szállást kemény háromezer forintért, a vendégszerető házigazdák minden estére készültek valami programmal amit egy vízparton felállított sátor megenged. Borkóstolás, grillezés, diavetítés a nap eseményeiről, isteni pörkölt és a búcsúesten a szinte elmaradhatatlan Pogány Madonnával amihez frissen pattogtatott kukoricát tálaltak.
Egy átlagos reggel
A szél -amikor volt- egyenletesebb az Agárdinál, rendesen lehetett lógni a hajó oldalán, nem kellett hirtelen fordulásoktól tartani meg visszaugrálni a hajóba pánikszerűen szóval itt végre lehetett "ötszáz métert egyenesen menni". : )
A helyezésemmel messzemenően elégedett vagyok és reálisnak tartom, de ennél is fontosabb a megtiszteltetés, hogy itt lehettem és a legnagyobbakkal együtt léphettem pályára.Vasárnap a várakozás és vitorlázás után lebontottuk a hajókat, az eredményhirdetést követően Agárd felé vettük az irányt ahonnan sietős lepakolás után, estére értem haza. A hétvége után a hétfői munkakezdésnél súlyosabb büntetést elképzelni sem lehetne és nem értem miért kell nekem ilyen alantas dolgokkal foglalkoznom amikor vár rám egy jó kis hajó, egy jó kis tónak a partján. De nincs más választásom, fáradtan kicsit elcsigázva, a versenytől kimerülve eleget teszek a gyár elvárásainak. Jobb ha tudjuk hol a helyünk az életben.

2016. szeptember 20., kedd

Nagy lépés egy embernek

A szeptember a múlni nem akaró nyár mellett két jó nap vitorlázást is adott egy kalandos, kellemetlenül "fektetős" szelű estébe hajlót, és egy teljes délutánt betöltő pazar hármas szelest. Mindkettő más szépséget tartogatott. Az első azért tartott estig mert hatig ki sem lehetett menni a vízre, egész pontosan elindultam felmérni a terepet de csak a kikötő előtt vettem észre az északi oldalon feketébe forduló eget és hiába volt biztatóbb a tó nyugati része, olyan befújások voltak hogy a harmadik hajófektetés után okosabbnak láttam menekülőre venni a dolgot. : ) Bő fél óra parti bölcselkedés után ketten is támadásba lendültünk, igaz eleinte a biztonságosabb félszelezést választva ám a szél csillapodásával egyenes arányban nőtt a bátorságunk és lehetőség nyílt a "kötelező" anyagra is. Néztem ugyan az órámat, hogy ideje lenne kifelé menni meg összepakolni, de a barátságosra mérséklődő szél hívogató hangjának képtelenség volt ellenállni. "Csak még egy kör" mert nem tündököl minden nap két szivárvány a tó felett. "Csak még egy kör" hogy minél tovább érezzem a szél simogatását. "Csak még egy kör" hogy addig is láthassam a grafitszínű vizet. "Csak még egy kör" ebben a másodfokos, szürke égboltos gyönyörű estében, hogy nézhessem a spori vitorláján a lebukó nap aranylóan izzó sugarait. "Csak még egy kör" mert nincsenek rá szavak milyen jól érzem magam és kizárólag azt sajnálom hogy nem tudom megosztani mindenkivel a világon, mert aki ezt látná és átélné az nem szorulna kábítószerre, nem háborúzna és nem a mások kizsákmányolása éltetné. Aki ezt egyszer átélheti az semmi mást nem szeretne az életben csak aprócska része lenni újra egy ilyen lélegzetelállító képnek amiben a természet harmóniájának és az ember lelki békéjének összhangja már-már giccsesen túlcsordul az aranyozott kereten.
A másik nap egy igazi edzős széllel fogadott minket hármas-négyes értékeket mutatva mind a fodrozódásokat mind a mért adatokat nézve. Nagyon jót mentünk, marha jól éreztük magunkat és tisztességesen elfáradtunk ami egyáltalán nem baj, ugyanis most minden megtett méternek és minden izomláznak kitüntető szerep jut, mert képzeljétek, indulhatok az idei Magyar Bajnokságon. Az a helyzet hogy egyelőre én is csak emésztgetem a dolgot és eleinte kicsit aggódtam, hogy mekkora bajban lehet a finnes osztály ha már rám is szükség van az OB megrendezéséhez : ) de talán csak arról van szó, hogy Edző-Bá szerint fizikailag és szellemileg is kellően felkészült vagyok, így elérkezettnek látta az időt a következő lépcsőfokhoz. Biztosan korábban is kisírhattam volna olyan versenyen való részvételt ami túlmutat a Velencei-tavon, de vannak helyzetek amikor az erőszaknál célravezetőbb a fokozatosság. Ráadásul minél rangosabb egy megmérettetés annál kevésbé engedheti meg magának az ember, hogy olcsó kifogásokat keresve félbehagyjon futamot, esetleg el se induljon. Ebből kifolyólag véleményem szerint minden verseny alapja -a szabályok ismerete mellett- egy megfelelő szintű erőnlét amivel az ember bármilyen szélviszonyok között, látszólag rezzenéstelen arccal végigvitorlázza a négy napot.
Ezen kívül azért más feltételei is voltak a részvételnek. Az alapból kötelező egyesületi tagság, sportorvosi, MVSZ tagság mellé hajóbiztosításra is szükség van, ami leginkább az autó kötelezőjéhez hasonlítható. Amúgy ez egyébként sem árt, hiszen sokszor centiméterekre porolunk el egymástól, és a legnagyobb odafigyelés mellett, rajtunk kívülálló okokból is történhet olyan műszaki hiba -mint egy szétesett kormányhosszabbító- ami irányíthatatlanná teszi a gépsárkányt és váratlanul belerongyolunk sporttársunk kétmilliós hajójába, amivel nem is mondtam sokat. Mivel az összeg nagyjából havi ezerkétszáz forint, ezért hosszas mérlegelés után beadtam a derekam így jövő nyárig gondtalanul kalózkodhatom a finnemmel.
Na de visszatérve a lényegre, ez lesz a hatvanadik bajnokság, helyszín a Fertő-tó ami hasonló adottságú a bázishoz, bár a szél tekintetében egyelőre nincsenek információim. De nem ez az egyetlen ami bizonytalansággal tölt el. Most lesz az első olyan hajószállításom ami után magamnak kell összerakni a finn-dingit lehetőleg úgy, hogy tudjak vele versenyezni. Számolni kell még a nagy létszámú, erős mezőnnyel, az optimális esetben tíz futammal, de azzal is hogy nudli szélben várakozunk órákig a vízen ami a sporttársakkal vívott küzdelemnél jóval kimerítőbb, ráadásul teljesen hiábavaló. Ha van egy kis időm átgondolni a dolgot ugyanaz a gyomorszorító izgatottság fog el mint a rajtok előtt, emellett számtalan kérdés gyötör már most, mikor még el sem indultam az ismeretlenbe.
Vasárnap délutánra a kérdésekből válaszok, a versenyből hír, a mezőnyből statisztika, az egészből pedig néhány nap múlva bejegyzés lesz. Bejegyzés válaszokkal, újabb kérdésekkel, fáradtsággal, pakolással, utazással, előzésekkel, egy komoly lépéssel a hátam mögött és egy küzdelmes harcok árán megszerzett utolsó helyezéssel. Most tényleg a részvétel lesz a fontos.

2016. szeptember 4., vasárnap

Karbantartás és egy nap ajándék a búcsúzó augusztustól

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye a maga titokzatosságával a TMK műhely fogalma és az abban dolgozó szakik voltak. Az iskolában, a középiskolában, a szünidős nyári munkán, a munkahelyeken de minden valószínűség szerint még a bölcsiben és az ovis éveim alatt is egy réteg sajátos hatalommal felruházott kék köpenyes uralkodói voltak ők. Csöpög a csap, szorul az ajtózár, nem nyílik az íróasztalfiók? Kihez fordultak a dolgozók? Hát a karbantartókhoz akik néhány óra, de inkább néhány nap múlva, természetesen valamilyen halaszthatatlan munkát félretéve érkeztek meg és gondterhelt arccal mérték fel a probléma súlyosságát. Méltatlankodó fejcsóválás, vállvonogatás és a bajusz alól alig hallható hümmögés után mint hadvezérek vonultak el tanácskozni majd -amikor elérkezettnek látták az időt- tértek vissza immáron kész tervekkel. 
Földi halandók előtt ismeretlen nyelven, olyan szavakat használva beszéltek egymás közt aminek felidézéséhez jómagam kevés vagyok hiszen több évtized kemény munkáját nem lehet csak úgy, egyik sorról a másikra átadni. A javítás hatékonyságát minden esetben növelte már a kárfelméréskor kínált frissen főzött kávé vagy egy pohárka konyak, esetleg mindkettő amit természetesen a gyorsan elvégzett javítás után, a TMK-s etikett íratlan szabályai szerint sem illett visszautasítani. De jaj volt annak aki figyelmen kívül hagyta a megrendelésnek eme első és egyben legfontosabb fázisát. Abban az irodában még heteken keresztül nélkülözni kellett a meleg vizet, félig leszakadva magára hagyva lógott a karnis és a vibráló fénycső is hiába várt a cserére. Kiváltságosai voltak ők a rendszernek, jó értelemben vett kiskirályok akiknek egy iskola, egy gyár, egy téesz vagy orvosi rendelő jelentette birodalomban kellett igazságot tenni titkárnő és konyhás, portás és traktoros, művezető és párttitkár között. Egy nyári diákmunka során két teljes héten keresztül magam is részese lehettem eme csodának egy belvárosi irodaházban. Jobbára olvasással, rejtvényfejtéssel telt a munkaidő de amikor megcsörrent a telefon és hívtak minket, a karbantartókat akkor mi is a régi iskola tanítása szerint vakargattuk az üstökünket, az állandós kolléga kávét kevergetve mondta a tutit én meg jó segédhez méltón csak bólogattam együttérzőn a letört kilincs vagy a megnyekkent karosszék láttán. Ez maga volt a földi paradicsom és a két hét után még tíz évnek kellett eltelnie hogy egy baráti beszélgetés alkalmával megtudjam mit is takar ez a három betű. Hogy Karbantartás az rendben van, de az általam ismert szakik munkájában valahogy se a Tervszerűséget, se a Megelőzést nem sikerült felfedeznem. : )
A gyenge szeles napok engem is megelőző karbantartásra késztettek annál is inkább mivel a március óta tartó időszak nem múlt el nyomtalanul, sem ami a hajótestet sem ami a vitorlát illeti. Mondjuk a hajón inkább esztétikai munkák vártak rám ugyanis a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére induláskor és kikötéskor is elkerülhetetlenül nekiütődik a betonmólót borító deszkának vagy guminak. Ez lényegesen kevesebb kárt okoz annál amire a beton lenne képes, inkább a hajótestre karcolódik vagy dörzsölődik rá a fa és ronda fekete csíkokat hagyva a gumi. Eltávolítása nedves csiszolással a leghatékonyabb és kíméletesebb ennek pedig a lehető legegyszerűbb módját választottam. /Fotó: Mumus.
Vizesnyolcas
A vitorlán néhány kisebb szakadás éktelenkedett amiket érdemes idejében kijavítani, ha nem szeretném egy erősebb szélben közvetlen közelről nézni a szakadó szálakat majd a maradék vászonnal töketlenkedni a tó közepén. Ideiglenesen a széles cellux vagy a textiles ragszalag is megteszi de azzal számolni kell hogy a cellux néhány alkalom után érzékeny búcsút vesz tőlünk, a ragszalag pedig nincs kibékülve a nagy meleggel. Amíg nincs más addig bármelyik megteszi, de tartós megoldás reményében beruháztam egy spéci vitorlaragasztóra. Ránézésre annyiban különbözik a celluxtól hogy árban jóval erősebb, de remélem nem csak abban.
Nyílás-záró
Remek alkalom ez arra hogy egy kikötőben ellesett fogást megosszak veletek. A javításra kivágott darabot felhelyezés után puha kefével vagy ruhával át kell dörzsölni, azaz rá kell melegíteni a vászonra hogy jobban és egységesebben ragadjon. A klasszikus fehér javító helyett a fóliavitorla miatt vettem átlátszót, hogy mennyire lesz tartós arról be fogok számolni nektek, de most hogy négyzetcentiről négyzetcentire átnéztem a vitorlát -és percek alatt elillant a három méternyi cucc- sokkal több sérülést találtam rajta mint amennyire számítottam. Ráadásul öléggé ropog az anyaga ellentétben a többiekével, nyilvánvalóan az elöregedés miatt úgyhogy nincs mese, hamarosan be kell ruházni egy újra. Már hogy nekem újra. Minden bizonnyal valamelyik spori hat-hétéves vászna kerül fel a dingire, kérdés csupán hogy mikor találok eladót, érdemes-e erre a pár hónapra beruházni vagy várjak tavaszig, illetve a legfontosabb: az eladó vitorla hogy áll a hajómon? Mert ahány hajó annyiféle árbóc és a vitorlát bizony az árbóchoz kell kiválasztani, mert mondjuk ami Misibá hajóján marha szép repülőszárnyformát ölt az nem biztos hogy az én hajómon is képes ugyanazt produkálni.
Na de addig is itt ez a tervszerűen megjavított vitorla, egy tervszerűen karbantartott hajó és ezek lelkes tulajdonosa tehát irány a tó, hiszen az előrejelzések szél tekintetében végre kimagasló értékeket ígérnek. Hát kellet nekem a múltkor olyanokat mondanom, hogy a hatos szelet szívesebben nézem a partról mert ezen a pazar délutánon a tisztáson volt vele találkozóm, és úgy érzem sokkal jobban sikerült mintha a parton futottunk volna össze. Az északi szél pont olyan volt mint a múltkor, tehát nem volt szükség az elhaladó front végére hogy nagyokat forduljon úgyhogy ezzel nem is untatlak benneteket, ellenben nézzük a statisztikát. A már ismert szeles grafikon egy kicsit még a múltkorin is túltesz.
Volt üzemanyag bőven
Fél kettőtől közel fél ötig tartott az akció és gyorsan leszögezem hogy egyedül nem merészkedtem volna ki a nagypályára hanem a biztonságosabb kikötő előtti részt választom, de mivel Pisti barátomban megbízható finnes sporttársra leltem -mondjuk ez a többiekről is elmondható- ezért együtt nekivágtunk. Ezt biztonsági okokból tartom fontosnak hiszen egymagunkban még normál szélviszonyoknál is történhet valami gubanc, és ha ilyen szélben egy esetleges borulásnál nem sikerül visszaállítani a hajót -mondjuk mert leszúrt az árbóc- akkor az ember csak nézhet okosan a tó közepén. Ráadásul közel egyszerre kezdtük a finnezést, mindketten a nulláról így nagyjából azonos szinten vagyunk, a hajók közt sincs nagyon különbség bár gyanítom ha lenne se számítana sokat. : )
Az lepett meg a legjobban, hogy mindenféle pánikhangulat nélkül vitorláztam át a délutánt. Igen, erősen fütyült a szél, igen, tajtékzott a víz, igen, Velencei tavi viszonylatban nagyok voltak a hullámok de ahhoz képest hogy a szezon nagy részét gyengeszeles napokkal töltöttem egyáltalán nem aggódtam hanem megoldandó leckeként fogtam fel a dolgot. Végre van szél, a házi feladat pedig a déliről eljutni az északi partig majd vissza, szorgalminak pedig meg lehet ismételni még kétszer. Ha ezzel megvagyunk jutalomból végig félszelezhetjük a déli partot, és az értékeket nézve nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a munka dandárját elvégeztük odakint.
Ez a grafikon két szempontból is praktikus. Először is menőzhetek nektek itt az oldalon, hogy mekkora nagy májer vagyok : ) de ami fontosabb, hogy van egy hiteles adatom arról hogy milyen szélben vitorláztam, mondhatom hogy gond nélkül. Az ember még hozzáteszi a tapasztalatokat, elemzi a hibákat, esetleg átgondolja hogy kicsit erősebb szélben vállalta volna még a dolgot és legközelebb hasonló viszonyoknál nem vakaródzik vonakodva, hanem gondolkodás nélkül ponyvázza le a hajóját.
Ahogy a tavalyi év egyik nagy tanulsága volt számomra az akár rövidke esti vitorlázások hasznossága, úgy már most kijelenthetem hogy az idei a lehetőleg heti rendszerességű, akár nudli szélben töltött órák fontossága lesz, mert ez is hozzásegített ahhoz a magabiztossághoz ami nélkül egy ilyen napon jobb ha otthon marad az ember. Csak otthon nem tudtam volna ilyen jót vitorlázni. 

2016. augusztus 26., péntek

Egy hónap két nap

Bízom benne hogy nem unjátok még a borulós, előzős, ütközős, szakadós-törős kalandokat nélkülöző, csupán a szélről szóló beszámolóimat, de mentségemre legyen mondva hogy még mindig csak tanulom a szakmát így rendszeresen érnek meglepetések és ki mással oszthatnám meg mint veletek, Kedves Olvasóim.
Emellett biztos akad olyan is közöttetek aki hozzám hasonlóan választ kap a miértekre.
A következő pár sorban leírt közel másfél órás vitorlázás igazából nem egy nagy sztori, de annyiból mindenképp tanulságos, hogy az északi szél is okozhat meglepetéseket, főleg ha az összes fondorlatos trükköt eltanulta a délitől. Eredetileg családi vitorlázásnak indult a délután de az alap hármas szél a hozzátartozó négyes befújásokkal átértékeltette velem az elképzelésemet és ahogy mostanában egyre többször előfordul, a józan ész felülkerekedett a kalandvágyon, tehát lánygyermek marad a parton, apa pedig megy egy gyors kört a tavon így adva időt a gyengülésre.
Hogy a Bf 3-ban kiült a hajó -a forgolódó szélnek köszönhetően- egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül szélbe áll és foggal körömmel kapaszkodva kell a másodperc törtrésze alatt visszajuttatni kilencvenkét kilót a dingibe az eddig se volt ismeretlen számomra köszönhetően a Velencei-tavon eltöltött időnek, de higgyétek el van ami ezen is túltesz.
A spontán halzolás veszélyeivel nyilván mindnyájan tisztában vagytok, át is éltétek már biztosan dacára annak, hogy óva intettek tőle na de mi a helyzet a spontán csapásváltással? Hát csak az, hogy erre nem az iskola hanem az élet, jobbján a "trükkös Agárdi széllel" tanítja meg az embert és simán tud akkora pánikot okozni mint félelmetes társa.
Szóval voltak hajmeresztő pillanatok és mint a kikötőben megtudtam egyik veterán harcostárstól, a front elvonulása után bizony az északi szél is produkál ilyen dolgokat. Sajnos ebbe a napba ennyi fért bele, a tervbe vett délutáni vitorlázás másfél órára zsugorodott egy váratlan munka miatt, de ez is több mintha otthon a fotelben ülne az ember.
Ezután -akaratomon kívül- egy hosszabb szünet következett és akár tetszik akár nem, tudomásul kell vennünk hogy az augusztus a nyár karjaiba bújva lassan és kíméletlenül bandukolt el mellettünk és annak ellenére, hogy mennyi minden fért bele a várva várt évszakba úgy érezzük szinte semmire nem jutott idő. Három hónap telt el egyetlen szempillantás alatt és ha hirtelen kell, az ember alig tud felidézni valamit belőle pont úgy, ahogy néha a mögöttünk levő évtizedekben kutakodunk valami emlékezetes után. Azután lassacskán, apró filmkockánként előigyekszik a múlt és ahogy szeszélye diktálja örömet vagy fájdalmat lop arcunkra. Nem számít min tűnődnénk el szívesen, a múlt emlékei nem válogatnak és olykor még a jövővel való foglalatosságra sem hagynak időt. Időt ami soha nem telik a kedvünk szerint. Ólomlábakon vánszorog gyászosan mikor amúgy is minden perce büntetés, vagy órák illannak el számolatlanul szemhunyás alatt és csak egy valamiben lehetünk biztosak: minden esetben figyelmen kívül hagyja kívánalmainkat. Nem kérdezi mit szeretnénk, siessen vagy várjon még kicsit, nem ad esélyt a hibás döntéseink visszavonására a ki nem mondott szavak elmondására, a valamikor meg nem tett dolgok megtételére. Csak vonul önkényesen mi pedig egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre hogy késő. Késő visszaszerezni egy barátunk elvesztett bizalmát, késő meg nem történté tenni elbaltázott előzésünket a kanyarban, késő elmondani valamit ami fontos lett volna mert már nincs kinek. Annyi mindennel ellentétben ezt nem tehetjük át a jövő hétre. Csak reménykedhetünk a megbocsájtásban, a túlélésben, meg abban hogy valamikor egy ebéd vagy egy pohárka bor mellett talán mégis elmondtunk valamit abból amit most olyan fontosnak gondolunk. És tud ebben segíteni valaki? Hát csakis a rettegett idő aminek múlásával -ha szerencsénk van- a megsebzett lelkek begyógyulnak, az utolsó utáni pillanatban visszarántjuk a kormányt, és egy váratlanul előtörő kedves emlék akár az utolsók közül igazolja, hogy nincsen semmi baj, mindent megtettünk amit lehetett, mindent elmondtunk amit kellett amit meg nem azt kimondatlanul is tudja a másik.
Megbékélt lélekkel sokkal könnyebb koncentrálni a hétköznapokra, az olyan alantas dolgokra mint a munka, a vitorlázásról meg nem is beszélve. S a hónap lezárásaként sikerült másodszor is beülni a hajóba és talán sablonosan hangzik de egyszerűen csodálatos volt pedig semmi kirívó dolog nem történt, ha csak a vitorlázást nem tartjuk annak. Kettes -jobbára keleti- szél néha hármas közeli befújásokkal, néha meg egyessel : ) jellemezte a délutánt aminek felét egy sporival, a másik felét pedig magamban töltöttem. Nem siettem sehova, egy kétórás edzéske után csak céltalanul bóklásztam a tavon és örültem hiszen minden számunkra kedves dolog örömteli főleg mikor hosszú kihagyás után jutunk hozzá. Örültem a szélnek aminek köszönhetően többször átszeltem a tavat, meg a hajómnak mert micsoda marha jó dolog egy saját tollfosztóval itt jönni-menni mint valami hülyegyerek. Nem kerestem a szelesebb részeket -mondjuk egyébként se találom meg : ) -majd a szél rám talál ha akar valamit. Semmi sürgető feladat nem várt rám otthon így maradtam is egészen addig amíg a szél nem kezdett túl Agárdi lenni, azaz a passzív egyes erősséghez aktív irányváltások csatlakoztak ami ugyanolyan a hatással van rám mint hatos társa: szívesebben nézem őket a partról.

2016. július 29., péntek

Bagaméri és teknős

Azzal kezdem hogy a hosszas szellemi és fizikai munkával helyrehozott kormányhosszabbítóm két -egész pontosan másfél- gyenge szeles nap után belefáradt a feladatba, úgyhogy a fa mint építőanyag mostantól véglegesen lekerült a finnes javítólistáról és más megoldás után kellet nézzek. A vásárlást egyelőre halogatom mivel az üzletben kapható márkás cucc is "csak" egy szivaccsal bevont alumínium cső, és a sporttársak között nagyjából annyiért már karbont lehet venni, a fő indok pedig hogy jócskán van még a szezonból kár lenne ellőni idejekorán minden muníciót, ki tudja mit hoz még ez a négy hónap. Így esett a választásom egy nagy teherbírású üvegszálas anyagra amit az én hosszabítómba bele tudtam illeszteni ráadásul -hogy a funkcióját maradéktalanul ellássa- az üvegszál egy részen ergonomikus kialakítással rendelkezik köszönhetően a vastagított parafa bevonatnak. Tisztára mint egy pecabot. : )
Ezzel párhuzamosan megvásároltam a Versenyvitorlás taktika kiadványt hiszen ideje jobban elmélyülni a vitorlázás rejtelmeiben ha szeretnék javítani az eredményeken. Nos, a múltkori bejegyzésbe belinkelt oldal sok információval szolgál ugyan, de a könyvhöz viszonyítva akkor is csak egy vaku tizedmásodpercnyi felvillanása a delelő nap ragyogásához képest, így a szépirodalom átmenetileg visszakerült a polcra és napjaimat e könyv lázas lapozgatása tölti ki. 
Kötelező olvasmány
Nem fogom részletezni a tanulnivalókat mert az anyag kiterjedése miatt egyszerűen képtelenség lenne, úgyhogy csak két apróságot osztok meg veletek. Az író egyik hasznos tanácsa, hogy figyeljük az előttünk elrajtoló hajókat hiszen ebből rengeteg információt szerezhetünk a pálya szélviszonyairól és ez így is van, csakhogy a futamokat rendre a finnesek kezdik, tehát ennek mindenki hasznát látja, rajtunk kívül. : ) Fontos még a pálya verseny előtti vizsgálata, hol milyen szél fúj, melyik oldalra induljunk és lehetőleg tervezzük meg a futamot, valamint a többi hajó által keletkezett takarások, zavart szeles területek elkerülése, de ez már három : ) és még mindig semmi ahhoz, ami a könyvben olvasható. Mivel az iskolai tankönyvek anyagát se egyik napról a másikra verik bele a diákok fejébe ezért a saját szintemhez mérten -jócskán- szelektáltam és kezdésnek e két utóbbi szempontra igyekeztem összpontosítani a Fejér megyebajnokságon, csak akkor még nem tudtam hogy a címben szereplő fagyiárushoz hasonlóan "Meg vagyok átkozva!"
Szóval mindent faszányosan felépítettem, a lehetőségekhez mérten egész jól elkerültem az elkerülnivalókat, de! Nem csak kishajóknak rendeztek versenyt szombaton hanem nagyhajóknak is volt valami tókerülő és az első futam utolsó hátszeles szakaszánál -amikorra egyik tapasztalt vetélytársammal szemben megnyugtató előnyre tettem szert- befordultam egy ott kolbászoló bazi nagy hajó elé. Persze hogy az összes létező vászon fent volt és úgy letakart, hogy rossz volt nézni. Egész idő alatt a hajókra koncentráltam és pont azt az egyet hagytam figyelmen kívül amelyik a legfontosabb lett volna, a spori rutinosan elcsorgott mögötte mialatt én vesztettem egy helyet és öregedtem tíz évet. A második futam nem hozott semmi olyat amire ne lettem volna felkészülve, de a végértékelés szempontjából fontos, hogy itt is sikerült eladnom két pozíciót. A harmadikat gyenge széllel kezdtük majd egyre gyengülőben fejeztük be, de itt se történtek zökkenőmentesen a dolgok annál is inkább mert az andalgós raumos szakasznál szétesett a talpcsiga. Itt még a verseny lefújásával is számolni lehetett de amíg ez nem dől el addig nem szabad megállni szerelgetni szóval egy kézbe kormány és sottkötél, a maradékkal meg össze kéne rakni a cuccot a kreuzbójáig hátralévő harminc méteren. A kényszeredett helyzetben annyira jutottam, hogy a verseny végéig kitartott a megbángolt csiga de ennél többet ne várjunk el egy futam közbeni javítástól. Tehát harmatos negyedszélben erőlködünk amikor felhangzott két dudaszó, mint utóbb kiderült a pályarövidítés jele. Akkor persze lövésem se volt róla tehát bőszen figyelve a széljelző szálakat ballagtam a bója felé és ahogy egy krimiben a detektívnek egyszer csak a keszekusza apró részletek kezdenek összeállni egy értelmezhető, átlátható egésszé, bennem is úgy nyert értelmet lassacskán a bója melletti motorcsónakban bágyadtan lengedező kék zászló, a bójavétel után az ellenkező irányba -azaz a kikötő felé forduló- hajók, a motorosban ülő, füzetbe jegyzetelő plusz egy fő. Akkor ez csak a befutó lehet és kész szerencse hogy nem gyötörnek tovább minket a tikkasztó hőségben, meg hogy nem fújják le a futamot ha már ennyit szenvedtünk, sőt milyen kafa helyen vagyok -elmélkedtem elégedetten amikor a jobbról felbukkanó útjogos kolléga bejelenti a velem szemben támasztott elsőbbségi követelését. Ez nem lehet igaz... Abban a marha nagy szélfigyelésben meg a helyzet találgatásában megfeledkeztem a mezőnyről -értsd ez alatt azt a néhány környéken levő hajót- így bele kellett mennem egy tök fölösleges fordulásba ami persze hogy a vetélytársnak kedvezett, ráadásul le is takart sőt mögülem is előkerült még valaki, és kihasználva a pillanatnyi sebességvesztésemet - igaz csak centiméterekkel- de mindketten leelőztek. Na neee... hát esküszöm nekimegyek a Berettyónak!
A vasárnap se tartogatott meglepetéseket, követve az előző nap bevált taktikát a megszerzett előnyömet -egyedülálló módon- általában a következő körre kemény munkával sikerült ledolgoznom. : )
Annyival megint okosabb lettem, hogy a versenyzés csak verseny közben tanulható meg bármennyit segít is a szakirodalom az önmagában kevés, nincs recept minden egyes szituációra főleg amikor a tanulnivaló túlerőben van a meglévő tudással szemben. Nyilván nem ül rajtam átok csak ahogy szépen lassan a koszon kívül más is ragad rám jobban átlátok bizonyos helyzeteket mint egy évvel ezelőtt és ha kezelni még nem tudom őket kifogástalanul azért tanulni lehet belőlük. A helyezéssel kapcsolatos elvárásaim hiába nőttek meg, az élet aszott, ráncos de korántsem erőtlen keze rendre felráz negédes álmomból és arrafelé irányít ahova a tudásomhoz mérten tartozom. Az eredménylistán csak a helyezés látszik, hogy az ember kétszáz, húsz vagy két méter lemaradással ért be az nem. A végeredmény szempontjából is lényegtelen, de a fejlődésről ne feledkezzünk meg akkor se, ha ez a fejlődés jobbára egy lassított felvételen araszoló teknős tempójára emlékeztet. Tudjátok, egyszer a teknősök is célba érnek.

2016. július 10., vasárnap

Dilemma

Ritkán találkozunk olyan emberekkel akik nagy hatással vannak ránk, egyéniségük egy életre nyomot hagy bennünk, baráti borozgatások alkalmával szívesen idézzük fel a hozzá fűződő élményeinket netalán egy-egy emlékezetes mondatát, tanácsát ami akár gyökeres változást hozott az életünkben. Egyszer magam is részese lehettem egy ilyen találkozásnak, azzal az aprócska különbséggel hogy gyökeres változást nem hozott az életemben, még soha nem beszéltem senkinek róla, és nem hogy baráti borozgatáskor szívesen idézgettem, hanem sajnos az elmúlt közel tizenöt év alatt még kikerülnöm se sikerült teljesen a hatása alól. Imi az egyik Tűzoltó utcai építkezés biztonsági őreinek a csoportvezetője nem rendelkezett semmi olyan tulajdonsággal ami alkalmassá tette volna munkaköre ellátására, azaz az emberek irányítására és az építkezéseken nagy létszámban előforduló egyszerű ugyanakkor elég kemény réteg kezelésére, így Imi a szavak embere volt, jól meglovagolva azt a hullámot, hogy aki sokat beszél, gyakran használ ismeretlen kifejezéseket és azokat is nagyon határozottan, csak tanult ember lehet és hót ziher hogy igaza van. Sajátosan ötvözve a humort /már a sajátját ugye/ és az idegen szavakat olyan egyéni stílust teremtett amitől a korai és váratlan elmezavar tünetei azonnal kimutatkoztak volna Grétsy Lászlón, ellenben a vitás helyzetekből -mondanom se kell- kivétel nélkül győztesen került ki. Annál is inkább mert azokat az idegen szavakat, kifejezéseket még ember nem hallotta -addig a beszélgetésig, de ugyan ki merte volna megkérdőjelezni létjogosultságukat. Az akkori határidőnaplómba rendszeresen jegyzeteltem napi szinten elhangzó aranyköpéseit ám a mondás ellenére az írás szállt el és a szó maradt. Tehát tetszik vagy sem, a szürkeállományba két gyöngyszem is beleégett, gyanúm szerint véglegesen és ha így alakult, akkor kitűnő alkalom ez arra, hogy e terhet ne egyedül cipeljem tovább, hanem megosztva veletek mostantól együtt vigyük át az életen, hátha így könnyebb lesz.: )
Kezdésnek álljon itt a "Mi fiatalok, fél lábbal is megértjük egymást." aminek megtisztelő különlegessége, hogy ez a mondata nekem szólt. Minden valószínűség szerint a -fél lábbal a sírban és a félszavakból is megértjük egymást- kuszálódott össze valahol az agytekervények sűrűjében, a másik sziporka pedig a: "Van egy olyan dilemmációm..." Igen, szerintem is a dilemma és a dilatáció kényszeredett házasságából született nyelvújítás egy csiszolatlan gyémántja veti ránk szivárványszínű sugarait, ám ezek csak apró morzsái annak a néhány hónapnak amíg együtt dolgoztunk. Ráadásul ahogy az ember ízlelgeti, ez a dilemmáció nem is hangzik olyan rosszul. Mondjuk jól se : ) és Isten látja a lelkem, társaságban még nem volt merszem elmondani, természetesen használni se használom de mindig amikor van valami dilemmám könyörtelenül, erőszakosan előtör a múltból és átveszi az eredeti szó helyét.
A vitorlázás nagy dilemmái általában a hátszeles szakaszokon találnak rám, ha viszonylag baráti a szél és nem kell az életben maradásért küzdeni. Ilyenkor van időm hátulról : ) figyelni a mezőnyt, választ keresve az élet nagy kérdéseire illetve új kérdések felvetésére. Nem mellesleg a halzolást is így tanultam meg. Nézhettem én bármilyen videót, láttam hogy mi történik de nem tudtam magabiztosan végrehajtani ezt a sokszor kellemetlennek tartott, de kulcsfontosságú manővert ám ahogy a versenyen sorra halzoltak előttem, valahogy sikerült bátorságot merítenem a látottakból, és megpróbáltam én is ahogy a többiek. És nem baltáztam el, és lassacskán azt a kitartó, szívszorongató félelmet egyetlen határozott mozdulattá tudtam változtatni.
Másik, már tavaly felmerült kérdés szintén a hátszélhez kapcsolódik. Nem értettem, hogy amikor két bója közt a legrövidebb út az egyenes, akkor miért érnek oda előbb akik hosszabb távon, akár a szél felé, akár a széltől el vitorláznak. Erre A Mester egy derűs hohoohóóó-ban kicsúcsosodó nevetéssel, azután olyan részletes és kimerítő magyarázattal szolgált amiből valamennyit megértettem ugyan, de a töméntelen információ befogadására akkor még nem álltam készen. Azután a versenyidőszak véget ért a tavasz pedig a töketlenkedés jegyében telt, de most hogy kezdek újra magamra találni ismét időszerű lett a tavalyi dilemmáci.... öööö izé, akarom mondani dilemmám. Rövid kutakodás után találtam is a neten egy részletes, viszonylag rövid, könnyen emészthető leírást az ilyen jellegű szituációkról és nem szükségszerű, hogy mindenki aki vitorlázik és egyben a blogot is olvassa versenyzésre adja a fejét de úgy vélem minden információ hasznos lehet. Igaz a hajóssuli egyik rendszeresen ismételt mondata volt, hogy "aki vitorlázik, ne siessen" de vannak helyzetek amikor felül kell bírálnunk a tanultakat.: )
http://ilovebalaton.hu/aktiv-programok/2012-07-15/taktikai-tanacsok-vitorlas-futamra
A sebek gyógyultával ismét odaevett a penész a kikötőbe, naná hogy egy esti vitorlázásra bár az mondjuk váratlanul ért, hogy ennyire estire sikeredett a dolog. Pedig egészen időben voltam a háromnegyed hatos Agárdi érkezésemmel de a vasúti átjáróban a MÁV elrabolt tőlem negyed órát, a kikötőben a Balatoni versenyre készülődő sporttársak szintén annyit. Az igazat megvallva a pakolgatásnál a vitorlázás lényegesen jobban vonzott főleg hogy az erejét veszítő szél is az esti pihenésre készülődött, de "ilyen ez a popszakma" sokszor csak egymás segítségére számíthatunk. De arra mindig. Például bevett szokás versenyek után is, hogy a korábban partra érők segítenek az utánuk érkezőknek kihúzni a hajót és a mai napig nem tudok megbarátkozni azzal, hogy vastagon hatvan feletti "bácsik" jönnek és kapják el szorgos kezükkel a sólyakocsimat, meg a hajót egy olyan nap után amikor a fiatalok is a végét járják.
Tehát segítek és még épp időben elindulok hogy ha lógni nem is, de a mostanában ritkaságszámba menő tiszta északi szélben kiülhessek a hajó oldalára. Csend, békesség, nyugalom szállja meg a tavat, a strandolók mostanra megunták a fürdőzést, fesztiválnak hálistennek nyoma sincs, a dobjukat püfölő sárkányhajósok a délutáni viharos szélben ki se jöttek így két-három vitorláson kívül senki sem bóklászik a nyugalom tengerén. Igaz nagy dolgok nem történnek és a tervbe vett egy óra edzés/valamennyi örömvitorlázás a ketteshez közelítő szélben egyértelműen az utóbbi felé hajlik de jól van ez így, nem kell mindig megszakadni. Legalább jut idő egy kis töprengésre, gyönyörködésre és lehet élvezni hogy milyen jó is egy vitorlással céltalanul kujtorogni a végtelen vizeken.
Hátsó gondolat
Kilenc óra mire a lopakodó sötétségben összepakolok de ki kell használni minden lopott pillanatot, ki kell élvezni minden ajándékba kapott estéjét a nyárnak és útban hazafelé a nagy töprengések helyett a kimondatlan válasz birtokában csak egyetlen kérdés ismétlődik bennem: Kell-e ennél több a boldogsághoz?

2016. június 29., szerda

Négy nap az élet

A nyaralás egyik nagy tanulsága hogy a semmittevésben is mennyire el lehet fáradni, igaz nem fizikailag hanem szellemileg de talán nem is valódi fáradtság ez, csupán az önként választott egy hetes lustálkodás mellékhatása. Főleg, hogy magamra fokozottan igaznak érzem amit egyik kedvenc íróm regényében olvastam, azaz: "a tétlen kezek nem boldog kezek." Kezdett hiányozni az edzés, a bringázás, és a Balatont nézegetve leginkább egy jó kis finnezés. Ez utóbbira nem kellett sokat várnom mivel a pihenést egy jó kis munkanap, azt pedig egy négynapos verseny követi ami remélhetőleg helyrebillenti a szabadság alatt felborult egyensúlyt. Bár a nyaralással nem szokott baj lenni, a Balcsi mindig ad valamit az embernek, táplálja a lelkét de minden hazaindulás előtt rendre elfog az érzés, hogy a kapott dolgok ellenére kevesebb lettem, mintha belőlem is maradt volna ott valamennyi.
A verseny amiről tavaly is beszámoltam nektek az Agárdi nemzetközi vitorlás hét ismét bővelkedett izgalmakban, bár idén borulás nélkül.
Első nap, egerészés. Meló után amilyen gyorsan csak lehetett lerongyoltam Agárdra, felszereltem a kereket és segítséggel kicseréltem a széljelzőt ami nem is csoda hogy fittyet hányt a szél rezdüléseire ugyanis a fém részek egyetlen stabil kötésben összegyógyultak. Ezután irány a víz ahol a gyengélkedő szélben az erőt felemésztő, idegőrlő várakozáson kívül szó szerint semmi nem történt a halasztásig, ami nagyjából fél egyre esett. Ekkor jött a neheze, abban a nudli szélben keservesen eljutni a kikötőig ami a körülményeket figyelembe véve nem volt egy népünnepély, de így van ez ha vitorlával közlekedik az ember. Mellékesen érdekes hogy három és fél óra tökölés mennyit kivesz az emberből. Meg a harmincnégy fok.
Második nap, verseny Agárdi szélben. Az első napinál erősebb szél engedett három, figyelmet és erőt nem kímélő futamot amikben megmutatkozott az új széljelző gyengesége ami abból állt hogy a fácántollban van egy kis kanyar aminek idáig nem tulajdonítottam jelentőséget viszont menet közben bal csapáson azt mutatja mintha szembe mennék a széllel, jobb csapáson pedig szélbeálláskor jelzi a negyedszeles irányt. Tehát pont semmire nem tudtam használni így kizárólag a vitorlán lévő széljelző szálakra kellett hagyatkoznom és igaz így is el lehet kormányozni a hajót, de leginkább ahhoz hasonlítanám hogy a férfiember gyengéd női ölelés nélkül, önmaga is eljuthat a boldogsághoz, de azért az mégse ugyanolyan. : ) Ezen kívül az általatok már jól ismert Agárdi szél és a verseny után szétesett sólyakocsi nehezítette meg az életemet. A versenyen hoztam a papírformát, azaz az első körben alig, a másodikban jobban, a harmadikban meg még jobban sikerült lemaradnom először az él- azután a középmezőnytől is. Amivel persze semmi baj nincs hiszen nem én vagyok az egyetlen nyeretlen kétéves, vagyunk egy páran hátul és higgyétek el, ugyanolyan kemény harcok folynak ott is mint bárhol a mezőnyben.
Visszatérve a sólyakocsira a fogantyúját tartó négy csavarból kettő megadta magát és kész csoda hogy a hajót egyáltalán partra tudtam tenni. Néhány méter után kiszakadt a harmadik, a negyediket meg én gyepáltam ki, bár az volt az egyetlen ami tartott. Ezt bizony nem lehet holnapig halogatni, irány a környék egyetlen barkácsboltja és gyors vásárlás után vissza a kikötőbe ahol egy haldokló fúrógép utolsó leheletével, közel egy óra alatt fúrtam ki az új csavarhelyeket.
Harmadik nap, egy hétre is elég lenne. Végre igazi szélben hasíthattunk mindenféle tökölés nélkül, a pályára is percek alatt ki lehetett érni ennek ellenére néhány apróság beárnyékolta a napomat. Tegnap a harc hevében valahogy beüthettem a bokámat ami akkor fel se tűnt de mára minden lépésemnél fájdalmasan idézte fel a homályos múltat. Az első futam mindenféle komplikáció nélkül, rendkívül küzdelmesen zajlott le ami az eredményen is meglátszott. Csodára ugyan ne számítsatok de annyi azért történt, hogy kifejezetten sokáig tartottam a tempót a középmezőnnyel sőt egy jobb sporit is lehagytam. De hogy ebben mennyi munkám volt azt el se tudjátok képzelni. A szó legszorosabb értelmében mindent figyeltem az útjogtól a zavart szélen keresztül a víz fodrozódásáig, csak hogy a kötelek meg a vitorla állítását valamint a lehetőleg hibátlanul elvégzendő manővereket ne is említsem, mert ezeket alapból illene tudni. Bizonyítékom is van amint a látszólag békés tavon küzdök az elemekkel. Igaz a vitorlám teljesen letakar és mindössze annyi látszik belőlem hogy 141, de micsoda jó kis pozíció ez! : )
A második futamban eltört a kormányhosszabítómon lévő bambusz toldás amit a bandázsolás ugyan összetartott valamennyire de innentől nem kockáztathattam lógásokat a hajó oldalán hiszen egy biztos hely a sor vége felé lényegesen többet ér mint egy önhibámon kívüli borulással összeszedett időtúllépés. Mondjuk egyikre se volt lehetőségem mert az egyik forduláskor valahogy sikerült a bal térdemmel teljes testsúllyal rárogynom az egyik seklire és akkor ott, egy pillanatra megállt az élet. Legalábbis nekem. Kis idő múlva, mikor már kitudtam nyújtani a lábam egy cseppet megtört lendülettel vettem üldözőbe a mezőnyt, bár ezt az üldözést tekintsétek jelképesnek. : ) Maradjunk annyiban hogy beértem, éppen volt annyi időm hogy átmenetileg megjavítsam a kormányhosszabbítót, és mostantól nem számolom hogy hányszor húzott ki a bajból a semmi közepén egy méternyi hármas kötél.
Az idő sajnos nem nekem dolgozott és a kötözgetés miatt sikerült kereken egy perccel lekésnem a rajtot. Mondanom se kell, hogy a többiek félretéve minden udvariassági formulát képesek voltak nélkülem elindulni. Bedagadt, fájó bokával és egy használhatatlan bal térddel indultam meg az egyre távolodó mezőny után. A combomban olyan izomláz volt hogy a decken ülve úgy éreztem mintha ki akarna szakadni a helyéről. A kesztyűm több helyen is foszladozik és ahogy az néha megesik a javítását hónapok óta halogatom. Ennek köszönhetően a sottkötél kidörzsölte az ujjaimat amiken előttem ismeretlen okból, néhány kisebb vágás is ott figyel. Három napja harmincnégy fokot mérnek árnyékban de a versenyeket valamiért nem ott rendezik. Szóval három napja aszalódom a tűző napon és naptej ide, fehér felső oda a bőröm ég, a szám tök cserepes, valamiért be is van dagadva, bármennyi vizet iszom a szomjam olthatatlan mint Barbarossa kapitánynak és e pillanatban nem értem, hogy mi bajom volt nekem a Balatoni henyéléssel. De most minden gyötrelmet, fájdalmat és kínt félre kell tenni mert egy kicsike remény talán maradt. Igaz kezd eluralkodni felettem a fáradtság, a manővereim se sikerülnek az elvárásaim szerint, de ha a fene fenét eszik akkor sem fogom ennyiben hagyni a dolgot. És a második kör vége felé kezd felcsillanni a remény egy halovány szikrája ugyanis a hátszeles szakaszban már két spori is látótávolságba került. Mondjuk itt csinálhatok én bármit, nagy előzésekre nem érdemes számítani hátszélben, viszont utána ha sikerül meghúznom a cirkálót akkor még bármi lehet. És lett is. Igaz azt hittem megszakadok de mindkettejük előtt értem a raum bójához, ahonnan nem csináltam semmi gikszert, hibátlanul hoztam a hátszelet, a fél- illetve mostanra inkább negyedszélre forduló befutót és ha a krónikák nem is jegyzik ezt a helyezést, akkor is erre vagyok a legbüszkébb.
Negyedik nap, szárazföldön. Optimális esetben az embernek nem csak hajója hanem családja is van. Én mindent szeretek ami az enyém, a családot, a hajót, a kutyát, a kertet a bringát és még lehetne sorolni, mindenesetre fontos, hogy mindent amit egy kicsit is magunkénak érzünk gondozni, ápolni kell. Nem csak a bicikliláncot, a tujákat, a hajót hanem a kapcsolatainkat is.

2016. június 14., kedd

Széljegyzet

Azért csak sikerült egy kapaszkodós délutánnal búcsúztatni a májust amikor akkora szél volt itthon hogy eredetileg el sem indultam volna, de különben sem a fatornyos falumban szerettem volna vitorlázni hanem a Velencei tavon és Pisti barátom megnyugtatott, hogy Fehérváron éppen jó a szél. Nem kételkedtem a szavahihetőségében bár Fehérvár sem éppen Agárd. : ) Mellesleg a kamerakép 'szél adatok' fül se mutatott egetverő értékeket -talán mert nem is voltak azok- így okozott némi meglepetést a fodrozódó hullámokon pattogó kite- és hagyományos szörfösöktől hemzsegő nagypálya látványa. Meg a kikötőé is. Igaz a dülöngélő vitorlások drótkötelei nem fütyültek, de a mért adatokat nézve ez nem sokon múlott. S mivel "Isten nem szereti a gyávákat" ezért hajót elővesz, kicsomagol, polgár beöltözik és elindul. Nem csinálok titkot a dologból eleinte voltak rémült pillanataim de ahogy kiértem a nyílt vízre erre már nem jutott idő, ott menni kellett és életben maradni. Nyugati széllel ajándékozta meg a természet a két, majd három bátor főre gyarapodó társaságot így értelemszerű volt a tó nyugati részénél maradunk kihasználva a marha hosszú negyed- és hátszeles szakaszokat, no meg a kikötő is valamivel közelebb van, ha bármi gubanc adódna. Igaz nem adódott, de minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ez már a mi érdemünk volt. Egyrészt sikerült jól kezelni a lökéseket másrészt meg -a magam nevében beszélve- sokszor észrevettem az erősödéseket. Igaz némelyiket csak akkor amikor lefektette a hajót, de észrevettem! : )
Most éreztem igazán a normál vagy gyenge szeles gyakorlások fontosságát, hiszen ugyanúgy kellett fordulni, halzolni mint akkor, azzal a különbséggel hogy most komolyabb volt a tét és a körülmények nem csak megállással vagy dőléssel büntetnek, hanem rögtönítélő bíróság dönt a sorsunkról és ha indokolt, a szokottnál komolyabb tételt szab ki az elítéltre.
Kőkemény meló volt a két és fél óra kint töltött idő amit pont jókor, három és fél hat között húztunk le és ahogy életem lassacskán összefonódott a finn-dingivel meg kell mondjam hogy tőkesúlyos hajóban sem éreztem volna nagyobb biztonságban magam. Meg kell tanulni ezeket a könnyű jollékat vezetni és onnantól az általános pánikhangulat helyét a páratlan élvezeté veszi át. Hogy az időbe telik? Igen. Ez nem a mindent készen kapunk, megvásárolunk kategória hanem túlzás nélkül mondhatom hogy a küzdelmesen megszerzett tudásé amire úgy vélem nem szabad sajnálni a ráfordított időt, akkor sem ha ez olykor csak években mérhető.   /Fotó: Gabesz.
Van amikor nem sok a kilencven kilóm : )
Az edzés, vagy ha úgy tetszik a közös vitorlázás nem tartogatott meglepetéseket, a tapasztaltabb spori a jobb hajójával elballagott mellettünk mi meg, a két "újonc" kábé azonos tapasztalattal és hajóval felváltva birtokoltuk a fennmaradó helyeket. De ez a nap nem is igen szólhatott kemény csatákról, trükkös manőverekről vagy bármiféle taktikáról. Ez a túlélés, a hajóban maradás és az egymás segítésének napja volt és bármilyen hihetetlenül hangzik a boldogságé is. Igazából nem küzdöttem különösebben, hogy ilyen szélben elinduljak, de mégis csak a vízen kötöttem ki és ami a délutánt illeti az maga volt a katarzis. Az autóban hazafelé egész úton vigyorogtam, este még annyira az élmények hatása alatt voltam hogy fél egyig nem tudtam elaludni és igaz, hogy a reggeli negyed ötös ébresztést személyes támadásként éltem meg, de miután magamhoz tértem az előző napi mámoros érzés újra a hatalmába kerített és szakítva a hagyományokkal mosolyogva nyitottam be a munkahelyemre. 
Egyetlen rövidke gondolat erejéig visszatérve a szélre kivételes szerencsénk volt vele. Ugyan egy gondolattal erősebb volt annál amit a jóérzés akkor megkívánt, viszont ugyanannyival gyengébb volt a csak keservesen vitorlázhatónál így kivételesen teljes összhangban volt a technikai felszereltség, a szélerősség, a még mindig csiszolandó tudás és a fizikai erőnlét.
Most pedig hírek röviden. 
A tavalyi szezonban használt Fűke hajóm felújítása megtörtént. A helyi javítóműhelyt nem érte váratlanul a dolog ugyanis a mellékelt kép alapján az ilyen esetekre speciális javítósablonnal rendelkeznek, így nincs akadálya hogy idén egy új gazda irányítása alatt szelje a habokat. 
Ibolyt visszaszállítottam a kertbe ahol nincs kitéve olyan kockázati tényezőknek mint például a víz. : ) Egyik, kikötőben töltött utolsó napját Gyuri barátom jóvoltából megoszthatom veletek.
Iboly kormányát -némi átalakításnak alávetve- felajánlottam az egyesületnek, mivel valamelyik bérlő sikeresen leszámolt az Yxilonéval. Legalább ez a része használható lesz valamire. : ) 
A finn-dingi jócskán leharcolt lábtartó hevederét Béla sporinak köszönhetően lecserélhettem egy lényegesen jobb állapotúra és nem mellesleg szélesebbre.
És végül, de nem utolsósorban kaptam egy jó kis defektet a sólyakocsimon így rohamtempóban, a nyaralás majd az azt követő verseny előtt le kell cserélnem a belsőt a mostanra szétmállott külsővel együtt.
Ám a szerelés a rám váró feladatnak a kisebbik része. Nyaralás és munkahelyi elfoglaltságok miatt csak a nemzetközi vitorláshét reggelén jutok el a kikötőbe amikor kerékcserével kezdek, azután remélhetőleg sporttársi segítséggel kicserélem az olykor önálló életet élő széljelzőmet.
És hogy a felkészüléssel mi lesz? Arra sajnos nem jut több időm de nagyon remélem, hogy az eddigi vitorlázások annak számítanak. : )

2016. június 2., csütörtök

Előzmény, előzés, elemzés

Kiheverve a próbaút okozta -jobbára lelki- megpróbáltatásokat, ahogy az várható volt ismét a finnezés került előtérbe, de az a helyzet hogy semmi említésre méltó dologról nem tudok beszámolni nektek. Először is a fékezhetetlen lelkesedésem ellenére többször sikerült kifognom gyenge szeles napokat -amik inkább kedveztek néhány harmonikus kép készítésének- köztük olyat is amikor két óra nyűglődés után feladtam minden reményt, másodszor pedig a jó szeleseken is "csak" mentem. Hol egyedül, hol bandába verődve és ezalatt az idő alatt nem esett szét, szakadt vagy tört el semmi a hajón, nem borultam be a tóba -sőt idén egyáltalán nem, úgyhogy ez hamarosan esedékes lesz : ) -és váratlanul felbukkanó hatos szél sem gyarapította a kalandok sorát. Tehát ültem a hajóban, mentem sokféle szélben mindenféle irányban, fordulgattam, halzolgattam, bénázgattam és eseménytelenül, mondhatni üresen teltek a finn-dingiben töltött órák. Látszólag.
Az év eleji gyenge szereplésem hatására elhatároztam, hogy idén lehetőleg heti egy délelőttöt vagy délutánt a finnezésre fogok fordítani, bármit ígér az előrejelzés ott a helyem a hajóban mert beüt valami vitorlázásra alkalmatlan idő, vagy egy újabb felújítási munka a ház körül -a munkahelyről meg ne is beszéljünk- és simán elillan két hét a parton, tehát menni kell.
Szóval mondhatnám hogy egyhangúan teltek a hétköznapok, de úgy érzem pont erre a nyugalmas időszakra volt szükségem, hogy teljesen zavartalanul gyakorolhassak, és gyarapítsam a vízen eltöltött órák számát mialatt szépen lassan értelmet nyer a sok fáradozás, és ahogy a barlang cseppkövei születnek úgy rakódik egymásra az apránként, sokszor észrevétlenül megszerzett tudás és kezd összeállni valamivé amit vitorlázásnak hívnak.
De nem csupán a gyakorlás csábít Agárdra. Igaz, az edzéseim kétharmadát a kemény munka uralja ám  munkaidő : ) után kijár az embernek egy kis lazulás és onnantól a szélirány feszült figyelését az öncélú örömködés váltja fel. Tíz méterről megcsodálni a komótos méltósággal fel és leszálló kócsag elbűvölő eleganciáját, tisztes távolságban csendesen elsuhanni a kócos buksijú fiókáival úszó hattyúcsaládok mellett, vagy csak nézni a hajladozó nádast, a felhőket, a vizet, a sirályokat, vadkacsákat, vízből kiugráló halakat és mindezt nem a tévé előtt ülve hanem szinte karnyújtásnyira, úgy hogy arra az időre én is a természet részévé válhatok. Egy ilyen nap végén frissebb vagyok mint bármilyen kiadós alvás után. Képtelenség szavakba önteni azt a töltést, vagy energiát amivel a vitorlázás e vízközeli fajtája és a természet együtt megajándékoz. Nem véletlenül mondta valamikor A Mester hogy: "Minden más időtöltés csacsiság." Bár ő a csacsi helyett más szót használt, de ebbe most ne menjünk bele. : )
Summa summarum ilyen előzményekkel készültem az idei tókerülő versenyre, amire kereken egy éve várok ugyanis a tavalyi vérszegény szereplésem ellenére csupa kellemes emléket idéz. De az én részvételi szándékom édeskevés, ha az égiek másként rendelkeznek. Valamiért idén vasárnapra került a túra, és szombatra a pályaverseny ami csak azért húzta keresztül a számításaimat mert a hét utolsó napján szeretettel vártak a munkahelyemen, de úgy látszik ennek így kellett lennie...
Így, hogy pont a három futamos versenyen tudtam részt venni és talán kezd megtörni a jég, ezzel együtt kezd beérni a befektetett munka azaz a fél-negyed napos, néhány órás vitorlázások lassan de azért csak megtermik azt a bizonyos gyümölcsöt. Kezdem azzal, hogy egyik nagy riválisomat -aki tavaly rendre cipóra vert- a három futamból kettőben is sikerült lehagynom. Viszonylag sokáig mentem a középmezőnnyel bár a leszakadás elkerülhetetlen ha az embernek csak a zavart szélből jut és a rutinbeli különbséget még meg sem említettem, de a befutónál a távolság szemmel láthatóan csökken. Szóval lesz ebből valami ha tartom magam a heti egy edzéshez, ami egyébként sem egy nagy büntetés. : )
Valamelyik régebbi akciófilmben hangzott el először az: "ami nem pusztít el az erősebbé tesz" mondat, amit mostanra minden valóságshow szereplő, pályamódosított pornósztár és átmenetileg tehetségesnek kikiáltott énekes magáénak érez. Én sem szeretnék lemaradni a celeb világ formálta példaképektől, így most nálam is olvashatjátok, méghozzá az év eleji -elbaltázott és a mostani -reményteli verseny kapcsán. Az ominózus mondat mindenképp valóságtartalommal bír de a dolog nem történik meg csak úgy magától, véleményem szerint rendesen tennünk is kell valamit azért a megerősödésért. Én a gyakorlást választottam.
A verseny forgolódó /jobbára/ dél-keleti/dél-nyugati szélben zajlott amelynek hosszas elemzésétől kivételesen megkíméllek benneteket, legyen elég annyi hogy a sporttársak általános elégedetlenségüknek adtak hangot miatta. A manővereim tök jól mentek, nem is bénáztam és az utolsó futamban aki szerencsésen választott irányt az bizony minden nehézség nélkül került fel az első harmadba. Na most én nem tartoztam közéjük. : ) Ezen kívül nagy tanulság volt számomra az alba jelentősége ami ugye arra szolgál, hogy hátszélben lefeszíti a bumot ezzel tartva meg a vitorlában a szelet. Hogy-hogy nem, sikerült egy nálam jobb sporit lehagynom és egy hajóhosszal vezetve, de kemény csatában, hátszélben haladtunk a raum bója felé ahol ugye halzolás után tud továbbrobogni a polgár. Ilyenkor egy teendő van, a behúzott alba visszaengedése nehogy a finnben amúgy is alacsonyan levő bum átcsapáskor kárt tegyen a frizurámban, majd a sikeres bójavétel után a túloldalra ülve ismét lealbázni a vitorlát.
Marha jó lenne megtartani ezt a pozíciót és nehogy elbaltázzak valamit egy kicsit túlbiztosítva magam a bója előtt vagy húsz méterrel visszaengedtem a kötelet. A vetélytárs persze nem és ez az elhamarkodott mozdulat elég volt hozzá hogy fél hajóhosszt behozzon a küzdelmesen megszerzett előnyömből. De akkor már késő volt helyrehozni a dolgot ám szerencsémre az egyre közeledő bója és a jobb pozícióm megmentette a helyzetet.
Viszont a későbbiekre nézvést érdemes kielemezni a szitut. Tehát ennél a bójánál  mondjuk azt, hogy két métert vesztettem. Minden futamban nagyjából egy tucat olyan helyzet van amikor az albát kell kezelni és ha csak egy kicsit töketlenkedek akkor is simán összeszedek ebből vagy húsz méter hátrányt. Hogy kivel szemben az oly mindegy, főleg ha senki nincs a közelemben ellenben marha sok minden történhet odakint a rossz vagy jó oldalválasztástól kezdve akár egy félresikerült manőverig vagy megadandó útjogig szóval a befutónál fél méter is rengeteget számíthat, nem pedig húsz. És ezzel megint rakódott valamicske azokra a cseppkövekre. : )