Négy nap az élet

A nyaralás egyik nagy tanulsága hogy a semmittevésben is mennyire el lehet fáradni, igaz nem fizikailag hanem szellemileg de talán nem is valódi fáradtság ez, csupán az önként választott egy hetes lustálkodás mellékhatása. Főleg, hogy magamra fokozottan igaznak érzem amit egyik kedvenc íróm regényében olvastam, azaz: "a tétlen kezek nem boldog kezek." Kezdett hiányozni az edzés, a bringázás, és a Balatont nézegetve leginkább egy jó kis finnezés. Ez utóbbira nem kellett sokat várnom mivel a pihenést egy jó kis munkanap, azt pedig egy négynapos verseny követi ami remélhetőleg helyrebillenti a szabadság alatt felborult egyensúlyt. Bár a nyaralással nem szokott baj lenni, a Balcsi mindig ad valamit az embernek, táplálja a lelkét de minden hazaindulás előtt rendre elfog az érzés, hogy a kapott dolgok ellenére kevesebb lettem, mintha belőlem is maradt volna ott valamennyi.
A verseny amiről tavaly is beszámoltam nektek az Agárdi nemzetközi vitorlás hét ismét bővelkedett izgalmakban, bár idén borulás nélkül.
Első nap, egerészés. Meló után amilyen gyorsan csak lehetett lerongyoltam Agárdra, felszereltem a kereket és segítséggel kicseréltem a széljelzőt ami nem is csoda hogy fittyet hányt a szél rezdüléseire ugyanis a fém részek egyetlen stabil kötésben összegyógyultak. Ezután irány a víz ahol a gyengélkedő szélben az erőt felemésztő, idegőrlő várakozáson kívül szó szerint semmi nem történt a halasztásig, ami nagyjából fél egyre esett. Ekkor jött a neheze, abban a nudli szélben keservesen eljutni a kikötőig ami a körülményeket figyelembe véve nem volt egy népünnepély, de így van ez ha vitorlával közlekedik az ember. Mellékesen érdekes hogy három és fél óra tökölés mennyit kivesz az emberből. Meg a harmincnégy fok.
Második nap, verseny Agárdi szélben. Az első napinál erősebb szél engedett három, figyelmet és erőt nem kímélő futamot amikben megmutatkozott az új széljelző gyengesége ami abból állt hogy a fácántollban van egy kis kanyar aminek idáig nem tulajdonítottam jelentőséget viszont menet közben bal csapáson azt mutatja mintha szembe mennék a széllel, jobb csapáson pedig szélbeálláskor jelzi a negyedszeles irányt. Tehát pont semmire nem tudtam használni így kizárólag a vitorlán lévő széljelző szálakra kellett hagyatkoznom és igaz így is el lehet kormányozni a hajót, de leginkább ahhoz hasonlítanám hogy a férfiember gyengéd női ölelés nélkül, önmaga is eljuthat a boldogsághoz, de azért az mégse ugyanolyan. : ) Ezen kívül az általatok már jól ismert Agárdi szél és a verseny után szétesett sólyakocsi nehezítette meg az életemet. A versenyen hoztam a papírformát, azaz az első körben alig, a másodikban jobban, a harmadikban meg még jobban sikerült lemaradnom először az él- azután a középmezőnytől is. Amivel persze semmi baj nincs hiszen nem én vagyok az egyetlen nyeretlen kétéves, vagyunk egy páran hátul és higgyétek el, ugyanolyan kemény harcok folynak ott is mint bárhol a mezőnyben.
Visszatérve a sólyakocsira a fogantyúját tartó négy csavarból kettő megadta magát és kész csoda hogy a hajót egyáltalán partra tudtam tenni. Néhány méter után kiszakadt a harmadik, a negyediket meg én gyepáltam ki, bár az volt az egyetlen ami tartott. Ezt bizony nem lehet holnapig halogatni, irány a környék egyetlen barkácsboltja és gyors vásárlás után vissza a kikötőbe ahol egy haldokló fúrógép utolsó leheletével, közel egy óra alatt fúrtam ki az új csavarhelyeket.
Harmadik nap, egy hétre is elég lenne. Végre igazi szélben hasíthattunk mindenféle tökölés nélkül, a pályára is percek alatt ki lehetett érni ennek ellenére néhány apróság beárnyékolta a napomat. Tegnap a harc hevében valahogy beüthettem a bokámat ami akkor fel se tűnt de mára minden lépésemnél fájdalmasan idézte fel a homályos múltat. Az első futam mindenféle komplikáció nélkül, rendkívül küzdelmesen zajlott le ami az eredményen is meglátszott. Csodára ugyan ne számítsatok de annyi azért történt, hogy kifejezetten sokáig tartottam a tempót a középmezőnnyel sőt egy jobb sporit is lehagytam. De hogy ebben mennyi munkám volt azt el se tudjátok képzelni. A szó legszorosabb értelmében mindent figyeltem az útjogtól a zavart szélen keresztül a víz fodrozódásáig, csak hogy a kötelek meg a vitorla állítását valamint a lehetőleg hibátlanul elvégzendő manővereket ne is említsem, mert ezeket alapból illene tudni. Bizonyítékom is van amint a látszólag békés tavon küzdök az elemekkel. Igaz a vitorlám teljesen letakar és mindössze annyi látszik belőlem hogy 141, de micsoda jó kis pozíció ez! : )

A második futamban eltört a kormányhosszabítómon lévő bambusz toldás amit a bandázsolás ugyan összetartott valamennyire de innentől nem kockáztathattam lógásokat a hajó oldalán hiszen egy biztos hely a sor vége felé lényegesen többet ér mint egy önhibámon kívüli borulással összeszedett időtúllépés. Mondjuk egyikre se volt lehetőségem mert az egyik forduláskor valahogy sikerült a bal térdemmel teljes testsúllyal rárogynom az egyik seklire és akkor ott, egy pillanatra megállt az élet. Legalábbis nekem. Kis idő múlva, mikor már kitudtam nyújtani a lábam egy cseppet megtört lendülettel vettem üldözőbe a mezőnyt, bár ezt az üldözést tekintsétek jelképesnek. : ) Maradjunk annyiban hogy beértem, éppen volt annyi időm hogy átmenetileg megjavítsam a kormányhosszabbítót, és mostantól nem számolom hogy hányszor húzott ki a bajból a semmi közepén egy méternyi hármas kötél.

Az idő sajnos nem nekem dolgozott és a kötözgetés miatt sikerült kereken egy perccel lekésnem a rajtot. Mondanom se kell, hogy a többiek félretéve minden udvariassági formulát képesek voltak nélkülem elindulni. Bedagadt, fájó bokával és egy használhatatlan bal térddel indultam meg az egyre távolodó mezőny után. A combomban olyan izomláz volt hogy a decken ülve úgy éreztem mintha ki akarna szakadni a helyéről. A kesztyűm több helyen is foszladozik és ahogy az néha megesik a javítását hónapok óta halogatom. Ennek köszönhetően a sottkötél kidörzsölte az ujjaimat amiken előttem ismeretlen okból, néhány kisebb vágás is ott figyel. Három napja harmincnégy fokot mérnek árnyékban de a versenyeket valamiért nem ott rendezik. Szóval három napja aszalódom a tűző napon és naptej ide, fehér felső oda a bőröm ég, a szám tök cserepes, valamiért be is van dagadva, bármennyi vizet iszom a szomjam olthatatlan mint Barbarossa kapitánynak és e pillanatban nem értem, hogy mi bajom volt nekem a Balatoni henyéléssel. De most minden gyötrelmet, fájdalmat és kínt félre kell tenni mert egy kicsike remény talán maradt. Igaz kezd eluralkodni felettem a fáradtság, a manővereim se sikerülnek az elvárásaim szerint, de ha a fene fenét eszik akkor sem fogom ennyiben hagyni a dolgot. És a második kör vége felé kezd felcsillanni a remény egy halovány szikrája ugyanis a hátszeles szakaszban már két spori is látótávolságba került. Mondjuk itt csinálhatok én bármit, nagy előzésekre nem érdemes számítani hátszélben, viszont utána ha sikerül meghúznom a cirkálót akkor még bármi lehet. És lett is. Igaz azt hittem megszakadok de mindkettejük előtt értem a raum bójához, ahonnan nem csináltam semmi gikszert, hibátlanul hoztam a hátszelet, a fél- illetve mostanra inkább negyedszélre forduló befutót és ha a krónikák nem is jegyzik ezt a helyezést, akkor is erre vagyok a legbüszkébb.
Negyedik nap, szárazföldön. Optimális esetben az embernek nem csak hajója hanem családja is van. Én mindent szeretek ami az enyém, a családot, a hajót, a kutyát, a kertet a bringát és még lehetne sorolni, mindenesetre fontos, hogy mindent amit egy kicsit is magunkénak érzünk gondozni, ápolni kell. Nem csak a bicikliláncot, a tujákat, a hajót hanem a kapcsolatainkat is.