2019. december 11., szerda

Azt hittétek megússzátok naplemente nélkül. Hát nem

Néha úgy eltelítenek dolgok, hogy egy életre besokallok tőlük és azt érzem többet rájuk se bírok nézni. Lehet sütemény, bor vagy épp a magány, ipari méreteket öltve mindegyik ártalmas hol a testnek hol a léleknek és az ember képtelen elhinni, hogy akár ebben az évezredben nemhogy jó érzéssel gondolna vissza, hanem kifejezetten epekedni fog bármelyikért is. És igen, eljön a nap amikor megtörténik. Elolvadunk egy cukortól csöpögő desszertért, összefut a nyál a szánkban egy hűs pohár bor láttán és az adott helyzeten nem segíthet más csak az egyedüllét. Munkahelyen, buszon vagy a tévé előtt telefonunk privát világába menekülni ilyenkor kevés. Több kell, többet igényel többet követel a lélek.
Belerohanni egy mezőbe aztán amikor az oldalszúrás elviselhetetlenné válik és a besavasodott izmok felmondják a szolgálatot boldogan összeesni, majd merengve bámulni a begyűjtött karcolásokat, a tovaúszó felhőket, a fűszálakon otthonosan közlekedő bogarakat. Hallgatni a hirtelen támadt ijedt csendet és az azt elsőként megtörő madár értetlen csicsegését, s ahogy percek múlva minden nesz a helyére kerül. A rét pezsgő életébe keveredve nem vagyunk magányosak, de egyedül lehetünk. Viszont amíg a késő ősz engedi, addig egy finn dingiben is hasonló hangulatba kerülhet az ember.
És tudom, szinte az összes vitorlázásomra azt írtam, hogy az volt a legjobb és elhihetitek komolyan is gondoltam de ettől a november végi kanyartól konkrétan lefostam a bokám. Kifogtam egy baráti tizenhárom fokot megfűszerezve négyesközeli délnyugati széllel és igazából indulás után vettem csak észre milyen szerencse ért. Háromnegyed három. Úgy tűnik a nap magasan jár de ilyentájt csalóka a látvány, hamar elindul esti pihenőjére magára hagyva mindenkit akit rabul ejtett a természet. Úgyhogy irány a tisztás amíg nem késő. Dinnyés felől érkezett az üzemanyag, azaz hosszában fújta keresztül a tavat én meg csak néztem mitől ilyen marha jó most vitorlázni hátszélben, mire a nagy eszemmel megfejtettem, hogy a hullámoktól. Komolyan mondom, össze se lehetett hasonlítani a pattogós északival vagy az ide-oda csapkodó délivel. Finoman taszigálták a gépsárkányt és úgy éreztem mintha semmi más nem hajtana minket. Nyugodtan nézzetek hülyének de a hosszan elnyúló, békésen emelkedő víztömeg valahogy a tengert juttatta eszembe és arra a délutánra odaképzeltem magam. Vagy a tengert képzeltem ide a tollfosztó alá, már nem emlékszem.
Ne a hitvány vitorlabeállítást nézzétek, inkább a színeket
Barátságosan billegett a dingi és beleéltem magam, hogy épp a végtelen semmiből tartok a végtelen semmibe és a történeti hűség kedvéért a partot kizártam a látómezőből. A hátam mögött hamarosan lebukó nappal elköszönök a mától de még az éjszaka beállta előtt összegezni szeretném a napot. És lehet, nem csak ezt az egyet hanem az összeset amit vízen töltöttem. Sőt általában az összeset.
Talán az élet is ilyen, hogy a végtelen semmiből a végtelen semmibe tartunk néhány emlékezetes vagy kevésbé emlékezetes állomással, találkozásokkal, szerelmekkel, fizikai és csak nehezen gyógyuló lelki sérülésekkel, egy adott pillanatban jónak tűnő döntéssel ami akár évtizedeinket is meghatározhatja. Létrehozunk valamit ami fennmarad utánunk vagy nem, a hátrahagyott cimborák jó szívvel gondolnak vissza ránk vagy nem, a gyerekeink tovább viszik és örökítik a bennünk izzó tüzet vagy nem. A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben.
Megszületünk, élünk, utódokat hozunk létre, megöregszünk és meghalunk. Pont mint a növények csak többet agyalunk az olyan hülyeségeken mint az élet értelme, meg a mi lesz ha...?
Igyekszünk átadni valamit ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, mi mit hoztunk magunkkal nagyapáink örökségéből? Egy jellegzetes tartást, egy konok tekintetet, megszállottságot, eltökéltséget, szeretetet? A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben. És abban, hogy a bennünk megbúvó kevésbé rokonszenves vonásainkat, a vissza-visszatérő nyugtot nem hagyó gondolatainkat az összes marhaságunkkal együtt mi magunk szedtük össze, lehetőleg saját magunknak és nem adjuk tovább hanem elvisszük innen, kis szerencsével egy ilyen csodaszép napon, mindennel megbékélve. Mert az élet valahogy soha nem a békéről meg az egyensúlyról szól. Nem vagyunk nagyravágyók de a meglévőnél mindig egy kicsivel többet szeretnénk. Jobb pozícióban dolgozni, többet keresni/költeni, márkásabb autóval járni. Akinek nem sikerül az élete végéig sóvárog utána, akinek meg igen az rájön, hogy semmi nem változott. A több pénz homokként folyik el az ember markából viszont többet kell tenni érte. A jobb pozícióval járó felelősséghez arányosan kevesebb szabadidő dukál, és eljön a perc amikor az ujjak között forgatott Scotchba merengve, a meglazított Armani elegáns melankóliájába burkolódzva idilli képként sejlik fel a múlt. De senki nem szeret visszalépni.
Privát tenger, egyetlen délutánra
Faludy György szerint az emberi élet célja a boldogság. Legyünk őszinték, bármelyikünk bármennyit agyalt is a nagy kérdésre adandó válaszon és bármi jött ki megfejtésnek, ezt az egyet garantáltan hozzá lehet karcolni. Az, hogy a boldogságot egy '90-es kiadású lepukkant Swifttel poroszkálva, vagy egy új X6-tal a belső sávból mindenkit letúrva éri utol hamarabb az ember már véleményes, de talán elég lenne feladni az évtizedes beidegződéseket és a gondolkodásmódunkon változtatni. Egyszerűnek tűnik pedig ez a legnehezebb, magunkban rendet rakni. Betegség utáni felépülés, egy visszaszerzett kapcsolat netán egy baleset utáni ajándékba kapott élet mind csodával határosnak hat, ám amint természetessé válik azon nyomban elveszti varázsát. Az elérhető /természetes/ dolgok nem tudnak boldoggá tenni, csak ami elérhetetlen. Amíg elérhetetlen.
Aztán ebben a nagy út, béke és egyensúlykeresésben alattomosan elmegy mellettünk az élet és egyik pillanatban arra eszmélünk, hogy meglazulnak a zsinórok s másodperceken belül legördül a függöny. Ha akkorra találjuk meg amit kerestünk nem is rontottunk el semmit.