2014. október 29., szerda

A hetedik

Komoly izgalmak előzték meg az én nagy versenyemet, ugyanis bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy előtte sikerüljön vitorláznom még egyet. Ehhez társult még, hogy egyrészt már "versenyzőként" megyek a kikötőbe, nem csak úgy váratlanul csöppenek a dologba hogy még meglepődni sincs időm, másrészt -okkal vagy ok nélkül- úgy éreztem, hogy az új vitorlával új távlatok nyíltak előttem és titkon reméltem hogy a mezőny se lesz olyan erős mint a múltkor és talán én is fejlődtem valamennyit. Annyit mindenképp, hogy kaptam egy rövid, de annál értékesebb elméleti oktatást a többiek mögötti zavart szeles vitorlázás hátrányairól és a szélirány folyamatos figyeléséről.
Egyébként meg teljesen mindegy mi lesz, a többi finnessel együtt vitorlázni marha jó dolog, szóval az sem fog zavarni, ha idén nem én nyerem az évadzárót. : )
Az elméleti okoskodásom után lássuk, mi történt a gyakorlatban. A nagy fejtegetésemből annyi valósult meg, hogy ebben a hajóosztályban nincs olyan hogy gyengébb mezőny, legfeljebb olyan hogy több rutinos versenyzővel kell farkasszemet néznem mint legutóbb.
Tehát elég gyenge szelünk volt /napról-napra csökkentve az esélyét hogy egy jót csapassak mielőtt a hajókat tavaszig beköltöztetjük a csónakházba/ és az is olyanokat fordult, hogy néha hátszélből negyedszélbe váltott. A legnagyobbak persze elhúztak, de néhány bajtárssal egész jól előzgettük egymást. Próbáltam kilesni hogy mitől mennek jobban, közben folyamatosan figyelve a széljelzőt és folyamatosan ehhez korrigálva a hajó irányát. És képzeljétek, nem is eredménytelenül. Még az utolsó bója előtt sikerült három helyet javítanom, de az igazi izgalmak csak ezután következtek. Talán száz méterre a befutótól az egyik fiatal sporttárs utolért és úgy mentünk egymás mellett mint a Halálos Iramban típusú filmekben az autók, azaz egyszer az egyikünk, másszor a másikunk volt előrébb pár centivel. A hajók oldala többször is finoman összekoccant, de tudtam hogy nem engedhetek az irányból mert akkor a bója külső oldalán tudok csak elmenni, az pedig nem számít célba érésnek. Tehát harc a végsőkig! És most teljesen mindegy, hogy ez gyengeszeles verseny vagy sem, akkor is verseny és nekem ez az egy pozíció is sokat számít, főleg hogy ennyit sikerült javítanom, illetve javulnom. Nem tudtam, hogy a következő napon el tudok-e jönni, de ha igen akkor rengeteget számíthat ez az egy helyezés is.Tehát szó szerint fej fej melletti küzdelem, és ez már az idegek harca nem másért mint a centiméterekért és kabaréba illő, de történik mindez egy kényelmesen sétálós, kirakatnézegetős tempóban. És hogy ebben a kirakatnézegetésben én voltam a jobb, szerencsém volt, vagy odaföntről segített valaki azt nem tudom, de majdnem egy hajóhosszal értem be előbb mint a vetélytársam és barátaim, ezt bizony komoly eredményként könyveltem el.
Másnap bár kedvezőbb körülmények fogadtak minket, nem tudtam az előző napi helyezést elérni, de amit elértem abban azért rengeteg munkám benne volt. Stílusosan fogalmazva úgy indítottam, hogy eltöketlenkedtem a rajtot és kapásból tíz méter hátrányom volt a többiekhez képest és ezt rövid idő alatt sikerült legalább harmincra "letornáznom". Ennek eredményeképpen egyre nőttek az esélyeim hogy véglegesen elcsípjem az utolsó helyet, ami két nappal ezelőtt nem is aggasztott volna, de a tegnapihoz képest kicsit lehangoló lenne. Idővel sikerült gatyába rázni magam, jobban figyeltem a szélre és -a hatalmas tudásomra támaszkodva : ) finomítottam a beállításokon, feltérképeztem a tavat és a második körben nagy kerülővel ugyan, de odasergergettem a déli parthoz ahol a jó kis szélben sikerült egy helyet javítanom. És a befutó szinte lemásolta az előző napot azzal a különbséggel, hogy én értem utol a bizonyos sporttársat, és ugyanolyan küzdelmesen harcoltunk. Ebből a küzdelemből is sikerült győztesként kikerülnöm és büszkén, dagadó kebellel tértem a kikötőbe ahol nem várt meglepetés fogadott, ugyanis ha hiszitek, ha nem, az eredményhirdetésen engem is szólítottak.
Na nem mintha olyan menő finnes lennék, mindössze az történt hogy A Mester nekünk kezdőknek csinált egy külön kategóriát ahol a második lettem. Tehát valamennyire mégiscsak menő voltam. : )
Így történt, hogy több mint tíz év elteltével /igaz egy teljesen más sportágban/ ismét dobogóra állhattam. Boldogan, elégedett széles mosollyal az arcomon tepertem hazáig, és az örömöm forrása nem kizárólag a második helyezésben rejlett, hanem az összes megtanult dologban ami a kikötőből való elindulástól a biztonságos vitorlázásig és megérkezésig mindent magába foglal. Remélem még nagyon sok finnes nyár áll előttem és gyakorlatilag csak az elején vagyok a vitorlázás megtanulásának szóval kár is lenne nagy szavakkal lezárni ezt a bejegyzést. Az viszont mindenképp hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben a sikeres szezonzárásban benne van a közel másfél éves gyakorlásom, ami -ahogy Ti is tudjátok- néha inkább csak tanulságos volt, mint örömteli. De csak sikerült elcsípnem összetettben a tizenhárom fős mezőnyből a címben szereplő helyezést.

2014. október 14., kedd

Egy idilli fénykép margójára

Fellelkesedve a versenyen elért eredményemen az első adandó alkalommal újra a tónál találtam magam. Kaptam egy másik vitorlát az előző lukacsos helyett, és kivételesen a fényképezőt sem felejtettem otthon szóval lefotóztam nektek a "hajómat" és micsoda szerencse, ez a kép utólag még fontos tanulmányként is szolgált.
Tehát komoly gyakorlásra számítottam, ehelyett az egész tavat bejártuk hogy valami használható szelet találjunk, a végén meg szinte úgy kellett betolni a hajót a kikötőbe. És hogy ebbe is mennyire el bírtam fáradni...
Hát nem szépséges?
Akkor ahogy céloztam rá, néhány szó a képről. Igazából a vitorla első élén látszik hogy alapállásból feszíti valamelyik állítókötél, pedig még egyikhez se volt érkezésem hozzányúlni, szóval a következő alkalommal ezt korrigálni kell.
Egyébként balra látható az általam többször is megénekelt betonkaloda egy része, háttérben a kijárattal, ami ebből a szemszögből elég keskenynek tűnik.
A valóságban persze sokkal szűkebb. : )
A fényképpel a készítés óta sem tudok betelni, no nem azért mert valami nagy durranás, hanem a belőle áradó harmónia és nyugalom miatt.
Gondolnátok hogy micsoda fenevad lakozik ebben az ártalmatlanul ringatózó hajócskában?
Valami azt súgja, hogy erről a jövő héten az eddigieknél alaposabban beszámolhatok...

2014. október 6., hétfő

Az első versenyem

Legalább húsz évvel ezelőtt kérték tőlem kölcsön Bohumil Hrabal Sörgyári Capriccio-ját és ahogy a kölcsönadott könyvekkel az gyakran előfordul, soha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Azóta se olvastam el a regényt de a mai napig emlékszem az első mondatára, pontosabban arra ahogy az első mondat kezdődik:
"Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt..."
És mostanság én is így vagyok ezzel, mert szabadnapjaimon ilyenkorra általában befejezem a ház körüli munkákat, lezuhanyzom és kezemben a tányér vacsorával kiülök a teraszon várakozó hintaszékbe. Falatozás közben vizsgálgatva a fák legfelső ágait, /nagy bölcsen megállapítva ebből a szélirányt/ a nyugovóra térő nap sugaraival megvilágított felhőket, és természetesen a kertet ugyanis innen pont rálátni a hajómra. Minden pillanatát igyekszem kihasználni az ősznek, és gyerekes módon próbálom nem elengedni a valamelyest szép időt, mint a kidobott szerelmes, aki az imádott kedvestől kapott utolsó csóktól, vagy a közösen elfogyasztott utolsó kávétól várja a varázslatot, hogy talán történni fog valami, amitől minden rendbe jön, csak várjunk még egy rövidke percet. De varázslatok nincsenek, és ahogy mindig lesz új nyár -illetve ősz- ugyanúgy mindig lesz új szerelem is, csak az elmúlás vagy elvesztés keserű érzése átmenetileg zavarodottá teheti az elmét.
Tehát szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor a teraszon a hintaszékben vacsorázom. Még világosban kezdek neki és minden egyes harapással szürkül kicsit az égbolt, s mikor az utolsó falat után felnézek a tányérból már csak az akciósan vásárolt napelemes lámpácskák fáradt fénye vesz körül.
Persze az ősz korántsem jelenti a vitorlás szezon végét hiszen tavaly, november kilencedikén még javában küzdöttem az elemekkel Agárdon és remélem, hogy ez idén sem lesz másképp. Főleg miután annyira felcsigázott a múltkori kötetlen élményvitorlázás. De hogy élményvitorlázás helyett szó szerint egy verseny közepébe csöppentem, ami még az említett kalandjaimon is túltett.
Az egész úgy kezdődött, hogy az utóbbi hétköznapok időjárása nem támogatta az amatőr vitorlázást, sőt úgy általában magát a vitorlázást, tehát maradt a szombat reggel. Munkából mentem fáradtan és a szélelőrejelzés se volt valami kecsegtető azzal a fogókanalas ikonjával, ehhez társult még, hogy a nagyoknak versenye lesz tehát borítékolva volt hogy Edző Bá pártfogása nélkül, magányosan bóklászok majd a tavon az ide-oda forgolódó szélben. És ez szinte szóról-szóra így is lett, azzal a váratlan fordulattal, hogy mindezt a verseny résztvevőjeként élhettem át.
Szóval amíg nagy erőkkel rakjuk össze a Tihanyi OB-ről visszahozott hajókat /közöttük természetesen az "enyémmel"/ azalatt a Mester szép csendben engem is benevezett. Őszintén szólva hízott a májam a dologtól, miszerint alkalmasnak ítélt meg a dologra éppen ezért a szokottnál jobban igyekeztem összeszedni magam, ne járassam le egyikünket sem a profik előtt. Tehát irány a "nagy tisztás", ahogy a tó közepét hívják a helyiek, ott kaptam egy rövid eligazítást a rajttal és magával a pályával kapcsolatban és megtudtam, hogy lesz kiket követnem, szóval nagy valószínűséggel nem én leszek elöl... : )
Nagyon hálás voltam a hármas-négyes szélért, mert így elsőre nem is kívánhattam volna jobbat a biztonságos versenyzéshez, bár a versenyzés az én esetemben erős túlzás, ugyanis már az első bójavétel előtt sikeresen lemaradtam és onnantól csak kullogtam a mezőny után. Amíg a többiekkel voltam, élveztem a "forgalomban" vitorlázást, utána pedig az egyedüllétet, a gyönyörű zöld vizet, a sötétszürkébe hajló eget és amennyire ez lehetséges volt, a forgolódó szelet. És néhány percre azok a zord, egybefüggő felhők egyetlen ponton megnyíltak és ha rövid időre is, de azon a hasadékon áttört a nap fénye pontosan úgy ahogy a szentképeken szokták ábrázolni, és abban a pillanatban végérvényesen beleszerettem a Velencei-tóba.  De akkor és ott, se szerelemről, se lazsálásról nem lehetett szó, mert a hátam mögött közeledtek a lézer osztály legjobbjai.
Hát marha jó volt. Teljesen magamra voltam utalva, mindent a saját belátásom és tudásom szerint állítottam be, /megeshet hogy ezért maradtam le : ) / tehát egy szó mint száz, ez teljesen az én versenyem volt. Aki lehetővé tette, annak nagyon hálás vagyok amiért tavaly pünkösdkor felkerülhettem az Ifinityre, de legyünk őszinték, ott inkább csak utas voltam.
Mindent összevetve: Pákozdi csata emlékverseny, három végtelennek tűnő futam, három utolsó hely ami nekem inkább három sikeres célba érésnek felel meg, és hogy miért? Nos igaz hogy finnes részről a szombat egy viszonylag kis létszámú mezőny volt, de lássuk csak, kiket is kellett volna leelőznöm. Esetleg valamelyik magyar bajnokot? Valakit aki hirtelen szinte fel se tudná sorolni hogy hány versenyt nyert, és történetesen negyvenöt! éve vitorlázik? Hát egyiküket sem. Nekem az előttem célba érő öregurat kell majd idővel beérnem, és szerintem akkor leszek a "csúcson" amikor ötös-hatos szélben is tudok teljesíteni egy ilyen versenyt úgy, hogy emellett sikerül leelőznöm valakit.
Értelemszerűen ez még várat magára, de fontosnak tartom hogy mindig legyenek új céljaink az életben, mert kell hogy valami előrevigyen minket és ne csak önsajnálattal telve, tétlenül támasszuk a kocsmapultot egy korsó sör mellett.
Tehát csordultig lelkesedéssel, tűkön ülve várom az október végét, amikor újra versenybe szállok az utolsó helyért! : )