2017. december 10., vasárnap

Száz perc a töltőn

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége van. Békés öregkorban megnyugvást lelő írók, önként halálba ballagó költők karcolták papírra számtalanszor a lelombozó elmúlást amit az ezerszínű ősz vált ki az emberből, ráadásul oly szívbemarkolóan, hogy emellett a magamfajta lelkes amatőrök próbálkozása olcsó és erőtlen próbálkozásba fullad. De egyszerűen képtelenség szó nélkül elmenni amellett, hogy egy év megint elment mellettünk.
Siratjuk a hosszú nappalokat, az enyhe, holdvilágos nyár estéket, a rövidnadrágot de még inkább a rövidke szoknyákat mert az erdőt festménnyé, majd élettelen festménnyé változtató évszak alattomosan besettenkedett a hétköznapjainkba, néhány pillanat múlva pedig észrevétlenül befordult a sarkon itt hagyva minket kiszolgáltatottan a télnek, kezdjünk vele amit akarunk.
Nyilván, ahogy nektek úgy nekem is a vitorlázás fog hiányozni a legjobban ezért a hajószállítást halogatom, húzva az időt hátha az utóbbi évek tapasztalata alapján beesik egy-két napsütéses nap és az ilyenkor barátinak számító tíz fokból tavaszt varázsol. De a nagy várakozás nem hozta meg a gyümölcsét mert azon a pár használható napon is dolgoztam, így értékelődtek fel az egyébként is feledhetetlen órák amit idén a finnemmel tölthettem.
Titkon, egy legeslegutolsó alkalomban reménykedve lapoztam át decemberre a novembert, igaz a november eleji két vitorlázással a hátam mögött nem reklamálhatok, de nem úgy jöttem el Agárdról hogy elköszöntem volna a tótól. Tehát az öncélú örömszerzésen túl, a lelkem megnyugtatása érdekében is szükségem volt egy búcsúkörre. November utolsó napjaiban tettem is egy kísérletet az ilyenkor igencsak barátinak számító kettes szélben de az oszlani nem szándékozó gomolygó köd nem támogatta a küldetésemet. Néhány éve hasonló körülmények között vontattam át egy motorost -persze motorcsónakkal- a szomszéd kikötőbe és az emlékek még élénken bennem élnek. Erre mondják, hogy lófaszt se látni. Csupán a kompasz segített a tájékozódásban és a sűrű tejfölből előbukkanó horgászladik láttán volt egy kis meglepi pedig gondolhatjátok hogy nem volt sietős az utam. A kikötőt is alig találtam meg, visszafelé meg ugyanaz a sztori, ugyanazokkal a horgászokkal. Utálunk ködben autót vezetni, csakhogy az úttest a felfestésekkel, táblákkal meg oszlopokkal lényegesen több támpontot ad mint a tó és a rá nehezedő, átláthatatlan súlyos fehér massza.
Tehát bennem volt a félsz de nem is annyira az eltévedéstől. A kettes széltől se kell tartani különösebben de ha valamit elbaltázok odakint nincs az az isten, hogy a partról vagy akárhonnan bárki is észrevenne, így kénytelen-kelletlen dolgavégezetlenül távoztam. De ne higgyétek, hogy ennyiben hagytam a dolgot, mert bizony december hetedikén tavaszt megszégyenítő napsütés és kettes-hármas közti nyugati szél formájában rám mosolygott a szerencse. Így délben már teljes gázzal hasítottam a vizet és lehet hogy kicsit túlzón hangzik de magam is alig akartam elhinni amikor tisztességesen ki kellett ülni a hajót. Amikor meg nem, akkor is leírhatatlan volt. Csak ültem a decken, néztem ki a fejemből, hallgattam a víz dallamtalan ám békés csobogását és eközben egyre csak termelődött a dopamin. Ebből is látszik milyen kisigényű az ember. Hat fok, napsütés, tó, hajó és olyan szél amit -szégyenszemre- nyáron csak fintorogva fogadunk, télen bőven elég a boldogsághoz. A tó magányában eltöltött bő másfél óra első percétől éreztem ahogy töltődik a lelkem és szokás szerint nem akaródzott kimenni. Pedig a nyugati szélnek hála hosszában mehettem végig a tavon egy teljes meg egy háromnegyed kört megtéve de mikor a kikötésre került a sor mindig találtam valami olcsó kifogást ami miatt nem bírtam célba venni a mólót. Csak még egy legeslegutolsó kicsi kanyart, mert... Végül persze papírforma szerint a tél győzedelmeskedett. Kreuzban kezdtem fázni a szél miatt, a két fokos! víz felől érezhetően húzott a hideg, lefagyott az orrom és a háromnegyedes nadrágnak köszönhetően a lábszáram is. De higgyétek el, megérte. Talán az év egyik legjobb vitorlázásán vagyok túl -bár gyanítom egyikről sem tudnám az ellenkezőjét állítani- és ez most úgy kellett mint tanyára a villany. Nem téli rekorddöntögetés vagy hivalkodás vezérelt, csupán jól akartam érezni magam és sikerült mint mindig, amikor tudunk egymásra időt szakítani a finn dingivel.
Ráadásul mintha megtanultam volna fordulni. Tudom, tudom, leírtam már egy párszor de most komolyan mondom. Ha hiszitek, ha nem sikerült negyedszélből negyedszélbe fordulnom és nem ám csak úgy hébe-hóba hanem szinte mindig. Szakítottam a hagyományosan félszélbe fordítás-majré-szélbeálláson alapuló technikámmal és kicsit lassabban ugyan, de átgondoltan hajtottam végre a manővert. Gondolhatjátok, hogy alig akartam elhinni de az ötödik-hatodik hibátlan csapásváltás után rá kellett jönnöm, nincs mese a tehetség utat tört magának. Szóval lehet még ebből valami. Különben is, a Detre fivérek valamelyike -aki meg tudja különböztetni őket annak fizetek egy sört- mondta egy interjúban, hogy a vitorlázásban csak az első tíz év a nehéz és jövőre bizony ennek a fele borítékolható lesz.
Szerelem csütörtök
Így örömittasan, túlcsordulva a boldogságtól szétszedtem a hajót, felküzdöttem egy utánfutóra amin nem fért el, majd felgyötörtem egy másikra és ömlengő elégedettséggel zárva a szezont kéz a kézben hazaindultunk. Mondjuk a forgalmit magammal vihettem volna, de ne legyünk telhetetlenek. Az egyesületi utánfutónál az is nagy szó ha a féklámpa működik.
Itthon a csónakház telítettsége miatt alapos kiszárítás, több réteg ponyvázás és fóliázás után a terasz előtt jutott hely a gépsárkánynak ami legnagyobb meglepetésemre több mint marha jó. Elég bármiért kimennem az udvarra vagy csak kinéznem az ablakon és már láthatom is életem egyik nagy szerelmét. Persze nem sokáig. Ahogy leköszön a február már itt se vagyunk.

2017. október 20., péntek

A félelem bére, azaz elismerés a köbön

Október hetedikén reggel a rádió kiváló kirándulóidő ígéretével buzdította hallgatóit a szabadba és magam is engedtem a hívó szónak bár engem korántsem a rádió, hanem az idei utolsó ranglistaverseny az Építők Kupa csalogatott a természetbe. Viharos szelet ígértek de a versenyrendezőket se az előrejelző oldalak fenyegető színes nyilacskái, se a tisztáson fújó hatos szél nem tántoríthatja el attól, hogy itt ma három futamnyi aktív kikapcsolódásban részesítse azokat a vakmerő vitorlázókat akik minden racionalitásnak hátat fordítva elhagyták a kikötőt. A kalózok köszönik szépen, ők nem kérnek ebből az időből és néhány finnes spori is a parton maradt, hallgatva arra amit a józan ész és az egészséges félelemérzet diktál. És mivel szavakkal korántsem biztos, hogy vissza tudom adni ennek a gyilkos napnak a történéseit jöjjön már most a grafikon.
Nana, 55 km/óra lakott területen?!
Nem sokkal kilenc után indultunk és idén többször is előfordult, hogy gyorsan kiértem a tisztásra de ez a mai minden eddigi rekordot megdöntött. Valamikor, talán olyan hatos közeli szélre írtam már, hogy ott lehet a határ finnezés terén, de ezt most felülbírálom, a határ itt van és nem kizárt hogy át is léptünk rajta. 
 A bajnokságtól azzal az ígérettel búcsúztam, hogy első dolgom lesz vízhatlan felsőt venni amiből se a vízhatlan, se a felső, se a vásárlás nem valósult meg. Ennek minden hátrányával szembesültem nagyjából az indulás utáni másfél percben. A neoprén ruhát ekkorra áztatta át teljesen a felcsapódó víz, ami egy fotón vagy filmen rohadt vagányul mutatna de testközelből átélve nem ez jutott eszembe először. Akkor mostantól vizes sport bár a grafikont elnézve gondolhatjátok, hogy nem ez nyugtalanított leginkább. A széllökéseknél talán csak a tarajos fehér hullámok voltak ijesztőbbek bár nem tudtam és nem is akartam eldönteni hogy melyik félemlít meg jobban. Bemelegítésnek tettem két harmatos próbát a fordulásra azután abban maradtam magammal, hogy nem ez az a pillanat amikor ezt erőltetni kell. Majd a rajt után. Talán addigra történik valami csoda, legyengül a szél esetleg váratlanul megtanulok vitorlázni vagy ha egyik sem akkor hirtelen elönt a bátorság. Aha, és szépen lassan végigcsordogál a lábszáramon.
De semmi. Csak fúj megállíthatatlanul. Alapból ötös fölött van és a mezőnnyel egy emberként csapunk a levegőbe amikor a hetes pöff helyett csak hatos érkezik. Egy miatyánkra még futja az időből azután lesz ami lesz elindítanak minket. A helyezés most az ami a legkevésbé érdekel, körbe kéne menni a hajóval valahogy, még ha kiülőnadrágok potyognak is az égből.
Lövésem sem sincs hogy úszom meg borulás nélkül ezt a napot de egy órát se kell várnom a válaszra: sehogy. Olyan szél van, hogy a hajót nem kiülni hanem kifeküdni kell ha nem a vitorlával akarjuk karcolni a vizet és most először érzem annak az öt kilónak a hiányát amit nyár óta leadtam. A befújások olykor még a legtapasztaltabbak hajóját is megfektetik, hiába na, ez van amikor a huszonhét csomós szél és a tíz négyzetméter vászon összefutnak egy kis csevejre a tisztáson. Talán a fordulásaim tükrözik legjobban a túlélésért folytatott harcomat. Az amúgy is robotzsarus mozdulatok most még jobban lelassulnak ahogy a vízen pattogó hajót és magamat próbálom egyensúlyban tartani. Ehhez jön még a forgalom. Normál körülmények között is észnél kell lenni ha nem akarok belefutni egy rögtönzött fordulásba vagy nem szeretném ugyanerre kényszeríteni valamelyik harcost de most különösen. Főleg mikor hátszélben rongyolok a hétköznapinak nem mondható pöfföktől kísérve az élmezőny meg már visszafelé jön jobb csapáson, útjogosan. Mondjuk ott sok lehetőséget nem kínál az élet, bőven elég tartani az irányt úgy, hogy a hajó legyen alul. Ezzel szerencsére a többiek is tisztában vannak így -adott esetben- úriember módjára reklamálás helyett egy apró, korrigáló kormánymozdulattal is beérik. Jól is jön minden kis segítség mert az első két futamban jobbára a finn dingi Csabizott, nem pedig a Csabi finn dingizett.
Sok más jó tulajdonságom mellett fő erényem a szerénység, amit mi sem bizonyít jobban mint hogy ezalatt a két futam alatt beértem egyetlen halzolással. : )
A mai napra rendelt borulás az első menet befutója előtt talált meg és hiába szándékoztam büszkén beszámolni arról, hogy az új széljelző megtörte az átkot és beüzemelése óta messzire kerül ez a kellemetlen malőr, a dicsőség csak eddig tartott. Ez lett volna a második hátszeles perdülésem amit a trükkös Agárdi szél kényszerített ki. Megtettem amit lehet, mégis arra eszméltem hogy ledob magáról a gépsárkány. Szerencsémre nem estem a tóba, ami nem is az elázás -hiszen azon már indulás óta túl voltam- hanem a nehézkes visszamászás miatt volt áldásos, szóval egy gyors séta a bumon az árbócig, ott pár másodperc erőgyűjtés, ugrás az uszonyra majd rövid várakozás, hogy az iszapba fúródott árbóc velem együtt újra lélegzethez jusson. Vissza a hajóba és a száraz lábbal borulás a folyamatos "beázás" miatt eleve nem volt kivitelezhető, azért nem panaszkodhatok. Már csak ezzel a kádnyi vízzel kéne kezdeni valamit és akár beérhetek szintidőn belül.
A szél erején kívül a trükkösségével is meggyűlt a bajunk.
Trükköm, trükköm
Életem első Kékszalagja több szempontból is emlékezetes marad. Kapitányunkat, a hatvanas öregurat se a szélcsend, se a négyes szél -ami a Balcsin egy nagyhajó teljes vitorlázatánál azért odatesz- nem tudta kizökketeni, a legénység többi tagja viszont -ahogy néhány éve magam is- pár éves hajósjogsival a zsebében kisujjában érezte a szakmát és a szélfordulóknál megrökönyödve, egymást túlharsogva kiáltottak fel hogy: Fordult a szél! Már megint! TÍZ fokot! Én nagyjából a másodiknál kezdtem ásítozni. Nem akarom fényezni magunkat, de a Velencei-tavon az ilyen szélfordulónál a következő történik, persze szigorúan versenyen kívül. A kormányos sodor egy cigarettát, rágyújt majd mialatt egykedvűen eregeti a füstkarikákat komótosan átlapozza a tőzsdei híreket. Közben nyit egy pozíciót, posztol egy képet az instán amin az emlékezetes szélforduló látható majd belekortyol az energiaitalba, nehogy elnyomja az álom a nagy izgalmak közepette. Ez van, mindenhol mások a viszonyok és szerencsésnek tartom magam hogy Agárdra evett a fene.
Szóval, ahogy látjátok elég tág értékek között mozgott a grafikon, nem csoda hogy a harmadik futam után vert seregként ért partot a társaság ahol újabb meglepetések vártak.
Persze a "bringás" statisztika idén se maradhatott el. Vízálló telefon, vízálló táskában rögzítve egy cseppet sem vízálló hajóhoz.
Harmincöt kilométer, néha több
Nem olyan menő mintha csomóban számolna, ahogy egy rendes hajós alkalmazáshoz illik de a lényeg így is leolvasható. Huszonhárom km/h max sebesség nem rossz egy ilyen tollfosztótól. És tőlem se. Se tavaly, se az év elején, de még a nyári gyakorlások után se mertem álmodni arról, hogy ilyen szélben vitorlázni fogok, arról meg pláne nem, hogy lesznek pillanatok amikor még élvezem is. De az élet mindig, mindnyájunknak tartogat meglepetéseket és ide tartozik a kikötés utáni kézfogás és gratuláció A Mestertől. Az egyesületben uralkodó spártai körülményekhez és az Agárdi rideg tartáshoz szokott lelkem még napok múlva se tudta feldolgozni Edző Bá "Büszke vagyok rád, Csaba!" mondatát. Persze másnap kint a pályán leüvöltötte a hajam, de akkor is, amit a finnezésben el lehet érni azt elértem ezen az októberi szombaton. 
147 brake a snookerben, egyedül vitorlázva megkerülni a földet, a világ legerősebb emberének lenni, freskót festeni a Sixtus-kápolna mennyezetére, feltalálni a Rubik-kockát, Edző Bá elismerését kivívni mind-mind egy sportkarrier, vagy egy életút non plus ultra-ja. Mindegyik teljesítmény kimagasló, végérvényes és visszavonhatatlan, ráadásul a híre generációról generációra száll így öregbítve az alkotók illetve az érintettek hírnevét.
A vasárnapi vérszegény : ) négyes szél és a mindössze húszcsomós befújások ellenére már induláskor emlékezetessé tettem a napot, pedig minden esély meg volt rá hogy végre száraz, meleg ruhában vitorlázzak. Igazából az egész nap kimenetele kétesélyes volt, az összes előrejelzésre rácáfolt a sima víztükör és a szezont mozdulatlanul búcsúztató, kedvetlenül lógó zászlók. Amikor pedig dél körül úgy tűnt, hogy csendes őszi esőbe fullad a mai verseny egyszer csak feltámadt a szél és lehetőséget se adott a linkelésre. Nyugatról fújt, így nem láttam akadályát hogy az "északi" sólyán tegyem le a hajót -úgy értem, amikor északi szél fúj, akkor tesszük le ott- hiszen a mólóval párhuzamosan pont szélbe fog állni a gépsárkány, simán felszerelem és indulok is. A vitorla felhúzásáig nem is volt baj, a gondok utána kezdődtek. Először a szél délire váltott így ráfújta a hajót a mólóra. Ekkor elkötöttem a sporteszközt, kivettem a kormányt a hajóból és épp beillesztettem volna a helyére amikor átfordult északnyugatira. Hogy tisztában legyetek a részletekkel annyit mindenképp meg kell említenem, hogy a tó vízszintje közel fél méterrel alacsonyabb a kívánatosnál ezért a kormányt -mint általában- térdelve nem tudom a helyére tenni ugyanis csak a mólón hasalva érem el a hajót. Tehát ott fekszem a betonon, szorítom a kormányt amikor váratlanul a "trükkös Agárdi szél" -amit akkor más, ide nem illő jelzőkkel illettem- kezdte elfújni a mólótól a finn dingit. Villámgyorsan felpattantam, de néha a villám se lehet elég gyors. A másodperc törtrészéig néztem csak a távolodó hajó után, mégis olyan hosszúnak tűnt az az idő. Egyszerűen nem hittem a szememnek az agyam meg csak járt valami megoldás után kutakodva, ami a hajóra való ugrásban csúcsosodott ki. Hogy mennyire volt ez jó ötlet? Így utólag semennyire, de hát mise után okosabb a gyülekezet. Az alacsony vízállásnak köszönhetően csak mellkasig merültem el a tizenkét fokos tóban, azzal a kezemmel amelyikben nem volt kormány elkaptam a hajót, néhány "ejha" és "nahát" felkiáltás közepette átvezettem a Sirály mólójához ahol végre minden a helyére került és -ha ezek után lehet ilyet mondani- gond nélkül elfoglaltam a kapitánynak kijáró helyet. Kisergettem a tisztásra és nem hittem, hogy valaha ilyet mondok de a tegnapiak fényében ez csak egy átlagos, két futamos nap volt egyszer ilyen, egyszer olyan eredménnyel. Remélem nem unjátok még a pólós képeimet, ha mégis, megígérem hogy erre az évre ez az utolsó de egyrészt rohadtul menő másrészt meg annyi küzdelem van benne, hogy muszáj egy kicsit játszanom az eszemet.
Örök ereklye
A huszonhat fős mezőnyből a tizenötödik helyet csíptem meg ami az én szintemen kimagaslónak számít. Persze nem lettem hirtelen ekkora májer, de azért van benne két elfogadható befutó meg a szombati helytállásom amikor nem mindenki tudta teljesíteni a három futamot. Bár az igazi elismerés számokban nem kifejezhető és hiába is keresnénk az eredménylistán.

2017. szeptember 28., csütörtök

Vizes OB

Igen, túléltem a bajnokságot és választ kaptam néhány kérdésre de minden ilyen nagymérvű összecsapás újabb kérdéseket szül. Egy árnyalattal jobb lettem tavaly óta, emellett magabiztosabb és ez is valami. Három napon keresztül fagyoskodtam Agárdon, kétszer megmerítettem a hajót így adva el a jó helyemet, volt hogy béna voltam volt hogy nem, hatos szélben halzoltam, volt hogy saját stratégiámnak köszönhetően jó pozícióból két perc alatt lettem utolsó, de valami miatt de ezt a hétvégét minden résztvevő sokáig emlegetni fogja. Ez pedig a rendkívüli szél, hideg, eső és két ilyen napon megtartott nyolc futam. Eredetileg öt naposra írták ki a versenyt de ebből az ötödik /a hétfő/ amolyan tartaléknapként szerepelt arra az esetre ha vasárnapig nem sikerülne a minimális négy futamot megtartani ami a bajnoksághoz szükséges. Végül az egészet lezavartuk két nap alatt.
Persze nem csak gyötrelmek vártak ránk. Az előnevezők igényelhettek rajtszámos pólót amit hülye lettem volna kihagyni.
Csütörtök: főzés, sztorizgatás de leginkább fázás.
Kellemetlenül csípős viharos széllel, esővel és szokatlan hideggel fogadott minket a bajnokság első napja amiről csak a naptár bizonyította hitelt érdemlően, hogy november helyett szeptember huszonegyet írunk. A mérések húsz és harmincöt csomó közötti értékeket mutattak ami inkább a szörfösöknek kedvez, de a tavat elnézve nem volt nagy tolongás náluk se.
A verseny rendezője az a Beliczay Marci aki a néhány évvel ezelőtti emlékezetes március huszonharmadikai borulásomnál kimentett és nem mellékesen teljesítette finn dingivel a Kékszalagot. Szóval a mi versenyünket sem erőltette, empatikus hozzáállásával nem kívánta a finnes flotta felét leamortizálni a megnyitó utáni első húsz percben, de már most biztosított minket a másnapi négy futamról és elszánt tekintetéből sugárzott, hogy holnaptól ha csak fél csomóval gyengül a szél, de legalábbis nem esik (ennyire) akkor bizony nem lesz kegyelem.
Péntek: nincs kegyelem
A hőmérséklet nem változott a tegnapihoz képest és vele együtt a hőérzet sem. Négyes alapszél ötös-hatos és hatos feletti ráfújásokkal volt az előrejelzésekben és pontosan ezt kaptuk. Amit megérdemlünk. A tavalyihoz hasonló up&down pályára tíz órára várták szeretettel az ötvennyolc! indulót, így a nagy létszám miatt kilenckor be is pattantam a gépsárkányba elkerülve a sólyánál várható tolongást. Ráérősen ballagtam a tisztásra -ha egyáltalán lehet így haladni húsz csomó közeli szélben- ezért csak harmincöt percet kellett várnom a nádas mögé húzódva. Összeszedtem a gondolataimat, lélekben felkészültem /legalábbis akkor azt hittem/ a nagybetűs versenyünkre, bemelegítettem egy kis tornával amit egy dülöngélő tollfosztó lehetővé tesz és háromnegyedkor nyakamba vettem a tisztást. Átvettem a kötelező fordulókat és őszintén bevallom nektek a bf hatos széllel birkózva nem tudtam felidézni, hogy pontosan mikor és mit szerettem meg a finnezésben. De ezt akkor nem is kérdezte senki.    Fotó: Hunsail
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék... ja, de hiszen ott voltam
Négy kőkemény futamot szánt nekünk az ég erre a napra és a kőkemény jelző még nyomokban sem tükrözi azt ami várt ránk. Igaz, hogy az év erős szeles gyakorlások jegyében telt de húszcsomós szélben ennyit kint lenni egyhuzamban még nem volt szerencsém, bár ide talán nem ez a legtalálóbb jelző.
Ráadásul az edzésen megvan annak a lehetősége aminek a versenyen nincs, azaz a fordulást nyugodt lélekkel elnapolhatom ha fáradok, a halzolással meg várok fél percet amíg békésnek számító négyesre gyengül a szél és a menetirány sincs kőbe vésve. Most viszont? Ha a bójához érve hatos szél fogad ott nem sok választása marad az embernek és ugyanez a helyzet a fordulással amit egyszerűen muszáj lépten-nyomon csinálni az útjog és a tiszta szél miatt meg ha nem akarok lemenni a pályáról. Az erre a napra rendelt hajófektetésemet már az első futamban megcsináltam, rögtön az első negyedszeles szakasz végén. Nem borultam fel, ahogy majd szombaton fogok csak simán kiszedtem százötven litert a tóból. Persze álltam mint a szög, a plusz súly miatt alig indult meg alattam a hajó és akkor is csak vánszorgott. Mikor végre erőre kapott akkor se úgy reagált a kormánymozdulatra ahogy általában ennek köszönhetően lekoccoltam az egyik sporttársat. És még csak tíz perce tart a bajnokság. Persze mindenki lehagy, két sporit leszámítva. Ők  majd a következő körben fognak amikor ugyanitt kihagyom az egyik bóját és tíz méter után visszafordulok hogy ne érvénytelenítsék a futamomat. Áááá... nem hiszem el!
De nem csak bénázásról szólt a nap. A harmadik futamom kimondottan jól sikerült, mentem mint a gyorsvonat és hat harcostársat utasítottam magam mögé, már csak arra kéne rájönni hogy mit csináltam itt másképp. Persze nagy bölcsen azt hittem kapisgálom a dolgot és a negyedik futamra olyan saját taktikát dolgoztam ki, hogy a középmezőnyből két perc alatt az utolsó helyre tornáztam le magam közvetlenül a rajt után. Ez van ha a hülyeség akaraterővel párosul. Innen vért izzadva ugyan de két helyet sikerült visszaszereznem és saját nyomorúságomról egy vicc jutott eszembe amiben a vadász nem találja el a medvét, erre a medve khmm.. izé... szexuálisan megmolesztálja a vadászt. Ez így megy néhány napig, mire a medve megkérdezi: mond, tulajdonképpen minek jársz te az erdőbe, vadászni vagy szopni?
Szombat: nincs kegyelem ma se
Hajszálra ugyanaz a menetrend mint előző nap csak a trükkös agárdi szél jobban forgolódott, ennek köszönhetően ugyanott ahol tegnap fel is borított. Mikor láttam az elkerülhetetlent kiakasztottam a sottkötelet, elsétáltam a bumon az árbócig, ott erőt gyűjtöttem majd mintaszerűen a svertre lépve visszaállítottam a hajót úgy, hogy csak a cipőm lett vizes. Messzemenőleg meg voltam elégedve a mutatvánnyal ahogy a mellettem elhajózó sporttársak is. Ez szintén a bója előtt történt és itt már nem volt értelme irányt változtatni hogy bő szélben kiszívassam a vizet a hajóból inkább kínlódtam egy kicsit kreuzban hátha nem vesztek annyi helyet. A dolog fájdalmas része, hogy innen már csak a hátszeles rész és a befutó volt hátra tehát a többieknek nem sok esélyük lett volna leelőzni, így ma is eladtam pár helyet és bizony nem valaki más hibájából.                      Fotó: Hunsail
Béke, nyugalom, harmónia, napsütés, rezzenéstelen arc. Látszólag
A beszámoló részleteihez hozzátartozik, hogy a pénteki nap után az átázott és összeizzadt ruháim és cipőm nem száradtak meg maradéktalanul így a hűvöskés szombat reggelen a hideg, nyirkos cuccba voltam kénytelen felöltözni. Erre jöttek a felcsapódó hullámok és a harmadik futam amikor irodalmi nyelvhasználattal élve mondhatnám hogy eleredt az eső vagy megnyíltak az ég csatornái, esetleg elkapott az égi áldás de az igazat megvallva szarrá áztunk. Jó ideje fontolgatom egy vízhatlan felső vásárlását és ez a nap megadta a végső lökést, főleg mert annyira átáztam, átfáztam hogy a negyedik futamot ki is hagytam emiatt. Marha szar érzés volt, vacogtam, remegtem és nem is voltam teljesen önmagam ura. Hoznom kellett egy döntést amit innen a meleg szobából a kényelmes kanapén ülve, vacsora után könnyű felülbírálni de akkor ott ezt láttam jónak. A többség persze maradt de voltak akik hamarabb kiszálltak, olyanok is akik ma hajóba se ültek és olyan is akadt akinek egy törött árbócba került a hétvége.
Vasárnap: eredményhirdetés
A verseny szombaton délután véget is ért. Vasárnap értékelhető szél híján nem hajtották ki a népet amit akár sajnálhattak is páran, de higgyétek el, a lelki segélyvonal forró drótját nem terhelte túl a magába fordult zokogó finnesek szűnni nem akaró hívása.
Annak ellenére, hogy még mindig csak a tanulóéveimet töltöm a finn dingiben elmondhatom, ez volt életem eddigi legjobb versenye. Igaz, mostohának tűnhetnek a körülmények de volt szél, a nap éppen süthetett volna többet ellenben amikor volt időm és energiám körülnézni akkor a vízen tükröződő grafitszürke égbolt és a rohanó felhők nem mindennapi látvánnyal ajándékoztak meg. Kimentünk, tettük a dolgunkat amihez a természet minden segítséget megadott. Nem kellett órákig kínlódni a szélcsendben, meg futamokat befejezés előtt abbahagyni a szélforduló miatt csak menni, de azt keményen.
Az ötvennyolc indulót számláló bajnokságon a negyvenötödik helyet csíptem meg ami reális és
messze a legjobb eredményem egy olyan versenyen ahol az utolsó helyet se adták oda puszira.

Lapzárta után.
A versenyről készült teljes képsorozatot megkaptuk és szerencsére rólam is készült egy olyan ami amellett, hogy marha menő talán visszaadja a viszonyokat.  Fotó: Hunsail
Hullámok hercege

2017. szeptember 20., szerda

Gondolatszonáta negyedmérföldre

Napokkal az OB előtt már a gyomorremegés és szájszárazság tünetei jelentkeztek ha csak egy pillanatra is belegondoltam az év versenyébe, így képzelhetitek milyen izgalommal vágtam a centit a bajnokságig ahol végre lehull a lepel a tanultakról, szemtől szemben állva saját magammal de inkább az eredményeimmel kiderül mire jutottam az elmúlt esztendő alatt, mert ugye csak jobb lenne előrébb végezni a tavalyinál, különben mi a francnak jár az ember a tóra ha a fejlődés az istennek se akar megmutatkozni. Mondjuk azért mert finnezni marha jó csak emellett mindannyian vágyunk rá hogy elérjünk valamit, és nem csak a vitorlázásban. Bakancslistát készítünk a fényévekre lévő vágyainkról benne egzotikus utazással, egzotikus nőkkel, hatalmas hajókkal, alacsony sportkocsikkal, csillogó motorokkal és számtalan olyan dologgal aminek a birtoklása, elérése átmenetileg egyet jelent számunkra a boldogsággal. Átmenetileg. Mert amint elértük, kisvártatva a vágyaink legtitkosabb zugának egy piciny kis fiókjában, egy apróra összehajtogatott papírlapra lassacskán összeáll egy újabb lista másik nővel, másik autóval, másik utazással, másik rossebbtudjamivel ugyanis egy hangyányi telhetetlenség mindnyájunkban van. És most tegyétek a szívetekre a kezeteket: készítettetek már listát arról amit elértetek, megszereztetek vagy csak egyszerűen a tietek? Vagy velem együtt ti is halál természetesnek vesztek mindent amit birtokoltok pedig van ami nem mindenkinek az.
Kétségbeesve körözünk a teszkó parkolójában a bejárathoz legközelebbi helyért miközben valaki akinek kerekesszékhez van kötve az élete bármit odaadna hogy sétálhasson. És ugyanez érvényes egy szép kertre, egy nappalira, a szerelemre, a barátságra sőt a megszerzett tudásra is.
Hol máshol mint a finn dingiben születnek ezek a gondolatok a hatos befújásokkal tarkított négyes-ötös szélben, kint a tisztáson egyedül, de mégsem magányosan.
Az egész a nyári, erős szeles gyakorlásokkal kezdődött ugyanis szép lassan belebátorodtam ezekbe a zordon körülményekbe. Nem csinálok belőle titkot, többször előfordult hogy a biztonságos, látványos és felettébb élvezetes félszelezést választottam/választottuk a kötelező tananyag helyett hiszen kint a nagypályán segítség nélkül játszani az eszünket az említett viszonyok között nem egy életbiztosítás. Azután ahogy a szabadtüdős merüléssel alábukó búvárok merészkednek egyre mélyebbre, egyre hosszabban a tenger magával ragadó, de cseppet sem veszélytelen mélységeibe úgy merészkedtem én is egyre bátrabban a tisztásra így törve be és hódítva meg méterről méterre a tavat de talán inkább a szelet. A mostanában használatos receptúra a következő: közel egy óra negyedszeles, hátszeles gyakorlás halzolásokkal a kikötő előtti részen bemelegítésként, szem előtt tartva azt a lényeges körülményt hogy az oktatóhajók itt gyakoroltatják a vízből mentést, tehát ha valami megoldhatatlan helyzet adódik akkor se vagyok magamra utalva. Ezt követi egy kis félszeles örömködés. Eközben jobbára arra jutok, hogy miért ne kreuzolhatnék át az északi oldalra hiszen nincs semmilyen kormányrendelet ami kötelezővé tenné a húsz méterenkénti halzolást visszafelé, szóval jövök majd raumban aztán lesz valami. A kis tollfosztó persze megy mint a távirat és bizony néha a gatya is megtelik de igazából mi történhet azon kívül, hogy felborulok? A felcsapódó víz ugyan nyomokban sem idézi fel a hűtlen nyár emlékeit de még teljesen elviselhető és a neoprén ruha is az én csapataimat erősíti. Hátszélben a svertet fel se húzom hiszen nem vagyok versenyben senkivel és a stabilitás most fontosabb mint a sebesség, sőt ha úgy adódik visszaállítani is könnyebb lesz a gépsárkányt. Szóval ilyen állapotban és beállításokkal tartok vissza a déli partra és szedek össze annyi bátorságot hogy az olykor négyesre csillapodó szélben csináljak néhány "hátszeles perdülést." Zárójelben megjegyzem, hogy ezeket a partizánakciókat kizárólag északi szélre időzítem. Ez is fordul harminc fokokat és úgy fekteti le a hajót mintha ott se lennék a kilencven kilómmal, de ez még mindig semmi ahhoz amit a déli szél művel Agárdon. Szóval igazi megkönnyebbülés túl lenni a pánikhangulattól sem mentes hátszeles szakaszon de egy kicsit fel is bátorodtam saját sikeremen meg az a helyzet, hogy marhára tetszett a dolog, szóval: Még egy kör? Igen még egy. És mialatt beterítettek és dobáltak a palackzöld tó fehéren fodrozódó hullámai lassacskán kezdett kitisztulni a fejem. A félelmem alábbhagyott és úgy éreztem magam mint a gyorsulási versenyes filmek főszereplői akik nem mulasztják el epizódonként megemlíteni, hogy "abban a pillanatban a külvilág megszűnik számomra és csak én vagyok meg a negyedmérföld."
Szóvak így sergettem a saját negyedmérföldemen amikor tudatosult bennem hogy milyen szerencsés is vagyok valójában. Az összes elmúlt és elkövetkező versenyeredménytől függetlenül mekkora szó már, hogy túl a negyvennyolcon néhány gyötrelmes év munkájával sikerült betörnöm ezt a zabolátlan jószágot. A versenyzés pedig csak hab a tortán. Hol találunk még egy olyan sportot amibe életkortól függetlenül bele lehet vágni, együtt lehet versenyezni a többi korosztállyal, kemény fizikai munkát igényel ami kimerít de ugyanakkor fel is tölt, folyamatosan lehet tanulni valamit ráadásul a partról vagy más hajóról nézve még marha menő is ahogy a siklásban rongyoló finn dingi nyomában csak a motorcsónakot megszégyenítő farhullám és a porzó vízpermet marad. És erre jön még a Magyar Bajnokság amin idén már nem is kérdéses a részvételem. Hát nem fantasztikus?! Az ország élmezőnye, bajnokok, olimpikonok, neves külföldi versenyzők, rutinos nagyhajósok akik élvezetből választották a finn dingit és magamfajta veterán tanoncok mérik össze tudásukat, ki-ki a vele egy szinten lévő ellenfelével. Kész kánaán. Szerencse és boldogságfaktor a köbön. Az előzetes felmérések szerint hatvan hajóval lehet számolni, szóval fel kell kötni a gatyát de úgy érzem minden tőlem telhetőt megtettem amit egy munkahely és egy szinte sohat véget nem érő házfelújítás megenged. Igaz az utóbbi időben csak szóló edzésekre volt lehetőségem aminek nagy előnye, hogy az ember saját ritmusában tudja gyakorolni a manővereket, hátránya viszont, hogy vetélytárs híján szentül hiszek egy nem is létező tudásban ami mérhetetlen magabiztosságot kölcsönöz. Ez általában az első összecsapásig tart, de hátha ez az aktív év hoz valamit a konyhára ami az eredményeimen is meglátszik.
Így hát arra jutottam, hogy igen, legyenek vágyaink amik elérésért minden követ megmozgatunk de egy percre se feledkezzünk meg örülni mindennek ami a mienk és ne szégyelljük megköszönni annak akitől kaptuk vagy lehetővé tette hogy a megszerezzük. Ezen gondolatok felszabadító súlya alatt telt a második kör, amit mondanom se kell, hogy egy harmadik követett. Zárásként még jampiztam egy oda-vissza félszelet a szörfösöktől hemzsegő déli parton, halzoltam egy elfogadhatót a kikötőben azután egész hazaúton törtem a fejem, hogy ennyi érzést és filozófiát hogy tudott valaki beleépíteni egy hajóba.

2017. szeptember 3., vasárnap

Befektetések hosszú távra

Bármennyire is kimerítő volt a Kékszalag, a Balatontól búcsút venni minden esetben fájdalmasan érint akkor is ha ez a búcsú remélhetőleg nem végleges. Halmozott elvonási tünetekkel teltek a hetek egyre csak azon morfondírozva, hogy miként juthatok el újra, talán éppen a finn dingivel. Egy napon biztosan : ) de az nem idén lesz ugyanis egy rosszul sikerült időzítésnek köszönhetően az ez évi utolsó Balatoni verseny -már ami nem haladja meg a képességeimet- pont egybeesett egy nagyobb mérvű otthoni felújítással és akármennyire megnyomtam a melót, nem sikerült határidőre befejeznem. Így nem maradt más minthogy olyan szánalmas, gyerekeknél használatos sablonmondatokkal vigasztaljam magam, mint: ott lesz az a tó még jövőre is.
Mondanom se kell, hogy az erős szeles borulások továbbra is napirenden vannak ami visszatérő kellemetlenséget jelent, ugyanis az árbóc leszúrása után a széljelző funkcióját veszti, vagy eltűnik. És az idei szezont elnézve -amikor szinte minden halzolásra jut egy borulás- úgy döntöttem beruházok egy profi, árbóctőre rögzíthető széljelzőre mert a hazai fácánállomány nem tud lépést tartani a megnövekedett igényekkel.
Na, ez ragadjon bele az iszapba! Vagyis izé... inkább mégse 
Az első méterek nem kápráztattak el különösebben, kicsit mintha érzékenyebb lenne a másiknál de lehet hogy csak a "toll" rész rövidsége teszi, emellett megszokásból szüntelenül felfelé nézek de nem baj, a szálakat amúgy is figyelni kell. A klasszik darab jobban a szívemhez nőtt, de Stephen King szavaival élve: "nem könnyű az élet, ha nem alkalmazkodunk" hiszen széljelző nélkül - mondjuk egy elbaltázott manőver után- se könnyű az élet, főleg a "trükkös Agárdi szélben."
És még mi történt! Így az év vége felé közeledve sikerült beállítanom a vitorlámat, legalábbis az első élet feszítő szemet végre teljesen be tudtam húzni az árbócig. A tavalyi vásárlás óta keresem a megoldást amire apró csigákkal, vékony kötelekkel, a kötélen lévő csomók trükkös elhelyezésével próbáltam rátalálni. Nem mintha valami marha nagy probléma jelentkezett volna a hajón csak ott elöl volt egy pici gyűrődött hasa a vitorlának amit az istennek se tudtam eltüntetni. A fő probléma abból adódott, hogy a legkisebb csigának is van egy hossza /ez most olyan magamfajta bölcsesség volt/ ehhez jön még a csigát rögzítő kötél ami a legszorosabb csomó ellenére is enged valamennyit és máris jelentkezett öt centi plusz, de nem ott ahol a nőket ez elkápráztatná. Ám mostantól az ilyen jellegű gondoknak vége, köszönhetően a Ronstan kötélvezetőjének.
Teherbírás: egy finn dingi meg egy zsák cement. Kétszer
A piros oldalon csúszhat a kötél, a vékonyabb szembe a fix kötés kerüljön, háromszáz! kilót bír és csak az arányok miatt mondom, hogy hármas kötelet láthattok a képen.
És a végeredmény? Siker a köbön! A vitorla alsó élében lévő trimmelőzsinór igazításával plusz az új csigával úgy kisimítottam a ráncokat mint a könyörtelenül múló évek ellen küzdő celebek arcát a botox.
Mondjuk ez se jött össze elsőre, elég sokat pöcsöltem, kötögettem, állítgattam hol máshol mint kint a vízen hiszen a végkifejlet csak menet közben mutatkozik meg igazán. És elnézve munkám gyümölcsét elönt a lelkesedés, hogy mostantól megyek mint a gyorsvonat és legalább három helyet hoz nekem ez a kis finomhangolás. Ha ugyan nem többet, mert az tuti hogy élesebb is leszek és a... Na, ideje befejezni öregem, semmi nem fog történni ha itt ömlengesz, irány gyakorolni.
Ilyen téren sajnos az augusztus eleje kimaradt egyrészt a felújítás, másrészt a rendkívüli meleg és az ezt hozó gyengécske de annál forróbb szél miatt. És az ember önkéntelenül is elgondolkozik ezen a melegen. Gyerekkoromban a harminc fok számított akkora szenzációnak mint most a negyven és minden esély meg van rá, hogy öt-hat év múlva ez is szokványos lesz. Klímázunk a szobában, autóban, bevásárlóközpontokban hogy elfogadható körülményeket teremtsünk magunknak amivel újabb hőt termelünk így hozva létre egy olyan ördögi körforgást amiből képtelenség szabadulni. Még ha nagyvonalúan egészen a második ipari forradalomig vezetjük vissza a melegedés okát, akkor is mindössze száz év alatt sikerült megásnunk a sírját az egyetlen élhető bolygónak a környéken amit a természet az örökkévalóságnak alkotott. De hát ehhez értünk mi, emberek.
Visszatérve a vitorlázáshoz beruháztam egy új kormányhosszabbítóra is mert igaz, hogy a mostani is ellátja a feladatát csak súlyproblémákkal küzd. Illetve nem is ő küzd hanem én. Azt eddig is tudtam, hogy hátszélben zord körülmények között hátra kell ülni a hajóban, de arról csak a nyári edzések során világosítottak fel hogy olyankor a kormányhosszabbító tövét kell fogni. A jó kis alu hosszabbítóm megtoldva és kibélelve az üvegszálas pecabottal nem mondható ideálisnak. Az említett viszonyok közt szakszerűen fogva, a száztíz centire lévő súlypont miatt képtelenség a tövénél megtartani pont akkor amikor a legnagyobb szükség lenne rá, tehát ez, fogalmazhatok úgy hogy halaszthatatlan. Ráadásul a bajnokságig hozzá kéne szokni a méz áruhoz mert arra már rájöttem, hogy verseny előtt közvetlenül cserélni vagy felszerelni valami újdonságot nem nagy ötlet.
Kutyafáját, jó kis cucc
Alig több, mint két hét van a nagy megmérettetésig amire idén hazai pályán, Agárdon kerül sor. Lelkileg már készülök és a gyakorlásokba is belelendültem az utóbbi időben, amikor kivétel nélkül erős szeles napokra esett a választásom. Jobb nem elszokni a majrétól mert sokszor a lélekjelenlét-tapasztalat páros dönt el mindent. Az év eleji célkitűzésemet amiben két spori lehagyásának adtam reményteli hangot, úgy ahogy van el is felejthetem vagy a kor szellemének megfelelően egyszerűen letagadom, mert idén még megszorongatnom se sikerült őket. Esetleg más, gyengébb harcosok után kéne néznem -így mentve hangyapöcsnyit a szitun- de ez nehezebb mint egy nap fagyi nélkül.
Tehát mi marad a magamfajta szenior gyakornoknak?
Kitartóan, tisztes helytállással végignyomni az öt napot összeszedve mindent ami a szürkeállomány legmélyén valaha is volt, elégetve a fizikai erőtartalékok utolsó utáni morzsáit amitől a fájdalom az izmokon és az inakon át sokszor egészen a csontig hatol. Bízni a szerencsés oldalválasztásban és hogy ragadt rám valami a gyakorlások során, a faszányosan beállított vitorláról meg a pehelysúlyú kormányhosszabbítóról már nem is beszélve. Kérdések, kérdések, kérdések és felfokozott izgalmi állapot egészen addig a pillanatig amíg a dudaszó ketté nem hasítja a szeptemberi csendet és meg nem indul legalább negyven hajó, hogy mindegyik kormányosa megkapja a maga kérdésére a maga válaszát.

2017. július 9., vasárnap

Vakrandi

Ugyan ki ne álmodozott volna soha arról, hogy egy napon részt vesz a nemzetközi szinten is hatalmas elismerést kivívó Balatoni Kékszalag versenyünkön. A palackzöld tavat beborító több száz, ezerszínű vitorla megindító látványa minden halandót a hatása alá kerít, minden halandóban felébreszti a vágyat hogy ő is ott üljön a többi versenyző között valamelyik hajón és rá is olyan  csipetnyi irigységgel vegyített vágyakozással nézzenek a kívülállók ahogy ő nézi most a tovasuhanó vitorlásokat. De minden sportteljesítményben több van annál amit egy ügyesen filterezett fotó, egy dinamikus zenével aláfestett youtubos videó vagy egy tévés sportösszefoglaló vissza tud adni. Ezzel együtt szükség van még hajóra, helyismeretre meg legénységre, vagy egy csapatra ahova csatlakozhat az emberfia és ami nélkül minden verseny elképzelhetetlen: kitartásra. Ebből már sejthetitek Kedves Olvasóim, hogy mi áll a mostani beszámoló hátterében.
A csapathoz csatlakozás nem is olyan egyszerű ugyanis ezt a versenyt senki se hagyja ki emellett kopaszként bekerülni pont a szalagra az meg végképp esélytelen. Vannak éppen ajánlatok amiben jó pénzért körbevisznek a tavon de szerettem volna kivenni a részem a dolgokból és tanulni. Szó szerint a legutolsó pillanatban /kedd reggel/ bukkantam egy hirdetésre a sailingen és egy gyors bemutatkozó telefon valamint némi várakozás után biztos helyem lett egy 8mOD-n amire úgy vélem a belépőjegyemet a finnezéssel váltottam meg. Na most egy ilyen hír után maradjon nyugton az ember a munkahelyén. A szokásosnál jobban vártam a reggelt, hogy tekerhessek haza pakolni, vásárolni és lehetőleg nem kifelejteni semmit abból amire az elkövetkező három napban szükségem lesz. Szerdán négykor találkoztam Kenesén Imivel /a kapitánnyal/ és ilyen mostoha körülmények között mentünk át Füredre Big Easyvel.
A hajóállomással szembeni BYC-ben kötöttünk ki egyenesen Füred központjában ami az egyik legmenőbb és legpuccosabb hely a Balcsin. Királyság most itt lenni, a verseny miatt pezseg az egész kikötő. Agárdon kívül csupán a Fertő tavon voltam finnezni de mindenütt ismerős arcok köszönnek vissza a sportriportertől a nevezési lap átvevőjén át a vetélytársakig, néhány igazi legendáról már nem is beszélve.
A csapat többi tagja intézett ugyan szállást de bolond lennék innen bárhova menni, megalszom a szűköcske kabinban ilyen lehetőség úgyse adódik sokszor. Tizenegy után kerülök ágyba és a hajó minden ringatózásánál megnyikorduló puffer fáradt hangjára ébredek négykor a pókok lakta kajütben, de akkor is életem egyik legjobb éjszakáját tudhatom magam mögött.
Kilenckor egy remekül eltalált rajttal indultunk meg Füredről a keleti medence felé és túlzás nélkül mondhatom, hogy az első hetven hajóban benne voltunk, ami persze semmit se jelent a végeredmény szempontjából de azért jól esett. Szóval hasítunk a tó közepén majd féltávnál elfogy a szél és csalódottan nézzük, hogy akik az északi oldalt választották hogy hajtanak el, ráadásul nem is lassan. Délen ugyanez a helyzet, néhányan szívunk csak itt bent. Ha egyszer kikerülünk innen lesz mit behozni az biztos. A nehézkesen magára találó széllel fél kettőre érünk a Kenesei bójához és a déli part felől felérő számtalan hajó egyszerűen nem fér el, belső hely ide vagy oda cifra káromkodásokkal fűszerezett hatalmas kongó koppanások sorozata számolja a százezreket és valakinek a leszakadó motorja jelzi hogy mire mész az elsőbbségeddel. Mázli hogy mi a külső részen vagyunk, nagy ívben elkerüljük az egész kalamajkát és felhúzott spinakkerrel vesszük célba Siófokot, ami szép hely de annyira talán nem hogy két és fél órán keresztül sasoljuk a kórházat meg az óriáskereket. Idegölő egy nap és amíg irigykedve nézek a kiálló hajók után próbálom megérteni, hogy mi az amiért annyira odavannak a népek ezért a versenyért. Több mint nyolc órája éget a nap, lófaszt se mentünk és a langyos ásványvíz se tud egy csepp élvezetet se nyújtani ezen az ismeretlenekkel összezárt hajón.
Siófok, Siófok te csodás
Mondanám, hogy az idő ólomlábakon vánszorog de ez nem igaz, az idő úgy halad ahogy mi. Sehogy. Azt hiszem egy Kékszalag bőven elég az ember életében.
Hat óra körül nagy keservesen elérjük a Tihanyi csövet ahol több más hajóval együtt nekünk is sikerül fennakadni egy buckán. A megtett táv szempontjából épp hogy elkezdtük a versenyt és egy ujjamon meg tudom számolni hogy hány jó dolog történt az elmúlt nyolc órában. Igaz, hogy gyötrelmek árán de a tőkesúly valamelyest felhúzható így talán nem kell a téli vízszintemelkedést megvárnunk a folytatáshoz. Lefelé viszont még ennél is nehezebben mozdul, öten ugrálunk a hajón mire apránként vissza tudjuk imádkozni. Bazsalikom, micsoda egy keserves nap és rajtam kívül van még több mint ötszáz hajónyi hülye aki ezt élvezi. Fél hét mire átérünk a nyugati medencébe ahol végre valahára megkezdődik a verseny. Eleinte csak komótosan, azután egyre határozottabban fúj keletről és duzzadó hátszélvitorlával porolunk át a tavon. Még békés körülmények között megtanultam halzolni a spinakkerrel szóval Keszthely előtt, ahol kezdtek elharapózni a dolgok már profi voltam. Volt rá közel kilenc órám. A nap lassacskán búcsút intett a hegyek mögül nem is baj ha siet, holnap messiásként fogjuk várni az érkezését.
Spinakkeres lettem
A mostanáig fakó korongként vánszorgó hold átveszi a fő fényforrás szerepét gyönyörű ezüst csillámokat festve a még nyugodt hullámokra. Kapitányunk simán hatvan feletti és úgy vezeti hátszélben a hajót hogy öröm nézni, de leginkább öröm ide tartozni. A nap végére már kezdek hozzászokni, hogy ha feltűnik előttünk vagy a tó széléről középre becsatlakozik mellénk valaki lenyomjuk mint a bélyeget. Sejtelmem sincs mi a titka de marhára szeretném egyszer megtanulni. Másnap mikor a parton szóba hozom a dolgot szerényen csak annyit mond, hogy jól megy ez a hajó. Az igaz, de biztos nem magától. Nem is rossz ez a verseny, megyünk mint a gyorsvonat, a telihold a déli oldalról kísér minket, végre kitanultam a hőn áhított spi kezelését és már Badacsony is látszik. Jó kis Kékszalag. Istenem mekkora mázli hogy itt lehetek.
A sötétedéssel előjönnek a sporttársak hiányosságai, azaz a kötelező jelzőfények teljes hiánya. És annyi azért látszik hogy jobbára méregdrága hajókról van szó. Ha egyik másikon feltűnik egy vérszegény zseblámpa erőtlen fénye már a földhöz verjük a seggünket örömünkben. Gondolom napnyugta előtti befutóval számoltak a kis csacsik. : )
Éjszakai rohanás
Tehát kénytelenek vagyunk árgus szemekkel figyelni a szembejövőket, vagyis a mély éjszakát, hogy a part vagy a világítást használó hajók fényeit mikor töri meg valami száguldó sötét fantom. Fél egy mire nem közeledünk hanem már távolodunk Badacsonytól -amihez Imi szerint nem szabad közel menni mert beszív a hegy, azaz nehéz eljönni a közeléből- és az öntudatos szél most igyekszik bepótolni délelőtti mulasztását. Utólag visszanézve a parti szélmérők négyes értéket mutattak ami reális is lehet bár nem tudom, hogy a tavat keresztben átfújó északkeleti szél a tó közepén mire képes de egyre elszántabban tol minket és amikor felnézek arra a marha nagy spinakerre hát nyomban megtelik a gatya. Főleg a pöfföknél amikor hallom ahogy a hajó orra egyre mélyebben szánt a víztömegbe és ha az előbb gyorsvonatot mondtam akkor most valami más hasonlatot kéne keresnem arra ahogy megyünk. Keresnék is de meló van. A szél ereje nem ad felmentést a halzolás alól, még szerencse hogy háborítatlan körülmények között begyakoroltam mert most vakarhatnám a fejem hogy mi a bánatos lótüdőt csináljak azzal a száz négyzetméternyi vászonnal.
Hát például azt hogy hamarosan meg kéne szabadulni tőle mert mindjárt véget ér a tó. Kapitányunk vezénylésével és csekély pánikhangulattal felkerült helyette a génua majd átmenetileg békésebb körülmények között keresni kezdtük a Keszthelyi bóját. Sajnos a nagy kutakodásban kicsit túlmentünk rajta és buktunk legalább tíz helyet de ezen egy ilyen nap után kár keseregni.
Messze még a hajnal, három óra húsz. Felélesedtünk és mostantól pontosan hét és fél órán keresztül fogunk pattogni az olykor méteres hullámokon. A körülményekre való tekintettel mindenki mentőmellénybe bújt, én is kaptam egy olyat amilyet utoljára Gyulabá hajójában láttam. Ígérje meg valaki, hogy nem ez a kacat fogja megmenteni az életem.
Mostantól hárman üljük ki a hajót aminek cseppet sem magas a pereme de arra pont elég, hogy félútra vágja a lábam és két nap után is sajogjon. A fordulások elég körülményesek lettek, nehezen mászunk át öten egyszerre  a szűköcske kokpitban ráadásul sikerült összeszedni néhány apró sérülést, horzsolást amik az ilyen nemszeretem munkáknál kétszeresen fájnak. Az alapból térdig felcsapó hullám eleinte poén de a százötvenedik után se viccesnek se élvezetesnek nem találom. Beborult, az orrunkig se látunk így lámpával pásztázom a tavat de ennél a fénynél örülök ha száz méterről kiveszem a másik hajó körvonalait, mire kiderítem hogy merre megy addig megtesz ötvenet mi meg harmincat, vagy fordítva. Ez több pánik szülte forduláshoz vezet és az egyiknél már szólni se jutott idő, csak azt vettem észre hogy a hajó váratlanul csapást vált én meg egyik pillanatról a másikra derékig vagyok az imádott Balatonban. Egyik kezemmel még idejében elkaptam a korlátmerevítőt és pár másodpercig a leeoldalon a vízben lógva élveztem ezt a páratlan hangulatot amit a Kékszalag tud nyújtani. Azután a finn dingiben elsajátított módszerrel nagy keservesen felhúztam magam megkapaszkodva mindenbe ami a kezem útjába került de ez a verseny kezd kicsit sok lenni. Mostantól már mellkasig vagyok vizes és áldom az eszem, hogy hoztam magammal tartalék cipőt meg nadrágot amit majd, ha egy napon célba érünk kéjes élvezettel öltök magamra. Ekkor még nem tudtam hogy a Big Easy tetőablaka nem zár tökéletesen így az orrára felcsapódó olykor ötcentis vízréteg beszivárog és a kajütbe pakolt ruháinkon fejti ki áldásos tevékenységét. Hála istennek hamar kivilágosodik, legalább ezt a sok hülye lopakodót nem kell figyelnünk, viszont a szél miatt kénytelenek vagyunk reffelni, legalább ötös. Elfáradtam, percenként pár másodpercre leragad a szemem és kezdenek az álom jelei mutatkozni képekkel, történésekkel, párbeszédekkel, egy boldog világgal ami nem itt van és húz magához de a józan ész mindig közbeszól, rácsap a kezemre és visszaránt: Nem szabad! Eszem valamit a hajóban de a bezártságtól rosszul leszek a szűk kabinban, kénye-kedvére dobál minket a víz időbe telik míg újra magamhoz térek odakint. Csak egyszer az életben érjek partot, esküszöm többet a Kékszalag közelébe se megyek.
Lassacskán feltűnik a cső és taktikus csapásváltásokkal újabb harcok alakulnak ki, a szél nem csökkent de a hullámok kisebbek lettek így végre élhetőbb körülmények között vitorlázunk. Megszabadulok a mentőmellénytől, felkapom a napszemcsit, iszom néhány korty tőgymeleg redbullt és talán nem is annyira drámai ez az egész. Nagyjából két óra van hátra, ez már eltelik valahogy. Főleg, hogy másfél lett belőle. Tihanytól folyamatosan kreuzolgatunk a befutóig, nem akadunk fel semmilyen homokpadon csak megyünk, kiengedjük a reffet is ennyi minden után innen már nem történhet semmi csak kerüljük meg azt a fránya bóját és elmondhatjuk hogy megcsináltuk, nem számít hányadikként. És igen, 11:09.-kor beérünk. Két perc kell hozzá hogy elhiggyük azután kitör belőlünk az öröm és felszabadul a huszonhat órányi összezártság alatt felgyülemlett feszültség. Igen, megcsináltuk! Voltak nehéz percek, gondterhelt órák de most már semmi se számít, túl vagyunk rajta ezt már senki se veheti el tőlünk. Nem álltunk ki, nem adtuk fel bármilyen csábító is lett volna több órányi szarakodás helyett a tűző napon, nem ütköztünk, nem történt semmi baj ezen az idegtépő éjjelen. Kikötés után egy sör mellett boldogan értékeljük ki a Balaton nagybetűs versenyét, látszik hogy kapitányunk elégedett és mi is azok vagyunk, pedig csak délután tudjuk meg hogy 167.-ek lettünk az 526-ból. De ez mától a mi saját sztorink, mesélhetjük a gyerekeinknek és majd az unokáinknak.
A Füredi Yacht Club kikötőjében öt fáradt, kimerült, éhes és elcsigázott vitorlázó köszön el egymástól akik holnap még nem, holnapután sem, de harmadnap már készenállnak arra hogy elkezdjék tervezni a jövőt amiből nem hiányozhat a következő évi Kékszalag sem.

2017. július 1., szombat

Harcosok klubja

Azt ugye nem kell mondanom hogy a betervezett edzés elmaradt, -ahogy ez néha megesik- ellenben kaptunk helyette olyan versenyt, hogy jobbat ugyan kívánhattunk volna de kiadósabbat és emlékezetesebbet aligha.
Első nap: Esti mese
Szélcsenddel indult a nap így délelőtt sőt kora délután is olyan tevékenységek jutottak főszerephez mint szerelés, petang, napozás, fürdés, vendéglátóipari egység meg persze az Agárdon már hagyománnyá vált pakolás. Ahogy a tescoban a szezonális termékeket tüntetik el időről-időre, úgy nekünk most az egyesületi jégszánokat kellett elsuvasztanunk valami félreeső helyre. Felsőbb utasításra a télen hajó tartására szolgáló kötélpár egyikére pakoltunk majd húztunk fel hármat nagyjából három méter magasra és csak sejtem hogy egy munkavédelmi bejárás alkalmával hány auditor őszülne bele a látványba, ennek ellenére -vagy épp ezért- a lehető legkevesebb időt fogom a közelükben eltölteni. A strandolásnak kedvező idő hajókarbantartásra is ideális, pláne ha az oldalára húzott csíkok eltávolításáról van szó. Ezres papír a kézbe, hajó majd kormányos a vízbe és reprezentatív munkakörülmények között -nyakig a kellemes tóban- kezdődhet a csiszolás. Lassan a szél is kezdett magára találni ezért lesz ami lesz alapon útnak indultam immáron egy makulátlan oldalú hajóval.
Kisvártatva a rendezőhajó is felbukkant és a felharsanó dudaszóval kezdetét vette az Agárdi Nemzetközi Vitorláshét. Az első, nyögvenyelős futamnak a leálló szél vetett véget de estére másik kettőt be tudtuk fejezni. Amennyire lehet készültem a kettes-hármaska szélre méghozzá a tavalyi vitorlámmal amit kineveztem gyenge szelesnek. A friss beszerzésű Tuss ugyanis erős vastag anyag, a gyengécske szél nem tölti ki a vásznat rendesen és főleg a teteje úgy lóg mintha odateríttek volna valami rongyot száradni. Ez különösebben nem zavar de menni se lehet vele. Az edzéseknek és a gyakorlásnak hála kezd alakulni a vitorlázásom, vannak jó pillanatok emellett már észre veszem a rosszakat is csak jobbára későn. Ilyen volt például a második futam utolsó hátszeles szakasza amiben tök jó pozícióban voltam, kezdtem elhagyni a mellettem lévő sporit mire ő meg a tettestársa letakarták a vitorlámat amire csak későn lettem figyelmes de addigra fújhattam. A hajó csak kóválygott, a helyzetemből adódóan már nem tudtam kitérni hogy szelet fogjak. A bójánál persze lemaradtam mint a borravaló ráadásul mire a szélárnyékban küszködő hajómat életre tudtam kelteni addigra még egy mókus lehagyott. Bazsalikom! Három helyet vesztettem közvetlenül a cél előtt és ugyan páran maradtak még mögöttem de ez akkor is hatalmas szívás. Mindegy, írtunk már rosszabb papírra is.
Fél hétre végeztünk, mármint a tavon. Kikecmergés a partra, elpakolás, egy frissítő megmártózás a naplementében, egy gyors pillantás az eredményekre és már nyakunkon is az este. Sok idő nem jut a regenerálódásra pedig ha valamikor, akkor a következő napra kellett a kalória.
Második nap: Küzdősport.
Minden fórumon erős szelet ígértek ami be is igazolódott. Eleinte hármas, azután négyes ötös szélben folytak a küzdelmek és megy megy a dolog de még mindig hiányzik valami. No nem elégedetlenkedni akarok itt nektek, elmondhatatlanul örülök annak ahol most tartok. Jó darabig együtt megyek a mezőnnyel, amint látjátok szélsőséges körülmények között is elboldogulok a hajóval, jól érzem magam a többi finnes között, kezdek belerázódni a manőverekbe és boldog vagyok. Őszintén: Mi mást kívánhat az emberfia? Hát ha már így szóba került akkor egy kicsit jobb helyezést csak ahhoz a kívánság kevés, ahhoz tenni is kell valamit, és az hogy egy-egy manőver jól sikerül az bizony édeskevés ebben az erős mezőnyben.
Na de, indulás előtt egy gyors állítás az árbócon, ugyanis a csúcsának a hajófartól 672cm-re kell lennie.

Az enyémben volt plusz tizenhat centi előre -na ezért nem mentem olyan jól- és ezt most Béla sporival korrigáltuk. Én meg nem értettem hogy miért olyan nehéz ledekkelni a bumot, viszont mostanáig olyan remekül elfértem alatta. : )
A versenykiírás szerint a napi foglalatosságot három futamban limitálták ami összevágott azzal amit az anyatermészet is jóváhagyott.
Jókat mentünk, szokás szerint voltak jó helyeim amik egy idő után már nem voltak olyan jók de legalább van szél és nem unjuk magunkat halálra a perzselő hőségben. A harmadik futam felénél kezdődtek az izgalmak bár előjeleket már a másodikban is észre lehetett venni. Haragoszöld víz, foltokban -kisebb focilabda pálya területen- sokat erősödő és forduló szél tudatta velünk hogy hamarosan itt valami történni fog. Az egyik ilyen ponton meg is merítettem a hajót vízzel amit csak nagy keservesen tudtam kiszívatni a ventillel mert a váratlanul érkezett plusz hatvan-hetven kiló alatt alig akart megindulni a gépsárkány. Az időigényes mericskéléssel meg se próbálkoztam, így is buktam legalább két helyet a "trükkös Agárdi szél" jóvoltából. Tehát ott tartottunk hogy valami közeleg és utólag a sokszor bírált rendezők megérdemelnek egy piros pontot ugyanis a harmadik futamot feltűnően rövid szünet után indították hogy még inni is alig jutott ideje a mezőnynek. Nyilván látták a közeledő drámát és a lehetőségekhez képest próbálták minél kevesebb szereplő részvételével végignézni a színdarabot. A második futam felénél tartunk, a többség hátszélben, néhányan még raumban és előrelátón meghalzolok mert a szél ugyan most se gyenge de a nádasnál már rendkívül aggasztó a látvány. Mondjuk fölöslegesen, mert a bója előtti szélfordulás nem támogatta a remekül kivitelezett akciómat és beleegyezésem nélkül visszacsapta a bumot. Hát legyen, megcsinálom újra, de annyi kedvem volt hozzá mint fogorvoshoz menni.
Hibapont nélkül sikerült az ötös szél lágy simogatásai ellenére pedig ez csak termékminta volt a jóból, az igazi adagot csak ezután kaptuk. Mindenki hátszélben és túlzás nélkül mondhatom, hogy felbukkant bf7 az erősebb fajtából és segítő szándékkal végigtolt minket a tavon. Ha most azt mondom, hogy minden olyan gyorsan történt akkor higgyétek is el mert tényleg minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak megindult a hajó, de mint a gyorsvonat -csak azon mondjuk van fék- és vitt be a szél a mezőnybe. Amivel normál esetben nincs semmi baj csak a felborult hajók, a felborult hajókat kerülgető hajók mind akadályként jelentkeztek ráadásul ilyenkor a széliránynak se mondhat nemet az ember. Voltak meleg pillanatok, mondanám de innentől a kikötésig az egész egy végtelennek tűnő meleg pillanat volt. Ebbe a pillanatba belefért a következő  bójavétel ami normál körülmények között nem állja meg a helyét de ezek nem voltak normál körülmények. A pár méterre előttem lévő hajó már fordult, pontosabban fogalmazva nekem derékszögben állt, Edző Bá megadta a belső helyet de nyilván ő is fordult és az a két három méter ami volt köztünk most egy szempillantás alatt elfogyott én meg rongyoltam a jelenleg két keresztben álló hajó felé. Bármilyen gyorsan fordulok elkerülhetetlen hogy valamelyiket utolérjem hacsak nem adok egy tockost a bójának. Ami -mondjuk úgy- csak félhivatalos, de egy valamiben biztos lehetek. A bója nem fog reklamálni, nem fog ferde szemmel nézni rám, nem fog megharagudni, nem fogja később a szemere vetni a dolgot és nem maradnak benne sérelmek. A háborús állapotokban talán fel se tűnik az apró szabálytalanság bár el kell ismernem, volt némi nyereségvágy a dologban. Szerettem volna nyerni két hajót.
Ebbe a pillanatba belefért egy kíméletlen, minden maradék erőt felemésztő negyedszeles rész és a legfontosabb cél: bevinni a hajót. Ebbe a pillanatba bele kellett volna férnie még egy halzolásnak is de az olykor a hatos szélben is kétesélyes. A mezőnyt amúgy is alaposan szétzilálta a meglepetésszerűen lecsapó front, biztosnak tűnik az előnyöm a többiekkel szemben de nem is ez a legfontosabb. Végig kell menni a pályán a lehető legkevesebb kockázattal, már ha hetes szélben egy fix vitorlafelületű jolléban ülve létezik olyan, hogy kevés kockázat. Fogok is halzolni, de majd ha a bányán lesz ablak addig pedig beérem a jól bevált szamárfordulóval.
És ebbe a pillanatba belefért a befutó utáni gyötrelmes negyedszeles vitorlázás a tó túloldalától egészen az egyesületig ami egyetlen könnyebbséget tartogatott csupán, azt hogy nem hátszélben kellett megtenni. A nehéz percek a kikötőben értek véget ahol segítő kezek és természet anyánk jótéteménye várt minden harcosra akiket már a biztonságot nyújtó szárazföldön ért a tavat és partot egyaránt végigtakarító kilences szél.
Harmadik nap. Harc a végsőkig.
Forgolódó négyes ötös szél, összeakadások a bójánál, ellesett apró fortélyok jellemezték a napi penzumot amiből a harmadik futamra vagyok a legbüszkébb. Gyenge rajt után a jó oldal választásnak is köszönhetően a harmadik kanyarban olyan jól feljöttem, hogy még a saját erőből összehozott félig felborult hajó visszaállításával, irányba hozásával és a hirtelen jött pánik feldolgozásával is megőriztem a helyem. Az feltétlenül ide tartozik, hogy a negyedszeles részen tettem szert az előnyre ami azért elég melós volt főleg az eddigi hét futam után, de mondjam azt, hogy nagyon akartam ezt a helyezést? Igen, így történt. Akkor viszont szégyellhetem a pofámat amikor nem voltam ennyire elhivatott, de utólag már csak egy dolgot tehet az ember, emelt fővel beismeri a hibáját.
Negyedik nap: Igazolatlan hiányzás. A kedvező szélviszonyoknak hála mindössze egyetlen futam maradt vasárnapra és mintegy jutalmul a kitartóan ledolgozott három napért, nagyvonalúan engedélyeztem magamnak egy szabadnapot ami sok egyéb mellett kitűnően alkalmas arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait. Először is elfáradtam. Annyira nem mint szoktam tehát van fejlődés, erőnlét terén mindenképp. : ) Versenyszituációkban is egyre több hibát kiküszöbölök, de ezek a leleményes sporttársak még mindig meglepnek új dolgokkal. Az erős szeles edzéseknek most szó szerint életmentő szerepe volt, nincs mese amíg ilyen meleg a tó és a feltételek adottak addig bizony csinálni kell. Igazából csiszolni való még mindig bőven akad a technikán de az alapok mostanra kezdenek összeállni. Pár métert kéne még összekaparni valahonnan a negyedszeles szakaszokból de ez már színtiszta taktika lesz jól időzített fordulókkal, megtervezett oldalválasztással, körültekintőbb vitorlázással és több figyelemmel már ami a szelet illeti. Vajon miért érzem én azt, hogy most jön a neheze?

2017. június 18., vasárnap

Egy percem a finn dingiben

Ismét belefutottam egy -nevezzük szerény- tíz fős létszámú eseménydús versenybe, de előtte néhány mondat arról, hogy három év töketlenkedés után hogyan ismerkedtem meg a fordulással. Nos teljesen véletlenül. Az történt ugyanis hogy az egyik, velem egy szinten lévő kolléga felfogadott egy profi edzőt maga mellé és egyik lelkes olvasómmal magam is csatlakoztam a sokat ígérő foglalkozáshoz. A nap első felében pöffök, szélcsíkok volt a tananyag hol máshol mint a tisztáson, késő délután pedig a fordulás volt napirenden. Nem állítok olyat, hogy milyen marha jól megy de mostantól legalább tudom mit kell gyakorolnom. Az egyik láb hátrébb, a másikkal áttoljuk magunkat, a kormányhosszabbító lefelé mutat és ennyi. Hiába sasoltam évekig a netet ugyanis lövésem se volt hogy mit kéne néznem. Csak azt láttam hogy a filmen szereplő finnes faszányosan átlép a hajó túloldalára és megy tovább mint a gyorsvonat. Három éve kínlódok ezzel a manőverrel és voltak ugyan jó pillanataim de a rossz beidegződések miatt itt a szerencse is közrejátszott egészen mostanáig amikor végre elmagyarázta, megmutatta valaki. Fizetős program volt ugyan de komolyan mondom az elfecsérelt évekhez képest ez csak aprópénz, és igaz hogy ebből a fajta edzésből nem engedhetek meg magamnak heti két alkalmat de amikor belefér biztos beiktatok egy-egy napot, a gyakorlást meg önállóan is lehet csinálni.
Nem csoda ha ezek után az elszántságtól felspanolva, tele tettvággyal és lelkesedéssel néztem a hétvégi verseny elé ahol a tanultakat kamatoztatva most aztán odapirítok a mezőnynek és egy két spori kivételével a sok balek csak lógó orral kullog utánam. : )
Azt azért sejthetitek, hogy nem egészen így történt de higgyétek el, én mindent megtettem amit a lehetőségek engedtek, de azok nem engedtek sokat. Ötös szélben várt ránk szeretettel a rendezőség és nem kellett aggódni a rajt lekésése miatt. Gyakoroltam is kicsit, hogy belerázódjak a dolgokba de a háborús állapotok a tisztáson ezt nem támogatták. A verseny alatt több kérdés is felmerült bennem, például ki a bánat találta ki, hogy ilyen időben vitorlázzunk, hogy választhattam szabad akaratomból a finn dingit és mi a lóf.. izé, kutyafülét keresek itt egyáltalán? Itthon a széladatokat nézve már átértékeltem a napot és nemzeti hősként tekintettem magamra a hatos pöffök miatt és azt most ne elemezzük hogy az ötvennégy km/órás befújás hányas a bf skálán. Amennyire lehetett kiültem a hajót de úgy kellett lógni, hogy azt éreztem mintha a felső combizmom ki akarna szakadni a helyéről. Emellett folyamatosan beterített a víz. Annyi azért nem mint a múltkor de hűen visszaadta a menő sportkamerás felvételeket azzal a különbséggel itt életszerűbb mint otthon a fotelban. Legalább nem hideg ha esetleg borulásra kerülne a sor, ami bizony nagyon érik mert az agresszív szél a hátszélbe fordított hajóval, kormányosával egyre kegyetlenebbül bánik és néhányan már beáztatták a vitorlájukat. Nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, néha csak csodával határos módon sikerül egyensúlyban tartanom az egyre ijesztőbben billegő gépsárkányt és az élet már csak ilyen, nem mindig teljesíti a kívánságainkat, még akkor se ha olyan apróságról van szó mint egy borulás megúszása. Pedig ez már a második futam és a szó legszorosabb értelmében ki vagyok merülve dacára a rendszeres erőnléti edzéseknek. El is határozom hogy nekem mára ennyi bőven elég, érjek csak át a célvonalon és bottal üthetik a nyomomat. Nem mindig érzem magam biztonságban, nem érzem hogy én vezetném a hajót, sokkal inkább ő és a szél karonfogva terelgetnek kényük kedvük szerint főleg a hátszeles szakaszokon, amiből már csak ez az egy van hátra. A bójáig el is jutok de azt a halzolást simán kihagyhattam volna, főleg hogy másnap a parton tudtam meg, hogy sokszor többen is a szamárfordulót választották, de hát kinek van ideje ezt nézegetni amikor az ember a életéért küzd. Na mindegy, hipp-hopp a tóban találtam magam -mínusz egy palack víz- és némileg megcsappant lelkesedéssel ugyan de célba vettem a befutót, talán sikerül a szintidőn belül maradni, mert üzemanyag az volt bőven. A szél jottányit se csillapodott és ennyi hősködés főleg egy átdogozott éjszaka után nekem vastagon elég, ideje olajra lépni.
Mondanom se kell hogy percek alatt a kikötőben találtam magam és ott is volt egy olyan halzolásom amit csak szűk baráti körben merek elmesélni de ez a borulás ugyanúgy hozzátartozott ehhez a naphoz mint a reggeli csésze tea. Itt már nem erőltettem a visszaállítást annál is inkább mert közvetlenül a móló mellett történt az akció és a hajót csak centiméterek választották el a finom kis vascsövektől, a szél pedig továbbra is ellenem dolgozott. Maradt a kézi vontatás majd biztonságos távolságra érve az olyan allergén anyagoktól mint vas és beton, a visszaállítás. És mivel három a magyar igazság ezért a nap zárásaként önszántamból is megmártóztam a tóban. Kicsit átgondoltam a napot, kicsit átgondoltam a holnapit is amit a széljelző cseréjével, pontosabban fogalmazva pótlásával kezdek -ugyanis az árbócom már nyomokban se tartalmazza a tökélyre fejlesztett bicikliküllő-fácántoll kombinációt- arra jutottam, van még mit tanulni az ilyen erős szeles menetben de arra gondolni se mertem, hogy van ami ennél is borzasztóbb.
Az pedig nem más mint a másnapi szélcsend. Egy óra várakozás után jó másfeles szélben elrajtoltunk, közel egy órányi kínlódás alatt majdnem megtettünk egy kört majd a rendezőség kegyelemből hazaengedett. Innentől jön a mezőny kedvenc része, egy elbaltázott hiábavaló nap után nulla szélben elaraszolni a kikötőig. De a pakliban ez is benne van.
Isteni szerencse folytán egy nap otthonlét után ismét a tó felé vehettem az irányt. Pedig a szél erőben, forgásban és lökésekben is a szombati állapotokat idézte és nektek elárulhatom, a hétvégi fáradtságtól nem éreztem leküzdhetetlen vágyat egy újabb harcos naphoz, de ha van az emberben olyan, hogy józan ész akkor az győzedelmeskedett. Addig kell ütni a vasat, mondják és igazuk van.
Lövésem sincs hány borulás van kiosztva éves szinten egy finn dingire vagy egy kormányosra, de a tavalyi lemaradásomat kezdem behozni és nem is tudom, talán erre az esztendőre is kezd meglenni a limit ugyanis ezen a napon sikerült még hármat összeszednem. Részeredményt azért fel tudok mutatni, mostantól annyira hat meg mint a régi kenó reklám szereplőjét a korpa. "A hajam korpásodott. Azután vettem egy kenót és nyertem. A hajam még mindig korpás, de már egyáltalán nem érdekel." 
Mindenesetre ott lehet a kutya elásva, hogy minél többet kell a határon vitorlázni, ezáltal rutinszerűvé váljanak a mozdulatok szélsőséges viszonyok között is, sőt akkor leginkább. Csak ehhez elengedhetetlen az élhető víz hőmérséklet és legalább még egy fő jelenléte.
A másik, részben szomorú felismerés, hogy milyen előnyben lehetnek azok akik ezt gyerekkoruk óta rendszeresen nyomják számtalan infóval a szürkeállományban de ezt inkább hagyjuk, nem őket kell legyőzni.                                        Fotó: Pallus
A jövő hét négynapos versenyt tartogat a harcokban megedződött kishajósok számára amiből igyekszem minél többön ott lenni, előtte valamikor nem ártana egy edzés szóval húzós időszak következik, de legalább gyűlnek a kilométerek, gyűlnek az órák és gyűlnek a tapasztalatok. Különben is, a heti egy alkalom nem csak finnezésből kevés. : )
https://www.youtube.com/watch?v=PnjiS_W8ji4&t=3s
És végre készült rólam egy percnyi felvétel ami igaz, hogy telefonos de a grafikonon és begyűjtött adatokon túl remélem hű képet ad a sebességről, a vízközeliségről, a siklásról és arról hogy milyen élmény vár mindenkire akiért eljön a finn dingi.

2017. május 28., vasárnap

Számos probléma

Azzal kezdem, hogy az árbócra ragasztott műanyag kötélvezető "sín" remekül dolgozik. Az emlékezetes borulás se mozdította ki a kötelet a helyéről emellett a nem mindennapi nyolcas szél se talált fogást rajta így -ebből a szempontból- nyugodtan telnek a vízen töltött órák. Mondjuk nem magamtól volt ennyi sütnivalóm, Edző Bá javasolta aztán a Fertő tavon láttam egyet élőben és onnantól tudtam hogy pontosan mire is van szükségem.
A legutóbbi bejegyzés óta volt néhány jó köröm a tavon de a hajóval kapcsolatos felhalmozódott tennivalók indokolttá tették több idő eltöltését a kikötőben ezért csodával határos módon egy teljes napot tüsténkedtem illetve vitorláztam Agárdon. A munkahely részéről ez rendben is volt, magamtól -vagyis a ház körüli teendők mellől- kellet elkéredzkednem amit egy gondosan rendbe rakott kerttel kiérdemelve jóvá is hagytam.
Fél nyolckor már boldogan ültem az autóban és végre nyugodt kilencvenes tempóval mehettem, nem kellett parkettán nyomnom mint általában amikor minden másodperc számít. A tervet már előző nap elkészítettem, délelőtt vitorlázás majd ebéd és egy kis relax a kocsiban, szerelés, majd ismét irány a tó. Még a legjobb tervvel se jut messzire az ember szél nélkül, de nem véletlenül esett a választás erre a péntekre. Egész napra bf hármat-négyet ígértek és a kikötőben kolompoló, olykor fütyülő kötelek ezt meg is erősítették, sőt túl is szárnyalták. De vitorlázás előtt még egy gyors kerékcsere a sólyakocsin mert az egyik defektet kapott, mázli hogy a műhelyben mindig várakozik menetkészen néhány pótkerék, pont ezekre az alkalmakra így egyet tartós használatra kölcsönvettem, a sajátot majd itthon elrendezem.
Akkor vágjunk neki egy jó kis két és fél óra kapaszkodásnak az északi szélben a tisztáson, persze nem eseménymentesen. A legegyszerűbb ha a felbukkanó Gárdony személyszállító motorosra fogom az egészet. Negyedszélben sergetek már az északi partnál és bőszen kombinálok a csapásváltásokkal hogy ne menjek szembe a kb száz méterre közeledő hajóval. Talán feleslegesen aggódom, a két-három évvel ezelőtti töketlenkedéseim során is úriember módjára kitértek, félretéve az elsőbbséggel járó előjogokat de egyrészt tartsuk tiszteletben a szabályokat, másrészt őrizzük meg a jó viszonyt, nem utolsó sorban pedig csak elférünk valahogy ketten az üres tavon. Tehát nagy erőkkel figyelem a mostanra mögém érő kirándulókkal teli hajót amikor a szél egyik pillanatról a másikra két másodpercre kihagy. Miután a ph értékem helyreállt elneveztem negatív pöffnek, de mi történt e rövidke idő alatt? Szóval lógok a dingi oldalán és igen, hamarosan fordulhatok amikor azt veszem észre, hogy háttal beborulok a tóba, a hajó meg dől fölém. Mit finomkodjak, elég szar ebből a perspektívából látni a gépsárkányt. Mellkasig vagyok a vízben és körülbelül ekkor telhetett le a első másodperc. A kormánylapát hol máshol mint a levegőben, ezt ne is erőltessük ellenben a gurtniba akasztott lábaimat és a sottkötelet is ajánlott lenne kiszabadítani ha nem kívánok negyedoldalas cikk lenni valamelyik bulvár magazinban, mert talán még menthető ez a jelen pillanatban kilátástalannak tűnő helyzet. Menthető is volt bár több szerencsém volt mint eszem. Nagyjából ekkor telt le a második másodperc és a szél egy kegyelempöffel visszaállított minket abba a helyzetbe ahogy általában a képeken láthatjuk a vitorlásokat. Nem is kérdéses, hogy rögtönzött bemutatóm általános derültséget okozott az utasok között de ilyen ez a szolgáltatóipar, mindent a turistákért. A déli kikötésig csináltam még néhány hasonló manővert, sőt a délután se telt szürkén de ezt a produkciót nem sikerült felülmúlnom. Mondjuk nem bántam különösebben.
Ebédszünet után a szerelés kapott főszerepet. Kezdésnek a svert felhúzókötelét nyugdíjaztam no nem a színvilág miatt bár az is megérne néhány gondolatot. : )
Kötélhúzás
Találtam néhány veszélyesen meglazult csavart, letekeredett anyát amik alátámasztják, hogy a hajót nem csak gyötörni hanem gondozni is kell hiszen minden percben rá vagyunk utalva.
Eztán jöhetett a nap fénypontja, a fúrás. A Mester felhívta a figyelmemet, hogy az uszonyszekrény oldalán lévő csigasort kívánatos lenne feljebb szerelni, ezáltal előkészíteni a helyet egy amolyan terelőlemeznek ami megakadályozza hogy a bejövő víz akadálytalanul zúduljon a hajóorrba. 
Csiga-biga gyere ki
Ugyanis előbb-utóbb elérkezik a Balatoni versenyzés ideje ahol másfajta hullámzást kell túlélni és ugye ott se mindig kettes szél fúj. A lecsavarozás még egész könnyen ment annak ellenére, hogy sehonnan se lehet hozzáférni de a fúrás igazi gyötrelem volt.
Másfél óra alatt lejátszanak egy izgalmas focimeccset vagy megnézhetünk egy remek filmet a moziban, ennyi idő alatt egy jót vitorlázhatunk, kocsival eljuthatunk Budapestről a festői szépségű Tihanyba de akár fúrhatunk egy ötös lyukat a svertkasznira is. Én ez utóbbit választottam úgy, hogy öt centivel emeltem meg az említett csigákat, így megspóroltam egy újabb furatot, egy újabb másfél órás szenvedést és talán néhány újabb ősz hajszálat is. Az a helyzet ugyanis, hogy a cockpit felől nem fértem hozzá az akkus fúróval, a decken lévő szerelőablakon keresztül pedig hiába értem el félig fekve és teljesen kinyújtózva a célterületet, egyszerűen nem láttam  milyen szögben tartom a fúrót és nem éreztem indíttatást hogy vaktában tésztaszűrőt csináljak az uszonyszekrényből. Most vergődhetnék nektek, hogy mekkora szívás volt ez a meló /persze az volt/ de igazából hálát adok az égnek hogy a műhelyben talált kézifúrókkal sikerült egyáltalán önállóan megoldani a dolgot. Milliméterről milliméterre, mondanám de inkább tized milliméterről tized milliméterre haladtam mivel az egyetlen helyről ahol hozzáfértem nem lehetett semmi erőt kifejteni, arra viszont jó volt hogy másnapra szétszakadjon a vállam és a könyökhajlatom.
Átütő siker
Az összeszerelés már csak sétagalopp volt a terelővel pedig mostantól bármikor foglalkozhatok.
Még a tél folyamán közzétették az egyesületi oldalon a foglalt és szabad vitorlaszámokat így elérkezettnek láttam az időt lecsapni valami menő darabra. Egy hajó se fog jobban menni egy hosszas töprengés után kiválasztott számtól, de az ember tegyen meg mindent a siker érdekében és mivel az ilyen súlyú dolgokat nem szabad elkapkodni ezért kezemben a kinyomtatott háromoldalas listával nekiültem kikeresni a nyerőt, hiszen a választás lehet hogy egy életre szól.
Na nézzük, a négyes például marhára tetszik de már lecsaptak rá, pont úgy ahogy a tizenkilencesnek is van gazdája. A tizennégyes jó lenne de ahhoz meg Béla ragaszkodik vadul, emellett úgy látom más is született hatvankilencben, így az is kilőve. A tizennyolcas felszabadult ugyan de Misibátyó azért vált meg tőle mert többször összekeverték a nyolcvanegyessel. Ebbe a hibába én is beleestem, az ember hirtelen ránéz az átlátszó vitorlára és nem is gondolja végig melyik sorban, melyik oldalról kéne olvasni a számot csak azt veszi észre egy idő után, hogy nem stimmel a kormányos. De egyáltalán nem biztos hogy egy versenyrendezőnek lesz erre ideje, vagy egyáltalán figyelni fogja. Akkor ez is felejtős. Na mindegy, talán ha a két lánygyerek születési évét próbálnám összeboronálni valahogy az se lenne rossz. Ahaaa... de úgy már háromjegyű lesz az meg nem indít be különösebben szóval más megoldás után kell nézni. Mennyi szabadon választható, csábító darab már csak valami kapcsolatot kéne keresni köztünk, de nem könnyű megtalálni a gombhoz a kabátot. Gondoltam naivan. 
Nem telt el úgy nap hogy legalább pár percre gondterhelten rá ne pillantsak a lapokra és azután kilátástalannak ítélve a helyzetet visszategyem a konyhai irattartóba. Így teltek tanácstalanul a hetek és elárulom, hogy éreztem némi sürgetést a dologban hiszen mi van ha rátalálok az igazira, de addigra valaki más kezébe kerül. 
Hoppá, van itt egy olyan hogy huszonhármas, nézzük mit tud?  Elsőre semmi kötődést nem találok de attól még jó lehet. Prímszám, a két számjegy külön külön -sőt az összegük is az. A huszonhármas út a szépséges Mátrában hasítja ketté az erdőt, fiatalkoromban sokat jártam a huszonhármas busszal sőt villamossal, valamikor biztos volt ilyen méretű szandálom, és ezzel a címmel film is készült. Ennél többet is össze lehetne kaparni egy ideológia legyártásához de hülyeségből ez is bőven elég.
Mert úgy nyilván nem történhetett a dolog, hogy az egyik töprengős estén a nejem a listára pillantva tágra nyílt szemekkel a szemembe nézett és némi hatásszünet után mintegy mellékesen, ám annál jelentőségteljesebben ennyit mondott: "huszonharmadikán születtem."
Ebben a tekintetben benne volt minden a megismerkedésünktől kezdve. A feledhetetlen Füredi fröccsözések, a nézeteltérések amik inkább összekovácsoltak mint széthúztak minket, a mérhetetlen munka amit egy jól működő kapcsolatba kell tennie az embernek, virágcsokrok, ékszerek, az ajándékba kapott első finnezés és minden együtt töltött és még eltöltendő boldog óra. Mit is mondhatnék, nem először tett ártalmatlanná ez a hívogató szempár, nem először vesztem el ebben a buja tekintetben, nem először ragadott magával a benne lévő örvény és nem először hebegtem öntudatlanul, hogy: -Igen Drágám.
De persze így ugye nem történhetett. : )
Innentől kezdve nem volt pöcsölés, megrendeltem és a mai szorgos délutánon felragasztottam a számokat. A már jól ismert kefés módszert alkalmaztam annyi módosítással hogy felrakás előtt kicsit napoztattam a felületet az ideális ragasztási hőmérséklet érdekében.
Mindegy, csak görbüljön
Ennyi hősiesen elvégzett feladat után akár egy Kiváló Dolgozó kitüntetést is megérdemelnék de egy kis vitorlázást mindenképpen. Főleg hogy még a szerelés alatt felajánlotta Medve spori egy közös edzés lehetőségét csakhogy a klubház mögül kiérve -itt történtek a nagy szerelések- érezni hogy a délelőtti szél igazi úriember módjára a délután érkezőket se hagyja unatkozni, sőt valamennyit még rá is pakol csak hogy érezzük a törődést. Ööö... izé... hát nem is tudom, végülis én délelőtt már vitorláztam. Na mindegy, nem járatom le magam, ennél erősebb már biztosan nem lesz. Aha, biztosan.
A tisztáson találkoztunk és kezdtük meg a három körös gyakorlást, de ezt szó szerint parttól partig. A kreuz szakaszt szokás szerint kemény harcokkal tarkítva tettük meg de nem baj, igaz hogy nyom rendesen a szél de visszafelé majd nyugiba elücsörgök. Aha, biztosan. Nem lassan megyünk hátszélben mikor a spori meghalzol, nyilván valami szélforduló miatt. Aztán ötven méter múlva megint, nyilván egy újabb szélforduló miatt, aztán ötven méter múlva megint és így tovább a déli partig mindezt húsz csomós befújásoknál. Istenem, ez rosszabb mint A Mester! : ) Persze semmi sem kötelező, ülhettem volna a hajóban egy csapáson mint egy tök, de marha hálás vagyok, hogy egy menő foglalkozik velem tehát csinálom amit ő egészen Gárdonyig. Itt felajánlotta még egy kör lehetőségét amire a tisztesség csak egyfajta választ ismert. Ugyanolyan harcok oda, még cifrább harcok vissza és nem csinálok belőle titkot, a második kanyar vége felé már csak az táplálta bennem a reményt, hogy neve ellenére a Medve is csak ember, biztos ő is elfárad valamikor és az a valamikor talán most lesz. Nem most tévedtem először az életemben és a vegyes érzelmeket kiváltó kérdésre, azaz: -Még egy kör? a Szegény embert az amish húzza film Kirstie Alley-je jutott eszembe. Valami nagy boldogság éri a takarításmániás amish háziasszonyt és az átmenetileg náluk meghúzódó, kényeskedő nagyvárosi úrinőtől -ez Kirstie- örömtől sugárzó arccal megkérdezi: -Nem súroljuk fel a konyhát? És mivel az elkényeztetettség nem jár feltétlenül udvariatlansággal ezért a vendég hangjában némi lemondással, beleegyezőn így válaszol: -Lehetne?
Végül a harmadik kanyart is túléltem és el kell fogadnom hogy vannak dolgok amik sehogy máshogy nem maradnak meg illetve nem csiszolódnak az emberben csak ilyen spártai módszerrel. Kora estébe hajlott mostanra a délelőtt indult vitorlázás és alig akartam elhinni hogy mi minden fér bele egy teljes napba a kikötőben. Felspanolva, tele lelkesedéssel és egy eredményes nap sikereivel csomagoltam el a gépsárkányt és indulás előtt szokás szerint vetettem egy pillantást a tóra. Van néhány dolog aminek nem tudok ellenállni, ilyen a csoki, a fagyi, a csokifagyi és az összes naplemente. És ha nekem megtetszik valami akkor ti sem menekültök.