Napokkal az OB előtt már a gyomorremegés és szájszárazság tünetei jelentkeztek ha csak egy pillanatra is belegondoltam az év versenyébe, így képzelhetitek milyen izgalommal vágtam a centit a bajnokságig ahol végre lehull a lepel a tanultakról, szemtől szemben állva saját magammal de inkább az eredményeimmel kiderül mire jutottam az elmúlt esztendő alatt, mert ugye csak jobb lenne előrébb végezni a tavalyinál, különben mi a francnak jár az ember a tóra ha a fejlődés az istennek se akar megmutatkozni. Mondjuk azért mert finnezni marha jó csak emellett mindannyian vágyunk rá hogy elérjünk valamit, és nem csak a vitorlázásban. Bakancslistát készítünk a fényévekre lévő vágyainkról benne egzotikus utazással, egzotikus nőkkel, hatalmas hajókkal, alacsony sportkocsikkal, csillogó motorokkal és számtalan olyan dologgal aminek a birtoklása, elérése átmenetileg egyet jelent számunkra a boldogsággal. Átmenetileg. Mert amint elértük, kisvártatva a vágyaink legtitkosabb zugának egy piciny kis fiókjában, egy apróra összehajtogatott papírlapra lassacskán összeáll egy újabb lista másik nővel, másik autóval, másik utazással, másik rossebbtudjamivel ugyanis egy hangyányi telhetetlenség mindnyájunkban van. És most tegyétek a szívetekre a kezeteket: készítettetek már listát arról amit elértetek, megszereztetek vagy csak egyszerűen a tietek? Vagy velem együtt ti is halál természetesnek vesztek mindent amit birtokoltok pedig van ami nem mindenkinek az.
Kétségbeesve körözünk a teszkó parkolójában a bejárathoz legközelebbi helyért miközben valaki akinek kerekesszékhez van kötve az élete bármit odaadna hogy sétálhasson. És ugyanez érvényes egy szép kertre, egy nappalira, a szerelemre, a barátságra sőt a megszerzett tudásra is.
Hol máshol mint a finn dingiben születnek ezek a gondolatok a hatos befújásokkal tarkított négyes-ötös szélben, kint a tisztáson egyedül, de mégsem magányosan.
Az egész a nyári, erős szeles gyakorlásokkal kezdődött ugyanis szép lassan belebátorodtam ezekbe a zordon körülményekbe. Nem csinálok belőle titkot, többször előfordult hogy a biztonságos, látványos és felettébb élvezetes félszelezést választottam/választottuk a kötelező tananyag helyett hiszen kint a nagypályán segítség nélkül játszani az eszünket az említett viszonyok között nem egy életbiztosítás. Azután ahogy a szabadtüdős merüléssel alábukó búvárok merészkednek egyre mélyebbre, egyre hosszabban a tenger magával ragadó, de cseppet sem veszélytelen mélységeibe úgy merészkedtem én is egyre bátrabban a tisztásra így törve be és hódítva meg méterről méterre a tavat de talán inkább a szelet. A mostanában használatos receptúra a következő: közel egy óra negyedszeles, hátszeles gyakorlás halzolásokkal a kikötő előtti részen bemelegítésként, szem előtt tartva azt a lényeges körülményt hogy az oktatóhajók itt gyakoroltatják a vízből mentést, tehát ha valami megoldhatatlan helyzet adódik akkor se vagyok magamra utalva. Ezt követi egy kis félszeles örömködés. Eközben jobbára arra jutok, hogy miért ne kreuzolhatnék át az északi oldalra hiszen nincs semmilyen kormányrendelet ami kötelezővé tenné a húsz méterenkénti halzolást visszafelé, szóval jövök majd raumban aztán lesz valami. A kis tollfosztó persze megy mint a távirat és bizony néha a gatya is megtelik de igazából mi történhet azon kívül, hogy felborulok? A felcsapódó víz ugyan nyomokban sem idézi fel a hűtlen nyár emlékeit de még teljesen elviselhető és a neoprén ruha is az én csapataimat erősíti. Hátszélben a svertet fel se húzom hiszen nem vagyok versenyben senkivel és a stabilitás most fontosabb mint a sebesség, sőt ha úgy adódik visszaállítani is könnyebb lesz a gépsárkányt. Szóval ilyen állapotban és beállításokkal tartok vissza a déli partra és szedek össze annyi bátorságot hogy az olykor négyesre csillapodó szélben csináljak néhány "hátszeles perdülést." Zárójelben megjegyzem, hogy ezeket a partizánakciókat kizárólag északi szélre időzítem. Ez is fordul harminc fokokat és úgy fekteti le a hajót mintha ott se lennék a kilencven kilómmal, de ez még mindig semmi ahhoz amit a déli szél művel Agárdon. Szóval igazi megkönnyebbülés túl lenni a pánikhangulattól sem mentes hátszeles szakaszon de egy kicsit fel is bátorodtam saját sikeremen meg az a helyzet, hogy marhára tetszett a dolog, szóval: Még egy kör? Igen még egy. És mialatt beterítettek és dobáltak a palackzöld tó fehéren fodrozódó hullámai lassacskán kezdett kitisztulni a fejem. A félelmem alábbhagyott és úgy éreztem magam mint a gyorsulási versenyes filmek főszereplői akik nem mulasztják el epizódonként megemlíteni, hogy "abban a pillanatban a külvilág megszűnik számomra és csak én vagyok meg a negyedmérföld."
Szóvak így sergettem a saját negyedmérföldemen amikor tudatosult bennem hogy milyen szerencsés is vagyok valójában. Az összes elmúlt és elkövetkező versenyeredménytől függetlenül mekkora szó már, hogy túl a negyvennyolcon néhány gyötrelmes év munkájával sikerült betörnöm ezt a zabolátlan jószágot. A versenyzés pedig csak hab a tortán. Hol találunk még egy olyan sportot amibe életkortól függetlenül bele lehet vágni, együtt lehet versenyezni a többi korosztállyal, kemény fizikai munkát igényel ami kimerít de ugyanakkor fel is tölt, folyamatosan lehet tanulni valamit ráadásul a partról vagy más hajóról nézve még marha menő is ahogy a siklásban rongyoló finn dingi nyomában csak a motorcsónakot megszégyenítő farhullám és a porzó vízpermet marad. És erre jön még a Magyar Bajnokság amin idén már nem is kérdéses a részvételem. Hát nem fantasztikus?! Az ország élmezőnye, bajnokok, olimpikonok, neves külföldi versenyzők, rutinos nagyhajósok akik élvezetből választották a finn dingit és magamfajta veterán tanoncok mérik össze tudásukat, ki-ki a vele egy szinten lévő ellenfelével. Kész kánaán. Szerencse és boldogságfaktor a köbön. Az előzetes felmérések szerint hatvan hajóval lehet számolni, szóval fel kell kötni a gatyát de úgy érzem minden tőlem telhetőt megtettem amit egy munkahely és egy szinte sohat véget nem érő házfelújítás megenged. Igaz az utóbbi időben csak szóló edzésekre volt lehetőségem aminek nagy előnye, hogy az ember saját ritmusában tudja gyakorolni a manővereket, hátránya viszont, hogy vetélytárs híján szentül hiszek egy nem is létező tudásban ami mérhetetlen magabiztosságot kölcsönöz. Ez általában az első összecsapásig tart, de hátha ez az aktív év hoz valamit a konyhára ami az eredményeimen is meglátszik.
Így hát arra jutottam, hogy igen, legyenek vágyaink amik elérésért minden követ megmozgatunk de egy percre se feledkezzünk meg örülni mindennek ami a mienk és ne szégyelljük megköszönni annak akitől kaptuk vagy lehetővé tette hogy a megszerezzük. Ezen gondolatok felszabadító súlya alatt telt a második kör, amit mondanom se kell, hogy egy harmadik követett. Zárásként még jampiztam egy oda-vissza félszelet a szörfösöktől hemzsegő déli parton, halzoltam egy elfogadhatót a kikötőben azután egész hazaúton törtem a fejem, hogy ennyi érzést és filozófiát hogy tudott valaki beleépíteni egy hajóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése