2016. június 29., szerda

Négy nap az élet

A nyaralás egyik nagy tanulsága hogy a semmittevésben is mennyire el lehet fáradni, igaz nem fizikailag hanem szellemileg de talán nem is valódi fáradtság ez, csupán az önként választott egy hetes lustálkodás mellékhatása. Főleg, hogy magamra fokozottan igaznak érzem amit egyik kedvenc íróm regényében olvastam, azaz: "a tétlen kezek nem boldog kezek." Kezdett hiányozni az edzés, a bringázás, és a Balatont nézegetve leginkább egy jó kis finnezés. Ez utóbbira nem kellett sokat várnom mivel a pihenést egy jó kis munkanap, azt pedig egy négynapos verseny követi ami remélhetőleg helyrebillenti a szabadság alatt felborult egyensúlyt. Bár a nyaralással nem szokott baj lenni, a Balcsi mindig ad valamit az embernek, táplálja a lelkét de minden hazaindulás előtt rendre elfog az érzés, hogy a kapott dolgok ellenére kevesebb lettem, mintha belőlem is maradt volna ott valamennyi.
A verseny amiről tavaly is beszámoltam nektek az Agárdi nemzetközi vitorlás hét ismét bővelkedett izgalmakban, bár idén borulás nélkül.
Első nap, egerészés. Meló után amilyen gyorsan csak lehetett lerongyoltam Agárdra, felszereltem a kereket és segítséggel kicseréltem a széljelzőt ami nem is csoda hogy fittyet hányt a szél rezdüléseire ugyanis a fém részek egyetlen stabil kötésben összegyógyultak. Ezután irány a víz ahol a gyengélkedő szélben az erőt felemésztő, idegőrlő várakozáson kívül szó szerint semmi nem történt a halasztásig, ami nagyjából fél egyre esett. Ekkor jött a neheze, abban a nudli szélben keservesen eljutni a kikötőig ami a körülményeket figyelembe véve nem volt egy népünnepély, de így van ez ha vitorlával közlekedik az ember. Mellékesen érdekes hogy három és fél óra tökölés mennyit kivesz az emberből. Meg a harmincnégy fok.
Második nap, verseny Agárdi szélben. Az első napinál erősebb szél engedett három, figyelmet és erőt nem kímélő futamot amikben megmutatkozott az új széljelző gyengesége ami abból állt hogy a fácántollban van egy kis kanyar aminek idáig nem tulajdonítottam jelentőséget viszont menet közben bal csapáson azt mutatja mintha szembe mennék a széllel, jobb csapáson pedig szélbeálláskor jelzi a negyedszeles irányt. Tehát pont semmire nem tudtam használni így kizárólag a vitorlán lévő széljelző szálakra kellett hagyatkoznom és igaz így is el lehet kormányozni a hajót, de leginkább ahhoz hasonlítanám hogy a férfiember gyengéd női ölelés nélkül, önmaga is eljuthat a boldogsághoz, de azért az mégse ugyanolyan. : ) Ezen kívül az általatok már jól ismert Agárdi szél és a verseny után szétesett sólyakocsi nehezítette meg az életemet. A versenyen hoztam a papírformát, azaz az első körben alig, a másodikban jobban, a harmadikban meg még jobban sikerült lemaradnom először az él- azután a középmezőnytől is. Amivel persze semmi baj nincs hiszen nem én vagyok az egyetlen nyeretlen kétéves, vagyunk egy páran hátul és higgyétek el, ugyanolyan kemény harcok folynak ott is mint bárhol a mezőnyben.
Visszatérve a sólyakocsira a fogantyúját tartó négy csavarból kettő megadta magát és kész csoda hogy a hajót egyáltalán partra tudtam tenni. Néhány méter után kiszakadt a harmadik, a negyediket meg én gyepáltam ki, bár az volt az egyetlen ami tartott. Ezt bizony nem lehet holnapig halogatni, irány a környék egyetlen barkácsboltja és gyors vásárlás után vissza a kikötőbe ahol egy haldokló fúrógép utolsó leheletével, közel egy óra alatt fúrtam ki az új csavarhelyeket.
Harmadik nap, egy hétre is elég lenne. Végre igazi szélben hasíthattunk mindenféle tökölés nélkül, a pályára is percek alatt ki lehetett érni ennek ellenére néhány apróság beárnyékolta a napomat. Tegnap a harc hevében valahogy beüthettem a bokámat ami akkor fel se tűnt de mára minden lépésemnél fájdalmasan idézte fel a homályos múltat. Az első futam mindenféle komplikáció nélkül, rendkívül küzdelmesen zajlott le ami az eredményen is meglátszott. Csodára ugyan ne számítsatok de annyi azért történt, hogy kifejezetten sokáig tartottam a tempót a középmezőnnyel sőt egy jobb sporit is lehagytam. De hogy ebben mennyi munkám volt azt el se tudjátok képzelni. A szó legszorosabb értelmében mindent figyeltem az útjogtól a zavart szélen keresztül a víz fodrozódásáig, csak hogy a kötelek meg a vitorla állítását valamint a lehetőleg hibátlanul elvégzendő manővereket ne is említsem, mert ezeket alapból illene tudni. Bizonyítékom is van amint a látszólag békés tavon küzdök az elemekkel. Igaz a vitorlám teljesen letakar és mindössze annyi látszik belőlem hogy 141, de micsoda jó kis pozíció ez! : )
A második futamban eltört a kormányhosszabítómon lévő bambusz toldás amit a bandázsolás ugyan összetartott valamennyire de innentől nem kockáztathattam lógásokat a hajó oldalán hiszen egy biztos hely a sor vége felé lényegesen többet ér mint egy önhibámon kívüli borulással összeszedett időtúllépés. Mondjuk egyikre se volt lehetőségem mert az egyik forduláskor valahogy sikerült a bal térdemmel teljes testsúllyal rárogynom az egyik seklire és akkor ott, egy pillanatra megállt az élet. Legalábbis nekem. Kis idő múlva, mikor már kitudtam nyújtani a lábam egy cseppet megtört lendülettel vettem üldözőbe a mezőnyt, bár ezt az üldözést tekintsétek jelképesnek. : ) Maradjunk annyiban hogy beértem, éppen volt annyi időm hogy átmenetileg megjavítsam a kormányhosszabbítót, és mostantól nem számolom hogy hányszor húzott ki a bajból a semmi közepén egy méternyi hármas kötél.
Az idő sajnos nem nekem dolgozott és a kötözgetés miatt sikerült kereken egy perccel lekésnem a rajtot. Mondanom se kell, hogy a többiek félretéve minden udvariassági formulát képesek voltak nélkülem elindulni. Bedagadt, fájó bokával és egy használhatatlan bal térddel indultam meg az egyre távolodó mezőny után. A combomban olyan izomláz volt hogy a decken ülve úgy éreztem mintha ki akarna szakadni a helyéről. A kesztyűm több helyen is foszladozik és ahogy az néha megesik a javítását hónapok óta halogatom. Ennek köszönhetően a sottkötél kidörzsölte az ujjaimat amiken előttem ismeretlen okból, néhány kisebb vágás is ott figyel. Három napja harmincnégy fokot mérnek árnyékban de a versenyeket valamiért nem ott rendezik. Szóval három napja aszalódom a tűző napon és naptej ide, fehér felső oda a bőröm ég, a szám tök cserepes, valamiért be is van dagadva, bármennyi vizet iszom a szomjam olthatatlan mint Barbarossa kapitánynak és e pillanatban nem értem, hogy mi bajom volt nekem a Balatoni henyéléssel. De most minden gyötrelmet, fájdalmat és kínt félre kell tenni mert egy kicsike remény talán maradt. Igaz kezd eluralkodni felettem a fáradtság, a manővereim se sikerülnek az elvárásaim szerint, de ha a fene fenét eszik akkor sem fogom ennyiben hagyni a dolgot. És a második kör vége felé kezd felcsillanni a remény egy halovány szikrája ugyanis a hátszeles szakaszban már két spori is látótávolságba került. Mondjuk itt csinálhatok én bármit, nagy előzésekre nem érdemes számítani hátszélben, viszont utána ha sikerül meghúznom a cirkálót akkor még bármi lehet. És lett is. Igaz azt hittem megszakadok de mindkettejük előtt értem a raum bójához, ahonnan nem csináltam semmi gikszert, hibátlanul hoztam a hátszelet, a fél- illetve mostanra inkább negyedszélre forduló befutót és ha a krónikák nem is jegyzik ezt a helyezést, akkor is erre vagyok a legbüszkébb.
Negyedik nap, szárazföldön. Optimális esetben az embernek nem csak hajója hanem családja is van. Én mindent szeretek ami az enyém, a családot, a hajót, a kutyát, a kertet a bringát és még lehetne sorolni, mindenesetre fontos, hogy mindent amit egy kicsit is magunkénak érzünk gondozni, ápolni kell. Nem csak a bicikliláncot, a tujákat, a hajót hanem a kapcsolatainkat is.

2016. június 14., kedd

Széljegyzet

Azért csak sikerült egy kapaszkodós délutánnal búcsúztatni a májust amikor akkora szél volt itthon hogy eredetileg el sem indultam volna, de különben sem a fatornyos falumban szerettem volna vitorlázni hanem a Velencei tavon és Pisti barátom megnyugtatott, hogy Fehérváron éppen jó a szél. Nem kételkedtem a szavahihetőségében bár Fehérvár sem éppen Agárd. : ) Mellesleg a kamerakép 'szél adatok' fül se mutatott egetverő értékeket -talán mert nem is voltak azok- így okozott némi meglepetést a fodrozódó hullámokon pattogó kite- és hagyományos szörfösöktől hemzsegő nagypálya látványa. Meg a kikötőé is. Igaz a dülöngélő vitorlások drótkötelei nem fütyültek, de a mért adatokat nézve ez nem sokon múlott. S mivel "Isten nem szereti a gyávákat" ezért hajót elővesz, kicsomagol, polgár beöltözik és elindul. Nem csinálok titkot a dologból eleinte voltak rémült pillanataim de ahogy kiértem a nyílt vízre erre már nem jutott idő, ott menni kellett és életben maradni. Nyugati széllel ajándékozta meg a természet a két, majd három bátor főre gyarapodó társaságot így értelemszerű volt a tó nyugati részénél maradunk kihasználva a marha hosszú negyed- és hátszeles szakaszokat, no meg a kikötő is valamivel közelebb van, ha bármi gubanc adódna. Igaz nem adódott, de minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ez már a mi érdemünk volt. Egyrészt sikerült jól kezelni a lökéseket másrészt meg -a magam nevében beszélve- sokszor észrevettem az erősödéseket. Igaz némelyiket csak akkor amikor lefektette a hajót, de észrevettem! : )
Most éreztem igazán a normál vagy gyenge szeles gyakorlások fontosságát, hiszen ugyanúgy kellett fordulni, halzolni mint akkor, azzal a különbséggel hogy most komolyabb volt a tét és a körülmények nem csak megállással vagy dőléssel büntetnek, hanem rögtönítélő bíróság dönt a sorsunkról és ha indokolt, a szokottnál komolyabb tételt szab ki az elítéltre.
Kőkemény meló volt a két és fél óra kint töltött idő amit pont jókor, három és fél hat között húztunk le és ahogy életem lassacskán összefonódott a finn-dingivel meg kell mondjam hogy tőkesúlyos hajóban sem éreztem volna nagyobb biztonságban magam. Meg kell tanulni ezeket a könnyű jollékat vezetni és onnantól az általános pánikhangulat helyét a páratlan élvezeté veszi át. Hogy az időbe telik? Igen. Ez nem a mindent készen kapunk, megvásárolunk kategória hanem túlzás nélkül mondhatom hogy a küzdelmesen megszerzett tudásé amire úgy vélem nem szabad sajnálni a ráfordított időt, akkor sem ha ez olykor csak években mérhető.   /Fotó: Gabesz.
Van amikor nem sok a kilencven kilóm : )
Az edzés, vagy ha úgy tetszik a közös vitorlázás nem tartogatott meglepetéseket, a tapasztaltabb spori a jobb hajójával elballagott mellettünk mi meg, a két "újonc" kábé azonos tapasztalattal és hajóval felváltva birtokoltuk a fennmaradó helyeket. De ez a nap nem is igen szólhatott kemény csatákról, trükkös manőverekről vagy bármiféle taktikáról. Ez a túlélés, a hajóban maradás és az egymás segítésének napja volt és bármilyen hihetetlenül hangzik a boldogságé is. Igazából nem küzdöttem különösebben, hogy ilyen szélben elinduljak, de mégis csak a vízen kötöttem ki és ami a délutánt illeti az maga volt a katarzis. Az autóban hazafelé egész úton vigyorogtam, este még annyira az élmények hatása alatt voltam hogy fél egyig nem tudtam elaludni és igaz, hogy a reggeli negyed ötös ébresztést személyes támadásként éltem meg, de miután magamhoz tértem az előző napi mámoros érzés újra a hatalmába kerített és szakítva a hagyományokkal mosolyogva nyitottam be a munkahelyemre. 
Egyetlen rövidke gondolat erejéig visszatérve a szélre kivételes szerencsénk volt vele. Ugyan egy gondolattal erősebb volt annál amit a jóérzés akkor megkívánt, viszont ugyanannyival gyengébb volt a csak keservesen vitorlázhatónál így kivételesen teljes összhangban volt a technikai felszereltség, a szélerősség, a még mindig csiszolandó tudás és a fizikai erőnlét.
Most pedig hírek röviden. 
A tavalyi szezonban használt Fűke hajóm felújítása megtörtént. A helyi javítóműhelyt nem érte váratlanul a dolog ugyanis a mellékelt kép alapján az ilyen esetekre speciális javítósablonnal rendelkeznek, így nincs akadálya hogy idén egy új gazda irányítása alatt szelje a habokat. 
Ibolyt visszaszállítottam a kertbe ahol nincs kitéve olyan kockázati tényezőknek mint például a víz. : ) Egyik, kikötőben töltött utolsó napját Gyuri barátom jóvoltából megoszthatom veletek.
Iboly kormányát -némi átalakításnak alávetve- felajánlottam az egyesületnek, mivel valamelyik bérlő sikeresen leszámolt az Yxilonéval. Legalább ez a része használható lesz valamire. : ) 
A finn-dingi jócskán leharcolt lábtartó hevederét Béla sporinak köszönhetően lecserélhettem egy lényegesen jobb állapotúra és nem mellesleg szélesebbre.
És végül, de nem utolsósorban kaptam egy jó kis defektet a sólyakocsimon így rohamtempóban, a nyaralás majd az azt követő verseny előtt le kell cserélnem a belsőt a mostanra szétmállott külsővel együtt.
Ám a szerelés a rám váró feladatnak a kisebbik része. Nyaralás és munkahelyi elfoglaltságok miatt csak a nemzetközi vitorláshét reggelén jutok el a kikötőbe amikor kerékcserével kezdek, azután remélhetőleg sporttársi segítséggel kicserélem az olykor önálló életet élő széljelzőmet.
És hogy a felkészüléssel mi lesz? Arra sajnos nem jut több időm de nagyon remélem, hogy az eddigi vitorlázások annak számítanak. : )

2016. június 2., csütörtök

Előzmény, előzés, elemzés

Kiheverve a próbaút okozta -jobbára lelki- megpróbáltatásokat, ahogy az várható volt ismét a finnezés került előtérbe, de az a helyzet hogy semmi említésre méltó dologról nem tudok beszámolni nektek. Először is a fékezhetetlen lelkesedésem ellenére többször sikerült kifognom gyenge szeles napokat -amik inkább kedveztek néhány harmonikus kép készítésének- köztük olyat is amikor két óra nyűglődés után feladtam minden reményt, másodszor pedig a jó szeleseken is "csak" mentem. Hol egyedül, hol bandába verődve és ezalatt az idő alatt nem esett szét, szakadt vagy tört el semmi a hajón, nem borultam be a tóba -sőt idén egyáltalán nem, úgyhogy ez hamarosan esedékes lesz : ) -és váratlanul felbukkanó hatos szél sem gyarapította a kalandok sorát. Tehát ültem a hajóban, mentem sokféle szélben mindenféle irányban, fordulgattam, halzolgattam, bénázgattam és eseménytelenül, mondhatni üresen teltek a finn-dingiben töltött órák. Látszólag.
Az év eleji gyenge szereplésem hatására elhatároztam, hogy idén lehetőleg heti egy délelőttöt vagy délutánt a finnezésre fogok fordítani, bármit ígér az előrejelzés ott a helyem a hajóban mert beüt valami vitorlázásra alkalmatlan idő, vagy egy újabb felújítási munka a ház körül -a munkahelyről meg ne is beszéljünk- és simán elillan két hét a parton, tehát menni kell.
Szóval mondhatnám hogy egyhangúan teltek a hétköznapok, de úgy érzem pont erre a nyugalmas időszakra volt szükségem, hogy teljesen zavartalanul gyakorolhassak, és gyarapítsam a vízen eltöltött órák számát mialatt szépen lassan értelmet nyer a sok fáradozás, és ahogy a barlang cseppkövei születnek úgy rakódik egymásra az apránként, sokszor észrevétlenül megszerzett tudás és kezd összeállni valamivé amit vitorlázásnak hívnak.
De nem csupán a gyakorlás csábít Agárdra. Igaz, az edzéseim kétharmadát a kemény munka uralja ám  munkaidő : ) után kijár az embernek egy kis lazulás és onnantól a szélirány feszült figyelését az öncélú örömködés váltja fel. Tíz méterről megcsodálni a komótos méltósággal fel és leszálló kócsag elbűvölő eleganciáját, tisztes távolságban csendesen elsuhanni a kócos buksijú fiókáival úszó hattyúcsaládok mellett, vagy csak nézni a hajladozó nádast, a felhőket, a vizet, a sirályokat, vadkacsákat, vízből kiugráló halakat és mindezt nem a tévé előtt ülve hanem szinte karnyújtásnyira, úgy hogy arra az időre én is a természet részévé válhatok. Egy ilyen nap végén frissebb vagyok mint bármilyen kiadós alvás után. Képtelenség szavakba önteni azt a töltést, vagy energiát amivel a vitorlázás e vízközeli fajtája és a természet együtt megajándékoz. Nem véletlenül mondta valamikor A Mester hogy: "Minden más időtöltés csacsiság." Bár ő a csacsi helyett más szót használt, de ebbe most ne menjünk bele. : )
Summa summarum ilyen előzményekkel készültem az idei tókerülő versenyre, amire kereken egy éve várok ugyanis a tavalyi vérszegény szereplésem ellenére csupa kellemes emléket idéz. De az én részvételi szándékom édeskevés, ha az égiek másként rendelkeznek. Valamiért idén vasárnapra került a túra, és szombatra a pályaverseny ami csak azért húzta keresztül a számításaimat mert a hét utolsó napján szeretettel vártak a munkahelyemen, de úgy látszik ennek így kellett lennie...
Így, hogy pont a három futamos versenyen tudtam részt venni és talán kezd megtörni a jég, ezzel együtt kezd beérni a befektetett munka azaz a fél-negyed napos, néhány órás vitorlázások lassan de azért csak megtermik azt a bizonyos gyümölcsöt. Kezdem azzal, hogy egyik nagy riválisomat -aki tavaly rendre cipóra vert- a három futamból kettőben is sikerült lehagynom. Viszonylag sokáig mentem a középmezőnnyel bár a leszakadás elkerülhetetlen ha az embernek csak a zavart szélből jut és a rutinbeli különbséget még meg sem említettem, de a befutónál a távolság szemmel láthatóan csökken. Szóval lesz ebből valami ha tartom magam a heti egy edzéshez, ami egyébként sem egy nagy büntetés. : )
Valamelyik régebbi akciófilmben hangzott el először az: "ami nem pusztít el az erősebbé tesz" mondat, amit mostanra minden valóságshow szereplő, pályamódosított pornósztár és átmenetileg tehetségesnek kikiáltott énekes magáénak érez. Én sem szeretnék lemaradni a celeb világ formálta példaképektől, így most nálam is olvashatjátok, méghozzá az év eleji -elbaltázott és a mostani -reményteli verseny kapcsán. Az ominózus mondat mindenképp valóságtartalommal bír de a dolog nem történik meg csak úgy magától, véleményem szerint rendesen tennünk is kell valamit azért a megerősödésért. Én a gyakorlást választottam.
A verseny forgolódó /jobbára/ dél-keleti/dél-nyugati szélben zajlott amelynek hosszas elemzésétől kivételesen megkíméllek benneteket, legyen elég annyi hogy a sporttársak általános elégedetlenségüknek adtak hangot miatta. A manővereim tök jól mentek, nem is bénáztam és az utolsó futamban aki szerencsésen választott irányt az bizony minden nehézség nélkül került fel az első harmadba. Na most én nem tartoztam közéjük. : ) Ezen kívül nagy tanulság volt számomra az alba jelentősége ami ugye arra szolgál, hogy hátszélben lefeszíti a bumot ezzel tartva meg a vitorlában a szelet. Hogy-hogy nem, sikerült egy nálam jobb sporit lehagynom és egy hajóhosszal vezetve, de kemény csatában, hátszélben haladtunk a raum bója felé ahol ugye halzolás után tud továbbrobogni a polgár. Ilyenkor egy teendő van, a behúzott alba visszaengedése nehogy a finnben amúgy is alacsonyan levő bum átcsapáskor kárt tegyen a frizurámban, majd a sikeres bójavétel után a túloldalra ülve ismét lealbázni a vitorlát.
Marha jó lenne megtartani ezt a pozíciót és nehogy elbaltázzak valamit egy kicsit túlbiztosítva magam a bója előtt vagy húsz méterrel visszaengedtem a kötelet. A vetélytárs persze nem és ez az elhamarkodott mozdulat elég volt hozzá hogy fél hajóhosszt behozzon a küzdelmesen megszerzett előnyömből. De akkor már késő volt helyrehozni a dolgot ám szerencsémre az egyre közeledő bója és a jobb pozícióm megmentette a helyzetet.
Viszont a későbbiekre nézvést érdemes kielemezni a szitut. Tehát ennél a bójánál  mondjuk azt, hogy két métert vesztettem. Minden futamban nagyjából egy tucat olyan helyzet van amikor az albát kell kezelni és ha csak egy kicsit töketlenkedek akkor is simán összeszedek ebből vagy húsz méter hátrányt. Hogy kivel szemben az oly mindegy, főleg ha senki nincs a közelemben ellenben marha sok minden történhet odakint a rossz vagy jó oldalválasztástól kezdve akár egy félresikerült manőverig vagy megadandó útjogig szóval a befutónál fél méter is rengeteget számíthat, nem pedig húsz. És ezzel megint rakódott valamicske azokra a cseppkövekre. : )