2015. december 26., szombat

Hajó a láthatáron

Az lesz a legjobb ha mindjárt a közepén kezdem. Vettem egy finn-dingit. Igen, jól sejtitek, azt amelyikben a múltkori emlékezetes siklást sikerült összehoznom. Őszintén szólva egy ideje már fogalmazódott bennem az igény /még/ egy saját vitorlásra és titokban reménykedtem, hogy tavaszra sikerül félretenni egy szabad szemmel jól látható összeget a családi finn-dingi alapba, de hogy az év végére a hajószállítás és tárolás hálás terhe nehezedik rám azt legmerészebb álmaimban se gondoltam.
A nagy Ő
Szóval felbukkant ez a gépsárkány a finnek eléggé szűk piacán és a meggyőző próbaút, a hajó megkímélt állapota, előélete és elhelyezkedése a mezőnyben mind-mind a vásárlás mellett szóltak, úgyhogy a családi támogatástól a halasztott fizetési lehetőségig minden segítséget igénybe véve így lettem egy újabb vitorlás tulajdonosa. Az árak egyébként -csak hogy alátámasszák a múltkori bejegyzést- már százötvenezer forintnál elkezdődnek a plafon pedig több millió forintnál van és igen, jól gondoljátok, nem az utóbbi kategóriában voltam érdekelt. : )
A próbaút ugye már ismeretes előttetek így inkább a többi szempontról ejtenék pár szót. Az előző tulaj -neeem, nem egy nemdohányzó hölgy és nem is egy idős bácsi aki csak a templomba járt vele : ) -szóval a régi gazda nem volt rest karbon árbóccal felszerelni a gépet, sőt nem sajnált költeni a hajó felújítására sem. Emellett tengeri oktató lévén leginkább ősszel, a tanfolyamok után használta és a használaton kívüli időt sem a szabad ég alatt, hanem garázsban töltötte a verda. Fontos szempont volt még hogy ne eressze a vizet, valamint a hajó mezőnyben elfoglalt helye mivel úgy okoskodtam, hogy ha egy napon : ) megtanulok vitorlázni ezzel a tollfosztóval, akkor onnantól kezdve kizárólag rajtam, és ne a hajón múljanak az elért eredmények. Mellesleg minden hajóvásárlás előtt álló, hozzám hasonló kezdő kapitánynak javaslom a kiválasztott típussal való intenzívebb ismerkedést, kivéve persze ha nincsenek ilyen irányú tervei, vagy ha szezonon kívül adódik valamilyen visszautasíthatatlan ajánlat.
Egyébként ez is az volt hiszen a ponyvától az árbócvédő huzaton és a sólyakocsin keresztül egészen a két vitorláig mindent megkaptam, s mivel az egyesület téli tárolójának kapacitását a sporttársak kimerítették ezért az eladó egy grátisz házhoz szállítással fejelte meg az üzletet. Az igazi gondok persze itthon kezdődtek. Első lépésben át kellett emelni az első és a hátsó kert közötti százhatvan centis kerítésen utána pedig -sokadszori emelgetést és próbálkozást követően- a szűk baráti kör legnagyobb örömére be kellett gombolni a másfél méter széles hajót a húsz centivel keskenyebb bejáratú bungiba. A fárasztó részletektől megkíméllek benneteket, de annyit el kell mondanom, hogy a kihívásokkal teli küldetést se én, se a hajó nem úsztuk meg apróbb sérülések nélkül.
Itt még gyanútlanul mosolyognak...
Ha a jövő szezont nem a kertben szeretném vitorlázni akkor tavaszra el kell hárítanom ezeket az akadályokat, mert még egy ilyen körülményes hajóemelgetésre a legelszántabb cimboráimat se fogom tudni rávenni. Ezen felül legalább egy métert hozzá kell építenem a csónakházhoz nehogy beázzon a sporteszköz. Persze nem a víztől féltem új szerzeményemet mert abból kapott már eleget, de ha a ponyva alá valahogy bejut az eső és megfagy akkor az nagyon csúnya dolgokat fog művelni.
Szóval itt tartok most. Valamelyest örülök hogy vége ennek az évnek és lehet egy kicsit lazítani, de mint /többszörös/ hajótulajdonos már nagyon várom a tavaszt hogy ismét vitorlázhassak és nem utolsó sorban rendesen kiismerjem a hajót. A szezon az említett sérülések kijavításával fog kezdődni és ez talán nincs is olyan messze hiszen az elmúlt évek tapasztalatai alapján március végén már javában esünk-kelünk a tavon. Az évtől való csendes búcsúzáshoz elmaradhatatlanul hozzátartozik az eltelt időszak összegzése amiből mindössze annyit emelnék ki, hogy a tavaszi-nyári, meg persze őszi : ) nem egyszer bukdácsolásokkal fűszerezett gyakorlásoknak meglett az eredménye, többek között olyan formában hogy felkerültem a ranglistára. Igaz a sor végén, csupán néhány sporit lehagyva bandukolok, de hogy a pár éves vitorlás múltammal, a finoman mondva is csiszolni való tudásommal és a mezőny utolsó harmadába sorolt hajókkal sikerült ezt elérnem arra rendkívül büszke vagyok. Épp ezért a rövidke pihenő után -ahogy minden rendes sportember- megkezdem a jövő évi felkészülésemet mind fizikailag, mind fejben és amint a napfényes március leváltja a fagyos februárt akkor már a vízen is. Bár a tél java még előttünk van és némi szerencsével egy jó kis jégvitorlázás is összejöhet de magunk mögött tudva az év leghosszabb éjszakáját már visszafelé számolom a napokat.

2015. december 6., vasárnap

Mennyi? Harminc!

-Mi harminc? -Mi mennyi? Hangzik a klasszikus viccben zajló beszélgetés a hajó kapitánya és matróza között és így a szezon, egyben az év végén szükségét érzem egy kis elszámolásnak, ezzel is alátámasztva azt a tényt, miszerint a vitorlázás legélvezetesebb módja (ami ugye a kishajózás) egyáltalán nem drága, sőt teljesen megfizethető. Igazából azok az okoskodók keltették életre bennem a gondolatot, akik ugyan minden rosszindulat nélkül, de nem mulasztják el megjegyezni, hogy "elég drága hobbit találtál magadnak". 
Először is aki olvasta Tollagi Jónás viszontagságait az tudja, hogy "ingyen csak a halál van" tehát mint minden az életben, a vitorlázás is pénzbe kerül bár az biztos hogy a kishajókkal lehet a legjobb ár-(élvezeti)értéket elérni. Idén ugye egész szezonra kibéreltem a Finnt amit most szándékosan nem forintosítok, de az összehasonlítás kedvéért ennyi pénzért a Balcsi legolcsóbb flottájából is csak mindössze három napig birtokolhattam volna egy nagyhajót ami meg sem közelíti a dingis élményt és mellesleg azt se felejtsük el hogy Agárdon a szezon márciustól-novemberig tart. Ahogy előttetek is ismeretes indultam versenyeken ami szintén költségként jelentkezik és csak félve merem leírni, hogy a legmagasabb nevezési díj amit kifizettem az bizony elérte a hatezer : ) forintot a gyakorlások, élményvitorlázások, edzések pedig nem nem jelentkeztek kiadásként, mindössze annyiban hogy oda kellett menni a tóhoz. Vettem még néhány kütyüt a könnyebb boldogulásom érdekében illetve folyamodtam olyan fortélyokhoz is, hogy az ajándékozós ünnepekre vitorlázós cuccokat kértem, így szabva gátat az ilyenkor szokásos haszontalan dolgok áradatának. Szóval nem kell feltétlenül százezreket költeni arra hogy az ember a jó levegőn, jó társaságban, gyönyörű környezetben egy elegáns és szinte minden alkalomra meglepetéseket tartogató sportot űzzön, ugyanakkor elkerülhetetlenül belefutok azokba az emberekbe akik ezt külső szemlélőként nem így látják.
Nem mintha lenne jelentősége, de vajon kiszámolta már valamelyik hogy a napi egy doboz cigi árából év végére már vitorlást is lehetne venni, vagy egész szezonra ki lehet fizetni egy nagyhajó helyét a Balatonon? De a dohányosnak mégse mondja senki, hogy "elég drága hobbit találtál magadnak." : )
Évzáró vitorlázásként lehetőségem nyílott egy erős középkategóriás hajó kipróbálására, és kinek meséljem el az élményeimet ha nem nektek, Kedves Olvasóim? Bár nem késtem a próbaútról, de mire kettőt fordultam a kikötőben addigra A Mester már a vízről biztatott a maga tapintatos stílusában, hogy igyekezzek. És ahogy a kapkodás általában semmi jóhoz nem vezet, úgy lett ez a mostani alkalomra is igaz. Baj szerencsére nem történt, mindössze a mentőmellényt felejtettem az emeleti öltözőben. Javában vitorláztunk mire feltűnt a dolog, de ebben a barátságos szélben talán megleszek nélküle, ami így is volt leszámítva az utolsó tíz percet amikor leírhatatlan boldogsággal az arcomon ugyanakkor némileg pánikhangulatban folyamatos siklásban poroltam vissza a kikötőig.
Tavaly ígéretet tettem nektek, miszerint nem foglak minden egyes vitorlázásommal traktálni benneteket és azóta ezt az ígéretet több-kevesebb sikerrel, de azért sikerült megtartanom. : ) A mostani vitorlázást se feltétlenül a boldog ugyanakkor kalandos befejezés miatt érzem szükségesnek megosztani veletek, hanem  a szél hirtelen erősödése, a változás előjelei és a kivételesen pontosnak mondható meteorológiai előrejelzés miatt, ugyanis bízom benne hogy közületek többen is kedvet kaptak a kishajózáshoz és minden olyan ismeretszerzés jól jöhet amit nem feltétlenül a saját bőrén tapasztal meg az ember.
Tehát két fős bandába verődve jövünk-megyünk a tavon, és ezzel a mostani /mellesleg eladásra kínált/ hajóval néha még az "én" hajómnál is jobban megyek ami a legjobban úgy mérhető le, hogy amikor az a bizonyos néha van, akkor nem maradok le Edző Bá mögött, hanem közel azonos sebességgel haladok mellette, ami őszintén szólva marha nagy dolog. És így, békésen telnek a percek kettes-közel hármas szélben vitorlázgatva mialatt folyamatosan megy az oktatás és türelmesen ugyan, de azért élénk érdeklődéssel várjuk az ígért erősödést ami nem hogy nem jön, hanem dél körül még a maradék szél is elmegy ebédszünetre. Hamarosan A Mester is követi őt és én magara maradok a gyengécske szélben a kiszabott házi feladattal.
A magas felszereltsége ellenére ennek a hajónak is van hiányossága, ami nem más, mint az árbóc csúcsán lévő jellegzetes Agárdi széljelző, ami rendkívül ötletes ugyanakkor költséghatékony módon egy bicikliküllő, egy fácántoll és két popszegecs románcából született.
Szerelem, igaz sokadik látásra
Amilyen nehezen barátkoztam meg vele mostanra annyira megszerettem, és ha valami más hajóra sodor az élet rendszeresen az árbóc csúcsát nézegetve ott is azt keresgélem. Ahogy ezen a finnen is, úgyhogy kénytelen vagyok a vitorla széljelzőire hagyatkozni ami nekem nem egy népünnepély, de reklamációnak helye nincs, mindenki úgy szereli fel a hajóját ahogy jónak látja. Szóval a gyengélkedő nyugati szélben egyszer csak véget ér a tó és a békés hátszelezésre berendezkedve fordulok keletre, de sehogy se találom a helyem, se az egyik se a másik oldalon nem dolgozik kielégítően a vitorla, az említett széljelző hiányában pedig még nehezebb a szélirányt megállapítani. Ami egyébként se lenne olyan egyszerű mivel -mint utóbb kiderült- a közelgő erősödéssel párhuzamosan most kezdett irányt váltani és amíg megtalálta a helyét "szél öcsénk" addig össze-vissza forgolódott. No amíg eldönti addig se töketlenkedek itt -gondoltam- és ismét negyedszélre vettem az irányt amivel semmi baj nem lett volna normál körülmények között, de ezek nem olyan körülmények voltak. Az átmenet nélküli erősödés és az ezzel járó váratlan szélforduló egyszer csak teljesen az oldalára döntötte a hajót és a már jól ismert helyzetben aggódva figyeltem a hajóba áramló mérhetetlen mennyiségű vizet. A lehető legvégső helyzetből állítottam vissza a sporteszközt és ahogy már ismeritek az ide vágó megoldást egy gyors ventilnyitást követően megindultam és kiszivattyúztam mindazt amit nem éreztem odavalónak. Ez a pillanat segített dönteni a további vitorlázással kapcsolatban, hiszen igaz hogy időközben csatlakozott hozzám egy spori, de először is; a mentőmellényem továbbra is a parton van, másodszor; marhára nem hiányzik hogy kárt tegyek más hajójában, harmadszor; a tíz fokos vízben történő fürdésem egy életre szóló élménnyel tett gazdagabbá és semmi nem csábít, hogy a mostanra hét fokra hűlt tóban a saját rekordommal vetekedjek.
A motoros suliban több vízi manőver mellett tan- és vizsgaanyag volt a motorcsónak siklásba hozása illetve a siklásban haladás. Ez a gázkar előrenyomásával teljesíthető is volt és -anélkül hogy a megrögzött motorosokat bántani szeretném- sok ész nem kellett hozzá, ráadásul ott bőg az ember mellett az az irdatlan motor, lerombolva minden szépségét annak amit a hajózás nyújthat. Nem így a vitorlás! Igaz hogy a mostani élményhez mind a spéci hajóra, mind az elmúlt két és fél év gyötrelmeire szükség volt de azt mondom, hogy már csak ezért is megérte.
Tehát ott tartunk hogy ésszerűen a szárazföld biztonságát választottam és mostanra  a szél is megállapodott egy egyenletesnek mondható északnyugati irányban és egy faszányos ötös! erősségben. A csoda pedig ekkor kezdődött méghozzá szinte abban a szent pillanatban amikor hátszélbe fordultam. Mindössze néhány méter után kiemelkedett a hajó orra, felült a hullámokra és "egész úton hazafelé" folyamatos siklásban vágtáztam. Az élmény leírhatatlan. A felcsapódó hullámok rendre betakartak, de kit érdekel a hideg zuhany amikor gyorsvonatként száguldok át a tavon és és ha néha hátra merek nézni hát olyan csíkot húz a hajó, hogy bármelyik motoros nyugodtan megirigyelhetné. A szokásosnál hamarabb értem végére a visszafelé vezető útnak és komolyan mondom nem tudtam eldönteni, hogy örüljek neki vagy bánkódjak miatta, de azt hiszem okosabb ha örülök, mert nem tudtam mi lesz még ebből a szélből ráadásul várt még rám a nagy kedvencem, azaz egy jó kis halzolás a kikötőben. 
Nem kérdés ki az úr
Talán még emlékeztek arra amikor Iboly árbócát vásároltam. Az eladó öregúr egykori repülő hollandis aki büszkén mutatta szeretve féltett hajóját, több ízben kitért a siklás szépségeire, sőt határozottan az orgazmushoz hasonlította. E jótékony túlzást tudjuk be annak, hogy a bácsi emlékei idővel megkophattak a házasélet gyönyöreiről és egy cseppet talán össze is mosódhattak a hajóban töltött boldog órákkal de abban mindenképpen igaza van, hogy semmihez sem fogható élvezettel ajándékozza meg a szerencséseket.

2015. november 13., péntek

"Nem tudom miért maradt életben,

de oka volt." Mondja Katsumoto, a szamurájok vezetője Algren századosról Az utolsó szamuráj című filmben. És az életben számtalanszor vehetünk észre hasonló történéseket, hogy az egyik -akár balul sikerült- mozzanat folyománya lehet egy kellemes fordulat vagy akár egy szerelmes találkozás. Mennyi minden változtathatja meg, vagy terelheti teljesen más vágányra az életünket egy iskola, egy másik munkahely, költözés, vagy egy új hobbi felbukkanásával. És a változás mindig visszavezethető egy-egy választott vagy váratlanul bekövetkezett történésre amik szerteágaznak akár a fák ágai vagy gyökerei, mégis minden egyes apró elágazásvég szerves része a törzsnek és ha olykor csak keveset is, de mindenképpen hozzátesz valamennyit az egészhez.
És ez a helyzet az én vitorlázásommal is, mert úgy érzem ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem, minthogy azok a bizonyos impulzusok elvezettek Agárdra. Megépítettem egy hajót azzal a szándékkal hogy megtanulok vele vitorlázni, aztán érdekes módon előbb mélyedtem el a vitorlázásban, minthogy akár egyetlen métert mentem volna Ibollyal. Eleinte sajnáltam hogy a tizenötösön nem jött össze a mancsaftkodás de mai fejjel nem hiszem hogy elég időt tudtam volna szánni az edzésekre, a versenyekre és abban se vagyok biztos, hogy ennyi élményben lett volna részem mint ezen a kis tollfosztón. Persze ha lenne lehetőségem szívesen foglalnék el bármilyen pozíciót egy nagyhajó fedélzetén, de a helyemet a jelenlegi kikötőben találtam meg, hiszen -ahogy Ti is látjátok- az igazi kalandok itt kezdődtek és ahelyett hogy kezdenének alábbhagyni, egyre újabb és izgalmasabb akciókban van részem. Tehát, ahogy Algren százados életben maradásának is oka volt, ugyanúgy oka lehetett mindennek velem és a vitorlázással kapcsolatban, és minden bizonnyal ezt az utat kellett bejárnom az Őszöd vitorlástól kiindulva, érintve Gyulabát, a hajóssulit, Siófokot -ahol majdnem legénység lettem- hogy rátaláljak a Velencei-tóra és a tóparton a sólyakocsin várakozó a Finn-dingire. Tisztában vagyok vele hogy az elmúlt közel két és fél év bejegyzéseiből csak úgy sugárzik az elfogultság, de higgyétek el, nem alaptalanul és remélem sikerült kedvet csinálnom a jollézáshoz ugyanis van élet a tőkesúlyon túl, sőt az igazi élet ott kezdődik.
Közeledve a szezon végéhez engedjétek meg, hogy két gondolat erejéig egy rövidke : ) kitérőt tegyek.
Először is a bloggal kapcsolatban jegyeznék meg annyit, hogy igen, akadnak bakik, előfordulnak szóismétlések is jobbára inkább a régebbi bejegyzésekben, amiket bármikor kijavíthatnék de szívesebben őrzöm meg őket az akkori nyers és néha hibás állapotukban, egyrészt így gondolom hitelesebbnek, másrészt talán észrevehető a blog és egy kicsit az én fejlődésem is. Ettől függetlenül tisztában vagyok minden akkori tévedésemmel, például a Duna parton talált ladikban nem volt semmiféle árbóc. Talán napernyőnek való talp, vagy valami más lehetett a fenékdeszkákhoz erősítve csak én láttam árbóctalpnak, minden bizonnyal azért mert annak akartam látni. : )
A versenyekről szóló beszámolóimat olvasva felmerülhetett bennetek, hogy minek erőlködök az utolsó utáni helyeken és az igazat megvallva eleinte engem is elfogott a kétely, hogy mi értelme az egésznek, elég lenne simán lejárni hétköznap délutánonként és jókat bénázgatni csak úgy, magamban. De csak eleinte. Ahogy a hónapok lassacskán de annál kiszámíthatóbban búcsúztatták egymást, úgy kerültem én is fokozatosan előrébb a mezőnyben, bár ez az előbbre kerülés kezdetben csupán abban nyilvánult meg, hogy volt amikor már szintidőn belül is sikerült beérnem, azután meg az utolsó előtti hajótól való távolságom is egyre csak apadt, egészen odáig amíg beértem, sőt az új hajónak köszönhetően valamivel előrébb új ellenfelekre akadtam.
Üldözési mánia
Nem én vagyok a középpontban, de a kép érdekessége hogy annak a tizenötös jollénak a kapitányát próbálom beérni az évzárón, akihez legénységnek jelentkeztem. : )
A versenyszezon véget ért, de a vitorlázás még -ha megritkulva is- azért még tart, már amennyiben a napokon keresztül lustán gomolygó köd, és az azt leváltó viharos szél nagylelkűen megajándékoz minket egy-egy rövidke átmeneti időszakkal. Természetesen a magányos akciókat kerüljük ezeken a lopott félnapokon. A vízhőmérséklet elérte a tíz fokot, így minden eshetőségre felkészülve okosabb a legalább két fős vitorlázás, annál is inkább mert még az északi szél is olyan Agárdi. De milyen is legyen, Agárdon? Már szinte unalmas is lenne a váratlan pöffök és a trükkös szélfordulók nélkül ezeken az estébe nyúló vitorlázásokon, amikor annyi csodálatos dolgot tár elénk a természet. A déli part már javában a korai szürkületét éli, mikor még a Sukorói hegyoldalra szegezett házak ablakai ezernyi apró tükörként verik vissza a napsugarakat. A tó teljesen kiheverte a nyárral járó embertömeg ártalmait és mostanra újjászületve, ragyogó víztükörrel fogadja a szezon után érkezőket. Kristálytiszta vizéből nyugodtan meríthet néhány kortyot a vitorlázó, főleg hogy kiülés közben még esély sincs elérni a vizes palackot. : )  Helyenként tekintélyes szigeteket alkotva sirályok százai tollászkodnak békésen a tisztáson, ahonnan naplementekor a legszebb visszavitorlázni a bázisra. Nyugat felé tartva, aranyló ösvény vezet a kikötőhöz és a lassacskán leköszönő nap erőtlen fénye csillámot csipkéz a lustán hömpölygő felhők szélére. Mindezt a vízről, egy vitorlás fedélzetéről nézni több mint felemelő. És ugyan minden estében benne van egy kicsit az elmúlás ami sokszor melankolikus hangulatba kerít, ennek ellenére a vízparti alkonyat békéje és harmóniája olyan lelki töltést ad, amit átélni sokkal hálásabb mint szavakba önteni.
Egy újabb ok az őszi vitorlázás mellett

2015. október 30., péntek

Ismerkedési est

Leginkább dél előtt vagy legkésőbb egy kicsivel utána szeretek elindulni Agárdra mert így a forgalomban sem kell sietnem és a kikötőben is jut idő egy kis szüttyögésre a hajó körül, emellett kényelmesen öltözhetek át, ami nálam egyébként is időigényes, sőt a remek vitorlázás után se kell gyorsan elpakolni, zuhanyozni. Később, például két óra körül már önkéntelenül is kicsit kapkodósra veszem a tempót, sietek a kocsival, érkezés után gyorsan csomagolom ki a hajót azután hamar átöltözöm és már porolok is ki a finn-dingivel a tisztásra. Ennek az időhöz kötött elindulásnak egyébként semmi értelme hiszen fél négytől is lehet marha jót vitorlázni, nem csak egy órától, de valahogy így alakult ki a vitorlázós menetrendem és mint valami begyepesedett öregember, óckodom a megváltoztatásától, pedig a pazar már-már estébe hajló vitorlázások rendszeresen ellentmondanak a hülyeségemnek. Bár a most említett napon a legnagyobb jóindulattal is tíz percet töltöttem hajóban, maga a délután mégis kulcsfontosságú volt a későbbiekre nézve. Tehát rajtam kívülálló okokból "késve" : ) kettő után vettem irányba a Velencei tavat azzal szilárd elhatározással, hogy rágyúrok az idei utolsó, Évadzáró versenyre. Néhány napja is vitorláztam egy jót a teljesen üres tavon és mikor partra vonszoltam a hajót feltűnt egy kis hiba. No nem kell mindjárt nagy dolgokra gondolni, mindössze az árbóc szakadt ki a helyéről és a dülöngélés okát akkor a hézagoló gyűrű elmozdulásának tudtam be. Annak rendje és módja szerint Edző-Bá az első adandó alkalommal lelkiismeretesen meg is javította, így rám csak a négy, szabadon álló kötél okozta zűrzavar leküzdése hárult és micsoda szerencse, ugyanis ahogy ott teljesen elanyátlanodva próbálom párosítani a csigákat a kötelekkel feltűnik hogy az árbóc még mindig lötyög, és a hajóorrban a következő sokkoló kép fogad.
Rozsda marja, nem ragyog
Rozsdaette árbóctalp, hiányzó vagy teljesen elkorrodált csavarok, szivacsosra korhadt párnafák adnak választ a kérdésre, miszerint vajon  honnan származnak a mostanában a hajófenékben úszkáló lécdarabkák és a felismerhetetlenségig elöregedett, leszakadt csavarfejek. A dolgok mostani állásánál rögtön más megvilágításba kerül a múltkori erős szeles verseny, aminek -túlzás nélkül állíthatom, hogy- legkiemelkedőbb eredményét nem a helyezési lista elején kell keresni, hanem valamelyik ismeretterjesztő tévécsatorna Kis hajók-gigászi teljesítmények című műsorában. : )
Ez biztosan nem tartotta. De akkor mi?
Ahogy látjátok itt egy komolyabb javításra lesz szükség, de  amíg a gépsárkány tartós betegállományban van az élet nem állhat meg. És nem is fog, ugyanis a kikötőben sorakozó finnekből egy egész armadát lehet összeállítani úgyhogy az egyik viseletes ponyva alól megkaptam az új jelöltet és úgy látszik van valami sorsszerűség abban hogy ez a hajó is fa deckes, alu árbócos. Csak még le kell bontanom a Fűkét, meg kell cserélnem alattuk a sólyakocsijukat, össze kell raknom az új hajót és közben feltartózhatatlanul telik a vitorlázásnak szentelt délután. Ugyan nem vagyok egy nagy spiller, de apránként észreveszem, hogy a látszat ellenére ez egy nagyon jól felszerelt komoly versenyhajó vagy ahogy a kikötőben mondták, a másiknál "versenyebb". : ) Igaz ez még a légszekrény nélküli, de legalább duplafenekű /szóval valamennyi légkaszni mégis van/ úgynevezett "hurkás" modell, ami annyit takar hogy négy felfújható henger van a fedélzet alá bújtatva, hogy az esetleges borulásnál mégse a tó fenekén kelljen keresgélni a sporteszközt.
"Rendes" vitorlázásra már nem jutott idő, de azért utcai ruhában, mentőmellényben mentem egy gyors kört és a hajóval való rövid ismerkedés alatt egy kicsit belevitorlázhattam a naplementébe.
Mindössze ennyit volt lehetőségem menni újdonsült társammal az igazi megmérettetés előtt amit nem várt fordulat kísért, ugyanis a hétvégi verseny mindkét napját teljes szélcsend és ráérősen búcsúzkodó köd uralta. Tehát a szezont a már használaton kívüli hajók elpakolásával és a holtidőkben elmaradhatatlan sztorizgatásokkal zártuk. Így került át a verseny szerda délutánra és igaz hogy egyetlen délután nem pótolhat két napot, de egyrészt a kényszer nagy úr, másrészt olyan jó hangulatú verseny kerekedett, hogy minden résztvevőt kárpótolt az elmaradt hétvégéért.
/Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a délelőtti olvasgatás közben simán elaludtam, szóval rohamléptekben, kicsit a megengedett sebesség fölött poroltam le Agárdra ahol éppen hogy elcsíptem a rajtot. : ) /
A nap érdekessége hogy a kitűzött szakasz átmenet volt a túra és a normál pályaverseny között, azaz az egyik bóját a kikötő előtt, a másikat a tó északi részén a nádason túl kellett kerülni. És ez a nádas keserítette meg az én utolsó futamomat, mikor is a szűk folyosón lelassultam a gyenge szélben. Ezalatt az egyik spori lehagyott, egy időre kitakarta a vitorlámat amitől teljesen megálltam és a visszakapott erőtlen szél a meginduláshoz már kevés volt, ellenben faszányosan rátolt a nádfalra. Megkíméllek benneteket attól hogy részletesen beszámoljak a sikertelen szabadulási kísérleteimről de okulásul elmondom hogy három módon lehet kijutni a szorult helyzetből. Leengedett vitorlával kievezni, vagy beleugrani a vízbe és úszva kihúzni a hajót, vagy ha olyan szerencsétek van mint nekem akkor az egyik rendezőmotorossal kivontatni addig amíg a szél újra kitölti a teljes vitorlát.
Mondanom se kell hogy partra érkezés után a kedves sporttársak -akik kivétel nélkül már átestek ezen- különböző elmés megjegyzésekkel illették az akciómat. : )
Az utolsó futamot ugyan elbuktam, de a végéig, illetve az első kettőben is kimondottan meg voltam elégedve magammal és a frissen hozzám került hajóval. Határozottan gyorsabban mentem mint eddig bármikor és végre sikerült felzárkóznom a középmezőnyhöz. Például akik tavasszal simán állva hagytak, azokkal most ősszel már együtt fordulok és a végére sok esetben lehagynak de higgyétek el rendesen meg kell dolgozniuk azért ha előttem szeretnének befutni.
"Ez is csak olyan mint egy finn-dingi"
Apránként azért kezdek kiigazodni a finnek között és tudom, hogy az előzővel, ha megszakadok se tudtam volna ilyen eredményt produkálni. Érdekes egyébként hogy az említett tízperces próbaúton már volt egy olyan érzésem hogy ez a hajó mintha gyorsabban menne a másiknál, a verseny pedig beigazolta mindezt, sőt ha a jelenlegi dunyha helyére egy újabb vitorla kerülne akkor többet is ki lehet hozni a gépsárkányból. Persze egyetlen jól felszerelt hajó sem fog csak úgy magától jobban fordulni, élesebben és gyorsabban menni, vagy szelet találni a tavon, de az oda vezető úton megtettük az első közös lépést ezen a festői estébe forduló október végi versenyen. 

2015. október 16., péntek

Építő kritika

A vitorlázás és sok más rovására némi kényszerszünetet kellett tartanom és ha hiszitek, ha nem a háttérben  nem más húzódott meg, mint a motorcsónak jogosítvány. Magamtól eszembe se jutott volna motorossal foglalkozni, de abban  a szerencsében volt részem hogy a munkahelyemen szükségét érezték a hajóvezetők létszámának növelésének méghozzá úgy, hogy engem is iskolapadba ültettek. Hajóstanfolyam ingyen? A hülyének is megéri... : )
Mondjuk a kezdeti lelkesedésemet az utóbbi időben beárnyékolta a mérhetetlen mennyiségű tananyag és nem csak a szabadon közlekedő komp éjszakai jelzései vesztegléskor vagy menetben, a hajón rosszul lett vagy megsérült személy ellátása, jogi ismeretek és tűzvédelmi szabályok nehezítették meg napjaimat, hanem mindjárt a sor elején a fenyegetően hangzó szakmai német vizsga, amihez többek között olyan kifejezéseket kellett megtanulni mint: "Jobb oldal felől kék táblával, villogó fehér fénnyel kívánok elhaladni. (Dunán: kitűzök)" A vizsga igazi szépsége abban rejlett hogy a némettel kellett kezdeni, és ha valaki már ott elvérzik akkor annak esélye sem sincs a többi tárgyból vizsgázni, tehát ezen volt a legnagyobb hangsúly, hiszen egy jó indítás kellő lökést adhat a pánikhangulatban lévő vizsgázó számára, a rossz kezdésről pedig inkább ne is beszéljünk. Talán feleslegesnek tűnik a temérdek tanulnivaló de ez a jogsi már szolgálati célú lesz, amit árvíz idején is használhat a kapitány, sőt a legtöbb esetben én csak akkor fogom használni szóval nem árt ha az átlagosnál jobban elmélyülök az anyagban.
Jó hír hogy az írásbeli vizsga még mindig tesztlapon történik és az elmúlt öt év alatt sem sikerült a töretlen népszerűségnek örvendő Illetékes Hatóságnak bevezetni a blog kezdetekor emlegetett számítógépes, szigorúbb időkorláttal bíró számonkérést. Nagy valószínűséggel ez is hozzájárult a "megfelelt" minősítés eléréséhez de egy kis kitérő keretében engedjétek meg hogy megemlítsem egyik fő támaszomat a tesztvizsga.hu-t. Sejtelmem sincs, hogy milyen keretek közt folyik a jelenlegi oktatás és azt sem tudom hogy ez az oldal mindenhol beletartozik-e a tananyagba, ezért írok róla pár sort, hátha leendő kapitányok is olvassák a bejegyzést.
A lényege, hogy vizsgakérdéseket tesz fel témakörönként és ha minden kérdésre sikerült négyszer helyesen válaszolni akkor jöhet a vizsgaszimuláció, szinte élesben. Persze hosszú az út odáig ugyanis a némettel együtt összesen kétezer-háromszázhatvan kérdésre kellett négy jó választ adnom, ehhez jöttek még a rossz válaszok amiket nem mindig tartottak elégségesnek simán "rossz válasz"-ként minősíteni hanem kissé gunyorosan a "súlyosan téves meghatározás" besorolással rombolják az ember önérzetét, és teszik mindezt pénzért... : ) Hogy pontosan mennyiért azt nem tudom, de úgy vélem egy sikeres vizsga megalapozásához semmi nem lehet drága, főleg úgy hogy "A Hatóság" nem képes normálisan feltenni a kérdéseket, hanem mindenféle fondorlattal, az egykori tévés vetélkedőket lepipálva zavarja össze az egyébként is stresszes polgárokat. Szóval ráment néhány hetem mire az utolsó helyesen adott válasz után megjelent a megváltást jelentő mondat: "Ebben a kérdéscsoportban már nincs Önnek bizonytalannak minősített kérdése." Hát igen, ahogy egyik kedvenc írómnál olvastam: Keserű vizeken kell átmennünk mire elérjük az édeset.
Most már tudjátok hogy mi volt a kényszerű távollétem oka, ami alatt a vitorlázás igazi szabadidős tevékenység lett, ugyanis egyszer volt annyi szabadidőm hogy elmehettem vitorlázni és mint utólag kiderült ez volt egyben a versenyre való felkészülésem is.
Bár a gyakorlati vizsga és a tapasztalatok szerzése még hátravan, de az már most látszik, hogy a motorcsónak vezetése közel sem igényel annyi tudást mint a vitorlásé, és igazából nem is nyújt akkora élvezetet. Ám mielőtt komolyan elkezdenétek aggódni a hosszúra nyúlt bevezető kapcsán, mindenkit megnyugtatok: a Vitorlás a kertben nem lesz motoros oldal.
E kitérő után ideje visszatérni a vitorlázáshoz. Eredeti terv szerint nagy erőkkel készültem volna az utolsó ranglistaversenyre, amiből annyi valósult meg amit az előbb olvashattatok, mindenesetre tele izgalommal indultam a bázisra ahol eddigi, talán legkatasztrofálisabb vitorlázásom mérlege a következő: egy bronzérem, egy elveszett sapka, két fürdés a tóban, egy beázott óra, és egy megfázás. Pedig olyan jól indult...
Az első futamban tök jól elkaptam a rajtot, hamar ki is kerültem a többiek zavart szeléből és ahogy lenni szokott a nagy létszámú élboly valamennyire elhúzott, de a hátsó csapat élén én haladtam magam mögé utasítva emlékeim szerint hat sporttársat. És egészen a harmadik körig minden rendben ment amikor a bójánál teljesen megzavart a szembejövő -útjogos- hajók kikerülése és a kötelekkel bíbelődve eltöketlenkedtem a fordulót is. Itt persze szépen megállt alattam a hajó és mire észbe kaptam a többiek egy része lehagyott, aki meg nem az is simán beért. Így visszagondolva ennél a pontnál tört ketté a napom és innentől hiába is erőlködtem, a körülmények illetve a hosszú kihagyás mind ellenem dolgoztak. Ennek ellenére mentettem a menthetőt és az elajándékozott pozíciókból kemény munkával hármat visszaszereztem.
A második futam elég ramatyul indult, ráadásul az egyik fordulásnál a bum leverte a sapkámat. A kedvenc sapkámat amelyiket ajándékba kaptam a nejemtől és az a saját szüleményű babonám kapcsolódik hozzá hogy csak abban tudok vitorlázni. A mai napig se értem, hogy hogyan tűnhetett el egyetlen szempillantás alatt, amikor hasonló esetekben a ruhadarabok egész hosszú ideig úsznak a vízen és simán ki lehet szedni egy "vízből mentés"-hez hasonló manőverrel. Komolyan mondom, olyan volt mintha a leesés után eltűnt volna valami űrön, lyukon vagy időkapun keresztül. Mintha átkerült volna egy másik dimenzióba vagy ahogy az időutazós filmekben mutatják amikor például nagy sebességgel mennek valami járművel és egyszer csak a külső szemlélő számára eltűnik az autó az útról vagy a repülő az égboltról. Magát vízbe esést nem láttam így elkezdtem a hajóban is keresni, de persze ott még úgyse volt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot és ahelyett hogy a versennyel foglalkoztam volna, hosszú másodpercekre lekötött az eset, bár az eredmény szempontjából itt talán már mindegy volt.
Minek is szépítsem, harmadik futam pont olyan szarul sikerült mint a második, azzal a különbséggel, hogy már nem volt sapkám amit elveszítsek viszont legalább eszembe juttatta azt, hogy azért néha egész jól is szoktam én menni, így a negyedikre sikerült összekapnom magam és az elsőhöz hasonló helyet szerezni a rajtnál, ami ki is tartott addig amíg a kreuz bója előtt tíz méterrel akartam egy kicsit engedni a sottkötélen. Nos, amikor ugyanígy teljes testtel a hajón kívül vagyok ezt soha többet nem fogom megpróbálni. A kötél úgy szaladt ki a kezemből, hogy esélyem se volt megfogni, a bum ezzel párhuzamosan elszabadult, az egyensúlyomat elvesztettem és utoljára még egy pillanatra értetlenül ránéztem az ujjaim között gyorsvonatként száguldó piros kötélre, ám mire felfogtam volna a történteket már a vízben voltam. Tisztára mintha az utolsó pillanataim peregtek volna le előttem, azzal az áldott különbséggel hogy nem az utolsók voltak, de komolyan mondom ijesztő volt átélni. Amikor valami olyan dolgot teszünk amit az idő rövidsége miatt már nincs időnk megbánni, újragondolni, megérteni se jóvátenni. Éppen csak kezdenénk tudomásul venni de már ránk omlik a házfal, beszakad alattunk a jég, összenyom a levágott faág, végigvágjuk a tenyerünket a frissen élezett késsel, belénkrongyol egy autó, megcsúszik a bringa kereke a nyákos úton.
És benne lenni az eseményekben egyáltalán nem olyan mint ahogy a filmeken látjuk, több kameraállásból, szinte kockáról-kockára lelassítva a leglátványosabb jeleneteket. Nem. Éppen hogy levegőt vennénk annak a bizonyos b betűs szónak a kimondásához de akkorra már a történések elindultak velünk egy egyirányú utcába ahonnan talán visszanézni még lehet, de visszatérni már nem.
A fáradtság és a marasztaló, tizennégy fokos víz jótékony hatása miatt elég nehezen jutottam vissza a békésen ringatózó hajóba ahol rövid időn belül rendeztem soraimat, káromkodtam egy cifrát és ahelyett hogy ép ésszel kimentem volna a partra, inkább a többiek után indultam. Nem akartam feladni a versenyt hiszen bármi megtörténhet a hátralévő idő alatt -gondoltam- és így is lett. Egyrészt jól megfáztam : ) de azért az első futamhoz hasonlóan behoztam az öreg Fűkét a huszonnyolcadik helyre, bár a kötélfogóktól a mentőmellényig minden összeesküdött ellenem és itt még nem is sejtettem, hogy kikötéskor is vár rám egy vízbeesés.
Összesítettben az utolsó, a fa finn kategóriában pedig a harmadik helyet sikerült megcsípnem, de nem ám azért, mert összesen ennyien indultunk... : ) Hogy az első helyezésben rengeteg munka van azt mindenki tudja, de higgyétek el hogy a mezőny vége felé, sokszor még az utolsó helyeken is vért kell izzadni szóval a kapott érmet és a dicsőséges csatában kiérdemelt emlékpólót hosszú idő óta a legbecsesebb ereklyének tartom.
Fa hajó, alu árbóc, bronz érem

2015. szeptember 6., vasárnap

Két mondat

Érdekes hogy az emberi memória mennyire tud szelektálni és az is hogy ezen adottságunkat semennyire se tudjuk befolyásolni, hiszen hányszor előfordul, hogy szeretnénk elfelejteni egy kedvezőtlen kimenetelű  szituációt vagy egy kellemetlen beszélgetést, de az akár több éves emlékek ahelyett hogy lassacskán a feledés jótékony homályába vesznének, olyan elevenen élnek bennünk mintha csak a napokban éltük volna át a történteket. Ugyanakkor pedig egy kellemes baráti borozgatás alkalmával, megidézve a távoli vagy a közelmúltat számtalan olyan szórakoztató sztori elevenedik meg amire esetenként csak halványan emlékszünk. Persze egyáltalán nem ilyen sarkalatos a dolog, hogy csak a rossz emlékek maradnak meg és kizárólag a jók nem, de tény hogy van amit -önkéntelenül ugyan- elengedünk és van ami minket nem enged el. Ez sok esetben lehet akár egyetlen mondat is.
A napokban családi vitorlázásba keveredtem a frissen az egyesület birtokába került B21-el, és ha valaki netán túlzásnak tartaná ezt a hajót ekkora vízfelületre annak gyorsan elmondom hogy a húszcsomós szél azért nem sokat töpreng hogy próbára tegye-e a kapitányt a tisztességesen megdöntött hajóval, tőkesúly ide vagy oda. Nem mellesleg a gép annyira friss, -legalább is nálunk- hogy a kisebbik lányom segítségével most helyeztük először üzembe. Meglepett az árbóc és a bum csapos csatlakozása amivel az Yxilonban már találkoztam ugyan de ezen a hajón valahogy elég lazára sikerült a kapcsolat. No mindegy, amíg találok valahol egy darabka kötelet addig szinte semmi sem jelenthet akadályt, bár az erős szelet és a "kezdő legénységet" figyelembe véve jobbnak láttam csökkentett vitorlázatot használni hiszen az elsődleges cél egy szép emlékű délután eltöltése a tavon, nem pedig a pánikhelyzet kezelése egy elbaltázott manőver vagy egy későn észlelt szélforduló esetén. Ahogy az írva vagyon jó hangulatban telnek a percek, mindenki kap lehetőséget a kapitányi pozícióra, ügyesen helyt is áll a csapat és sejtelmem sincs hány mázsa lehet a súlyunk de egész jól megindul a hajó. Ugyanakkor mégis hiányzik valami.
Amilyen nehezen barátkoztam meg /és ez a barátkozás, egyben ismerkedés még a mai napig is tart/ a Finn-dingivel úgy látom olyan szoros lett a kötelék kettőnk között. Bármilyen hajóba ülök ugyanazt az érzést, élményt keresem ahogy sok esetben az ember, egy új kapcsolatban önkéntelenül is régi szerelmének átható tekintetére, suttogó szavaira és érzéki érintésére szeretne rátalálni, hiábavalón. Jelen esetben például a hajó közel sem imbolyog annyira és borulás közeli állapotba se kerülünk ahogy egy tisztességes jolléban ez mindennapos eset ennek ellenére /vagy épp ezért? : ) / nincs meg az összhang amitől olyan felemelő lenne az együtt töltött idő. Ahogy előttetek is ismert 2011-ben vágtam bele a vitorlázásba. Napi szinten tőkesúlyos hajókon gyakoroltuk a vizsgaanyagot és én javában azon törtem a fejem, hogy mi módon lehetne minél jobban felszerelt, komfortos nagyhajót bérelni /olyat amikre ma már rá se nézek/ és értetlenül álltam Dia oktatónk előtt aki azt részletezte hogy erősebb szélben /ők oktatók/ kihozzák a kishajókat és azokkal vitorláznak: "Mert élvezetesebb". Abból az időszakból ez volt az egyik olyan mondat ami nem hagyta hogy elfelejtsem és úgy látszik rendesen ki kellett lépnem a tőkesúlyos komfortzónámból, hogy megértsem, annak ellenére hogy abban az időben valósággal sokkolt a sportos hajókban lévő kötéllabirintusok látszólagos káosza.
Fejben nagyjából itt tarthattam a bejegyzésben amikor engedtem a csábításnak és ismét Agárdon találtam magam, ahol mi történik? Pont amikor önfeledt lelkesedéssel kívánom nektek ecsetelni a jollék erényeit, a tökéletes összhangot hajó és kormányosa között, a szélsőséges időjárási viszonyokban való vitorlázás hasznát és előnyeit a tapasztalatszerzés kapcsán és azt hogy a finnezés előtti életem mennyire sanyarú és sivár volt : )  na pont akkor kifogok egy olyan szelet ami rácáfol az eddig leírtakra és biztos hogy ennek a délutánnak az emlékét még az évtizedek sem fogják kitörölni a szürkeállományból. Mielőtt azonban részletesen ismertetném a kalandos délután eseményeit szokás szerint következzen egy kis szerelés. Újabban nagyjából minden egyes vitorlázásra jut valami javítanivaló és ez a mostani alkalommal se volt másképp ugyanis legutóbb az történt, hogy a svertszekrény elején lévő seklikkel, csigákkal gazdagon felszerelt fém alkatrész önálló életre kelt. Sejtelmem sincs hogy mi a neve ennek a darabnak mindenesetre nélkülözhetetlen feladatot lát el ugyanis ez közvetíti a vitorlaállító köteleket, aminek fontosságáról nemrég olvashattatok. Eredetileg a jó öreg műgyantával terveztem helyreállítani a dolgot, főleg hogy egy újfajta üvegszövet is a látómezőbe került és ezt mindenképp szerettem volna megismertetni veletek, de az időhiány nem tette lehetővé a "pröcíz" : ) kivitelezést, úgyhogy nemes egyszerűséggel odacsavaroztam az uszonyszekrényhez. Természetesen ez csak átmeneti megoldás, a gyantás javításról /akár szeretnétek- akár nem/ részletes beszámolót fogtok kapni. : )
Akkor ugye a hajó üzemkész, és alaptalanul ugyan de én is késznek érzem magam, hogy a jelenlegi szélviszonyok mellett teljes terjedelmében meghódítsam a tavat. Dél-délnyugat felől fúj bár annyit azért igazítanék a dolgon hogy az esetek nagy részében fúj onnan, így jobbára hátszélben porolunk ki a tisztásra ahol időnként  ötös befújásokkal kellett felvennünk a harcot. Ismét Pisti barátommal indultam útnak "a trükkös Agárdi szélben" és ezen a napon nem csak a szél erősödése hanem a szűnni nem akaró forgolódása volt az ami próbára tett minket. Szóval marha jól megyünk hol félve-hol bátrabban, de inkább félve. Egy kicsit mondjuk meglepett, hogy emlékeimben sokkal jobb fordulók éltek mint amikre most képes voltam, de sebaj, biztos a szél meg ilyenek... én mindent tökéletesen csinálok. : ) De a szél meg ilyenek egyik alkalommal alaposan megtréfál. Szinte gondtalanul hasítok negyedszélben és oda már eljutottam, hogy észreveszem a víz felszínén lévő változásokat de megkülönböztetni még nem mindegyiket tudom. Ahogy jelen esetben az ötven méterre lévő csíkot se tudom hova tenni. Azt látom hogy nem erősödés és a hajszál híján történ borulás tükrében már könnyen mondom, hogy nem is gyengülés hanem szélforduló volt, de milyen?! Egyik pillanatról a másikra fekteti le a hajót és amikor a már ismerős helyzetben még teszek egy halvány kísérletet a kormánnyal tudom, hogy nem ez a mozdulat rejti magában a megoldást. Ismét a bumon való gyaloglás jelentheti a kijutást a kelepcéből, de előtte utolsó lehetőségként megpróbálom kiakasztani a sottkötelet. Ülök az oldalára borult hajó deckjén /aminek az alján egyre nagyobb felületen támaszkodik meg a szél/, a vitorla egy része már felfeküdt a vízre, a Velencei tóból a szokásos mennyiség ismét a cockpitben és én minden eredmény nélkül tépem a kötelet. A helyzet egyre csak romlik és a tapasztalat azt mondatja velem hogy pillanatokon belül fel kell mutatnom valami eredményt vagy jöhet a séta de maximum egy másodpercem van dönteni mielőtt romantikus ugyanakkor költséges ölelkezésbe kezdek a vitorlával.
A másodpercek általában észrevétlenül illannak el az életünkben és sokszor az órákkal és a napokkal sem tudunk érdemben elszámolni, de az a másodperc akkor kellően hosszúnak tűnt és nagyon sokat jelentett. Ahogy sejthetitek sikerült kiszabadítanom a kötelet. A hajó visszaállt de a kíméletlenül forgolódó szélben nem álltam neki mericskélni, inkább az elindulást választottam ami jelen esetben szintén nem volt egy nagy ötlet, de ahogy mondják: mise után okosabb a gyülekezet.
/Távol álljon tőlem hogy bármilyen párhuzamot vonjak magam és a legnagyobbak között, de kezdek rájönni hogy a nagy Balatoni versenyekre az erős külföldi csapatok miért "vásárolnak" maguknak egy-egy tapasztalt hazai versenyzőt./
Ezek után azért mentem még egy becsületkört de a frissen befejezett három napos kéményépítés utóhatása mind nálam, mind az akaraterőmnél erősebbnek bizonyult. Ettől és a büntető széltől függetlenül továbbra is fenntartok mindent amit a kishajózással kapcsolatban mondtam és az olykor felbukkanó negatívumok is inkább csaj új erőt adnak a további vitorlázáshoz minthogy kedvemet szegjék, bár ritka az olyan alkalom amikor ne jutna eszembe amit az egyik hatvan körüli sporttárs, Pista bátyó mondott egy ilyen napon:
Csak egyszer az életben tudnék itt ötszáz métert egyenesen menni...  : )

2015. augusztus 22., szombat

Egy tó, egyetlen finnes

A verseny után a kötélfogó klemmek cseréje formájában ismét egy kis javítás következett. Annak ellenére hogy látszólag milyen kis nudli hajóról van szó elég sok lehetőség van a vitorla és más dolgok állítására, és pont a vitorlaállító kötelek klemmje lett az ami mostanra a véglegesen belefáradt a ledolgozott évtizedekbe. Három darabról van szó /oldalanként/ és ha "működnek" akkor elképesztő módon alakíthatjuk a vitorla formáját a repülőgépszárnytól a táblalemezig. A cserére érett darabok már nem sokat tudtak hozzátenni a vitorlázáshoz, a kötelek behúzásuk után lassacskán engedtek az ellentétes irányú erőknek és ennek köszönhetően egy spontán tervezésű, paplanhuzatra emlékeztető vitorlába fogtam be szelet. : ) A sebesség növelése valamint az erős szeles vitorlázás ebben az állapotban nem kivitelezhető illetve nem biztonságos, tehát egy gyors telefon a Ráday utcába és a hőn áhított utánpótlást a másnapi postával már a kezemben is tarthattam. Bár a hajót csak bérlem ettől függetlenül úgy vélem hogy ez a néhány ezer forint megtérülő befektetés lesz a részemről, ha másért nem akkor azért mert kizárok egy hibalehetőséget, sőt a komolyabb szélben ki tudom lapítani a vitorlát.
Teljesen esélytelen voltam a harminc éves csavarokkal szemben ezért a szokásos szerszámok mellé erősítésként egy kölcsön multivágót is vittem. Bár sokkal kevesebb nemkívánatos kárt okoz mint a flex azért így is sikerült belekaristolnom a deckbe,amire valamelyest számítottam. Ehhez jöttek még a furatok plusz az őznik csavarhelye, de engem se kell félteni mert lassan már a közértbe se indulok el a műgyantás készletem nélkül. Először is telibe húztam a javítandó felületet, sűrítőanyagnak a mostanra rendszeressé vált búzadarát használva, ami kiszámíthatóbb mint a rozsliszt ugyanis bekeverés után pont a megfelelő mennyiséget veszi fel az "A" komponensből, ráadásul nagyon egyenletesen teszi mindezt és nem fordul az elő hogy kb. három perc után, mikor dolgozok a kész anyaggal olyan szinten kezd el sűrüsödni hogy lehetetlenné teszi a további munkát. Csiszológép hiányában a már általatok is ismert csiszolófával próbáltam elfogadhatóvá tenni a felületet és alapos méricskélés után fúrás majd a felszerelés következett. Igaz a lakkozás még hátravan, de a képet elnézve maradjunk annyiban, hogy legalább megpróbáltam. : )
A jó a rossz és a csúf
A tesztelés ez alkalommal nemhogy elmaradt, de sajnos el is húzódott, ugyanis valahogy nem sikerült meglátnom a kitartó negyven fokhoz társuló erős, másfeles szélben rejlő lehetőségeket. Ám ahogy a bánat, a harag, a bűntudat és a szerelem mind-mind elmúlik egyszer, ugyanúgy a minden szempontból kimerítő kánikulának is búcsút inthettünk egy kíméletlen időszakot lezáró szeles napon, igaz egy botrányosan gyengére sikerült próbaúttal.
Nna szóval, a kikötőben kellemes hármas szél és Pisti barátom fogadott akivel rögtön bele is vetettük magunkat a bójázásba. Komoly gondjaim nem voltak, ha leszámítjuk azt a néhány elbaszarintott fordulást, meg igazából a klemmek se váltották be a hozzájuk fűzött reményeket /tudom, olyat kellett volna vennem mint amit a kép jobb oldalán láttok csakhogy az nem jön ki egy ezresből/ ráadásul többnyire a spori mögött mentem, zavart szélben és a rövid szakaszok nem nyújtottak lehetőséget a kitörésre. Mindenesetre a rövidke, kétszemélyes házifutamok elején megszerzett tizenöt-húsz méteres hátrányt sikerült stabilizálnom ami mindenképpen bizakodásra ad okot.
Egyébként nem magával a klemmel volt a baj hanem azzal hogy ez a hajó egyszerűen más típust igényel, olyat amivel nem kell szöszmötölni mert itt a ráengedett kötelet vissza kell gyömöszölni a nyílásba, szemben a rugóssal ahol minden erőlködés nélkül csak bepattintja az ember. Szóval szokás szerint fáradtan, de sajnos némi csalódottsággal a szívemben vártam a következő alkalmat amire különös módon már két nap múlva lehetőségem nyílott. Senkitől se zavartatva, fellelkesülve készülődtem a szinte kihalt kikötőben és nemhogy hősiesen, de eredményesen kipróbáltam egy számomra újfajta kiállást és a nyílt vízen újabb ütközetre hívtam ki a kötélfogókat. Másodszor már inkább én álltam nyerésre, ettől függetlenül az egyik kötelet vékonyabbra fogom cserélni és az is biztos hogy ha lesz egy saját Finnem azon tuti hogy rugós klemmek lesznek. De pillanatnyilag a jelenben vagyunk és értelmesebb dolog a "van"-nal foglalkozni mint a "mi lenne ha" -val úgyhogy irány a nagypálya, annál is inkább mert egy jollés soha nem kispályás. : )
Az egyébként is erős hármas -közel négyes- szél kint a tisztáson még rátett egy lapáttal, igazi kiülős-lógós finnezésre adva ezzel páratlan lehetőséget. Igaz keleti, igaz forgolódik a drágám, igaz néha kicsit ráérősen elmélázik, hogy ki ez a magányos finn-dingista itt a tó közepén, de azért nekem fúj. Én meg néhány kisebb hibát leszámítva egész jól megyek egy képzeletbeli háromszög pályán, természetesen a tanultakat szigorúan szem előtt tartva. Kiüléskor a fenekem néha még  a vízbe is belelóg, az olykor felcsapódó hullámok beterítenek és a nap megkoronázásaként egy pillanatra még a hullámokra is sikerül felültetni a hajót.
Barátaim, mi ez ha nem a boldogság...?

2015. július 29., szerda

Tízezer lépés

Az új hajóm kapcsán elmulasztottam megemlíteni hogy átmenetileg kölcsön kormánnyal irányítottam a gépet, szóval az sem kizárt hogy ez okozta a múltkori fiaskót, ami egyáltalán nem szegte a kedvemet, sőt inkább további erőt adott főleg, hogy a helyszínen sikerült orvosolnom a dolgot. Nem ez volt az első eset hogy egy darabka kötél létfontosságú szerephez jutott kint a vízen. Szóval előkerült a saját kormányom amibe mostanáig egy műhelyben próbáltak életet lehelni, de ez korántsem jelentette azt hogy átvétel után csak úgy felpattintom a fartükörre és gondtalanul porolok ki a tisztásra, hanem ahogy már sejtitek újabb feladat elé állított. A műgyantázás nagyját lelkiismeretesen elvégezte a szaki és elnézve a mindkét oldalon nagy kiterjedésű javítást -különösen ahol az alsó rögzítőnek kéne lennie - azt hiszem nem szeretném tudni hogy mi is történhetett a kormánylapáttal. A további munka nagyfokú precizitást, szakértelmet és olyan laboratóriumi körülményeket igényel amilyeneket kizárólag a kertben tudok biztosítani. : )
Nyílt törés
Bár úgy tűnik hogy készen van de senkit ne tévesszen meg a látszat, összesen egy teljes napi munka várt rám fokozott figyelmet fordítva a sík felületre hiszen a vízben áramlással és ellenállással is számolni kell. Az év elején nem hittem volna hogy ilyen dolgok is foglalkoztatnak majd, de igazság szerint minden apróságra érdemes odafigyelni, különösen ha az ember egy veterán hajóval vág neki a végtelen vizeknek.
A teszt előtt a Balatoni nyaralás kapcsán ismét Alsóörsre, Gyulabához vetett a sors és megcéloztam az Öregúr Corsar típusú jolléját, aminek az ismertetőjében olvasható "kezdők csak gyenge szélben használhatják" mondata évekig visszatartott a próbaúttól. A tervezett időnél korábban, vegyes érzelmekkel adtam le a hajót és e rövidke beszámoló is egy kicsit szubjektív lesz tekintettel arra, hogy az első lépéseket mégis csak itt, régi Mesterem segítségével tettem meg. Az erős hármas szél csak úgy hívogatott a vízre és irányba is vettem Tihanyt, de az Öregúr módosításainak köszönhetően a hajó teljesen "tompa" lett és egyre inkább csökkent az esélye hogy a délnyugati szélben napnyugta előtt bármeddig is eljutok. Annyit azonban megtanultam az utóbbi években hogy a vitorlázás alapja nem csak a jó hajóban, meg a spéci vitorlában rejlik hanem leginkább türelemben, így ha apránként is de elkezdtem lopni a távolságot egészen addig míg az egyébként sem bizalomgerjesztő -horgászbotból készült- kormányhosszabító minden előzmény nélkül kicsúszott a helyéről. A sottok rögzítve, én gyanútlanul ülöm ki a hajót és ha nem is annyira negyedszélben, de azért porolok rendesen amikor megtörténik. A borulást szerencsésen sikerült elkerülnöm de abban a meghitt pillanatban egy kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól. Na innentől valahogy a kiülés helyett "szokás szerint" csupán a túléléssel kellett foglalkoznom. Ha szükség úgy hozta lobogtatva, minden tanult trükköt bevetve a következő gondolatokkal tértem vissza a bázisra: Először is lövésem sincs hogy Füred közelében hol béreltem volna kishajót ha nem itt és nem ennyiért. Másodszor, Alsóörsön még egy szezon kihagyás után is ismerősként köszöntik az embert. Harmadszor pedig nem szabad elfelejteni a legfontosabbat, azaz Gyulabá flottája mindig is "Gyulabás" marad és ahogy az olyan esetekben amikor nincs más lehetőségünk, érdemesebb a kínálathoz igazítani az igényeinket mint fordítva. : )
Az új kormánnyal megtett első út bizakodásra ad okot és azt hiszem eljutottam oda, hogy mostanra minden egyes problémamentesen megtett méter a biztató besorolásba kerül, bár az igazsághoz tartozik hogy a "trükkös agárdi szél" ez alkalommal még saját magán is túltett olyannyira, hogy sok szélfordulónál még a nevemet se tudtam volna megmondani, az itt táborozó vitorlázó gyerekek közül pedig többen a tóban kötöttek ki. A kormány tesztelését egy személyre szabott edzés, az edzést pedig egy kimerítő verseny követte bár előbb még a hajón el kellett végeznem egy kisebb javítást. Észrevettem ugyanis hogy a deck egy részét teljesen elengedte a valamikori ragasztás, és a ki tudja hány évtizeddel ezelőtti apró réz szegeknek sincs semmi nyoma. Csavar, faragasztó, stafni, pillanatszorító és némi harc amíg sikerült tisztázni az erőviszonyokat.
Kovalens kötés
Ha nem is közvetlenül de a már említett versenyhez mindenképp kapcsolódik, hogy a nyaralás után csak úgy buzgott bennem a tettvágy és fittyet hányva a pokoli hőségre -amire lassan kénytelenek leszünk berendezkedni- nekiláttam az Iboly előtt felhalmozott rönkfák feldarabolásának és hasogatásának. Ezzel párhuzamosan lehetőségem nyílt hazaszállítani az emlékezetes viharban kidőlt két hatalmas nyárfát, így követve el mindent annak érdekében, hogy fizikailag teljesen leharcoljam magam a hétvégére.
Szombat délelőtt a várakozásé volt a főszerep és mintegy igazolva az ilyen elfecséreltnek hitt idő létjogosultságát a hajó mellett heverve, az orrnál egy újabb javítanivalóra lettem figyelmes. Na nem nagy dolgot csak néhány apró műgyanta ragyát amit aztán azonnali hatállyal le is csiszoltam a sebesség növelése érdekében. : ) A délután jóféle hármas délnyugati szélben telt és egész komoly csaták alakultak ki a kis létszám ellenére. Ahogy azt megszokhattátok -egy utolsó előtti helyet leszámítva- hátul végeztem, de napról-napra csökkennek a távolságok és az egyik futamban csupán néhány méterrel maradtam le az előttem célba érő két sporitól.
Tuningolok egy kicsit a kötélzeten aztán mindenkit lehagyok : )
Vasárnap reggel a kikötői hajók fütyülő állókötélzete előrevetítette a helyzet komolyságát és akkor még nem is sejtettem hogy az egyenletesnek hitt északi szél olyan dolgokat produkál, hogy az egykor merénylőnek nevezett déli szél ministránsfiúnak számít mellette. Váratlan, minden előjel nélküli komoly gyengülések /lyukak/, erősödések sőt olyan átmeneti kilencven fokos! fordulások, hogy az ember újraértékel mindent a vitorlázással kapcsolatban. A számtalan kalandos eset közül leginkább azt a pontot emelném ki amikor az előttem levő versenytárs a halzolását borulással fejezte be így lehetőségem nyílott hozni egy helyet. Erre mit tesz Isten? Illetve én? Ugyanúgy elbaltázom, azzal az apró különbséggel hogy nálam a borulás csodával határos módon elmarad, de a biztonság kedvéért félig merítem a hajót vízzel. A múltkori akció óta ugyan nálam is egy ötliteres vödör figyel kikötve, de az idő rövidsége miatt most nem tudok ezzel foglalkozni, meg kell próbálnom megindítani a hajót. A széllel nem lesz gond, abból több is van mint kéne és talán ennyi víz még nem terheli túl a vitorlát. Így is lesz, de ahogy lendülethez jutok az előre tódult víz ijesztően lenyomja a hajó orrát és úgy túrjuk a tavat mintha süllyednénk. És így bizony süllyedünk is mert ezzel a technikával sikerült még legalább ötven litert a hajóba gyűjtenem. Ezalatt a spori visszaállította a hajóját és nagy erőkkel készült a mindent eldöntő küzdelemre. Már csak egyetlen esélyem maradt, szabálytalanul /nem verseny, csak vezetéstechnikai szabály/ amennyire lehet hátra ülök a kormány mellé és a súlypontáthelyezéstől amennyire kell kiemelkedik az orr, a szél és a ventil teszi dolgát én meg gondterhelten figyelem a mezőnyt. A lehetőség hogy bárkit beérjek elúszott, de ezt az egy pozíciót meg kéne tartani főleg, hogy a vetélytárs köszöni jól van, jön és hevesen érdeklődik az elveszített helyezése után. Egész jól porolok, a víz már bokáig sem ér : ) amikor a hírekben használt "elvesztette uralmát a jármű fölött" kifejezés rám is érvényes lesz és össze vissza billegek a boruláshatáron a gépsárkánnyal mindezt egy becstelen szélfordulónak köszönhetően aminek a vége az lett hogy a túlélés érdekében átmenetileg nem a cél felé vettem az irányt, hanem arra amerre a szél engedte. A véget érni nem akaró káosz mindössze néhány percig tarthatott és ennyi időveszteség még belefért a szó szerint fordulatosan megszerzett előnybe. Ez a felállás megmaradt a célig, ahol egy villámgyors és problémamentes halzolás után célba is vettem a kikötőt. Ki vagyok merülve, a szél még mindig nem csillapodik és egyáltalán nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy az utolsó futamot teljes értékű kormányosként végigvigyem. Meg kell tanulni mérlegelni és jó döntést hozni.
A döntés után pedig lépni kell. Bármilyen utat is választunk mindig van egy következő lépés amit meg lehet lépni ha az ember akarja. Amit érdemes is meglépni, ha nem csak haladni hanem eljutni is szeretnénk valahová. Egy rádióriportban hallottam hogy: "A legtöbb ember egész életében félgőzzel halad a semmi felé és csak az élete végén veszi észre, hogy oda tartott."
A hajóépítés és a vitorlázás során megtett lépéseimet megtisztelő érdeklődés övezi, ugyanis hála nektek, Kedves Olvasóim a Vitorlás a kertben látogatottsága a napokban átlépte a tízezret.

2015. július 1., szerda

Nem is rossz

Ez a mondat hangzott el Edző Bá szájából miután a verseny első napján közvetlen közelről látta az egyik fordulásomat és őszintén mondom már ezért megérte elindulnom az Agárdi vitorlás héten. Ekkor már túl voltam egy boruláson, kicsit később a kezemben maradt a kormány és még épp hogy csak elkezdődött a verseny, de lássuk az előzményeket.
Ahogy az összes többi, úgy az elmúlt hét is egy átlagosnak tűnő hétfővel kezdődött de ebben a szóban forgó hétfőben volt egy kis plusz ami miatt még csak hasonlítani sem lehet a többi, szürke társához. Ez a nap indította azt a hetet amelyiken négynapos verseny várja a sporttársakat, sőt ahogy ennek vége máris kezdődik egy -kizárólag ötven felettieknek szóló- kétnapos összecsapás úgyhogy a legelszántabbak és az idősebbek közel egy héten keresztül sanyargathatják magukat a Finn-dingi névre keresztelt kínzóeszközben. Naná hogy én is érintett vagyok az első szériában ezért az említett hétfőn -a katasztrofális forgalmi helyzetnek köszönhetően- igaz csak késő délután, de gyanútlanul hajóba szálltam, nem is sejtve hogy A Mester rögtönzött edzése micsoda gyötrelmeket tartogat. Az az igazság hogy mostanáig abban a boldog tudatlanságban vitorláztam, hogy már mindent tudok, : ) hátul kullogok ugyan de majd belerázódok, idővel lesz ez jobb is csak valami még hiányzik. Valami apróság amire előbb utóbb rájövök hogy mi is az.
És az a valami az edzés. "Ne így, ne úgy, az a szál miért lobog, hova mész, hova dőlsz, hova ülsz" és még sorolhatnám az ilyenkor elmaradhatatlan kötőszavak kíséretében elhangzott vezényszavakat. És a versenyen való szereplésemet figyelembe véve úgy látszik hogy erre volt szükségem, fel kellett hogy ébresszenek mert csak elégedetten ücsörögtem a langyos libazsírban és nem volt aki felrázzon mialatt hamis álmokban ringattam magam. A forgolódó erős hármas szél a combos négyes befújásokkal is ellenem volt az állandóan megdőlő, a hátszélben pedig rendszeresen borulni akaró hajóval együtt. Teljesen magam alatt voltam és Lali, apjától tanult mondása jutott eszembe az Üvegtigrisből: "Ha a padlón vagy szedjél össze valamit".
Így kaptam össze magam és vitorláztam egy marha jót egy olyan hétfőn amelyikre ismét sokat kell várnunk, mert leghosszabb nappalhoz csak évente egyszer lehet szerencsénk.
A verseny négy napjából hármon tudtam jelen lenni, és megpróbálom röviden összefoglalni az eseményeket, kezdve rögtön az első napi negyedszeles borulásommal. Az egyik hirtelen jött pöffnek köszönhetően úgy sikerült lefektetnem a hajót, hogy én magam meg sem mártóztam a tóban. Történt tehát hogy a hajó már az oldalán ment, a vitorla hátsó része a vizet simogatta és akkor már hiába próbáltam a kormánnyal helyrehozni a helyrehozhatatlant mert az már a tónak a közelében se volt . A vitorla felfeküdt a vízre, a hajó teljesen az oldalára borult és ilyenkor nincs idő a pöcsölésre, cselekedni kell úgy, hogy a legkisebb veszteség érje mind a hajót mind a kormányost. Tehát az "Agárdi iskola" tanítása alapján gyorsan végiglépdeltem a bumon, egy pillanatra megálltam az árbóc tövén, felmérni a helyzetet, majd onnan ráálltam a svertre és mikor a hajó kezdett visszabillenni abba a helyzetbe ahogy általában használni szoktuk, mintaszerűen visszamásztam a cockpitbe. A sípcsontokon szerzett két húszcentis horzsolást leszámítva határozottan meg voltam elégedve a produkcióval annál is inkább mert költségkímélő módon nem zuhantam bele a vitorlába.
Leírhatatlan vízmennyiség árasztotta el a hajót, ami talán tíz- néhol tizenöt centire látszott csak ki a tóból  és ugyan vannak beépítve légszekrények, de egy ilyen öreg ladiknál csak idő kérdése hogy a víz bejusson az összes olyan helyre, ahol semmi keresnivalója sincs. A cuccaim a táskából kiborulva békésen úszkáltak a hajóban és csodálkozva néztem hogy mennyi hasznos holmit hoztam magammal, a baracktól a naptejig. : ) De ábrándozni nincs idő kézbe kell kapni az öblítős flakont és merni a vizet mielőtt tovább romlik a helyzet.
Valamelyik Discovery-s csatornán nézve az esetet már pattanásig feszülnének az idegek, hogy vajon sikerül-e a kormányosnak a kétliteres flakonnal kimernie a vizet és megmenekülnie, vagy a hányatott sorsú hajó elsüllyed és a szebb napokat látott kapitány a szemünk láttára veszik oda a habokban. Ennél a résznél még nem tudni, hogy a reklám után váratlanul megjelenik A Mester és átad egy ötliteres vödröt.
Tehát teljes erőbedobással merem a vizet és bármilyen fárasztó is, van egy halvány reménysugár mert ha lassan is, de azért apad illetve apadgat és már csak a lábszáram feléig ér. Nem tudom hány liter fér el a hajóban de az egyharmadát már sikerült kimernem és azon gondolkozom, hogy mennyi van még hátra ahhoz hogy mozgásba tudjam hozni a finnt, mikor váratlanul felbukkan Edző Bá -akinek egyébként semmi dolga nem volt arrafelé- és átadja az említett vödröcskét ami kapásból két és félszeresére növeli a hatékonyságomat. Még egy harmad, immár egész gyorsan és az erős hármas szél már el is tudja indítani a hajót -sőt tovább megyek- még gyorsulunk is és mialatt az egekig magasztalom a ventil feltalálóját addig a hajóban lévő tó fokozatosan visszakerült eredeti helyére.
A következő kalandra még egy kurta órát se kellett várnom, ekkor történt hogy a kormánylapát az ellentartó laprugót kijátszva lecsúszott a tartótengelyekről. A sottkötél természetesen beakasztva a klemmbe ami mindössze azért okozott némi zavart mert a jelenlegi helyzetben minél közelebb megyek a kötélhez hogy kiakasszam, annál jobban kezd az oldalára dőlni a hajó... Na neee! Még egy borulás ráadásul egy ilyen pitiáner dolog miatt?! Ezt a szégyent nem élném túl, így egyik kezemben az önállósodott kormánnyal villámgyorsan odacsúsztam és kiszabadítottam a kötelet. Kormány vissza, még épp beérek naná hogy utolsónak és annyi időm marad a következő rajtig, hogy egy rövidke kötéllel rögzítsem a lapátot. E két kemény próbatétel után előttem ismeretlen okokból vége szakadt a nemkívánatos megpróbáltatásoknak és hoztam a tőlem megszokott egyenletes, a mezőny végére elegendő teljesítményt. : )
Fél lábbal a paradicsomban
A második napon már volt néhány előzésem is, sőt a nagy csatákban dicsőségesen szereztem egy utolsó előtti helyet, ami természetesen újabb lökést adott a továbbiakhoz. De a lökés önmagában a szelet nem pótolja és a harmadik nap jobbára csak hiábavaló várakozással telt. Legalább jutott idő a kikötői munkákra, a sztorizgatásokra, a sporttársak hajóinak átnézésére sőt még Gyuri barátommal -a volt hajóssuli egyik utolsó mohikánjával- is összefutottam aki a csapatból elsőként érzett rá a kishajózás szépségeire. Három óra körül azután megkaptuk a jelet, elindultunk a tisztásra ahol bő fél óra után lefújták a futamot. Érdekes módon mire kikötöttünk és összepakoltuk a hajókat a szél is megérkezett de ez már nem sokat tudott hozzátenni a szombati naphoz.
A hét és a verseny tanulsága -a remek vitorlázásokon túl- hogy kezd beérni a kétéves munka gyümölcse és azok a sporik akiket eddig csak a messzeségből figyeltem mostanra látótávolságba kerültek, sőt némelyikükkel bizony már pozícióért ment a harc, még ha az a pozíció a huszonhatok helyet is jelentette.

2015. június 21., vasárnap

Pazar próbaút kemény kitérővel

Elérkezve a javítás utolsó fázisához már csak némi lakkozás és a cockpit befejezése volt hátra, amihez alaposan fel kellett kötnöm azt a bizonyos felkötnivalót. Arról van szó ugyanis, hogy a törés túloldalán -a fenék felőli részen- nem csupán a törést hanem a komoly anyaghiányt is korrigálnom kellett nulla hozzáféréssel. Terv szerint egy távtartóval és a műgyanta-üvegszövet szent kötelékével készültem végrehajtani a feladatot, de ahogy az életben számtalanszor tapasztaljuk hogy az elmúló idő mindent megszépít, úgy emlékeimben is csak a törés szerepelt, mindenféle pótolandó dolog nélkül. A szűk hely és a gyanta folyóssága külön-külön is komoly kihívás elé állított volna de így együtt igazi emberpróbáló feladatot adott amit a következőképp oldottam meg. Szerencsére találtam egy vékony műgyanta-üvegszövet lapot /szemmel láthatóan valamelyik hajóhoz tartozhatott egykor/ amiből kivágtam a legnagyobb íves profilt amit még be lehetett gombolni azon a szűk nyíláson és nekiláttam a küldetésnek. A fenékre egy réteg "rendes" üvegszövet került vastagon begyantázva, erre jött távtartónak egy darab -a vízszerelésnél használt -KPE cső amit az alsó gyantaréteg nem enged majd elmozdulni, legfelülre jön a méretre szabott műgyanta profil és erre, pontosabban e közé és a hiányos cockpit alj közé nagy mennyiségű gyanta és üvegszövet minden mennyiségben. És milyen egyszerűen le lehet ezt írni pár perc alatt... : )
Doktor úr, mindent előkészítettünk a műtéthez
A lényeg hogy minden nehézség ellenére az akció sikerrel járt és olyan pöpec munkát sikerült kiadnom a kezemből hogy ihaj! A megjavított rész talán csak új korában volt ilyen erős és terhelhető mint most. A dekli berakásához meg kell várni a gyanta teljes száradását, így elhasználtam a maradék lakkot, felcsavaroztam az orra azokat a műanyag kütyüket és elláttam a hajót egy könnyen értelmezhető figyelemfelhívó táblával. : )
Ennyi idő még a vastagon felvitt műgyantának is elegendő volt a kötéshez így semmi akadálya nem volt a dekli beszerelésének amit a csavarokon kívül a sokoldalú sziloplaszttal is rögzítettem, illetve szigeteltem.
A vitorlázás sajnos ez alkalommal is elmaradt leginkább az idő rövidsége miatt. Igazából egy kurta órára kirongyolhattam volna a vízre, de egyrészt utálok kapkodni, másrészt pedig azt azért már kitapasztaltam az elmúlt két év alatt, hogy vitorlával csak az elindulás ideje a biztos, az érkezésé bizony sok esetben kiszámíthatatlan. Viszont ha így alakult legközelebb már ezzel a hajóval szelem a hullámokat, gondoltam gyanútlanul ami idővel annyiban változott, hogy a felújítás és a próbaút közé beékelődött egy Balatoni vitorlázás amin mint oktató vettem részt. : )
Egy ismerős aki bő két évvel ezelőtt a vízen eltöltött órák fontosságára hívta fel a figyelmemet /és magam is rájöttem hogy ez a legfontosabb, mert ugyan sok helyről hallom hogy milyen remek dolog a hátunk mögött megkötni a palsteket például otthon a tévé előtt, de amikor váratlanul szélsőséges körülmények között kell vitorláznunk, vagy a hátszélben ide-oda billegő hajót próbáljuk irányítani, akkor igazából nem sokra megyünk vele/ megkért, hogy kísérjem el egy friss jogsis barátját és segítsek megtenni az első lépéseket a biztonságos vitorlázás felé. Hajó van, fuvar lesz, a tudást pedig adjam én. Pár másodpercnyi töprengés után -hogy van-e egyáltalán kedvem a Balcsin vitorlázni- végül is beadtam a derekam.: )
A helyzet nem ismeretlen: az ember naivan azt hiszi hogy tud egy csomó dolgot de persze a vízen még bizonytalan -főleg ha kihagy egy-két évet- hiszen a hajóssuli csak az utat mutatja meg, azt már az újdonsült kapitánynak kell eldöntenie hogy elindul-e rajta. Nos, a kapitány döntött, én pedig jelenlétemmel támogattam a dolgot. Egyébként is szerettem volna már nagyhajóval is menni egyrészt, hogy lássam mi ragadt rám a koszon kívül az elmúlt években, másrészt vízen is szerettem volna már használni a jogsimat, hiszen az elmúlt időszakban csak a hajókiállítás idejére került elő...
Így találtam magam ismét Siófokon ahol véget ért a néhány éve el sem kezdődött mancsaft pályafutásom. : ) A kitűzött napon -amelyet az előrejelzések alapján remek tanuló időnek gondoltam- váratlan körülmények fogadtak minket, ami leginkább a kelet felé igyekvő tarajos hullámokban és a szépen befütyülő állókötélzetekben mutatkozott meg. De ha már itt vagyunk kipöfögünk és a nyílt vízen a vártnál is keményebb helyzetben vágtunk bele a tananyagba. A hajó /B21-es/ Siófoki viszonylatban nem számít nagynak, de ilyen időben különösen érdemes figyelembe venni a közel hat négyzetméteres oldalfelületét mielőtt könnyelműen túlvitorláznánk a gépsárkányt. Az ötös-hatos Nyugati szélben érthetően kevesen választották a szabadidő e remek eltöltését, ameddig a szem ellát mindössze három hajó merészkedett ki, hogy velünk együtt pattogjon a jó kis döghullámokon és a többség -minket is beleértve- bőven beérte egy szál reffelt génuával. Néha viszont még ez is sok volt és emellett épp elég feladatot adott maga a hajón maradás is úgyhogy a józan ész hatására bő egy órányi harc után kimotoroztunk és a kikötői manőverek jutottak főszerephez. Persze a gyakorlás itt még nem ért véget mert az átmenetileg ötösre csillapodó szélben -másodfokú viharjelzés mellett- ismét kimerészkedtünk két órára, sőt Laci barátom /a gyakorló kapitány/ visszafelé már vitorlával porolt be a kikötőbe.
A minden szempontból hasznos nap tanulsága volt számomra, hogy mind a vizet mind a hajót -ami a finnhez képest viszonylag lassan reagált a kormánymozdulatokra- érdemes ismerni illetve kitapasztalni még induláskor, ezzel is elkerülve a kellemetlen perceket. És ami talán a legfontosabb: nem valószínű hogy két évvel ezelőtt biztonságosan tudtam volna vitorlázni a mostani körülmények között, pláne úgy hogy az ember felelősséggel is tartozik valakiért.
Ezt követően egy nap kihagyás következett, na nem a munkahely hanem a vitorlázás terén és már igyekeztem is Agárdra ahol mintegy koronaként felkerült az árbóc a hajómra.
Fapados járat, háttérben a megújuló VVSI
A Mester ráadásul a köteleket is bekötötte így a tizennyolc-húsz csomós szelet leszámítva minden akadály elhárult a próbaút elől. Őszintén szólva szívesebben tettem volna meg az első métereket egy csendes, gyenge szeles napon, de mit tehet az ember ha "kizavarják" a vízre...? Különben is, mostanában egyre inkább úgy érzem hogy a vitorlázás bizony arról szól, hogy a távolságot kizárólag szélben lehet leküzdeni. : )
És ez a szél egy mesébe illő estével ajándékozott meg amikor a száraz, porszagú kötelek újra átázhattak, amikor a felcsapódó víz a szépen lakkozott fedélzetről apró patakokban csordogált vissza a tóba és amikor az örömteli vitorlázásból fakadó vigyorgás még lefekvéskor sem akart eltűnni az arcomról...

2015. május 30., szombat

Csak pontosan, szépen

Időközben megérkezett a hír, hogy Feribátyó profi hajóépítőhöz méltón felszerelte a dörzsléceket. Valami spéci kétkomponensű ragasztót és rézcsavarokat használt, a csavarok furatait pedig fadugóval zárta le így téve elérhetetlenné a bárhonnan érkező víz számára. Lehet tőle tanulni, na. Úgyhogy az információ birtokában célba is vettem Agárdot egy kis üveg faragasztóval, egy üveg paliszander páccal és -biztos ami biztos- a vitorlás tatyómmal a csomagtartóban. Érthetetlen módon a famunkához semmilyen szerszámot nem vittem de túl húsz percnyi késselfaragós-smirglis nyűglődésen sikerült az egyik fiókban, talán a legegyszerűbb és az egyik legjobb hajóépítő szerszámra bukkannom egy deszkára ragasztott csiszolópapír formájában. Kb. tíz centiszer harmincas, az egyik oldalán durva a másikon finomabb papírral szerelve, és olyan szinten volt vele jó dolgozni, hogy itthonra is készítek egyet. Nem roggyan össze mint a szivacsos és elég nagy ahhoz hogy az ember elkerülje az anyagba való belecsiszolásokat, szóval hatalmas találmány bárkihez fűződjön is. Rövid takarítás után mindkét oldalon a kiülőpárna alatt megragasztottam a decket, majd a vizes páccal nekiestem az orrdecknek, valamint a dörzs- és habléceknek. Mivel a teljes száradásig úgyse tudok semmi hasznosat csinálni, ezért hacsak másfél órára is kimentem egy kis negyedszeles fordulgatásra meg egy kis hátszeles töprengésre az élet nagy dolgairól. : )
Bal oldalon a csiszolófa, mögötte lesúlyozva a ragasztás
A hajó történetéhez szorosan hozzátartozik, hogy kifejezetten ennek a darabnak köszönheti létrejöttét jónéhány finn-dingi és az Agárdi "házi" hajóépítés beindulása, méghozzá eléggé különös módon. A képen látható finn ugyanis a nagy múltú Fűke műhelyből származik, de mind az évek mind a vitorlázók mély nyomokat hagytak a decken és a cockpitben egyaránt. Ennek kapcsán született meg a briliáns ötlet, miszerint a lelkes helyi erők maroknyi csoportja új fedélzettel látja el a hányatott sorsú hajót. Annak rendje és módja szerint a műanyag deck el is készült, sőt olyan jól sikerült, hogy se az eredeti elképzelés, se a viseletes hajó nem állhatott a haladás útjába ugyanis az elszánt csapat saját sikerén felbuzdulva egy lépéssel tovább ment a tervezettnél és a szép új fedélzetet nem pazarolta el erre az öreg ladikra, hanem épített hozzá egy új hajótestet. És ez a hajó azóta is a begyógyítatlan sebeivel, méltatlanul mellőzve vesztegelt a kikötő pázsitján, türelmesen várva a napot amikor egy lelkes vitorlázó újra meglátja benne a jövőt és helyrehozza azt, amit talán még nem késő helyrehozni.
A dolgok mostani állásánál -komoly önmegtartóztatás mellett- hősiesen nem tettem közzé ezt a bejegyzést, hanem vártam néhány napot -amiből aztán egy egész hét lett- és újra belevetettem magam a munkába. Ahogy a fenti képen is látszik a pácolás kicsit csíkosra sikerült, de nincs ezzel semmi baj mert egy leheletfinom felületi csiszolással teljesen homogénné varázsoltam a decket. A fedélzet többi részét szalagcsiszolóval felfrissítettem, ahol indokolt volt -mert azért volt olyan : ) ott műgyantával kijavítottam és irány a cockpit, ahol egy csúnya húsz centis törést kellett helyrehoznom. A hagyományos üvegszövet helyett itt azt a fajtát használtam amivel a szobafestők takarják el a problémás repedéseket a falon. Kiváló az ilyen finom munkákhoz csak néha "be kell törni" az anyagot. Mivel a javított rész még így is "lóg" egy kicsit a levegőben ezért közé és a hajófenék közé be kell majd operálnom valami távtartót, de azért a három réteg szövet megtette jótékony hatását.
A jó öreg búzadarával tettem csúszásgátlóvá a felületet
Ezután már csak egyetlen hálás feladat várt rám méghozzá a lakkozás formájában, hiszen az ember csak felkeni a cuccot, pepecsel itt-ott egy kicsit és szó szerint lenyűgöző látványban részesül. Olyan ez mint tortán a hab. A hosszadalmas és sokszor kimerítő előzetes munkák nélkül az se ér semmit, de szépségével és csillogásával pillanatok alatt értelmet ad minden verejtékes percnek.
Hát ez ragyog mint a ... izé, víztükör
Ezután a nap legkegyetlenebb pillanata következett amikor más, halaszthatatlan teendők miatt ott kellett hagynom a kikötőt a jelenlegi hajómmal együtt, esélyt se kapva arra, hogy a szívfájdítóan egyenletes hármas Északnyugati szélben felüljek egy kicsit a hullámokra. Néha sajnos szembe kell néznünk azzal, hogy a vitorlázáson kívül más is van a világon. : )
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy remek dolog újra hajóval foglalkozni főleg úgy, hogy emiatt nem -mindig- kell lemondanom a vitorlázásról. Nem valószínű hogy a hajóépítésbe még egyszer belefogok, de általában alig várom hogy bármilyen fa vagy műgyantás munka beessen, a csincsilla ketrectől a megrepedt fateknőn át egészen a nyúl etetőig. Hát még ha hajójavításról van szó... A faragasztó és a műgyanta használatának kiismerése új fejezetet nyitott az életemben, és ahogy a gyártót aki a műgyanta termékismertetőjében lelkesen így fogalmaz: "sokoldalúságával azonnal lenyűgözött" úgy engem is ámulatba ejtettek az addig ismeretlen távlatok és lettem én is a több ezer boldog felhasználó egyike.
A munkák még korántsem értek véget. Hátra van még néhány dekli beszerelése, többek között a cockpit javított részénél is, az a bizonyos távtartó, még legalább egy réteg lakk és valami amihez egy szakember segítségére is szükségem lesz.
Mester, ezt a pár kötelet kéne majd bekötni

2015. május 13., szerda

4:3

A múlt héten ennyire győztek a vitorlás napok a nem vitorlásokkal szemben. Két kiadós edzés, egy tókerülés és egy másodfokú viharjelzés mellett megtett rövid, de annál hajmeresztőbb kör a mérlege a négy napnak. Szombaton zöld és piros szalag tókerülő túraverseny volt és mondhatom ez alkalommal is új felfedezésekre tettem szert. Az egész tavat kellett megkerülni /meglepő módon/ át a nádszigetek között, a kormányos által választott útvonalon azzal az egy kitétellel, hogy a tó négy sarkában felállított bójákat érintse. Kékszalag a Velencei tóra szabva. Mondanom se kell hogy ismét a mezőny végén ballagtam be a célba, de ha hiszitek, ha nem, voltak biztató pillanatok. A verseny érdekessége /persze csak nekem, mert ugye egy újszülöttnek minden vicc új/ hogy a felállított pályával ellentétben itt volt valamennyi szabadságunk az útirány megválasztásában, tehát ha valaki úgy ítélte meg hogy a nádassal szemben inkább a parton kedvezőbb a légmozgás, akkor mehetett oda, illetve lehetett /de inkább kellett/ taktikázni is hogy a számtalan nádsziget közül melyik kettő között érdemes átmenni, hol fúj kedvezőbben a szél. Fifikás dolog ez a túraverseny mert egész idő alatt figyelni kell, főleg a versenytársakra. A hátszeles részeken -a jó útvonalválasztásnak is köszönhetően- mondhatni brillíroztam de a negyedszeles, a tó teljes hosszában tartó befutó hozta a papírformát és a húsz perce, dagadó kebellel lehagyott egységek bizony állva hagytak. A felületes szemlélőnek nem is olyan nagynak tűnő tavat kettes- néha hármas szélben is bő három óra volt körbevitorlázni úgy, hogy nem jártuk be az összes zegzugot tehát bármilyen kishajóban egy teljes napot kiadósan el lehet tölteni, szóval a nyárra mindenképpen betervezek egy hasonló utat.
A vasárnap amilyen aggasztóan indult, pont olyan aggasztóan folytatódott így történt hogy hősiesen elindultam ugyan, de a tisztásnál nem jutottam messzebb és a kikötőbe való visszatéréskor meghitt nosztalgiával gondoltam a múltkori ötös szélre. Tehát komoly dilemma tartott nyomás alatt a parton hiszen beigazolódni látszottak a hatvan km/h-s lökések, így mint annyiszor az életben a kereslet most sem találkozott a kínálattal. Nem is igen akaródzott kimennem a vízre de bármilyen viccesen is hangzik, kecsegtető volt az átmenetileg ötösre csillapodó szél úgyhogy beleugrottam a hosszú neoprén cuccba valamint a tavaly március óta nélkülözhetetlen mentőmellénybe és irány a hajó. Ez a kis idő is elég volt a visszaerősödésre de optimistán bíztam a gyengülésben és mint az hamarosan kiderült teljesen alaptalanul. Elég nehéz volt irányítani a hajót de amikor sikerült akkor nagyon élvezetes volt, felült a hullámokra és még negyedszélben is olyan érzésem volt mintha bármelyik pillanatban siklásba hozhatnám. Ez a kellemes egyben küzdelmes érzés csupán a tisztásig tartott ki ahol eddig nem látott pöffökkel kellett megbirkóznom és ahonnan engedve a józan ész szavának, visszafordultam abban a biztos tudatban hogy mostantól kizárólag önmagamra hagyatkozhatok hiszen pillanatnyilag egy teremtett lelket nem lehet találni se a kikötőben, se a környékén. Naná hogy hátszélben kellett berongyolnom a partot éréshez, ráadásul a mólón belül várt még rám egy halzolás amitől szerintem Ti se kaptatok volna röhögőgörcsöt. Nos legyen elég annyi hogy a zord körülmények ellenére sikerült biztonságosan kikötnöm és azok a gyanúsítgatások, miszerint előtte kétszer is az oldalára állítottam a hajót és ezalatt több vödörnyi víz is befolyt a cockpitbe teljesen alaptalanok. Az mondjuk igaz, hogy szükségem volt egy kis ballasztra meg aztán a neoprén cipőmet is régóta le akartam tesztelni... : )
A nap tanulsága, hogy két felelősségteljes döntést kellett hoznom igen rövid időn belül és úgy vélem mindkettő jó döntés volt. Az első, ugye maga az elindulás kérdése és -ahogy ezt tőlem megszokhattátok- őszintén mondom, így utólag nagyon sajnálnám ha azon a vasárnap reggelen nem ülök hajóba és nem azért mert gyávának tartanám magam, hanem azért mert most megtudhattam hogy valahol itt lehet a határa a finnezésnek és egy napon : ) talán ezek az extrém viszonyok se jelentenek majd gondot. A másik, még az előzőnél is jobb döntés, amikor a visszafordulást választottam a bizonytalan kimenetelű versenyzés helyett és én már a szárazföld biztonságából nézhettem egy kalóz borulgatós kálváriáját és egy másik spori szó szerinti vitorlaszaggató mutatványát. Az biztos hogy ez típus -ahogy a többi jolle is- megtanít mérlegelni.
A kalandokkal egyidejűleg folyamatosan készül a hajóm. Felkerült az orrdeck és az alatta lévő keresztmerevítőket is kicserélte Feribátyó, akire már csak a dörzslécek felszerelése vár, mert utána én kapom meg a paripát a hátralévő feladatokkal együtt.
Feribá. Hetvenévesen hajót javít és simán lehagy a tavon.