2021. április 28., szerda

Josephine, meg ami hiányzott

Az enyém lett. Igen, pont olyan boldog vagyok mint az előző csónak vásárlásakor ebből következik, hogy depresszió, lehangoltság, rossz kedélyállapot sőt kijárási tilalom esetén is garantált segítség lehet bármilyen hajó de leginkább a vitorlás. Josephine 1998 májusi születésű ami a finn dingik folyamatos fejlődését tekintve korosnak számít de részben az utólagos fejlesztéseknek köszönhetően sok apró finomítást rejt. De beszéljenek a képek. 

Eddig semmi extra, az összes régi hajó ilyen

A képen az edzővitorlával van felszerelve a gépsárkány és a 19-es szám az előző gazdát idézi. 

Persze volt más tulaj is, még taljánföldön

Egyik extra számomra az alul ívelt bum. Az ilyet mindig irigykedve néztem mások hajóján, most végre nézhetem a sajátomon. 

Ne legyenek illúzióink, ugyanolyat üt mint a szögletes

Másik nagy kedvencem a nyitott orr amitől tágasabbnak tűnik a hajó. Az ilyet mindig irigykedve nézt... ja izé, szóval ebbe is szerelmes voltam. 

Ebből a szögből elég racingos

Látszik a végtelenített kötélzet, valamennyire a karbon kormányhosszabbító és az összes extrát felülmúló fullextra ami a vásárlást is eldöntötte: kistáska a svertszekrényen! 

A kiülőpárnák sorsa még kérdéses, van faszább megoldás is. Aranyárban

Szakavatott szem az előbb már kiszúrhatta de itt jobban érvényesül az íves leekocsi, és -igaz utólagosan beszerelve- már "rendes" talpcsiga van mint az összes mostani hajón, nem a decken kell beakasztani a sottkötelet. Egyelőre ismerkedési fázisban vagyunk de annyian esküsznek rá, hogy egy napon biztos szeretni fogom. 

Minden szakszerűen felújított árbóchoz menő vitorla felhúzókötél dukál, itt sincs ez másképp. A lényege, hogy az árbóc és a vitorla beakasztási pontja között ez esetben elég kicsi a távolság tehát rövidebb szakaszon kap terhelést az árbóc, ráadásul a kötélnek esélye sincs nyúlnia mert amint látjátok az ominózus rész acélból készült mint például más hajókon az állókötélzet. Bármilyen hihetetlen ezt összehozták a felhúzókötéllel, ne kérdezzétek hogyan. 

Halyard lock hook néven keressétek

Igaz, hogy minden szép és jó de nincs az a tulaj aki ne szeretné egy kicsit a saját ízlésére formálni a hajóját. Ez alól én sem vagyok kivétel. A régi hajómhoz fájó szívvel adtam oda a sárga kerekeket amit a sólyakocsira vettem de nem volt pofám ezen szarakodni az új tulaj előtt. Ám az Isteni gondviselés nem maradt el, neki felfújható kerékre volt szüksége amit nagyvonalúan elpostáztam a sárgákért cserébe így most újra méltó helyükre kerültek. 

A tuning első lépése

Nem annyira látszik de egy polírozás esedékes lesz, ehhez Marci a régi tulaj kölcsön is adta a gépét amit pont a hajó felpolírozásához vett. 

Azt is mutatja amikor megdől a hajó. Ha nem venném észre

Évek óta ennél menőbb cuccot használnak a sporik és akár még én is lecserélhetem a tuti napelemes-rajtórás compassra, de egyelőre marad ez. Kíváncsiságból lemértem, sokkos állapotban szereltem be az 1,36kg-os műszert ami ugyan nem nyom többet egy üveg ásványvíznél mégis mélyütésnek éreztem. Ilyenek vagyunk na, tizenöt kilóval ezelőtt semmi nem számított most meg minden dekagramm miatt pánikolok pedig még jóformán vízre se tettem a hajót. 

Rozsda a ventilen meg még ez a festés is.
Nem tudom melyik felkavaróbb

Ez bizony fos. Egyébként a nálam töltött rövidke idő alatt a használat közbeni rozsda kopással sokat javult a helyzet de csakis a rozsdamentes acél lehet a végleges megoldás. Nem mehetünk el csak úgy a svertszekrény színválasztása mellett de mégsem találok rá szavakat. Nehéz elhinni, hogy valaki valamikor ezért a festékért pénzt adott  és még nehezebb, hogy rákente a hajójára. De megtörtént, dolgozzuk fel valahogy és próbáljunk túllépni rajta. Nem biztos, hogy a mienk jobb alapon -íratlan szabály- más hajóját, feleségét nem kritizáljuk. Viszont ez a hajó már az enyém így egy apró észrevételnek bátran hangot adhatok. Marci, esküszöm gyönyörűek ezek a csúszásgátló pöttyök de talán megérettek a cserére. 

Külön kedvencem (volt) hátul a dobókocka ötös

Az ilyennek cimke eltávolító nélkül neki se álljatok. Persze érdemes egy kevésbé látható helyen kipróbálni nehogy kárt tegyen a tollfosztóban de a szakszerűen felvitt gélezésnek ez nem ellenfél. Elég maszatolós meló de megérte. A ragacs eltávolítása után még mindig úgy nézett ki a hajó mint aki köpülyözésről jött így nekiugrottam a foltoknak ecettel -amit eredetileg a vízkő eltávolítására vittem. Minimálisan még észrevehető de már jobban hasonlít egy finn dingire. 

És a polírozógépet még ki se vettem a dobozból

Egyébként meg verseny híján edzegetünk amit nem is bánok. Lövésem se volt, hogy egy év kihagyás alatt mennyit felejt az ember. És az izomzat is. Egy olyan nap végén mikor tisztességesen ki kell ülni a hajót simán a végemet járom pedig rendszeresen edzek a helyi outside gymben. És nem három- vagy négyfutamos hatvanperces verseny után hanem másfél óra múlva. Na meg a tömeg. Ez pillanatnyilag kimerül öt-tíz hajóban de jelenleg a távolságokat is tök bénán mérem fel. Két napból kétszer kellett ütközést elkerülnöm, nem más hibájából. Nem baj, volt ennél rosszabb is kár aggódni, főleg hogy edzések végére jobbára beiktatunk egy kis "sima" vitorlázást is, ráadásul most végre jó kis északi szélben, komor felhőkkel fűszerezve, öt főre tálalva. Sok minden van aminek a vége a legjobb, nem kivétel ez alól az edzés sem. Elérünk a kikötő előtti nádasig ahol a nádhoz közeledve egyre kisebbek a hullámok majd átmennek apró fodrozódásokba amik tükörré simulnak ott ahol a szél már nem érinti a vizet. Itt egy időre félszélbe fordulunk mintha túlkreuzoltuk volna a nemlétező bóját és nézem az előttem elegánsan csorgó hajót. Képtelenség betelni a látvánnyal. Alig ér a szél, itt csak a vitorláinkat legyezgeti. Csend van. A szigetet építő munkagépek mára befejezték így mindössze a hajók lágy csobogását hallani ahogy a felettünk köröző sirályok vijjogásával keveredik és rohadtul sajnálom, hogy nem tudom hirtelen lefotózni de higgyétek el, nincs az a megapixel-filter párosítás ami ezt visszaadná. Inkább megélem a pillanatot. Együtt vagyok a barátaimmal, van egy fasza hajóm amivel vitorlázhatok és szinte túlcsordul a szívem a sok jótól ami rám telepedik ebben a szempillantás alatt véget érő pillanatban. Pedig nem csináltam mást mint hajóba ültem. 

Csak ülünk a gépsárkányban, semmi több


2021. április 1., csütörtök

Vagy Impala, vagy semmi. Így vettem hajót edzésen

Nem számolom hányadszor karoltam az örökérvényű Üvegtigris egyik idézetébe de ígérem, nem ez volt az utolsó és csak remélni merem, hogy nem untatlak benneteket az onnan merített mondatokkal. Mert hoz az élet olyat amikor kevesek vagyunk kifejezni gondolatainkat, érzéseinket netán indulatunkat egy odavágó idézet, esetleg káromkodás nélkül. 

Döcögősen kezdődött a szezon és ha nem írnám le, hogy miért akkor is tudnátok hiszen több mint egy éve üldöz minket sajnos sokszor politikai, üzleti köntösbe burkolódzva mert ha valami jogilag sántít, arra mindig ott lesz valaki kezében az ütőkártya: járványhelyzet. Mint tudjuk versenyek egyelőre nem engedélyezettek és a borsónyi agyammal úgy gondolom, hogy leginkább a drukkoló tömeg miatt és pl. vitorlázásnál nem azért mert elmegyünk egymás mellett a hajóval. Más kérdés, hogy a kishajós összecsapásokra érkező szurkolótábor minden esetben kimerül a sporikat kísérő családtagokból akik száma a parton várható több órányi unatkozás miatt még nyáron is elenyésző. Hogy ez jelent-e nagyobb rizikót vagy villamossal utazni azt ne firtassuk, tartsuk be a szabályokat hátha hamarabb kimászunk ebből a trutyiból. Tehát verseny helyett edzéssel búcsúztattuk a márciust de van aki ebbe is belerondít. Szóval, az egyesületünk az általa-általunk használt területet bérli egy bizonyos cégtől aminek a kikötőnk vizsgáztatását kellett volna elintéznie. A vizsga hiányában nem engedélyezték a mentéshez és pályaállításhoz nélkülözhetetlen motoros használatát a tavon, ami mellesleg a területi rendőrkapitányság hatásköre. És nem fogjátok kitalálni milyen retorziót helyeztek kilátásba arra az esetre ha partizánakcióba kezdenénk. Nem, nem a rendőrséggel vagy az operatív törzsel fenyegetőztek ahogy minden tisztességes feljelentő tenné, hanem a bérleti szerződés azonnali felbontásával. Igen, a járványhelyzet miatt. Messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől de a napnál is világosabb, hogy rajtunk kívül -igaz más formában de- valaki más is nagyon tudná szeretni ezt a koszlott kis klubházat. A békesség kedvéért tehát maradt az egyéni edzés. 

Megszokott arcok, szokatlan fejlesztések fogadtak Agárdon kényszerű száműzetésemből visszatérve. Új hajók, új vitorlák, új árbócok és új finnesek. Jó volt újra elmerülni ebben a pezsgő-zsizsegő közegben, mintha ki sem maradt volna a tavalyi évem úgy üdvözöltek a cimboráim, hiába na, ide hazajár az ember.  Szájtátva gyönyörködtem a pimpelt cuccokban és legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy az egyik ponyva alatt lapul valami, ami hamarosan az enyém lesz. Szóval végigtaperoltam a faszányos hajókat, árbócokat, vatta új vitorlákat és igen, elfogott a vágy hogy újra ezzel a lüke csapattal legyek. Legutóbb már említettem a vásárlási tervemet és mivel emailcím változás miatt nem tudok hozzászólni a saját bejegyzésemhez ezért itt köszönöm meg a kedves hozzászólónak, egyúttal -dobpergés- üdvözlöm a tizenötödik követőt. 

Kicsomagoltam a kék hajót, úgy látszik erre az évre ezt szánta nekem A Mester és igyekeztem a lebaszásözön előtt kihajózni. Izmos hármas-négyes déli szél meg az árbóc-vitorla laza kapcsolata tette izgalmassá az elmaradt edzést. Épp kiértem a kikötőből mikor feltűnt, hogy az alsó résznél vagy fél méter vászon nincs az árbócban. Biztos bénán fűztem be, volt az első gondolatom úgyhogy a finom kis négyes pöffökben leengedtem, visszaigazítottam és élt bennem a remény, hogy nem rontok a borulás kontra nem borulás statisztikámon ebben a hajóban. 

Vagy Devoti, vagy semmi ezt az egyet tudtam. Méghozzá évjárat megkötés nélkül ugyanis ezt a formát, akarom mondani hajótestet már a kilencvenes években annyira eltalálták, hogy sok fiatalabb hajó elbújhat mellette annak ellenére hogy drágább. Emellett értékálló de természetesen a vitorlázás az elsődleges szempont. Itthon nem találtam, maradt az európai piac ahonnan hirtelen felvásárolták az eladó hajókat, legalábbis nyugatról. Az egyetlen elérhető gépsárkányt Bulgáriában hirdették ami ugyan pont kimerítette a keretet de 2006-os hajóról beszélünk ami fiatalnak számít és úgy okoskodtam, ha megvan kisírok valami árbócot Edző Bá-tól meg egy vitorlát és később fejlesztem a tollfosztót. Mit mondjak, marha jól nézett ki a gép, Pallus barátom segített a tárgyalásban és a szállítást is együtt terveztük. Az látszott hogy kicsit elhanyagolták az utóbbi időben de senki se szent és a tulaj hajlandó elhozni egy darabon, persze Bulgárián belül ami tovább növelte a vásárlási kedvet. Ennek ellenére a következő dolgokkal kell számolni: két negatív teszt és 48 órán belüli garantált visszaérkezés, nagy mennyiségű üzemanyag, pályamatricák, némi kp a cimborámnak mert senkitől nem várnám el, hogy két napot elbarmoljon a szabadidejéből puszira valamint a kockázat. Nem kell nagy dolgokra gondolni és alapjában véve bízom a finnesekben, de mi van ha a "good condition" mást jelent nekem és mást a mostani tulajnak 1200km-re tőlünk keletre, amikor a kormánylapát eleve szarul nézett ki a képeken. Nehéz ügy. 

Épp hogy megindultam a helyreállítás után ez a hülye szél már kikezdte vitorlámat. Szép lassan, centiméterről centiméterre cibálta ki a vásznat tehát nem én voltam balfasz. Motoros híján sok lehetőséget ilyenkor nem tartogat az élet, irány a part. Ráhúzni nem ajánlatos inkább olyan nyomin, első erősszeles vitorlázásaimat idézve, a szelet kiengedve poroltam el a szomszéd kikötőig ahol végre meg tudtam fordulni. 

Ilyen volt amikor megindult, később már nem mertem fotózni

Ez nem azért szar mert nem jó, hanem mert bármelyik befújás pillanatok alatt kiszedi a vitorlát és spinakkert csinál belőle ami egy finn árbócnak már sok a jóból és törik mint a ropi. Látványnak se szép, partot érni se könnyű és még ki is kell fizetni. 

Ki mással oszthatnám meg a vásárlással kapcsolatos kételyeimet mint azokkal akik ugyanebben a cipőben járnak. Terápiás csoport vagyunk. Senki más vállán nem sírhatjuk el mennyibe került a kötélvégtelenítés, mennyiért polírozták fel a decket, mennyiért varrták a ponyvát és mibe kerül az új hajó amit kinéztünk. Csak mi tudjuk, hogy ez még pont belefér sőt simán megérte de leginkább nem is volt drága. Irigykedés helyett bíztatjuk egymást, vigaszt nyújtunk ha szükséges és egy dologban biztos lehetsz. Bármit veszel, bármennyibe is került itt senki nem fogja azt mondani, hogy hülye vagy. A kiszemelt hajóra konkrét megerősítést senkitől se kaptam, mindenkiben ugyanazok a kételyek merültek fel mint bennem és ezt is felfoghatjuk egyfajta válasznak, majd valakitől elhangzott a nap kulcsmondata: "A Marci árulja a hajóját." 

Nagy keservesen beértem a kikötőbe és itt ugyan gyengébb a szél de úgy forog, hogy harmadik nekifutásra tudtam csak kikötni. Közben folyamatosan vert a víz, annyit majréztam az árbóc miatt de végre átléptem a mólóra, béke van. Úgy döntöttem ma nem vitorlázok többet, tévedtem. 

Akkor nézzük. Ezeréves Devoti két éve felújított árbóccal hozzá egy jó állapotú edzővitorla meg egy alig használt a versenyekre. Egy kis csinosítgatás, igazítás itt-ott jót tenne neki de ugyanez rólam is elmondható, jöhet egy kis flexelés: ebben a korban ez nem minősül hibának. Hosszas beszélgetés, ahogy ilyenkor lenni szokott de az igazi finnes nem autókupec módjára akarja rádvakolni a hajóját hanem részletes előadást tart az elkészült fejlesztésekről és az esedékes munkálatokról. "Rétegvastagságmérő" nélkül is beszámol a sérülésekről éppúgy mint a javításokról hiszen az eladás után nem csak a tükörbe hanem a vevő szemébe is bele kell nézni valamikor. Az ár pont a keret, ezen egy kicsit majd igazítani kell de amúgy komplett tollfosztóról van szó, nem kell semmi tartozékért kuncsorogni, bele kell ülni és menni vele. Visszavettem a neoprén cuccot és elmentünk egy körre a Kicsikével. Nagy dolgokat most ne várjatok  tőlem, pont nem ebben a hülye forgolódó szélben fogok más hajójával hátszeles bravúrokat bemutatni, sőt igazából minden teljesen mindegy. Az enyém lesz és ez már a parton eldőlt. 

2021. március 7., vasárnap

Március 3. Elmentem Agárdra autót szerelni, meg vitorláztam is

Ez a bizonytalanság a legszarabb az egészben. Van amit szabad csinálni, van amit nem, amit szabad azt se meri mindenki mert fél a fertőzés terhét a nyakába venni másrészt tart a társadalmi megítéléstől. Mert ettől mindnyájan tartunk kimondatlanul is. Köhögés, tüsszentés, orrfújás. Épp olyan természetes mint a lélegzetvétel de most őszintén, tegye fel a kezét aki közösségben bármelyiket meg meri tenni bűntudat nélkül. Ha igen akkor az összes szempár riadtan vagy elítélőn vetül rá mert potenciális veszélyt látunk mindenkiben. Ha találkozunk furcsán kerülgetjük egymást, távolabbról beszélgetünk, nem fogunk kezet csak töketlenkedve amolyan öklöst adunk egymásnak mert a vírus sokféleképpen terjed, de úgy biztosan nem. Egyáltalán hogy lehet bármit szabadon csinálni ha ez az egész fos úgy ahogy van belefurakodott az elménkbe, a kapcsolatainkba, az életünkbe és a szobának keresztelt börtönünkbe. Minden tiszteletem az online programok szervezőinek de már ha meghallom esküszöm kiugranék az ablakon, csak hát ugye földszinten lakunk. És igen azok nélkül még nehezebb lenne de a közös szurkolást, a fesztiválon tolongást, egymás sörébe kortyolást ez nem pótolhatja. Elvesztettünk egy évet az életünkből és jó eséllyel még egynek annyi. És egy kicsit mindannyiunkban megtörik valami. Nem tudom a barátaimban mennyi lelkesedés maradt futásra, baromfitartásra, youtube-os főzőcsatornára de én biztos nem fogok idén hobbikertészkedni és asszem soha többet az életben. Esküszöm nem zavarnának az étterem szomszéd asztalánál veszekedő gyerekek, a tuskó pincér, hogy alig találok parkolót a színház környékén, hogy vizes a mozis kóla, drága a koncertjegy vagy valahol a világban, emberek között bolyongva egy városban a lábamra lép valaki. Örülnék neki. Mert hoz olyat az élet hogy ezt leírjam. Egy biztos, az idő nem fog megállni, egy napon ezen is túltesszük magunkat de kérdés, hogy a rengeteg áldozat után vajon a bizalmat visszakapjuk-visszaadjuk-e egymásnak?  

Rátérve a blog főprofiljára voltak nagy tervek a télre de vagy túl hideg volt, vagy nem. Egészen pontosan papírforma szerint februárban lett volna Balatonlellén egy nagyhajós verseny amit aztán a járványhelyzet miatt edzésnek keresztelt selyempapírba csomagoltak a szervezők. Ha versenyezni nem lehet attól még vitorlázásra van igény így lett belőle edzés, persze szigorú biztonsági szabályok között. Erre készültünk nagy erőkkel és menetrend szerint Alsóörsről indultunk volna bérelt hajóval, ez volt az egyik amin elvérzett a sztori. A múltkori hajónkat eladták, amit vihettünk volna helyette abban nem volt fűtés ami persze megoldható de a csónak közepébe beállított villanyradiátor melege nem veszi fel a harcot a míusz tizenegy fokkal. Ez már kicsit megtörte a lendületet ráadásul a két hete tartó kemény fagyok után kétséges volt, hogy az edzés után képesek leszünk-e egyáltalán visszamenni Alsóörsre és ha igen akkor vajon a kikötő előtt mennyi jégre számítsunk. Lehetne még itt kozmetikázni de a lényeg, hogy csirkék voltunk és nem lett semmi az egészből. 

Jégvitorlázásról se tudok beszámolni hacsak nem arról, hogy volt egyetlen nap amikor a többiek mentek egy kanyart. Volt egy beszakadás is ami persze nem velem történt szóval a tél úgy ahogy van eltelt ütős sztori nélkül. Persze a mostani se lesz az de ebben az egy éve tartó fosban minden apróságnak örülhetünk pláne ha az egy vitorlázás, finn dingiben, március elején. Az egész kísérteiesen hasonlított az őszi kanyarra azzal a különbséggel, hogy egyedül mentem és nem azt a vízgyűjtő hajót kaptam hanem a "kéket" amivel finnes pályafutásom elején minden alkalommal beborultam. Az az idő persze elmúlt és az ember reménykedik, hogy egyszer ez is el fog. 

A tó vizszintje semmit se emelkedett ami nem ért váratlanul bár volt bennem némi csalódottság, mindenesetre örömmel láttam, hogy az egyik "déli" sólyát, amelyiken mintha szakadékba löknénk a hajót- jelentősen meghosszabbították. 

Ki mondta, hogy nem a méret a lényeg?

Más érdekesség is akadt egy a füvön összerakott jégszán formájában. Kicsit mintha egy kihalásra ítélt fajt látnánk nem olyan távol a természetes élőhelyétől. 

Ez a szín pont olyan mint a régi sólyakocsimé. 
Nem, nem narancssárga de ez is valami
cég raktárából kerülhetett ki, okosba

A kikötő és a Cserepes-sziget felújítása töretlenül zajlik. A mi mólónkat is ránézésre vagy nyolcvan centivel megemelték, a vízről nézve kész erődítmény.
Nincs az a hullám ami ezen átcsap. Vagy majd kiderül

Fél egyre értem Agárdra de nem olyan egyszerű az egyesületben vitorlázni ugyanis Mester Bá rendre talál elfoglaltságot a tagoknak. Jégszánokat ide, lasereket oda pakoljunk vagy ha már ennyien (hatan!) összejöttünk kihúzhatnánk azt a B16-ot. Kézzel. És ez minden alkalommal így van szóval ha van egy órád és csak lerongyolsz, hogy mész egy kört a tavon, az kérdéses hogy összejön. Azonban van az egésznek egy amolyan csapatépítő jellege ami szerintem már hiányozna is. Ez a mostani Lada ajtókárpit szerelésemre ugyan nem érvényes, de jobbára így van. Szóval miután végeztem a hófehér Samarával újfent hajóba ülhettem és ohhh yeeeaahhhh, vitorláztam. Szikrázó napsütés, kettes-hármas szél, sirályok a tavon, egyedül a vízen esküszöm mintha valami közhely panoptikumba csöppentem volna. Volt vagy tizenhét fok de nem dőlök be az efféle trükköknek, ilyentájt neoprén nélkül még csak rá se nézek a tóra.  Esküszöm néha melegem is volt de ahogy a hatfokos vízbe mártottam a kezem próbaképp, rögtön kijózanodtam. Be kell öltözni vagy egy apró marhaság miatt könnyen statisztika lesz az emberből. Hoppá, viszont egy sokkal szimpatikusabb statisztika 14-et mutat. 

Nem voltak nagy terveim. El a tisztásig, ha van elég szél akkor az északi partig és őszintén reméltem, hogy marad annyi amivel a kikötőbe is visszajutok ugyanis az egyesületi motoros még a parton dekkol. 


Nem, nem drónokkal tettem vízre a hajót a Hotel Nautis előtt, itt jutott eszembe a Kwindoo. Félszeleztem az északi partig és félúton egy jótékony pöff segítségével értem el a napi csúcssebességet, 5.4 csomót. Épp olyan pazar indítása a szezonnak mint amilyen a lezárása is volt. És lehetett gondolkodni, ez a jó ebben a nyüves hajóban. Itt ülök, boldog vagyok. A tavalyi év köszönőviszonyban se volt a finnezéssel az eladás meg egyéb dolgok miatt de idén talán fejben jobban ott tudok lenni. Nézem ezt a kopott hajót és elkezdem gyártani az elméleteket miszerint milyen fasza lenne egy saját gépsárkány. Ilyenek vagyunk, na. Ha lehetőség van lecserélni a régi autót tucatjával soroljuk az érveket amik a döntésünk mellett szólnak, ám ha deüt valami gebasz legalább ugyanennyit tudunk felhozni a régi megtartása mellett.  Az eladás célja egy kategóriával erősebb hajó vásárlása volt és lehet, hogy most értek meg a körülmények. Annyi versenyre nem fogok eljutni mint két-három évvel ezelőtt de Agárdra egy-egy napra biztos szakítok időt és a nagyhajós kalandoktól se kell elköszönni a kishajó miatt. Szóval ülök a tollfosztóban és cikáznak a fejemben az efféle gondolatok de olyannyira, hogy az északi partra érve már hajót akarok venni. Na nem az élmezőny kategóriából -leírni is belepirulnék mi pénz egy olyan- csak a következő lépcsőfok érdekel és az eltelt finnes évek függvényében legalább tudom mit akarok. És ismerve magamat ez marha nagy dolog. Szóval már ezért érdemes volt március harmadikán hajóba ülni. A víz, a madarak, az érzés, az élmény, a tiszta gondolatok és Edző-bá kikötésem közbeni bazmegolása mind-mind csak ajándék. 

Hívogató végtelen


2020. november 13., péntek

Helyzetjelentés Agárdról, és a szezonzáró kanyar

 A versenykiírás szerint szeptemberben rajtolna az ősz de az utóbbi években/évtizedekben rendre lekési, általában egy-másfél hónappal és akár igazságosnak tartjuk akár nem, eme csúszását a rendezőség sehogy sem szankcionálja. Nagyjából október-novemberre ér a rajtvonalra amit pontosan meghatározni képtelenség, viszont a legszebb évszak beköszöntésének biztos jele a ránk telepedő, nehézkesen feloszló köd ami jó esetben tizenegyre eltűnik, rossz esetben pedig jövő héten tizenegyre. Egyelőre a jobb estet van napirenden és mivel a csapatom Balatoni szezonja lezárult de vitorlázni meg marhára kéne visszatértem a gyökerekhez, azaz Agárdra. Nem mellesleg bővült a hivatalos rajongók száma így mára egy nagypályás focicsapatnyi követője van az oldalnak. 

Szóval Agárd. A kikötő felújítása töretlenül zajlik, betonvasak, zsaludeszkák, építési törmelék nehezítik a közlekedést de főleg a hajók mozgatását. Az eredmény mondjuk magáért beszél, pöpec az új betonmóló és ha egy napon elkészül, a mienk is olyan lesz mint minden "rendes" kikötő. A vízszint sajnos rendkívül alacsony, ránézésre is legalább fél méternyi hiányzik a tóból még egy három napos olyan eső után is amikor a folyóinkon árhullám vonul végig így élek a gyanúperrel, hogy ez nem véletlen valószínűleg az építkezés miatt szabályozzák, gondolom így könnyebb betonozni. Hajózni meg nehezebb. Ez már az a szint amikor a vízre bocsájtás is nehézkes. Egyesületi szállóigénk naná, hogy A Mester szájából származik: a finn egyszemélyes hajóosztály! és azontúl, hogy egyedül ülünk benne sajátos üzenete van. A finnes dacára annak, hogy közösségi ember egyedül szedi szét-rakja össze a hajóját, szállítja, teszi vízre, hárítja el az akadályokat a tó közepén és hetes befújásoknál ugyanúgy segítség nélkül tér vissza a kikötőbe mint szélcsendben, tehát a civil életben sem esik kétségbe ha magára marad egy megoldandó feladattal. Igazából mit szerénykedjek? Kemények vagyunk mit a kád széle de a Velencei-tó vízszintje eme örök érvényű szabályt is felülírja ugyanis a gépsárkány partra imádkozásához pillanatnyilag három állampolgár jelenléte ajánlott, ám amikor négyen vonszoltuk ki, abból se lett semmi baj. Emellett veszélyes is ugyanis a kikötő rejtett kövein fennakadva pillanatok alatt átrajzolhatjuk féltett kormánylapátunk áramlástani mutatóit. 

 Előtérben a felújítás előtti partfal, háttérben a
 felújított és a Vadliba. A sólya egyedül most egyirányú utca

Mellesleg a Cserepes-szigeten zajló munkák eddig nem látott méreteket öltöttek. Nád helyett beton partfal övezi a déli oldalt amire biztos van magyarázat, mindenesetre még szokni kell az összefüggő nád helyetti néhány pamacs látványát és ezzel biztosan így van az ottani élővilág is. Kicsit olyan, mintha egy a szigetre tervezett építkezés alapjait készítenék elő a számtalan munkagéppel, markolóval, kitelepített konténerekkel, brigádokkal. 

Nád állott, most kőhalom

Na de nem Elméletek hajkurászása az építőipar sűrűjében a blog címe, szóval egy csapásváltással visszakanyarodva az eredeti témához lássuk mit tartogat nekünk az ősz, a víz és a finn dingi. Így az év vége felé közeledve is olyan ereje van a napnak, hogy túlzásnak tűnhet a neoprén ruha de átázott mackóban visszamászni a tízfokos vízből a hajóba elég szar szóval ezzel nem szabad játszani. Persze nincs is sok játékos. Néhány kishajós hős akik nem bírják elengedni a szezont, pár hajósiskola és itt ott egy-egy magányos horgász keresi a békét távol az otthoni és a munkahelyi zsongástól. Az építkezéseket magunk mögött hagyva Pisti barátommal célba vesszük a tisztást ahol még ennyien sincsenek. Eszünkben sincs megszakadni, csak úgy kényelmesen kreuzolunk át a túloldalra hogy legyen egy kis "tengerérzés" és el vagyok ájulva a tehetségemtől, hogy még nem felejtettem el hajót vezetni csak a vizet felejtettem a kocsiban de a tó ami éveken keresztül oltotta szomjamat most sem hagy cserben, ráadásul ilyenkorra már tiszta mint egy gyermek tekintete. 

Azért hihetetlenül kezes tud lenni egy finn dingi. Soha nem felejtem el mennyit szívtam mire megszelídítettem, de mintha róla szólna a dal: 'tanulj meg velem bánni, akkor lehet bármi." És lesz is, bármi. Leginkább szerelem. Még ez a leharcolt egyesületi darab is nagyon adja pedig úgy szedi a vizet, hogy komolyan aggódom marad-e elég a tóban a többieknek. Mondjuk nem ért váratlanul mert már a parton szemet szúrt az ötliteres öblítős flakonból készült mericske, aminél őszintén szólva már láttam pozitívabb üzenetet.         

Pisti elemzi a vitorlaállítást, a hajóban bal
oldalon pedig a 3XL-es mericske 

Istenemre mondom a szél is a mi kegyeinket keresi a maga négyes alja befújásaival és ennél többre, így november elején ép eszű vitorlázó nem vágyik. Őszi bejegyzéseimben visszatérő momentum a tisztást beborító több száz sirály lenyűgöző látványa és talán már unjátok is páran, de idén év vége felé is ez a legnagyobb flash. Nehéz szavakba foglalni ami ilyenkor az ember szeme elé tárul ráadásul a hatást ami magával ragad gyenge próbálkozás lenne részemről betűk formájában megjeleníteni, így az egyszerűbb utat választva lefotóztam.

Nagyon remélem, hogy látszik. A hajó előtti és
 mögötti rengeteg apró fehér/szürke folt mind sirály

Mellesleg ilyentájt a legnehezebb megcsípni ezt a pazar időt. Eleve a napsütés is ritka mint a jó anyós, de a szél vagy viharos és beterítenek a felcsapódó hullámok vagy semmilyen, azt meg kár is elemezni. Ezt a Bf hármat még pont kilehet ülni a hajó oldalán, fokozva a felhasználói élményt de nem lesz tele a gatya ha egy fáradt őszi pöff nekitámaszkodik a tíz négyzetméternyi vászonnak. A partot övező fák még őrzik lombjukat, a látvány ilyenkor naplemente felé közeledve a legszebb. Vitorlázni mindig pazar de a kora esti kanyarok más érzéseket váltnak ki belőlem mint egy délelőtti. A szürkülettel arányosan erősödik az elmúlás melankolikus érzése és egy kevéske választott magánnyal keveredve az ember hajlamos átértékelni a dolgokat különös tekintettel a múltra. Jó és kevésbé jó döntések, szeretteink elvesztése, megoldásra váró problémák mind ilyenkor telepednek rá az amúgy sem stabil alapokon nyugvó lélekre és jól van ez így, egy ilyen év vége felé. Ideje lezárni, elengedni amire eddig képtelenek voltunk és tiszta elmével, szívvel befogadni új dolgokat és a jövőre koncentrálni mert ott még történhet valami, a múlttal ellentétben. 
A saját blog vitathatatlan előnye. Gátlástalanul
lehet osztani a naplementés képeket

Utolsó kanyarra utaltam a címben mert vitorlázóidő ugyan még lehet de a hajók szétszedve a raktár 'polcain' idénre már befejezték. Elköszöntem a tótól és szokás szerint nem köszönt vissza de tudom, hogy visszavár mindnyájunkat. Engem, téged, hogy a szárazföldön ránk zúduló mérhetetlen marhaságtól megszabadítson akárcsak egyetlen órára. Szeretem ezt a tavat. Nehezen hagyom itt és magammal nem vihetem, de mindazt amit adott az velem jön. Békét, megnyugvást, barátságokat, harcos órákat, házi feladatot, a folyton pezsgő kikötői életet és ideírom a mára kicsit elhasznált emberséget is mert ezekre mind rátaláltam ott ahova hét évvel ezelőtt bekopogtattam, hogy megtanuljak vitorlázni. 

2020. szeptember 15., kedd

Agárdról Földvárra, dingiből harmincasba

Az újragondolt szezonkezdés miatt fokozott érdeklődéssel vártam ezt az évet, de ne kérdezzétek mit vártam tőle -a vitorlázáson kívül- mert magam sem tudom. Vágytam amire mindannyian, azaz kiszabadulva a ház fogságából csak hasítani bele a végtelennek képzelt vizekbe.
Tavaly óta valamiféle válaszút előtt állok és nem mondanám, hogy ez rosszat jelent csak ismerem magam annyira, hogy fenntartásaim legyenek. A lehető legszarabb duma amikor az ember szeretné önmagát megtalálni viszont mitévő legyek ha utolért egy efféle marhaság és zaklatottá teszi a nappalokat, álmatlanná az éjszakákat, étvágytalanná az étkezéseket. Így hajszolva bele olyasvalamibe amit másnak sem kíván az ember de ha egyszer ezt a virágot szakítottad le, akkor ezt kell szagolni barátom. Nem egy nagy élmény, sőt szívem szerint beletekernék a távirányítóval persze semmiképp sem a gyorsabb befejezés miatt, inkább csak átlépném ezt a reklámos-műsorajánlós-közérdekű információs vakert és nézném hova bontakozik ki a történet. Ami persze esélytelen. Ezt a szálat nekem kell kibogozni ha akarom ha nem, vagy ülhetek ölbe tett kézzel várva a cselekményt, viszont akkor nincs helye reklamációnak ha hepiend helyett pofára esés előzi meg a végfőcímet. Nyilvánvalóan nem kívánok/tudok belenézni a forgatókönyvbe ellenben némi iránymutatás a jelenlegi helyzetben különösen jól jönne.
A Hat nap, hét éjszakában mondja a férfi főszereplőt alakító Harrison Ford amikor a nyaralók a boldogságot keresik a film helyszínéül szolgáló földi paradicsomban, hogy: "Ez egy sziget, ha ide nem hoz boldogságot akkor itt nem fog találni."
És én is ezt érzem valahogy. A megoldás, a válasz /vagy adott esetben a boldogság/ nem fognak megállni a ház előtt és becsöngetni, telefonon hívni, rámírni fészbukon esetleg leszólítani a kikötőben. Ez a feladat rám marad. Nekem kell felkutatni, megtalálni azt amit keresek csak sokat segítene ha emberek közé mehetnék, no meg ha tudnám mi is az valójában.
Kár lenne tagadni. A tavaszi kijárási korlátozás ráment a borsónyi agyamra és mivel az elszigeteltség, a bezártság és főleg a bizonytalanság a történelem során a hatalmak kedvenc eszköze volt a néppel szemben így békeidőben is megteszi a maga jótékony hatását, akár beismerjük magunknak akár nem.
És egyszer csak vége. Kiengednek az utcára, munkahelyre, délelőtt is mehetünk gyógyszertárba, nyitnak a parkok az üzletek, később a mozik majd a színházak is csatlakoznak. Igaz, egy jóféle fesztivál még a fasorba sincs de ugye aki a kicsit nem becsüli...
A következő képkockán pedig már épp adom el a hajómat valakinek, aki felelős családapaként a gyorsasági motorját cseréli le az én tollfosztómra és nem is sejti, hogy az igazi kalandok az életében csak most kezdődnek. Nekem átmenetileg marad az egyesületi gépsárkány és így a legjobb, úgysincs időm saját hajóval foglalkozni, pakolni, versenyre szállítani, hetente edzeni. 
A melóra szinte minden időm rámegy, nincs mese az életem vett egy 360 fokos fordulatot. Na jó, annyit azért nem csak bírtam ezt a szöveget Az utolsó akcióhősben. 
Azért ez a nyomorult járvány sztori egyetlen pozitívumot azért fel tudott mutatni. Jutott idő a filmemre, ráadásul számolatlanul így leporoltam a tavaly óta adathordozón várakozó pixeleket, vettem egy nagy levegőt és igen, nekiálltam. Először osztályozni. Jobb vagy bal csapás mindez más-más szélirány mellett, külső felvételek, belsők az összes kameraállásból és a lassítások. Igen tudom, lehet lassítani a szerkesztővel de így sokkal faszább. Közel négy óra anyagából vágtam össze a négy percnyi végeredményt és ki lehet találni, hogy ehhez párszor körbe kellett menni a tavon majd itthon megnézni, lementeni az anyagot és legközelebb ugyanolyan szél és fényviszonyok mellett, ugyanabban a szerkóban, más kameraállítással kirongyolni a vízre. Az első két napi termés hibás beállítás miatt mehetett a kukába, ezt követte két használható ami után a műtéti lábadozásomon fellelkesülve vitorlát cseréltem. A két különböző vászon elég cinkes lenne például egy csapásváltás után, szóval ez is ment a levesbe. Az ötödik nap hozta az első használható perceket. Na ebből kellett összehozni még legalább ötöt tartalék aksikkal, betelő memóriakártyával, ráérő cimborákkal, minimum közepes képekkel. 
Azután ugye zenét kellett találni, összehangolni, megkomponálni, keretet adni az egésznek hogy ne csak úgy szerencsétlenül lógjon a levegőben a történet. Nem számoltam mennyi munkám van benne, de azóta a félperces reklámokat is más szemmel nézem. 
Aztán amint szabadlábra helyezték a lakosságot elszegődtem legénységnek egy Európa 30-as cirkálóra ami olyan mint egy 30-as cirkáló csak annyival rövidebb hogy egy vasúti kocsin elférjen. Állítólag. Mivel ezt több helyről is hallottam ezért nem teszek fel olyan hülye kérdéseket, mint miért akarja valaki a két és fél tonnás hajóját vonattal elvinni bárhová, szóval ezt a részét inkább ne firtassuk, fogadjuk el hogy voltak idők amikor nem biciklinek vagy kutyának vettek pótjegyet az emberek hanem hajónak. 

Földváron van a bázisunk, ez a büfé Üvegtigris
fanoknak kihagyhatatlan

Maga a gépsárkány egyébként kecses darab. Ahogy az összes többi cirkálót ezt is keskeny, hosszúkás hajótest és alacsony kabin jellemzi ezért az ilyen típusú hajókat már messziről megismerni. Ha csak a vitorlát látod és úgy tűnik nincs alatta semmi akkor biztos lehetsz benne hogy cirkáló. 
                                                              Fotó: Kereked Vitorlás Klub
Szabályos bójavétel természetesen, miközben
valaki nagyon üldöz minket

Amúgy az egy négyzetméterre jutó ilyen hajók száma évről évre Csopakon a Klasszikus Kupán a legnagyobb, simán nézőként is érdemes elvitorlázni a helyszínre és nyálcsorgatva gyönyörködni egy olyan korszak műtárgyaiban amikor a hajóépítést a fa, a réz, generációktól örökölt mesterfogások és végeláthatatlan munkaóra jelentette. 

Egy átlagos este Csopakon a kikötőben

Amúgy az első versenyünk ezelőtt két héttel jó ha ötpercesre sikeredett az elszakadó forstág miatt, leegyszerűsítve ez egy drótkötél ami előre feszíti az árbócot. Mit mondjak, beszartunk na. Négyes-ötös szélben kellett megmenteni a helyzetet amihez nem sok reményt fűztem ugyanis az árbóc a kizárólag hátrafeszítések miatt úgy tűnt összecsuklik mint a collstok, ránk zuhan és mind a négyen ott halunk meg. De Istennek hála nem így történt, egy kötéllel rögzítettük, élve kimotoroztunk és délutánra a hajót is sikerült megjavítani. A másnapi szélvihar esélyt sem adott újabb futamokra, úgyhogy erről ennyit. 
A kis kitérő után következzen a Csillagtúra. Ez egy huszonnégy órás verseny ahol adott kikötőket érintve pontokat lehet gyűjteni Almádi és Badacsony között. Minden távolság más pontot ér sőt van egy pont duplázós bója is ami csak korlátozott ideig aktív, ezt figyelembe véve kell megtervezni a versenyt. Elég kacifántos a dolog, nem is érintett meg, különösen hogy öten vagy hatan voltunk versenyben. Ekkora hatással volt rám, hogy ezt is elfelejtettem de kétségtelen, hogy a Balcsin az ilyen hosszú vitorlázások a legszebbek mert van valami megindító abban ahogy a sejtelmes magányban ránk köszönt az este. 

Pillanatok amik mindent megérnek

Ezt követte A Kékszalag amiről valójában nehéz lenne összehozni akár egy közepesen érdekfeszítő beszámolót is ezért nem gyötörlek benneteket azzal, hogy melyik bójánál hány órát álltunk a tűző napon, meg a hínár, meg az éj leple alatt trükkösen motorozó hajók. Ez utóbbi legyen mindenkinek a lelkiismeretére bízva. Hiteltelen lenne ha én osztanám az észt a Balatoni vitorlázásról de amit a széllel kapcsolatban megfigyeltem az elől nem menekültök. 
                                                            Fotó: Ripka Edit
"Ez a fiú most valamire készül,
rendes fej de mi lesz vele végül?"

Feltűnt, hogy amikor van szél rendesen akkor mindenhol fúj mint állat tehát nem kell agyalni hogy déli vagy északi part, legalábbis a mi szintünkön, ha pedig leállós, gyengülős, frissülős légáramlatot jósoltak és be is igazolódik akkor érdemes a tó közepéről valamelyik part irányába menekülni mert ott jobbak az esélyek. Hajnalban Badacsony felé menet mi is szinte minden öbölbe bementünk északon csak hogy mozgásban tudjuk tartani a Fétist, eközben pedig a tó közepe tükörsima volt. Ja, és nokedli szélben nincs népvándorlás a hajón! 

Merész húzás: két naplemente egy bejegyzésben

Ami még elengedhetetlen főleg a bizonytalan idejű versenyeknél -meg az összes többinél- a legénység. Egy jól összeszokott/összerakott csapat sokat lendít a dolgon. Ebből mindkettő ránk illik, senki nem akart okosabb lenni a másiknál, elfogadtuk a kapitány döntését véleményezés nélkül és ha arra volt szükség akkor közösen vitattuk meg a dolgot. Harminchét óra összezártságra képtelenség rágyúrni így aztán a kritikus pillanatokban fütyiösszeméregetés helyett többet ért a türelem, az empátia és a mértékkel fogyasztott jéger. Magát a versenyt harminchét óra negyven perc alatt teljesítettük de a pontos rajt érdekében csütörtökön fél hétkor már elindultunk és péntek éjjel kettőre -vagyis szombat hajnalban- pakoltuk össze a hajót. Közel negyvenhárom óra bármilyen csapattal sok, mondhat bárki bármit ennek ellenére mosolyogva tudtunk elköszönni egymástól. 

"Éjszaka van a hold a földre ásít"

Azért ne menjünk el teljesen a verseny mellett. Azontúl hogy mekkora szívás tud lenni megvannak a szépségei. Rejtett szépségek ugyan de vannak. Kapásból kettőt is fel tudok sorolni. Az egyik a befutó, ezt gondolom nem volt nehéz kitalálni, a másik pedig egy finom negyedszeles menet. A maratoni futásra mondják, hogy harminc kilométernél kezdődik és ez a Kékszalagra is igaz Keszthely vonatkozásában. Tehát magunk mögött hagyva az öböl marasztaló vendégszeretetét lassacskán beálltunk negyedszélbe és Tihanyig egy csapáson végigkreuzoltuk a tavat. 
Ez normál körülmények között is fenséges de amikor meg vagy rogyva mint a tanyatető és -minek szépítsem- tele a hócipőd az egész versennyel akkor minden perce ajándék. A drótkötelekbe kapaszkodva felváltva aludtunk a decken és már nem volt olyan kaja a hajón amit nem untunk meg, nem volt olyan ital ami abban a tőgymeleg állapotában élvezhető lett volna és nem maradt olyan téma amit amit ne beszéltünk volna ki összezártságunk alatt de egy biztató mosoly vagy egy hülye poén még mindenkinek volt a tarsolyában. 

Ereklyék a versenyről,
olvadt csoki meg langyos jéger nélkül

Nem félek közhelyezni tehát bátran írom le, hogy minden viszonyítás kérdése. Playmate-ek között a sarki cukrászdában dolgozó lányt észre sem vesszük miközben a gyógyfürdőben pihegő nénik között kész főnyeremény. Ötvenezer forint nem sok ha a hajóra kell venni valami marhaságot de ha a feleségünk kinézett egy rúzst hatezerér' abba belegondolni is borzalom. Amikor a Szalagon másodszor gyönyörködsz a naplementében, kémleled a látóhatárt és találgatod a befutó idejét akkor még az a nyomi Csillagtúra is nosztalgikus képként jelenik meg, mert annak huszonnégy óra után garantáltan vége, történjen bármi is. 
De persze nagyon tigris volt. Kétszázhatvanötödik helyre hoztuk be a gépsárkányt az ötszázharmincötből és rohadtul sajnálnám ha kimaradt volna az életemből ráadásul az útkeresős faszságom is a fináléhoz közeledik. Amit a verseny előtt a parton hagytam az elől nincs menekvés, tudtam jól ott fog várni bármikor, bárhol lépek a szárazföldre de a közel két nap száműzetés segített a kilábalásban. Nincs mese, nem agyalás kell ide hanem vitorlázás meg egy jóízű alvás a kikötőben ringatózó hajón főleg, hogy hajnalban ezt látom a kabinablakból. 

"A víz szagát hozza már a szél
és égi jelt kapunk
hogy zarándoklatunk véget ér."

2020. március 22., vasárnap

Parti halasztás. Pedig milyen jól indult

A klímaváltozásnak "köszönhetően" a jégvitorlázásra (ahogy a jégborra is) itthon lassacskán keresztet vethetünk -pár év és a pincék mélyén megbúvó palackok megfizethetetlen értéket képviselnek majd- cserébe februárban tizenöt fokban vitorlázhattak akik nem támasztották le a gépsárkányt egy pajtában, uram bocsá' ki se vették nagyhajójukat a tóból. Ebből ugyan kimaradtam de ezzel a márciussal lapot húztam a tizenkilencre. Illetve húztam volna ha egy járvány -kétezerhúszban ezt a szót leírni milyen- le nem blokkolja az országot. Is.
Finn dingi kormányhosszabbító buherával indítottam a szezont, a szélvédőragasztós javítás tavaly év végén megadta magát.
Nem, nem felejtettem el a plasztikkártyát csak lemaradt a képről
A két komponens remekül helyt áll a kertben, remélem kétezehatér' a tavon is működik. Ez még kevés volt a boldogsághoz ugyanis az utánfutó egyik lámpája nem világított -mióta nálam van egyszer se- és új év, új tervek címszó alatt kezembe vettem a dolgokat. Mondanom se kell, az én eszem ehhez kevés így kiadtam alvállalkozásban Laci barátomnak aki egy hónapnyi kőkemény szívás után megköszönte, hogy a tavalyi festés után újra segíthetett és diszkréten jelezte, akkor is nyugodtan megkereshetem ha vitorlázni kell.
Elektromos téren mindössze a lámpák, a csatlakozók, a vezetékek és a kötések szorultak cserére, a többi amúgy rendben volt. A régi hibára is fény derült, egy vezetékkel kevesebbel oldotta meg a szaki, talán éppen a most divatos "fogd meg a söröm" felszólalással. Ennek köszönhetően soha nem is működött normálisan. A műszaki vizsgákon sem. Köszönjük Emese.
Ezt követően március nyolcadikán, ünnepi hangulatban méltó helyére -a kikötőbe szállítottuk a tollfosztót, hogy hosszú hetekig, hónapokig? a közelébe se menjek. De ki tudta ezt akkor?
Februárban gyanútlanul még egy Horvátországi vitorlázásra is befizettem és gondolatban már dörzsöltem a tenyerem, hogy mire az első finnes verseny rajtját ellövik addigra közel egy hetes tengeri tapasztalattal a vénámban leiskolázom a mezőnyt de a tenger, a leiskolázással együtt C vágányra került viszont egy isteni Balatoni kanyarral még a szigorítások előtt megajándékoztak az égiek.
Nem is akármilyennel ugyanis Lellén a Téli vitorlássorozat zárásaként álltam rajthoz a Tavaszi Regattán. Ez amolyan télűző nagyhajós verseny ami a Balcsi, vagyis a téli Balcsi népszerűsítését tűzte zászlajára. Négy fős legénységgel foglaltuk el a csónakot Alsóörsön és mint egy vérbeli vasárnapi vitorlázó se a típusára se a méretére nem emlékszem, csak arra hogy volt benne wc. Ülj le, egyes. Sokat agyaltam, hogy kivitelezik az ilyen hajók téli tárolását de ez a péntek megadta a választ, fagyok idején a kikötőben keringetik a vizet.
Ami a csövön kifér
Tehát le kellett szállítani a hajót a helyszínre. Kettőkor indultunk talán hat-hét csomós szélben ami már Füred előtt cserbenhagyott minket és mivel az éjszakai érkezés nem szerepelt a bakancslistán ezért a gyengék fegyverét, az oly sokat vitatott motorozást választottuk, autentikus módon alibi nagyvitorlával. Így pöfögtünk át a csövön és cseppet sem bántam a helyváltoztatás eme primitív formáját ugyanis volt időm gyönyörködni a tájban meg rájöttem, hogy nem tudok körkormánnyal kormányozni.
Amúgy felfoghatatlan látvány volt ez a hatalmas tó tök üresen vagyis a kompot meg minket leszámítva. Valahol Földvár és néhány szeszélyes szélcsík után végre leállíthattuk a motort és tíz csomóig erősödő szélben hasítottuk keresztül a tavat. Mellesleg nagyon fasza hajót béreltünk, erre mondják azt, hogy kezesbárány. Gondolom magát a hajótestet is eltalálták emellett valaki valamikor marha jól beállíthatott mindent mert pl. negyedszélben simán tartottuk az irányt elengedett koránnyal. Van két biciklim de ez a mai napig egyikkel se sikerült.
Milyen hajóval voltunk? Ööö...izé..hát vitorlás!
A tíz fok egyébként az összes ruhámon -beleértve a vízhatlan nadrágot meg a kesztyűt- átütött, ilyen az amikor viszonylag keveset kell mozogni a hajóban meg még hideg is van. A körkormánnyal kezdtünk összebarátkozni sőt a nagyhajó vezetésében új távlatokat nyitott a leeoldali -szél alatti- ülés. Ez nem azért jó mert folyamatosan majrézol a tóba eséstől hanem pont rálátsz a génua széljelző szálaira és rögtön tudod korrigálni az irányt. Negyedszélnél amikor csak a sebesség számít ez nagyon penge. Előnye még hogy lehetőséged sincs mást csinálni, innentől minden vitorlaállítás, kötélmunka a legénységre hárul. Igaz látni se sokat látsz csak azt aki a te oldaladról közelít de ennyit vastagon megér. Ez már most nagyon tigris és a versenyre még be sem neveztünk.
A csapat jelen pillanatban négy főből állt, két Gábor akik finneznek (is) Misi és jómagam, a versenyre Zsuzsi csatlakozott erősítésként. Sötétedésre értünk Lellére, elpakoltuk a hajót, begyújtottunk mert nem csak a wc volt az egyetlen extra, vacsora közben és után az elmaradhatatlan sztorizgatások és hatalmas alvás a ringatózó hajóban a fűtőventillátor békés duruzsolása mellett.
A verseny viszonylag hamar lezajlott, két futamot szabtak ki a mezőnyre kb. olyan finn dingis pályán és ettől felgyorsultak a dolgok. A szereposztás balról jobbra a következő volt: Zsuzsi-génua, M. Gábor csörlőzött, Misi-nagyvitorla, Ú. Gábor kormányos és én a génua jobboldali kötelénél. Csörlős Gáborunk feladata volt még Zsuzsi és köztem szaladgálni a csörlőkarral.
Hogy mondjam máshogy? Kurva jó volt! Most vitorláztunk együtt először mégis teljes összhang uralkodott a csapatban és senki nem akart okosabb lenni a másiknál. A csecsemőnek minden vicc új így a profi nagyhajós versenyzésre való rácsodálkozásom unalmasnak tűnhet sokaknak viszont ilyen csapattal dolgozni, kajakra mint egy automata váltó amiben minden fogaskerék a megfelelő pillanatban ugrik a helyére.
Pár éve a Kékszalagon voltam már "csapatban" de a kettőt össze se lehet hasonlítani, hiába na, ez van amikor elválik a szar a májtól. A feladatok megoszlottak ami áldásos viszont amikor valamit csinálni kellett azt általában tegnapra, jobb esetben volt rá két másodperc, ennek köszönhetően bármilyen ciki elfáradtam mire elpakoltuk a hajót. Amúgy mindkét futamban hatodikok lettünk ami egyértelműen az egyenletes teljesítményt tükrözi.
Ilyen a lee oldalon. Amikor a korlát a legjobb barátod
Két nap vitorlázás után mégsem az volt a legnagyobb bünti, hogy a szűk helyiségekben mint wc, fürdő rögtön visszaköszönt az a billegős, imbolygós érzés ami végigkísért a hajón -ezt még élveztem is- hanem a hazajövetel. Kocsival. Két napra rá pedig az említett járvány miatt olyan szigorítások váltak szükségessé ami családok megélhetését veszélyezteti és legyünk őszinték, ehhez képest a vitorlázás, vagyis a hiánya csak valami sokadrendű úri huncutság. Persze a legrosszabb a bizonytalanság. Naivan vagy bizakodóan hetekben gondolkodunk de ez a szar hónapokig is simán elhúzódhat. Amit tehetünk, hogy betartjuk a játékszabályokat, türelmesen várunk és bízunk benne hogy tavasszal /nyáron?/ újra együtt lehetünk azokkal akiktől tavaly ősszel elköszöntünk. Ki gondolta, hogy pár hónap alatt így felértékelődik amivel szerb barátunk búcsúzott októberben? "Még sokszor találkozzunk így."

2019. december 11., szerda

Azt hittétek megússzátok naplemente nélkül. Hát nem

Néha úgy eltelítenek dolgok, hogy egy életre besokallok tőlük és azt érzem többet rájuk se bírok nézni. Lehet sütemény, bor vagy épp a magány, ipari méreteket öltve mindegyik ártalmas hol a testnek hol a léleknek és az ember képtelen elhinni, hogy akár ebben az évezredben nemhogy jó érzéssel gondolna vissza, hanem kifejezetten epekedni fog bármelyikért is. És igen, eljön a nap amikor megtörténik. Elolvadunk egy cukortól csöpögő desszertért, összefut a nyál a szánkban egy hűs pohár bor láttán és az adott helyzeten nem segíthet más csak az egyedüllét. Munkahelyen, buszon vagy a tévé előtt telefonunk privát világába menekülni ilyenkor kevés. Több kell, többet igényel többet követel a lélek.
Belerohanni egy mezőbe aztán amikor az oldalszúrás elviselhetetlenné válik és a besavasodott izmok felmondják a szolgálatot boldogan összeesni, majd merengve bámulni a begyűjtött karcolásokat, a tovaúszó felhőket, a fűszálakon otthonosan közlekedő bogarakat. Hallgatni a hirtelen támadt ijedt csendet és az azt elsőként megtörő madár értetlen csicsegését, s ahogy percek múlva minden nesz a helyére kerül. A rét pezsgő életébe keveredve nem vagyunk magányosak, de egyedül lehetünk. Viszont amíg a késő ősz engedi, addig egy finn dingiben is hasonló hangulatba kerülhet az ember.
És tudom, szinte az összes vitorlázásomra azt írtam, hogy az volt a legjobb és elhihetitek komolyan is gondoltam de ettől a november végi kanyartól konkrétan lefostam a bokám. Kifogtam egy baráti tizenhárom fokot megfűszerezve négyesközeli délnyugati széllel és igazából indulás után vettem csak észre milyen szerencse ért. Háromnegyed három. Úgy tűnik a nap magasan jár de ilyentájt csalóka a látvány, hamar elindul esti pihenőjére magára hagyva mindenkit akit rabul ejtett a természet. Úgyhogy irány a tisztás amíg nem késő. Dinnyés felől érkezett az üzemanyag, azaz hosszában fújta keresztül a tavat én meg csak néztem mitől ilyen marha jó most vitorlázni hátszélben, mire a nagy eszemmel megfejtettem, hogy a hullámoktól. Komolyan mondom, össze se lehetett hasonlítani a pattogós északival vagy az ide-oda csapkodó délivel. Finoman taszigálták a gépsárkányt és úgy éreztem mintha semmi más nem hajtana minket. Nyugodtan nézzetek hülyének de a hosszan elnyúló, békésen emelkedő víztömeg valahogy a tengert juttatta eszembe és arra a délutánra odaképzeltem magam. Vagy a tengert képzeltem ide a tollfosztó alá, már nem emlékszem.
Ne a hitvány vitorlabeállítást nézzétek, inkább a színeket
Barátságosan billegett a dingi és beleéltem magam, hogy épp a végtelen semmiből tartok a végtelen semmibe és a történeti hűség kedvéért a partot kizártam a látómezőből. A hátam mögött hamarosan lebukó nappal elköszönök a mától de még az éjszaka beállta előtt összegezni szeretném a napot. És lehet, nem csak ezt az egyet hanem az összeset amit vízen töltöttem. Sőt általában az összeset.
Talán az élet is ilyen, hogy a végtelen semmiből a végtelen semmibe tartunk néhány emlékezetes vagy kevésbé emlékezetes állomással, találkozásokkal, szerelmekkel, fizikai és csak nehezen gyógyuló lelki sérülésekkel, egy adott pillanatban jónak tűnő döntéssel ami akár évtizedeinket is meghatározhatja. Létrehozunk valamit ami fennmarad utánunk vagy nem, a hátrahagyott cimborák jó szívvel gondolnak vissza ránk vagy nem, a gyerekeink tovább viszik és örökítik a bennünk izzó tüzet vagy nem. A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben.
Megszületünk, élünk, utódokat hozunk létre, megöregszünk és meghalunk. Pont mint a növények csak többet agyalunk az olyan hülyeségeken mint az élet értelme, meg a mi lesz ha...?
Igyekszünk átadni valamit ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, mi mit hoztunk magunkkal nagyapáink örökségéből? Egy jellegzetes tartást, egy konok tekintetet, megszállottságot, eltökéltséget, szeretetet? A végeredmény szempontjából lényegtelen de mindnyájan reménykedünk egy bátorító igenben. És abban, hogy a bennünk megbúvó kevésbé rokonszenves vonásainkat, a vissza-visszatérő nyugtot nem hagyó gondolatainkat az összes marhaságunkkal együtt mi magunk szedtük össze, lehetőleg saját magunknak és nem adjuk tovább hanem elvisszük innen, kis szerencsével egy ilyen csodaszép napon, mindennel megbékélve. Mert az élet valahogy soha nem a békéről meg az egyensúlyról szól. Nem vagyunk nagyravágyók de a meglévőnél mindig egy kicsivel többet szeretnénk. Jobb pozícióban dolgozni, többet keresni/költeni, márkásabb autóval járni. Akinek nem sikerül az élete végéig sóvárog utána, akinek meg igen az rájön, hogy semmi nem változott. A több pénz homokként folyik el az ember markából viszont többet kell tenni érte. A jobb pozícióval járó felelősséghez arányosan kevesebb szabadidő dukál, és eljön a perc amikor az ujjak között forgatott Scotchba merengve, a meglazított Armani elegáns melankóliájába burkolódzva idilli képként sejlik fel a múlt. De senki nem szeret visszalépni.
Privát tenger, egyetlen délutánra
Faludy György szerint az emberi élet célja a boldogság. Legyünk őszinték, bármelyikünk bármennyit agyalt is a nagy kérdésre adandó válaszon és bármi jött ki megfejtésnek, ezt az egyet garantáltan hozzá lehet karcolni. Az, hogy a boldogságot egy '90-es kiadású lepukkant Swifttel poroszkálva, vagy egy új X6-tal a belső sávból mindenkit letúrva éri utol hamarabb az ember már véleményes, de talán elég lenne feladni az évtizedes beidegződéseket és a gondolkodásmódunkon változtatni. Egyszerűnek tűnik pedig ez a legnehezebb, magunkban rendet rakni. Betegség utáni felépülés, egy visszaszerzett kapcsolat netán egy baleset utáni ajándékba kapott élet mind csodával határosnak hat, ám amint természetessé válik azon nyomban elveszti varázsát. Az elérhető /természetes/ dolgok nem tudnak boldoggá tenni, csak ami elérhetetlen. Amíg elérhetetlen.
Aztán ebben a nagy út, béke és egyensúlykeresésben alattomosan elmegy mellettünk az élet és egyik pillanatban arra eszmélünk, hogy meglazulnak a zsinórok s másodperceken belül legördül a függöny. Ha akkorra találjuk meg amit kerestünk nem is rontottunk el semmit.