2016. október 26., szerda

Verseny nekem

A szezon eleji bejegyzéssel ellentétben végre nem csak másokat, hanem engem is megajándékoztak az égiek egy versennyel. Nyerni ugyan nem nyertem, az élen haladók továbbra is messze vannak ellenben közel a mezőny felének odapirítottam, úgyhogy ez az eredményes és kellemes emlékekkel teli évadzáró minden várakozásomon túltett. De menjünk szépen sorban, először is szeretném rendezni a tartozásomat, tehát következzen a kép a feltuningolt és most már biztonságosan használható sólyakocsiról.
Súlyos eset
Nos, a vitorlapróbához korábban kellet volna sorszámot tépnem mert olyan dörzsöltek ezek a sporttársak, hogy nem csak a vízen hanem a parton is beelőznek. Két vitorlát kapott tesztelésre az egyesület méghozzá nem is akárhonnan, egyenesen a Tuss műhelyből kerültek ki a friss ropogós vásznak, bár fóliavitorláról lévén szó itt némi képzavar keletkezett. : ) Szóval mindkettőre lecsaptak leleményes harcostársaim, de egy parti próbára azért jutott idő és bizony marha szépen áll a hajón. Sehol egy bugyor, sehol egy ránc. Gyönyörű formát öltött az árbócomon, mintha egyenesen a szélre szabták volna.
A kétnapos verseny első napján tudtam résztvenni ami a tavalyihoz hasonló túra-pálya keverék volt, a kikötő elől indultunk megkerülni a tó északi felére száműzött bóját és ebből kellett két kört teljesíteni, kétszer. A pályaversenynél kevésbé harcosabb, lényegesen több teret és lehetőséget ad. Igaz a trükkös Agárdi szelet a nádszigetek még jobban megkavarják -előfordult a 180 fokos forduló- és nem ötszáz, de sokszor még ötven métert se tudtunk egyenesen menni, ezzel szemben itt nem fordulhat elő az ami a pályán, hogy a második kör vége előtt lefújják a futamot a szélirány megváltozása miatt. Tehát nekivágtam az öregecske vitorlámmal és nem is baj hogy lemaradtam a próbáról, úgyis a pályaversenyen mutatja meg igazán, hogy a vitorla mit tud, egész pontosan mit tudunk mi ketten, mennyire leszek képes élesen menni vele vagy gyorsan, esetleg mindkettő. : )
Szokásomhoz híven mindkét futamon sikerült hamar a mezőny végére tornázni magam és most már komolyan elkezdett érdekelni hogy miért. Minden bizonnyal a rajtot szúrom el jó érzékkel de ez most nem a kérdések és nem a válaszok ideje, ha ilyen béna voltam akkor egyem meg a főztömet vagy kerítsek elő valamit a ládafiából ha nincs kedvem egész nap lehorgasztott fejjel kullogni a többiek után. Persze ez nem olyan egyszerű, annyit mindenesetre sikerült elérnem hogy féltáv környékén már látható eredményeim voltak felzárkózás terén és a befutóra már fel is tudtam mutatni valamit. De hogy én mennyit harcoltam ezért! Szüntelenül -és ezt értsétek szó szerint- figyeltem a széljelző szálakat mert ugye negyedszélben leggyorsabb a gépsárkány, a vízfelszínt hogy a váratlanul érkezett gyengülésben milyen irányba érdemes bóklászni, még mindig a vízfelszínt hogy a nádszigetek merre, mennyit takarnak le a szélből, melyik átjárót érdemes választani és -ugyan csak fél szemmel- a mezőnyt, bár hősiesen igyekeztem a saját dolgommal foglalkozni. A szél erőssége hármas közeli és nullás között ingadozott, ennek és a folyamatos irányváltozásainak valamint a pálya sajátosságának köszönhetően végig taktikázva, térden, féltérden, a deck oldalán lógva, a decken ülve, a deck belső oldalára támaszkodva, felállva, a kokpitben ülve és a lee oldalon guggolva töltöttem az időt tíztől fél háromig. Ha hiszitek, ha nem jobban kifárasztott mint a Fertő tavi első nap, pedig az se volt egy népünnepély. Másnap alig bírtam lábra állni és nincs az a pénz amiért az elkövetkező időben bringára ülnék de a kimerítő munka meghozta gyümölcsét. Huszonegyen álltunk rajthoz és a tizenegyedik illetve tizenkettedik helyre hoztam be a hajót ami a legmerészebb álmaimat is felülmúlta, és ahogy a lehagyott sporikat elnéztem nem csak az enyémet. : )
A másnapi fáradtság a verseny végén még nyomokban sem jelentkezett és a szél is kezdett újra magára találni, így két állandó vetélytársammal karöltve immár tét nélkül, ráérős beszélgetősen kint maradtunk egy kicsit, amiből -ki gondolta volna- másfél órányi jó kis levezető vitorlázás kerekedett. Igazából a verseny feszültsége után szükségem is volt valamire ami feltölt, de hogy a vitorlázás után pont vitorlázásra lesz szükségem az eszembe se jutott.
A versenyzésnek idénre vége, de a vitorlázásnak még két-három hét esélyt nyugodt szívvel adhatunk. Szükség is lesz rá mert a fordulást még jó lenne gyakorolni, a csípős későőszi szélben eltöltött kora estébe hajló örömködésekről nem is beszélve. És ki tudja, hátha azt a vitorlát is sikerül kipróbálni...


2016. október 21., péntek

Felkészülés nincs, évadzáró van

Gyerekkori nyaraim jelentős részét töltöttem a nagyszüleimnél, mindentől távol egy dunántúli faluban. Ez javában a hetvenes évekre tehető, amikor internet és videojátékok híján az unokatestvéreimmel együtt az udvaron és a kertben kellett elfoglalnunk magunkat. Mindenféle népi játék felsorolása helyett most egyetlen dolgot idézek fel, mert vajon van-e olyan kölyök akit ne vonzana a cowboyos-indiános, a traktoros, az udvaron álló javításra váró motoron motorozós játék vagy ki ne szeretne megfogni egy galambot? Főleg, hogy a nagypapa elárulta a hétpecsétes titkot ami nem áll másból, mint sót kell hinteni a kiszemelt madár farktollára. És azon amin ma egy jót nevetek, azt gyerekként feltétel nélkül fogadtam el mint mindent amit a felnőttek mondtak. Onnantól kezdve éveken keresztül bármikor megláttam egy galambot nagyszüleim kertjében már rohantam is a konyhába sóért és óvatosan osonva közelítettem a gyanútlan áldozat felé. Mondanom se kell, hogy kivétel nélkül hamvában holt kísérletek voltak ezek, ennek ellenére kitartóan próbáltam elcsípni a felbukkanó szárnyasokat és közel egy évtizedes harc után világosított fel a mamám, hogy ha már olyan közel vagyok akkor meg is tudnám fogni őket.
Nagyapáméhoz hasonló jó  tanáccsal láttak el amikor két éve az egyik emlékezetes borulásom után helyet kaptam egy rendező motorosban ahonnan békés körülmények között nézhettem végig az akkori szezon első versenyét. Szó szerint úgy szólt Imi-bá javaslata, hogy meg kell figyelni mit csinálnak, hogy vitorláznak az élen haladók és azokat a beállításokat, fogásokat alkalmazva lehet a legjobban haladni. /Attól most tekintsünk el, hogy részben technikai sport lévén különbséget kell tenni hajó és hajó között./ Tehát a recept marha egyszerű: utolérjük valamelyik magyar bajnokot vagy olimpikont : ) átsasolunk a hajójába és a látottak alapján beállított kötélzettel hasítjuk tovább a vizet. Ennyi. Csak éppen több esélyünk van egy galamb mögé lopózni mint beérni a szóban forgó finneseket. De ha valami csoda folytán sikerül a közelükbe férkőznünk akkor viszont minden mozdulatukra figyelni kell, mert abban biztosak lehetünk hogy nem tart soká ez az idilli együttlét. 
Pont ahogy a legutóbbi versenyen, amikor a kivételesen kedvező oldalválasztásnak köszönhetően -átmenetileg- az igen előkelő első harmadba kerültem és ha sokat nem is, de annyit azért kifigyeltem hogy abban a nudli hátszélben a nagyok egy kicsit középre és egy kicsit előre helyezték a súlypontjukat. Mondjuk nem tűnhet különösebben sok információnak, de ahogy a bóják előtt /és után/ kellő időben történő kötélállítás, valamint a jól begyakorolt fordulások -amiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom- meg az apró fogások mind-mind hozhatnak néhány métert a konyhára, úgy ennek a trükknek is érdemes komolyabb figyelmet szentelni a későbbiekben.
Mellesleg ismét időszerű lett egy kis TMK-s meló méghozzá a sólyakocsin. A felúszó sólyakocsi előnyére az elmúlt három év alatt sem sikerült rájönnöm ugyanis vízretételkor úgy kell leimádkozni róla a hajót mivel a víz megemeli /felúszik ugye/ és egy cseppet emel a sporteszközön, kikötéskor pedig ő a legnagyobb büntetés ami érheti az embert. A vízben lévő kocsira a hajó szempontjából a legkíméletesebben úgy lehet rágyötörni a finnt, hogy egyik kézben a kikötőkötél, az ember lassú sebességgel húzza a hajót, majd amikor kellő közelségbe ér elkezd sietni, néhány szapora lépés után rááll a kocsira -felúszás legyőzve- és ha olyan szerencséje van hogy nem csúszik el az algával borított sólyán akkor már húzhatja is partra a szerelvényt. A művelet igazi szépsége hármas szél felett mutatkozik meg igazán amikor a szél pillanatok alatt odébb fújja a kocsit, a kimerült kormányos meg áll kezében a kikötőkötéllel és kiábrándulva néz a távolodó kerekek után. Törekvéseim a probléma elhárítására rendre kudarcba fulladtak, például hiába furkáltam ki a kocsi alumínium zártszelvényét bízva a beáramló víz segítségében, a kerekekben lévő levegő győzedelmeskedett, ahogy a felkötözött súlyzótárcsa felett is. Komolyabb eszközökhöz kellett folyamodnom, olyanhoz ami elfér a kocsi és a hajó vagy a kocsi és a talaj között emellett kellően nehéz a felhajtóerő ellensúlyozásához. És hol bukkan ilyen és ehhez hasonló kincsekre az ember? Hát persze hogy a kertben. Egy "kis" flexelés, hegesztés és festés -a már ismerős színnel- az U gerendán és kész is a nehezék. /Kép legközelebb/
Az átlátszó vitorlaragasztóról remélem még időben sikerül lebeszélnem benneteket. Néhány futammal tovább bírja ugyan mint a normál cellux azzal az aprócska különbséggel, hogy mikor a vitorlát elengedi még mindig ragad, csak épp nem a vitorlához.Tehát marad a hagyományos "vásznas" ragi, bár sajnálatos módon az elmúlt két hétben még a hajó közelébe se jutottam el. Arany igazság hogy versenyen lehet tanulni és holnap -idén utoljára- ismét megküzdök a kemény maggal, azért a megszokott heti egy nap vitorlázás olyan függőséget okozott hogy elepedek egy jó kis körért a kihalt tavon. Ennek is eljön az ideje, de most az évadzáróra kell koncentrálni és ha már kénytelen voltam ilyen hosszú szünetet tartani, akkor arra kell építkeznem amit idáig összeszedtem. Nagyképűség nélkül mondhatom hogy az sem kevés, de azért a gyakorlást nem pótolja és kár lenne áltatni magam a múlt eredményeivel amikor minden nap hoz valami újat. Mondjuk a holnapi éppen lehetőséget ad egy vatta új vitorla kipróbálására, és hogy az új vászon hozzátehet-e valamit egy lelkes amatőr csiszolni való tudásához pillanatok alatt kiderül.

2016. október 1., szombat

Ha tudjuk hol a helyünk az életben, ismerjük a boldogság titkát

Sokszor keressük a távoli elérhetetlenben a szenzációt vagy várjuk, hogy a semmiből felbukkanva ámulatba ejtsen valami ami túltesz egy színtelen hétfő reggelen, a hétköznapi csodák mellett pedig elmegyünk anélkül, hogy egy szemernyit észrevennénk belőlük pedig az élet nagy igazságai itt vannak, csupán karnyújtásnyira tőlünk. És nem kell feltétlenül több száz vagy akár ezer évre visszamennünk a múlt nagy gondolkodóihoz, olykor elég fellapozni egy kortárs regény huszonhetedik oldalát, meghallgatni egy értelmes riportot a rádióban vagy észrevenni valamelyik szereplő elejtett mondatát akár egy B kategóriás akciófilmben, esetleg odafigyelni egy együttes dalszövegére. Korunk filozófusai észrevétlenül is itt élnek köztünk, csak nem uralkodók udvarában vendégeskednek vagy ódon könyvtárak roskadozó polcain pihenő kötetek időette lapjain várják, hogy rájuk találjunk hanem a rádióban, az interneten vagy a mozi vetítővásznán, amikor megfeledkezve világi gondjainkról elégedetten majszoljuk a pattogatott kukoricát, vagy kólát szürcsölve merülünk el egy hétköznapi történet nem hétköznapi megjelenítésében.
A címben szereplő mondat akár a létező összes bölcsesség kvintesszenciája is lehetne és ha nem csak az idézgetéshez értenénk hanem a tanítások útmutatásai alapján rendezkednénk be a földi létre rengeteg kellemetlenségtől kímélnénk meg magukat. Találóbb idézetbe egy ötven felé közeledő kezdő vitorlázó se botolhatna aki versenyzésre adta a fejét. Hiszen ideje eldönteni hogy ki is az igazi ellenfél valójában, kit szeretnénk legyőzni? Mert nem az élen haladókat sőt sok esetben nem is a többieket. Az igazi ellenfél mi magunk vagyunk, pontosabban a konok, engedetlen, akaratos, nagyravágyó énünk amelyik nem hajlandó elfogadni ha valami nem a terveink szerint alakul, megsértődik amikor bármi vagy bárki keresztülhúzza a számításunkat és lógatja az orrát ha megelőzi valaki. Gyakran felmerülő kérdés ez a maga kettősségével főleg a versenyen. De ilyenek vagyunk. A versenyszellem mindnyájunkban ott szunnyad és várja a kínálkozó alkalmat amikor kitörhet és végre leelőzhetjük az előttünk lévő autót, bringát vagy hajót. A sikertelenség pedig ahelyett hogy jó időre elkedvetlenítene inkább tovább szítja bennünk a tüzet és türelmetlenül, összeszorult gyomorral várunk a következő lehetőségre amikor visszavághatunk mert akkor majd mi jövünk, mert egyszer sikerülnie kell. És hogy sikerül-e? Szívem szerint azt mondanám hogy teljesen mindegy, hiszen "ha tudjuk hol a helyünk a életben, ismerjük a boldogság titkát" de nem fogok hazudni nektek. Mindenesetre igyekszem tudatosítani magamban és sokszor már jó úton haladok a tanítás által kijelölt ösvényen.
Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki a bajnokságnak ami jó vitorlázásokat, remek versenyzést ennek köszönhetően egy pazar hétvégét és egy emlékezetes utolsó előtti előtti helyezést tartogatott.
Szerda délben Csabi barátommal kettesben vágtunk bele a hajók szétszedésébe és mind a szerelés, mind a szállítás zökkenőmentesen lezajlott dacára annak, hogy mindkettőnknek ez volt az első meccse idegenben. Bár a két órás felpakolással a túlzott óvatosság és lekötözés miatt negatív rekordot döntöttünk, de valahol el kell kezdeni a dolgot és a legfontosabb, hogy az árbóctól a hajóig mindent sértetlenül leszállítottunk. Az érkezés után estébe hajló lerakodás, nevezés, fürdés és egy kiadós alvás következett.
A sólyakocsi száma, később az enyém is
Kellett is másnapra az erő, de ezt akkor még nem tudtuk. Reggel megnyitó, utolsó simítások, spéci állítgatások a gépsárkányon és nincs mese, irány a tó az erős hármas szélben és milyen jó lett volna korábban érkezni hogy a helyi viszonyok /víz, szél, sólya/ valamelyest ismerősek legyenek, de mindegy, menni kell és komolyan mondom, most nagy ívben teszek a helyezésre csak sikerüljön túlélni ezt a napot. Főleg, hogy a "csatornán" keresztül átmentünk a labancokhoz és az ottani vízfelület egy árnyalattal gorombább volt. Mind színével, mind hullámaival a Balatont idézte és a négyesre erősödés az ott nem volt tréfa. Menő Up & Down pályán várt ránk két hosszú kör amin mindig sikerült egy két helyet hoznom, kivétel nélkül vesztett pozíciókból, a legemlékezetesebb és tanulságosabb mégis a negyedik, gyenge szeles futam lett. A stressznek, saját figyelmetlenségemnek és egy elbaltázott rajtnak köszönhetően utolsóként indultam meg ugyanis annyira bennem volt a több órányi erős szeles menet, hogy fejben teljesen arra voltam ráállva. A gyengülést figyelmen kívül hagyva tökig behúzott vitorlával, lemaradva, zavart szélben tötyögtem mire nagy nehezen leesett, hogy mit kéne csinálnom. Ekkorra simán begyűjtöttem ötven méter hátrányt. Úgy éreztem mindennek vége, de mérgemben összeszedtem magam és a második kreuz szakasz végére -igaz csak centiméterekkel- hoztam két helyet. Uhh, utolsó talán most sem leszek és az előzményeket figyelembe véve ezzel is simán beértem volna, de mit ki tudja mi jöhet még össze, különben is a lehagyott sporttársakat se kell félteni ha az elveszett helyük visszaszerzéséről van szó. A szél átmenetileg egyes körülire gyengült, de ugye nem csak nekem hanem a többieknek is és ne kérdezzétek hogyan de lassacskán elkezdtem az előttem lévőktől lopni a távolságot, ráadásul hátszélben ami nem a nagy előzésekről híres. A frissülés érkezésekor már egész jól álltam és ilyen kritikus helyzetben inkább magamra kell figyelnem, nehogy elbaltázzak valamit a nagy izgalmakban, főleg most amikor közeledünk az utolsó bójához ahonnan már csak egy viszonylag rövid félszeles szakasz válasz el a várva várt befutótól. Na most marhára szabályosnak kéne lenni, esélyt sem adva semmiféle büntire mert pillanatok alatt elveszhet minden előnyöm amit nagy nehezen összeszedtem így az ideálisnál nagyobb ívben, koccanás és konfliktusmentes ráfordulás után rongyoltam át a célon. Mint este megtudtam a 29. helyre tornáztam fel magam a 40.- ről. Bármelyik versenyen háromszor csapnék a levegőbe egy ilyen sikeres akció után, na de hogy ez pont a Bajnokságon történik?!
Hát a többiek?
Azt hiszem mostanra ért be az eddigi -külön kiemelve az ez évi- munkám mert az említett futamot leszámítva egyre tovább megyek együtt azokkal a sporikkal akikkel mostanáig csak a parton találkoztam. Persze idővel lehagynak bár megesik hogy csak méterekkel, de most az is megtörtént hogy én hagytam le őket.
Szóval van remény, de a legfontosabb feladat továbbra is a gyakorlás lesz.
Egy bringás alkalmazással készítettem ezt a statisztikát. A teljes vízen töltött idő nem látszik de elárulom hogy hat óra volt és ebből öt óra húsz percen keresztül -az aktív időben- folyamatos mozgásban volt a hajó. Aki ült közületek kishajóban -esetleg finnben- az tudja hogy nem telik el úgy fél perc hogy ne kéne csinálni valamit, és ezzel arra gondolok, hogy azt a közel öt és fél órát bizony tisztességesen végig kellett dolgozni. És szerintem az a negyven kilométer se hangzik rosszul. 
Sajnos a bajnokság itt véget is ért. Következő napon a gyengécske szél miatt hazai pályán maradtunk ahol mindössze egy lefújt futamra futotta, a többi két napon pedig még annyira se. Ettől függetlenül önkényesen minden nap hajóba ültem és mentem, hiszen tudjátok: ha már itt van ez szép a tó, itt van ez a jó kis hajó.... : )
Nem mellékesen a tó és környezete gyönyörű.
Nád a házam teteje...
A vízre épült nádtetős házak egyikében kaptunk szállást kemény háromezer forintért, a vendégszerető házigazdák minden estére készültek valami programmal amit egy vízparton felállított sátor megenged. Borkóstolás, grillezés, diavetítés a nap eseményeiről, isteni pörkölt és a búcsúesten a szinte elmaradhatatlan Pogány Madonnával amihez frissen pattogtatott kukoricát tálaltak.
Egy átlagos reggel
A szél -amikor volt- egyenletesebb az Agárdinál, rendesen lehetett lógni a hajó oldalán, nem kellett hirtelen fordulásoktól tartani meg visszaugrálni a hajóba pánikszerűen szóval itt végre lehetett "ötszáz métert egyenesen menni". : )
A helyezésemmel messzemenően elégedett vagyok és reálisnak tartom, de ennél is fontosabb a megtiszteltetés, hogy itt lehettem és a legnagyobbakkal együtt léphettem pályára.Vasárnap a várakozás és vitorlázás után lebontottuk a hajókat, az eredményhirdetést követően Agárd felé vettük az irányt ahonnan sietős lepakolás után, estére értem haza. A hétvége után a hétfői munkakezdésnél súlyosabb büntetést elképzelni sem lehetne és nem értem miért kell nekem ilyen alantas dolgokkal foglalkoznom amikor vár rám egy jó kis hajó, egy jó kis tónak a partján. De nincs más választásom, fáradtan kicsit elcsigázva, a versenytől kimerülve eleget teszek a gyár elvárásainak. Jobb ha tudjuk hol a helyünk az életben.