Gyerekkori nyaraim jelentős részét töltöttem a nagyszüleimnél, mindentől távol egy dunántúli faluban. Ez javában a hetvenes évekre tehető, amikor internet és videojátékok híján az unokatestvéreimmel együtt az udvaron és a kertben kellett elfoglalnunk magunkat. Mindenféle népi játék felsorolása helyett most egyetlen dolgot idézek fel, mert vajon van-e olyan kölyök akit ne vonzana a cowboyos-indiános, a traktoros, az udvaron álló javításra váró motoron motorozós játék vagy ki ne szeretne megfogni egy galambot? Főleg, hogy a nagypapa elárulta a hétpecsétes titkot ami nem áll másból, mint sót kell hinteni a kiszemelt madár farktollára. És azon amin ma egy jót nevetek, azt gyerekként feltétel nélkül fogadtam el mint mindent amit a felnőttek mondtak. Onnantól kezdve éveken keresztül bármikor megláttam egy galambot nagyszüleim kertjében már rohantam is a konyhába sóért és óvatosan osonva közelítettem a gyanútlan áldozat felé. Mondanom se kell, hogy kivétel nélkül hamvában holt kísérletek voltak ezek, ennek ellenére kitartóan próbáltam elcsípni a felbukkanó szárnyasokat és közel egy évtizedes harc után világosított fel a mamám, hogy ha már olyan közel vagyok akkor meg is tudnám fogni őket.
Nagyapáméhoz hasonló jó tanáccsal láttak el amikor két éve az egyik emlékezetes borulásom után helyet kaptam egy rendező motorosban ahonnan békés körülmények között nézhettem végig az akkori szezon első versenyét. Szó szerint úgy szólt Imi-bá javaslata, hogy meg kell figyelni mit csinálnak, hogy vitorláznak az élen haladók és azokat a beállításokat, fogásokat alkalmazva lehet a legjobban haladni. /Attól most tekintsünk el, hogy részben technikai sport lévén különbséget kell tenni hajó és hajó között./ Tehát a recept marha egyszerű: utolérjük valamelyik magyar bajnokot vagy olimpikont : ) átsasolunk a hajójába és a látottak alapján beállított kötélzettel hasítjuk tovább a vizet. Ennyi. Csak éppen több esélyünk van egy galamb mögé lopózni mint beérni a szóban forgó finneseket. De ha valami csoda folytán sikerül a közelükbe férkőznünk akkor viszont minden mozdulatukra figyelni kell, mert abban biztosak lehetünk hogy nem tart soká ez az idilli együttlét.
Pont ahogy a legutóbbi versenyen, amikor a kivételesen kedvező oldalválasztásnak köszönhetően -átmenetileg- az igen előkelő első harmadba kerültem és ha sokat nem is, de annyit azért kifigyeltem hogy abban a nudli hátszélben a nagyok egy kicsit középre és egy kicsit előre helyezték a súlypontjukat. Mondjuk nem tűnhet különösebben sok információnak, de ahogy a bóják előtt /és után/ kellő időben történő kötélállítás, valamint a jól begyakorolt fordulások -amiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom- meg az apró fogások mind-mind hozhatnak néhány métert a konyhára, úgy ennek a trükknek is érdemes komolyabb figyelmet szentelni a későbbiekben.
Mellesleg ismét időszerű lett egy kis TMK-s meló méghozzá a sólyakocsin. A
felúszó sólyakocsi előnyére az elmúlt három év alatt sem sikerült
rájönnöm ugyanis vízretételkor úgy kell leimádkozni róla a hajót mivel a
víz megemeli /felúszik ugye/ és egy cseppet emel a sporteszközön,
kikötéskor pedig ő a legnagyobb büntetés ami érheti az embert. A vízben
lévő kocsira a hajó szempontjából a legkíméletesebben úgy lehet
rágyötörni a finnt, hogy egyik kézben a kikötőkötél, az ember lassú
sebességgel húzza a hajót, majd amikor kellő közelségbe ér elkezd
sietni, néhány szapora lépés után rááll a kocsira -felúszás legyőzve- és ha olyan szerencséje
van hogy nem csúszik el az algával borított sólyán akkor már húzhatja is
partra a szerelvényt. A művelet igazi szépsége hármas szél felett
mutatkozik meg igazán amikor a szél pillanatok alatt odébb fújja a kocsit, a kimerült kormányos meg áll
kezében a kikötőkötéllel és kiábrándulva néz a távolodó kerekek után. Törekvéseim a
probléma elhárítására rendre kudarcba fulladtak, például hiába furkáltam
ki a kocsi alumínium zártszelvényét bízva a beáramló víz segítségében, a
kerekekben lévő levegő győzedelmeskedett, ahogy a felkötözött
súlyzótárcsa felett is. Komolyabb eszközökhöz kellett folyamodnom,
olyanhoz ami elfér a kocsi és a hajó vagy a kocsi és a talaj között
emellett kellően nehéz a felhajtóerő ellensúlyozásához. És hol bukkan
ilyen és ehhez hasonló kincsekre az ember? Hát persze hogy a kertben.
Egy "kis" flexelés, hegesztés és festés -a már ismerős színnel- az U
gerendán és kész is a nehezék. /Kép legközelebb/
Az átlátszó vitorlaragasztóról remélem még időben sikerül lebeszélnem benneteket. Néhány futammal tovább bírja ugyan mint a normál cellux azzal az aprócska különbséggel, hogy mikor a vitorlát elengedi még mindig ragad, csak épp nem a vitorlához.Tehát marad a hagyományos "vásznas" ragi, bár sajnálatos módon az elmúlt két hétben még a hajó közelébe se jutottam el. Arany igazság hogy versenyen lehet tanulni és holnap -idén utoljára- ismét megküzdök a kemény maggal, azért a megszokott heti egy nap vitorlázás olyan függőséget okozott hogy elepedek egy jó kis körért a kihalt tavon. Ennek is eljön az ideje, de most az évadzáróra kell koncentrálni és ha már kénytelen voltam ilyen hosszú szünetet tartani, akkor arra kell építkeznem amit idáig összeszedtem. Nagyképűség nélkül mondhatom hogy az sem kevés, de azért a gyakorlást nem pótolja és kár lenne áltatni magam a múlt eredményeivel amikor minden nap hoz valami újat. Mondjuk a holnapi éppen lehetőséget ad egy vatta új vitorla kipróbálására, és hogy az új vászon hozzátehet-e valamit egy lelkes amatőr csiszolni való tudásához pillanatok alatt kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése