2014. július 30., szerda

Újra Piroskával

Élvezetes finnezés ide, tanulságos vitorlázás oda, ez a szörnyeteg /kék hajó/ rendesen odatett a másnapomnak. Olyan izomlázam lett, hogy ihaj, pedig teljesen indokolatlannak éreztem mégpedig a következők miatt. Egyrészt az általatok ismert edzéstervemet módosítottam annyiban, hogy a boxzsákolást egy lassan gyógyuló könyöksérülés miatt véglegesen kivettem a listáról és helyette más, saját testsúllyal végzett gyakorlatokat csinálok, valamint a futást és az ugrókötelezést is leváltottam egy klasszisokkal élvezetesebb lábedzéssel, de lássuk a részleteket.
Egy tavaly novemberi túlköltekezés miatt -tízéves megismerkedési évforduló+aranylánc+fél havi fizetésem megy a levesbe : ) elkezdtem bringával bejárni a munkahelyre. Ez beosztástól függően tizenhét vagy huszonhárom kilométer. Eleinte kicsit döcögősen ment a dolog -bár a fájdalmas emelkedők és a szembeszeles részek kegyetlenségét is enyhítette a gyengéd női szeretet- de idővel úgy megtetszett, hogy mostanra mindenhova kerékpárral megyek. Ez havi szinten négy-ötszáz km.-t tesz ki, ami egy komoly versenyzőnek nem tétel, de nekem hétköznapi embernek bőven elégséges, emellett számtalan előnyei közé vitathatatlanul beletartozik hogy elegendő idő jut a gyengébbik nem szemmel tartására : )
Viszont úgy látom, hogy súlyzózhatok meg bringázhatok én ész nélkül, ez a finn dingi hajótípus mindig rátalál és megkínozza azokat az izmokat amikre egy normál életvitelnél nem, vagy csak alig-alig van szükségem. Habár valamelyik nap elvittem a kisebbik lányomat egy Yxilonos túrára és utána is mindenem fájt szóval lehetséges, hogy az évek jóformán észrevétlen, de annál könyörtelenebb múlása okolható a gyötrelmeimért. : )
Ilyen előzmények után készültem az újabb bevetésre, és tegnap este mikor megnyitom a hajóosztály oldalát mit kell látnom? http://finnclass.hu/agard-helyi-szelroham/   A főoldalon szinte vezércikként, tolakodva ront rám a hír miszerint egy tábla lemezt lefújt a nagyerejű szél a tetőről és /átmenetileg/ használhatatlanná tette kedvenc, sokat dédelgetett hajómat. Mármint amit bérelni szoktam...
Így találkoztam újra az első finn-dingimmel, de a randevúra árnyékot vetett az erős délkeleti szél, és nem csak azért mert ilyenkor a legnehezebb elhagyni a kikötőt. Tudom, emlékszem arra amit a múltkor írtam, azaz minden szélirány mellet ki tudok hajózni, de a DK-inél a következő a helyzet: adott egy kb. húsz méterszer tizenöt méteres gondosan körbebetonozott vízfelület ahonnan egy nagyjából három méter széles kijárat van, és csak ebből a "ketrecből" lehet biztonsággal elindulni mert a többi helyen a sporteszközt ráfújja a szél a mólóra, így okozva kellemetlen perceket a kormányosnak, és mély sérüléseket a hajónak.
Le sem írom hogy mennyit töketlenkedtem az indulással de igazság szerint nem csak én voltam a ludas. Tehát hogy néz ki az elindulás ezzel a túlélő típussal? Hajó szélirányba vitorla fel, rögzít. Sólyakocsival a hajót vízretesz, utána a kikötőkötéllel kikötöd a hajót, sólyakocsit ki a partra. Beszállás a kikötött hajóba, svertet leenged, kormánylapátot helyére tesz, vissza a mólóra, hajót elköt, kormányos villámgyorsan beugrik és elégedett mosollyal elindul. Erre mi történik? A mólóralépéskor elszakadt a kikötőkötél és a hajó legalább egy méterre eltávolodott... Itt nem lehet tökölni mert pillanatok alatt a betonon köt ki a hajó, szóval már készültem a vízbeugrásra és onnan bemászok, mikor egyetlen pillanatra megállt Piros. -Gyere ide. Mondtam igazából nem is tudom miért, és azt se hogy mire számítottam, erre mi történik? Igen, az amire gondoltok, a hajó elindult felém és pont annyira megközelített hogy be tudjak ugrani. Alig akartam elhinni... Nyilván a szél változtatott irányt és nem az én hívószavamnak volt ilyen misztikus hatása, de számít ez? A győztesnek nem kell magyarázkodnia. : )
Így kerültem pillanatok alatt a strandolók és a vitorlások figyelmének középpontjába, hogy aztán aggódó tekintetük kíséretében végre célba vehessem a nyílt vizet. Zárójelben annyit azért hozzáfűznék, hogy nem csak ők aggódtak... : )
A vitorlázás maga -leszámítva a kezdeti nehézségeket és a forgolódó, néha felborítani szándékozó szelet- szokás szerint rendkívül élvezetes volt. Kezdek belejönni a hátszelezésbe, legalábbis annyira, hogy nem tojom össze magam minden egyes billenésnél, de hogy rezzenéstelen arccal tekerjem le a kupakot a vizespalackról az még várat magára. : )
Kikötésnél természetesen újra irány a betonkaloda, de hátszélben berongyolva túl nagy a sebességem, szóval csináltam valami fordulás félét, újra ki a tóra azután újra a betondzsungel és másodikra sikerült partot érnem.
Eléggé elfáradtam és sejtettem hogy holnap milyen izomlázzal kell szembenéznem, ráadásul bicajjal tekerek be a gyárba, szóval semmi kímélő üzemmód, úgyhogy igazán megérdemlek egy kis jutalmat.
Így történt hogy idén először, saját elhatározásból fürödtem a Velencei tóban.

2014. július 2., szerda

Bestia

Közel egy hónap után ismét vízre szálltam méghozzá nem is hétköznapi körülmények között -bár ezidáig egyetlen finnezésemet se tudnám hétköznapinak nevezni. A mostani apropója, hogy egy kétnapos verseny közepébe csöppentem bele, persze nem szó szerint mivel annak jelenleg több akadálya is van. Érdekességképpen annyit, hogy kizárólag ötven felettiek részére indították, és a kedvenc hajómat kibérelte egy hetvenkét éves! sporttárs. Se rajta, se a többieken nem látszott a valós életkor így két dologra gondolhatunk: vagy jótékony füllentéssel többnek vallják magukat csak azért hogy részt vehessenek a versenyen, vagy a szabadban, a jó levegőn vitorlázással eltöltött évtizedek tették őket fiatalabbá illetve fiatalossá. És ez a valószínűbb. : )
Ennek okán annyiban érintett a dolog, hogy megkaptam mumusomat, a kék hajót. Mint tudjátok eddig két alkalommal ültem meg a paripát és mind a kétszer a tóban fejeztem be a vitorlázást, ráadásul másodszorra nagyon zord körülmények között. Nyünyögtem kicsit de másik hajó híján kénytelen voltam elfogadni az ajánlatot. Különben is: egy napon le kell győzni a félelmeinket!
Hááát megpróbáltam... És képzeljétek, sikerült! Igaz nem minden akadály nélkül, de igen megültem ezt a zabolázatlan jószágot, pedig Ősumáksága mindent elkövetett hogy borsot törjön az orrom alá.
Akkor kezdjük a széllel. Erős négyesnek mondanám /édes Istenem, az iskolában hogy örültem volna ennek : ) / szóval teljesen vállalható a dolog, de időnként rendesen felerősödik, nyilván azért hogy ne érezzem annyira nyeregben magam. Megvárom amíg a versenyzők elhagyják a kikötőt, segítek ahol szükséges és most jövünk mi: én és a majré.
A kikötőből való kiállással nincs semmi gond, és talán egy napon maga a kikötés is ilyen olajozottan megy majd. A napi penzum mondhatom hogy a szokásos: negyedszél-negyedszél-hátszél.
A gondok akkor kezdődtek amikor a sotkötelet a klemmbe akartam akasztani. Ez egy nagyon vastag kötél és alig fér el a neki kiszabott helyen, úgyhogy néha két kézzel kellett beerőszakolnom a helyére, csak akkor meg senki se fogta a kormányt. Jogosan merül fel bennetek a kérdés, hogy eddig miért nem vettem észre? Nos mikor először kaptam meg az említett hajót, akkor még nem mertem a helyére tenni a kötelet, egész idő alatt kézben tartottam, még örültem is hogy milyen vastag, /hát ez elég kétértelműre sikeredett/ és nem vagy csak alig akart kicsúszni a kezemből. A március végi rapid edzésemen pedig jóformán lélegzethez se jutottam máris a tóban találtam magam, utána meg még kevésbé jutottam lélegzethez. : )
A vízijármű kettes számú merénylete a nagy mennyiségű, ismeretlen helyről beáramló víz volt. Emiatt végig nyitott ventillel kellett robognom és nem volt helye a megállásnak vagy akár a lassú haladásnak sem. Bár a ventilt eleinte mindkét esetben becsuktam, de ezzel mindössze annyit értem el hogy csak egy helyen -valahol a hajófenéken- jött be a víz. Ott pedig jött szorgalmasan. Ebből következett hogy haladni kell mint a cápa, nincs mese.
Ezt tetézte az olykor megerősödő és forgolódó szél a következő tréfájával. Szokás szerint a kikötő előtti részen csapatok, északi szélben és mikor úgy kétszáz méterre megközelítem a nádszigetet a szél olyan szinten felerősödik, hogy hiába lógok kint a kilencvennégy kilómmal a finn-dingiből, úgy megdönt hogy a hajó oldalán megyek és kezd a túloldalon is berongyolni a víz. Kiérve a "veszélyes zónából" : ) pedig ide-oda fordulgat, hogy elveszítsem a nagy nehezen megszerzett sebességemet valamint hogy össze-vissza billegtesse a hátszélbe fordult finnt és rémült kormányosát. És akárhányszor mentem arra, mindig ugyanezt tapasztaltam. Szóval elég emberes volt na, de érdekesség hogy egy ekkora tavon is mint a Velencei, előfordulhatnak ilyen szintű különbségek.
Szó mi szó, kerek egy óra szenvedés után ráhangolódtam a hajóra és kezdett élvezetes lenni a dolog, úgyhogy még egy bő órai gyakorlás után engedélyeztem magamnak egy jutalomkört, értelemszerűen gondosan elkerülve a félreeső, elhagyatott helyeket. : )
Hogy sikerült-e délutánra megszeretnem a kék hajót? Azt azért nem mondanám, de kezdek ott tartani hogy nem félek tőle. Sőt, jobb lesz ha Ő kezd el félni tőlem! : )