Bestia

Közel egy hónap után ismét vízre szálltam méghozzá nem is hétköznapi körülmények között -bár ezidáig egyetlen finnezésemet se tudnám hétköznapinak nevezni. A mostani apropója, hogy egy kétnapos verseny közepébe csöppentem bele, persze nem szó szerint mivel annak jelenleg több akadálya is van. Érdekességképpen annyit, hogy kizárólag ötven felettiek részére indították, és a kedvenc hajómat kibérelte egy hetvenkét éves! sporttárs. Se rajta, se a többieken nem látszott a valós életkor így két dologra gondolhatunk: vagy jótékony füllentéssel többnek vallják magukat csak azért hogy részt vehessenek a versenyen, vagy a szabadban, a jó levegőn vitorlázással eltöltött évtizedek tették őket fiatalabbá illetve fiatalossá. És ez a valószínűbb. : )
Ennek okán annyiban érintett a dolog, hogy megkaptam mumusomat, a kék hajót. Mint tudjátok eddig két alkalommal ültem meg a paripát és mind a kétszer a tóban fejeztem be a vitorlázást, ráadásul másodszorra nagyon zord körülmények között. Nyünyögtem kicsit de másik hajó híján kénytelen voltam elfogadni az ajánlatot. Különben is: egy napon le kell győzni a félelmeinket!
Hááát megpróbáltam... És képzeljétek, sikerült! Igaz nem minden akadály nélkül, de igen megültem ezt a zabolázatlan jószágot, pedig Ősumáksága mindent elkövetett hogy borsot törjön az orrom alá.
Akkor kezdjük a széllel. Erős négyesnek mondanám /édes Istenem, az iskolában hogy örültem volna ennek : ) / szóval teljesen vállalható a dolog, de időnként rendesen felerősödik, nyilván azért hogy ne érezzem annyira nyeregben magam. Megvárom amíg a versenyzők elhagyják a kikötőt, segítek ahol szükséges és most jövünk mi: én és a majré.
A kikötőből való kiállással nincs semmi gond, és talán egy napon maga a kikötés is ilyen olajozottan megy majd. A napi penzum mondhatom hogy a szokásos: negyedszél-negyedszél-hátszél.
A gondok akkor kezdődtek amikor a sotkötelet a klemmbe akartam akasztani. Ez egy nagyon vastag kötél és alig fér el a neki kiszabott helyen, úgyhogy néha két kézzel kellett beerőszakolnom a helyére, csak akkor meg senki se fogta a kormányt. Jogosan merül fel bennetek a kérdés, hogy eddig miért nem vettem észre? Nos mikor először kaptam meg az említett hajót, akkor még nem mertem a helyére tenni a kötelet, egész idő alatt kézben tartottam, még örültem is hogy milyen vastag, /hát ez elég kétértelműre sikeredett/ és nem vagy csak alig akart kicsúszni a kezemből. A március végi rapid edzésemen pedig jóformán lélegzethez se jutottam máris a tóban találtam magam, utána meg még kevésbé jutottam lélegzethez. : )
A vízijármű kettes számú merénylete a nagy mennyiségű, ismeretlen helyről beáramló víz volt. Emiatt végig nyitott ventillel kellett robognom és nem volt helye a megállásnak vagy akár a lassú haladásnak sem. Bár a ventilt eleinte mindkét esetben becsuktam, de ezzel mindössze annyit értem el hogy csak egy helyen -valahol a hajófenéken- jött be a víz. Ott pedig jött szorgalmasan. Ebből következett hogy haladni kell mint a cápa, nincs mese.
Ezt tetézte az olykor megerősödő és forgolódó szél a következő tréfájával. Szokás szerint a kikötő előtti részen csapatok, északi szélben és mikor úgy kétszáz méterre megközelítem a nádszigetet a szél olyan szinten felerősödik, hogy hiába lógok kint a kilencvennégy kilómmal a finn-dingiből, úgy megdönt hogy a hajó oldalán megyek és kezd a túloldalon is berongyolni a víz. Kiérve a "veszélyes zónából" : ) pedig ide-oda fordulgat, hogy elveszítsem a nagy nehezen megszerzett sebességemet valamint hogy össze-vissza billegtesse a hátszélbe fordult finnt és rémült kormányosát. És akárhányszor mentem arra, mindig ugyanezt tapasztaltam. Szóval elég emberes volt na, de érdekesség hogy egy ekkora tavon is mint a Velencei, előfordulhatnak ilyen szintű különbségek.
Szó mi szó, kerek egy óra szenvedés után ráhangolódtam a hajóra és kezdett élvezetes lenni a dolog, úgyhogy még egy bő órai gyakorlás után engedélyeztem magamnak egy jutalomkört, értelemszerűen gondosan elkerülve a félreeső, elhagyatott helyeket. : )
Hogy sikerült-e délutánra megszeretnem a kék hajót? Azt azért nem mondanám, de kezdek ott tartani hogy nem félek tőle. Sőt, jobb lesz ha Ő kezd el félni tőlem! : )