Kiegészítés a tanévzáróhoz

Egyetlen gondolat erejéig visszatérve az éves összefoglalómra ma már megmosolyogtat a gondolat hogy versenyezni szerettem volna az akkori nulla tudásommal, ami igaz hogy sokat gyarapodott az elmúlt évben, ennek ellenére azt veszem észre magamon, hogy minél többet tanulok annál kevesebbet tudok. Érthetőbben fogalmazva, ahogy egyre inkább kezdek belerázódni a dolgokba úgy veszem észre, hogy milyen csekély tudással ültem a finn-dingibe és ami még ennél is fontosabb: az azóta megszerzett tudásomon még mennyi gyarapítani való van.
Persze nyilván el fogok tudni vezetni egy nagyhajót, /ahogy ez két évvel ezelőtt sem jelentett gondot/ de van valami, ami nem hagy nyugodni ennél a típusnál. Elkerülve a mostanság laposra koptatott kihívás szót inkább úgy fogalmazok hogy egyrészt szeretném kiismerni ezt a több mint hatvan éve töretlen népszerűségnek örvendő hajótípust, másrészt meg nagyon megszerettem ezt a fajta vízközeli vitorlázást, még ha esetenként ez a vízközeliség több annál amit komfortosnak tartok. : )
És az is szembeötlik, hogy már nem csak úgy találomra jövök-megyek a tavon hanem tudatosan a szél figyelembevételével választom ki a menetirányt.
És most következzen egy kis kitérő, mert hogyan - hogyan nem a vitorlázásról a lövészet jutott eszembe, mégpedig annak is a kezdő szakasza. Tapasztalatból mondom, hogy az első /tanulgatós/ időkben meglepően jó köregységet képes lőni a polgár, ellenben /igaz csak átmenetileg/ mindez a "tudás" egykettőre szerte foszlik, mihelyt az emberfia elkezdi komolyan belevetni magát a dolgokba. Hát igen, a kezdőnek minden egyes lövés örömet szerez ami nem követel emberéletet : )  ennek köszönhetően felszabadultan és az izgalmak ellenére kiegyensúlyozottan lő, de mikor a haladó szakaszba kerül, ott már tudatosan szeretne jól szerepelni és ha egyetlen lövés nem sikerül, akkor oda a lelki béke és vele együtt a várt eredmény. 
Ez mindössze annyiban kapcsolódik a vitorlázáshoz, hogy egyszerűen nem fér a felembe hogy emlékeim szerint miért finneztem oly önfeledten tavaly nyáron, és miért érzem úgy, hogy ez a szezon az ügyetlenkedések időszaka? Ámbátor lehet hogy illene beleolvasni a múlt évi bejegyzésekbe, pontosan mennyire is voltam akkor önfeledt... : )
A legutóbbi vitorlázást csak két-három mondatban ismertettem, de ne is reménykedjetek abban hogy megkíméllek benneteket a részletektől.
Ahogy szeretem, már dél előtt a kikötőben vagyok és amint az előrejelzésben írták ez bizony erős ötös szél hatos befúvásokkal, pontosan ahogy az idei első vitorlázásom alkalmával, mikor is a majré és a borulás főszereplése mellett én csak ügyetlenül statisztáltam. Tartom magam a márciusi fogadalmamhoz miszerint ilyen időben nem erőltetem a vízre szállást, ebből kifolyólag inkább hasznossá teszem magam. Hajóponyvázás, ladikátúsztatás és néhány kisebb szerelési munka után megérkezik a légmozgás várva várt enyhülése, bár átöltözés közben az emeleti ablakréseken befütyülő szél elbizonytalanít.
De a parton bizony nincs helye a pöcsölésnek. Komolyan mondom, tök ügyesen elindulok /már megint : ) / és kint a vízen is jól boldogulok. Tartom az irányt, a fordulásokat is elfogadhatóan csinálom bár néha a kormány kiesik a kezemből... -Nem baj ezen ma csiszolok egy cseppet, de most irány a kikötő előtti rész, hiszen ott vár kitartó oktatóm: A Mester. Odaértem és innentől van egy kis képszakadás. Talán halzoltam vagy csak szerettem volna, netán spontán halzoltam...? Ha megfeszítenek se tudom mi történt. Azt vettem észre amit már tudtok, azaz az árbóc vízszintesen, ennek következtében a hajó egyik fele az árbóc vonaláig víz alatt, közben a bum büszkén ágaskodik az ég felé és fogja be a szelet. Ismerős a szituáció és tennem kell valamit, méghozzá azonnal hiszen ez az egész rövidebb idő alatt történt mint amíg leírtam. Ösztönösen ráálltam a víz alatt lévő deck belső oldalára és felsőtestemmel nekivetődtem a másik -normál helyzetben jobb- oldalának és a hajó újra úszott. A gyors vitorlaállítás közben se tudtam nem észrevenni a kokpitba merített nagy mennyiségű vizet, annál is inkább mivel rendesen visszafogta a finnt. Annyira persze nem hogy ne tudjak elindulni, de komolyan aggasztott, hogy a hajó orra úgy túrta a vizet mint mikor egy tengeralattjárót látunk merülés közben. Próbáltam kinyitni a ventilt, amihez ugye nekem is előrébb kellett mennem szóval a merülés egyre jobban fenyegetett. A nyitás persze nem sikerült, én meg azt hittem igen és bokáig érő vízben vitorlázva vártam a csodát, ami persze elmaradt. Azután valahogy megint odamerészkedtem, sikeresen kinyitottam és végre felhangzott a várva várt szürcsölő hang, ahogy a sebesség hatására a tó vize megnyugtatóan csordogált vissza eredeti helyére.
A többit pedig már tudjátok, és mostanra azt is hogy kora este egy fáradt de elégedett vitorlázó autózott hazafelé, zsebében a baráti bizonyítvánnyal és az egyesület éves belépőjével.