2017. szeptember 28., csütörtök

Vizes OB

Igen, túléltem a bajnokságot és választ kaptam néhány kérdésre de minden ilyen nagymérvű összecsapás újabb kérdéseket szül. Egy árnyalattal jobb lettem tavaly óta, emellett magabiztosabb és ez is valami. Három napon keresztül fagyoskodtam Agárdon, kétszer megmerítettem a hajót így adva el a jó helyemet, volt hogy béna voltam volt hogy nem, hatos szélben halzoltam, volt hogy saját stratégiámnak köszönhetően jó pozícióból két perc alatt lettem utolsó, de valami miatt de ezt a hétvégét minden résztvevő sokáig emlegetni fogja. Ez pedig a rendkívüli szél, hideg, eső és két ilyen napon megtartott nyolc futam. Eredetileg öt naposra írták ki a versenyt de ebből az ötödik /a hétfő/ amolyan tartaléknapként szerepelt arra az esetre ha vasárnapig nem sikerülne a minimális négy futamot megtartani ami a bajnoksághoz szükséges. Végül az egészet lezavartuk két nap alatt.
Persze nem csak gyötrelmek vártak ránk. Az előnevezők igényelhettek rajtszámos pólót amit hülye lettem volna kihagyni.
Csütörtök: főzés, sztorizgatás de leginkább fázás.
Kellemetlenül csípős viharos széllel, esővel és szokatlan hideggel fogadott minket a bajnokság első napja amiről csak a naptár bizonyította hitelt érdemlően, hogy november helyett szeptember huszonegyet írunk. A mérések húsz és harmincöt csomó közötti értékeket mutattak ami inkább a szörfösöknek kedvez, de a tavat elnézve nem volt nagy tolongás náluk se.
A verseny rendezője az a Beliczay Marci aki a néhány évvel ezelőtti emlékezetes március huszonharmadikai borulásomnál kimentett és nem mellékesen teljesítette finn dingivel a Kékszalagot. Szóval a mi versenyünket sem erőltette, empatikus hozzáállásával nem kívánta a finnes flotta felét leamortizálni a megnyitó utáni első húsz percben, de már most biztosított minket a másnapi négy futamról és elszánt tekintetéből sugárzott, hogy holnaptól ha csak fél csomóval gyengül a szél, de legalábbis nem esik (ennyire) akkor bizony nem lesz kegyelem.
Péntek: nincs kegyelem
A hőmérséklet nem változott a tegnapihoz képest és vele együtt a hőérzet sem. Négyes alapszél ötös-hatos és hatos feletti ráfújásokkal volt az előrejelzésekben és pontosan ezt kaptuk. Amit megérdemlünk. A tavalyihoz hasonló up&down pályára tíz órára várták szeretettel az ötvennyolc! indulót, így a nagy létszám miatt kilenckor be is pattantam a gépsárkányba elkerülve a sólyánál várható tolongást. Ráérősen ballagtam a tisztásra -ha egyáltalán lehet így haladni húsz csomó közeli szélben- ezért csak harmincöt percet kellett várnom a nádas mögé húzódva. Összeszedtem a gondolataimat, lélekben felkészültem /legalábbis akkor azt hittem/ a nagybetűs versenyünkre, bemelegítettem egy kis tornával amit egy dülöngélő tollfosztó lehetővé tesz és háromnegyedkor nyakamba vettem a tisztást. Átvettem a kötelező fordulókat és őszintén bevallom nektek a bf hatos széllel birkózva nem tudtam felidézni, hogy pontosan mikor és mit szerettem meg a finnezésben. De ezt akkor nem is kérdezte senki.    Fotó: Hunsail
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék... ja, de hiszen ott voltam
Négy kőkemény futamot szánt nekünk az ég erre a napra és a kőkemény jelző még nyomokban sem tükrözi azt ami várt ránk. Igaz, hogy az év erős szeles gyakorlások jegyében telt de húszcsomós szélben ennyit kint lenni egyhuzamban még nem volt szerencsém, bár ide talán nem ez a legtalálóbb jelző.
Ráadásul az edzésen megvan annak a lehetősége aminek a versenyen nincs, azaz a fordulást nyugodt lélekkel elnapolhatom ha fáradok, a halzolással meg várok fél percet amíg békésnek számító négyesre gyengül a szél és a menetirány sincs kőbe vésve. Most viszont? Ha a bójához érve hatos szél fogad ott nem sok választása marad az embernek és ugyanez a helyzet a fordulással amit egyszerűen muszáj lépten-nyomon csinálni az útjog és a tiszta szél miatt meg ha nem akarok lemenni a pályáról. Az erre a napra rendelt hajófektetésemet már az első futamban megcsináltam, rögtön az első negyedszeles szakasz végén. Nem borultam fel, ahogy majd szombaton fogok csak simán kiszedtem százötven litert a tóból. Persze álltam mint a szög, a plusz súly miatt alig indult meg alattam a hajó és akkor is csak vánszorgott. Mikor végre erőre kapott akkor se úgy reagált a kormánymozdulatra ahogy általában ennek köszönhetően lekoccoltam az egyik sporttársat. És még csak tíz perce tart a bajnokság. Persze mindenki lehagy, két sporit leszámítva. Ők  majd a következő körben fognak amikor ugyanitt kihagyom az egyik bóját és tíz méter után visszafordulok hogy ne érvénytelenítsék a futamomat. Áááá... nem hiszem el!
De nem csak bénázásról szólt a nap. A harmadik futamom kimondottan jól sikerült, mentem mint a gyorsvonat és hat harcostársat utasítottam magam mögé, már csak arra kéne rájönni hogy mit csináltam itt másképp. Persze nagy bölcsen azt hittem kapisgálom a dolgot és a negyedik futamra olyan saját taktikát dolgoztam ki, hogy a középmezőnyből két perc alatt az utolsó helyre tornáztam le magam közvetlenül a rajt után. Ez van ha a hülyeség akaraterővel párosul. Innen vért izzadva ugyan de két helyet sikerült visszaszereznem és saját nyomorúságomról egy vicc jutott eszembe amiben a vadász nem találja el a medvét, erre a medve khmm.. izé... szexuálisan megmolesztálja a vadászt. Ez így megy néhány napig, mire a medve megkérdezi: mond, tulajdonképpen minek jársz te az erdőbe, vadászni vagy szopni?
Szombat: nincs kegyelem ma se
Hajszálra ugyanaz a menetrend mint előző nap csak a trükkös agárdi szél jobban forgolódott, ennek köszönhetően ugyanott ahol tegnap fel is borított. Mikor láttam az elkerülhetetlent kiakasztottam a sottkötelet, elsétáltam a bumon az árbócig, ott erőt gyűjtöttem majd mintaszerűen a svertre lépve visszaállítottam a hajót úgy, hogy csak a cipőm lett vizes. Messzemenőleg meg voltam elégedve a mutatvánnyal ahogy a mellettem elhajózó sporttársak is. Ez szintén a bója előtt történt és itt már nem volt értelme irányt változtatni hogy bő szélben kiszívassam a vizet a hajóból inkább kínlódtam egy kicsit kreuzban hátha nem vesztek annyi helyet. A dolog fájdalmas része, hogy innen már csak a hátszeles rész és a befutó volt hátra tehát a többieknek nem sok esélyük lett volna leelőzni, így ma is eladtam pár helyet és bizony nem valaki más hibájából.                      Fotó: Hunsail
Béke, nyugalom, harmónia, napsütés, rezzenéstelen arc. Látszólag
A beszámoló részleteihez hozzátartozik, hogy a pénteki nap után az átázott és összeizzadt ruháim és cipőm nem száradtak meg maradéktalanul így a hűvöskés szombat reggelen a hideg, nyirkos cuccba voltam kénytelen felöltözni. Erre jöttek a felcsapódó hullámok és a harmadik futam amikor irodalmi nyelvhasználattal élve mondhatnám hogy eleredt az eső vagy megnyíltak az ég csatornái, esetleg elkapott az égi áldás de az igazat megvallva szarrá áztunk. Jó ideje fontolgatom egy vízhatlan felső vásárlását és ez a nap megadta a végső lökést, főleg mert annyira átáztam, átfáztam hogy a negyedik futamot ki is hagytam emiatt. Marha szar érzés volt, vacogtam, remegtem és nem is voltam teljesen önmagam ura. Hoznom kellett egy döntést amit innen a meleg szobából a kényelmes kanapén ülve, vacsora után könnyű felülbírálni de akkor ott ezt láttam jónak. A többség persze maradt de voltak akik hamarabb kiszálltak, olyanok is akik ma hajóba se ültek és olyan is akadt akinek egy törött árbócba került a hétvége.
Vasárnap: eredményhirdetés
A verseny szombaton délután véget is ért. Vasárnap értékelhető szél híján nem hajtották ki a népet amit akár sajnálhattak is páran, de higgyétek el, a lelki segélyvonal forró drótját nem terhelte túl a magába fordult zokogó finnesek szűnni nem akaró hívása.
Annak ellenére, hogy még mindig csak a tanulóéveimet töltöm a finn dingiben elmondhatom, ez volt életem eddigi legjobb versenye. Igaz, mostohának tűnhetnek a körülmények de volt szél, a nap éppen süthetett volna többet ellenben amikor volt időm és energiám körülnézni akkor a vízen tükröződő grafitszürke égbolt és a rohanó felhők nem mindennapi látvánnyal ajándékoztak meg. Kimentünk, tettük a dolgunkat amihez a természet minden segítséget megadott. Nem kellett órákig kínlódni a szélcsendben, meg futamokat befejezés előtt abbahagyni a szélforduló miatt csak menni, de azt keményen.
Az ötvennyolc indulót számláló bajnokságon a negyvenötödik helyet csíptem meg ami reális és
messze a legjobb eredményem egy olyan versenyen ahol az utolsó helyet se adták oda puszira.

Lapzárta után.
A versenyről készült teljes képsorozatot megkaptuk és szerencsére rólam is készült egy olyan ami amellett, hogy marha menő talán visszaadja a viszonyokat.  Fotó: Hunsail
Hullámok hercege

2017. szeptember 20., szerda

Gondolatszonáta negyedmérföldre

Napokkal az OB előtt már a gyomorremegés és szájszárazság tünetei jelentkeztek ha csak egy pillanatra is belegondoltam az év versenyébe, így képzelhetitek milyen izgalommal vágtam a centit a bajnokságig ahol végre lehull a lepel a tanultakról, szemtől szemben állva saját magammal de inkább az eredményeimmel kiderül mire jutottam az elmúlt esztendő alatt, mert ugye csak jobb lenne előrébb végezni a tavalyinál, különben mi a francnak jár az ember a tóra ha a fejlődés az istennek se akar megmutatkozni. Mondjuk azért mert finnezni marha jó csak emellett mindannyian vágyunk rá hogy elérjünk valamit, és nem csak a vitorlázásban. Bakancslistát készítünk a fényévekre lévő vágyainkról benne egzotikus utazással, egzotikus nőkkel, hatalmas hajókkal, alacsony sportkocsikkal, csillogó motorokkal és számtalan olyan dologgal aminek a birtoklása, elérése átmenetileg egyet jelent számunkra a boldogsággal. Átmenetileg. Mert amint elértük, kisvártatva a vágyaink legtitkosabb zugának egy piciny kis fiókjában, egy apróra összehajtogatott papírlapra lassacskán összeáll egy újabb lista másik nővel, másik autóval, másik utazással, másik rossebbtudjamivel ugyanis egy hangyányi telhetetlenség mindnyájunkban van. És most tegyétek a szívetekre a kezeteket: készítettetek már listát arról amit elértetek, megszereztetek vagy csak egyszerűen a tietek? Vagy velem együtt ti is halál természetesnek vesztek mindent amit birtokoltok pedig van ami nem mindenkinek az.
Kétségbeesve körözünk a teszkó parkolójában a bejárathoz legközelebbi helyért miközben valaki akinek kerekesszékhez van kötve az élete bármit odaadna hogy sétálhasson. És ugyanez érvényes egy szép kertre, egy nappalira, a szerelemre, a barátságra sőt a megszerzett tudásra is.
Hol máshol mint a finn dingiben születnek ezek a gondolatok a hatos befújásokkal tarkított négyes-ötös szélben, kint a tisztáson egyedül, de mégsem magányosan.
Az egész a nyári, erős szeles gyakorlásokkal kezdődött ugyanis szép lassan belebátorodtam ezekbe a zordon körülményekbe. Nem csinálok belőle titkot, többször előfordult hogy a biztonságos, látványos és felettébb élvezetes félszelezést választottam/választottuk a kötelező tananyag helyett hiszen kint a nagypályán segítség nélkül játszani az eszünket az említett viszonyok között nem egy életbiztosítás. Azután ahogy a szabadtüdős merüléssel alábukó búvárok merészkednek egyre mélyebbre, egyre hosszabban a tenger magával ragadó, de cseppet sem veszélytelen mélységeibe úgy merészkedtem én is egyre bátrabban a tisztásra így törve be és hódítva meg méterről méterre a tavat de talán inkább a szelet. A mostanában használatos receptúra a következő: közel egy óra negyedszeles, hátszeles gyakorlás halzolásokkal a kikötő előtti részen bemelegítésként, szem előtt tartva azt a lényeges körülményt hogy az oktatóhajók itt gyakoroltatják a vízből mentést, tehát ha valami megoldhatatlan helyzet adódik akkor se vagyok magamra utalva. Ezt követi egy kis félszeles örömködés. Eközben jobbára arra jutok, hogy miért ne kreuzolhatnék át az északi oldalra hiszen nincs semmilyen kormányrendelet ami kötelezővé tenné a húsz méterenkénti halzolást visszafelé, szóval jövök majd raumban aztán lesz valami. A kis tollfosztó persze megy mint a távirat és bizony néha a gatya is megtelik de igazából mi történhet azon kívül, hogy felborulok? A felcsapódó víz ugyan nyomokban sem idézi fel a hűtlen nyár emlékeit de még teljesen elviselhető és a neoprén ruha is az én csapataimat erősíti. Hátszélben a svertet fel se húzom hiszen nem vagyok versenyben senkivel és a stabilitás most fontosabb mint a sebesség, sőt ha úgy adódik visszaállítani is könnyebb lesz a gépsárkányt. Szóval ilyen állapotban és beállításokkal tartok vissza a déli partra és szedek össze annyi bátorságot hogy az olykor négyesre csillapodó szélben csináljak néhány "hátszeles perdülést." Zárójelben megjegyzem, hogy ezeket a partizánakciókat kizárólag északi szélre időzítem. Ez is fordul harminc fokokat és úgy fekteti le a hajót mintha ott se lennék a kilencven kilómmal, de ez még mindig semmi ahhoz amit a déli szél művel Agárdon. Szóval igazi megkönnyebbülés túl lenni a pánikhangulattól sem mentes hátszeles szakaszon de egy kicsit fel is bátorodtam saját sikeremen meg az a helyzet, hogy marhára tetszett a dolog, szóval: Még egy kör? Igen még egy. És mialatt beterítettek és dobáltak a palackzöld tó fehéren fodrozódó hullámai lassacskán kezdett kitisztulni a fejem. A félelmem alábbhagyott és úgy éreztem magam mint a gyorsulási versenyes filmek főszereplői akik nem mulasztják el epizódonként megemlíteni, hogy "abban a pillanatban a külvilág megszűnik számomra és csak én vagyok meg a negyedmérföld."
Szóvak így sergettem a saját negyedmérföldemen amikor tudatosult bennem hogy milyen szerencsés is vagyok valójában. Az összes elmúlt és elkövetkező versenyeredménytől függetlenül mekkora szó már, hogy túl a negyvennyolcon néhány gyötrelmes év munkájával sikerült betörnöm ezt a zabolátlan jószágot. A versenyzés pedig csak hab a tortán. Hol találunk még egy olyan sportot amibe életkortól függetlenül bele lehet vágni, együtt lehet versenyezni a többi korosztállyal, kemény fizikai munkát igényel ami kimerít de ugyanakkor fel is tölt, folyamatosan lehet tanulni valamit ráadásul a partról vagy más hajóról nézve még marha menő is ahogy a siklásban rongyoló finn dingi nyomában csak a motorcsónakot megszégyenítő farhullám és a porzó vízpermet marad. És erre jön még a Magyar Bajnokság amin idén már nem is kérdéses a részvételem. Hát nem fantasztikus?! Az ország élmezőnye, bajnokok, olimpikonok, neves külföldi versenyzők, rutinos nagyhajósok akik élvezetből választották a finn dingit és magamfajta veterán tanoncok mérik össze tudásukat, ki-ki a vele egy szinten lévő ellenfelével. Kész kánaán. Szerencse és boldogságfaktor a köbön. Az előzetes felmérések szerint hatvan hajóval lehet számolni, szóval fel kell kötni a gatyát de úgy érzem minden tőlem telhetőt megtettem amit egy munkahely és egy szinte sohat véget nem érő házfelújítás megenged. Igaz az utóbbi időben csak szóló edzésekre volt lehetőségem aminek nagy előnye, hogy az ember saját ritmusában tudja gyakorolni a manővereket, hátránya viszont, hogy vetélytárs híján szentül hiszek egy nem is létező tudásban ami mérhetetlen magabiztosságot kölcsönöz. Ez általában az első összecsapásig tart, de hátha ez az aktív év hoz valamit a konyhára ami az eredményeimen is meglátszik.
Így hát arra jutottam, hogy igen, legyenek vágyaink amik elérésért minden követ megmozgatunk de egy percre se feledkezzünk meg örülni mindennek ami a mienk és ne szégyelljük megköszönni annak akitől kaptuk vagy lehetővé tette hogy a megszerezzük. Ezen gondolatok felszabadító súlya alatt telt a második kör, amit mondanom se kell, hogy egy harmadik követett. Zárásként még jampiztam egy oda-vissza félszelet a szörfösöktől hemzsegő déli parton, halzoltam egy elfogadhatót a kikötőben azután egész hazaúton törtem a fejem, hogy ennyi érzést és filozófiát hogy tudott valaki beleépíteni egy hajóba.

2017. szeptember 3., vasárnap

Befektetések hosszú távra

Bármennyire is kimerítő volt a Kékszalag, a Balatontól búcsút venni minden esetben fájdalmasan érint akkor is ha ez a búcsú remélhetőleg nem végleges. Halmozott elvonási tünetekkel teltek a hetek egyre csak azon morfondírozva, hogy miként juthatok el újra, talán éppen a finn dingivel. Egy napon biztosan : ) de az nem idén lesz ugyanis egy rosszul sikerült időzítésnek köszönhetően az ez évi utolsó Balatoni verseny -már ami nem haladja meg a képességeimet- pont egybeesett egy nagyobb mérvű otthoni felújítással és akármennyire megnyomtam a melót, nem sikerült határidőre befejeznem. Így nem maradt más minthogy olyan szánalmas, gyerekeknél használatos sablonmondatokkal vigasztaljam magam, mint: ott lesz az a tó még jövőre is.
Mondanom se kell, hogy az erős szeles borulások továbbra is napirenden vannak ami visszatérő kellemetlenséget jelent, ugyanis az árbóc leszúrása után a széljelző funkcióját veszti, vagy eltűnik. És az idei szezont elnézve -amikor szinte minden halzolásra jut egy borulás- úgy döntöttem beruházok egy profi, árbóctőre rögzíthető széljelzőre mert a hazai fácánállomány nem tud lépést tartani a megnövekedett igényekkel.
Na, ez ragadjon bele az iszapba! Vagyis izé... inkább mégse 
Az első méterek nem kápráztattak el különösebben, kicsit mintha érzékenyebb lenne a másiknál de lehet hogy csak a "toll" rész rövidsége teszi, emellett megszokásból szüntelenül felfelé nézek de nem baj, a szálakat amúgy is figyelni kell. A klasszik darab jobban a szívemhez nőtt, de Stephen King szavaival élve: "nem könnyű az élet, ha nem alkalmazkodunk" hiszen széljelző nélkül - mondjuk egy elbaltázott manőver után- se könnyű az élet, főleg a "trükkös Agárdi szélben."
És még mi történt! Így az év vége felé közeledve sikerült beállítanom a vitorlámat, legalábbis az első élet feszítő szemet végre teljesen be tudtam húzni az árbócig. A tavalyi vásárlás óta keresem a megoldást amire apró csigákkal, vékony kötelekkel, a kötélen lévő csomók trükkös elhelyezésével próbáltam rátalálni. Nem mintha valami marha nagy probléma jelentkezett volna a hajón csak ott elöl volt egy pici gyűrődött hasa a vitorlának amit az istennek se tudtam eltüntetni. A fő probléma abból adódott, hogy a legkisebb csigának is van egy hossza /ez most olyan magamfajta bölcsesség volt/ ehhez jön még a csigát rögzítő kötél ami a legszorosabb csomó ellenére is enged valamennyit és máris jelentkezett öt centi plusz, de nem ott ahol a nőket ez elkápráztatná. Ám mostantól az ilyen jellegű gondoknak vége, köszönhetően a Ronstan kötélvezetőjének.
Teherbírás: egy finn dingi meg egy zsák cement. Kétszer
A piros oldalon csúszhat a kötél, a vékonyabb szembe a fix kötés kerüljön, háromszáz! kilót bír és csak az arányok miatt mondom, hogy hármas kötelet láthattok a képen.
És a végeredmény? Siker a köbön! A vitorla alsó élében lévő trimmelőzsinór igazításával plusz az új csigával úgy kisimítottam a ráncokat mint a könyörtelenül múló évek ellen küzdő celebek arcát a botox.
Mondjuk ez se jött össze elsőre, elég sokat pöcsöltem, kötögettem, állítgattam hol máshol mint kint a vízen hiszen a végkifejlet csak menet közben mutatkozik meg igazán. És elnézve munkám gyümölcsét elönt a lelkesedés, hogy mostantól megyek mint a gyorsvonat és legalább három helyet hoz nekem ez a kis finomhangolás. Ha ugyan nem többet, mert az tuti hogy élesebb is leszek és a... Na, ideje befejezni öregem, semmi nem fog történni ha itt ömlengesz, irány gyakorolni.
Ilyen téren sajnos az augusztus eleje kimaradt egyrészt a felújítás, másrészt a rendkívüli meleg és az ezt hozó gyengécske de annál forróbb szél miatt. És az ember önkéntelenül is elgondolkozik ezen a melegen. Gyerekkoromban a harminc fok számított akkora szenzációnak mint most a negyven és minden esély meg van rá, hogy öt-hat év múlva ez is szokványos lesz. Klímázunk a szobában, autóban, bevásárlóközpontokban hogy elfogadható körülményeket teremtsünk magunknak amivel újabb hőt termelünk így hozva létre egy olyan ördögi körforgást amiből képtelenség szabadulni. Még ha nagyvonalúan egészen a második ipari forradalomig vezetjük vissza a melegedés okát, akkor is mindössze száz év alatt sikerült megásnunk a sírját az egyetlen élhető bolygónak a környéken amit a természet az örökkévalóságnak alkotott. De hát ehhez értünk mi, emberek.
Visszatérve a vitorlázáshoz beruháztam egy új kormányhosszabbítóra is mert igaz, hogy a mostani is ellátja a feladatát csak súlyproblémákkal küzd. Illetve nem is ő küzd hanem én. Azt eddig is tudtam, hogy hátszélben zord körülmények között hátra kell ülni a hajóban, de arról csak a nyári edzések során világosítottak fel hogy olyankor a kormányhosszabbító tövét kell fogni. A jó kis alu hosszabbítóm megtoldva és kibélelve az üvegszálas pecabottal nem mondható ideálisnak. Az említett viszonyok közt szakszerűen fogva, a száztíz centire lévő súlypont miatt képtelenség a tövénél megtartani pont akkor amikor a legnagyobb szükség lenne rá, tehát ez, fogalmazhatok úgy hogy halaszthatatlan. Ráadásul a bajnokságig hozzá kéne szokni a méz áruhoz mert arra már rájöttem, hogy verseny előtt közvetlenül cserélni vagy felszerelni valami újdonságot nem nagy ötlet.
Kutyafáját, jó kis cucc
Alig több, mint két hét van a nagy megmérettetésig amire idén hazai pályán, Agárdon kerül sor. Lelkileg már készülök és a gyakorlásokba is belelendültem az utóbbi időben, amikor kivétel nélkül erős szeles napokra esett a választásom. Jobb nem elszokni a majrétól mert sokszor a lélekjelenlét-tapasztalat páros dönt el mindent. Az év eleji célkitűzésemet amiben két spori lehagyásának adtam reményteli hangot, úgy ahogy van el is felejthetem vagy a kor szellemének megfelelően egyszerűen letagadom, mert idén még megszorongatnom se sikerült őket. Esetleg más, gyengébb harcosok után kéne néznem -így mentve hangyapöcsnyit a szitun- de ez nehezebb mint egy nap fagyi nélkül.
Tehát mi marad a magamfajta szenior gyakornoknak?
Kitartóan, tisztes helytállással végignyomni az öt napot összeszedve mindent ami a szürkeállomány legmélyén valaha is volt, elégetve a fizikai erőtartalékok utolsó utáni morzsáit amitől a fájdalom az izmokon és az inakon át sokszor egészen a csontig hatol. Bízni a szerencsés oldalválasztásban és hogy ragadt rám valami a gyakorlások során, a faszányosan beállított vitorláról meg a pehelysúlyú kormányhosszabbítóról már nem is beszélve. Kérdések, kérdések, kérdések és felfokozott izgalmi állapot egészen addig a pillanatig amíg a dudaszó ketté nem hasítja a szeptemberi csendet és meg nem indul legalább negyven hajó, hogy mindegyik kormányosa megkapja a maga kérdésére a maga válaszát.