Mindenesetre köszönöm nektek hogy bíztatok a sikeres építésben, vagy ha csak kíváncsiságból is azért rendszeresen ránéztetek a blogra mert az építés alatt sokszor adott erőt a látogatásotokat mutató statisztika. A nagyszabású, sok vendég részvételével tervezett baráti vitorlázásból nem lesz semmi, ahogy a vitorlásépítésből se lett. Mondanom se kell hogy milyen csalódottan írom e sorokat mert a vitorlást tartottam életem fő művének, mint amikor egy író annak tartja a hosszú évek fáradságos munkájával elkészített, bukásra ítélt regényét. Ezek szerint a kiemelkedőnek hitt dolog az életemben elmarad, vagy az építés csak egy az odavezető lépcsőfokok közül.
És a hajóm készítése pont olyan volt mint a finnezés, én magam csináltam, senkit nem okolhatok hibás anyagokért, valótlan adatokért, hiányos tudásért vagy pontatlan munkavégzésért és a tények bizony tényleg makacs dolgok, mert lehetne itt hímezni-hámozni de a vitorlás amelyik süllyed az nem jó vitorlás. Sokan követitek a kezdetektől Iboly és az én történetemet, veletek szemben meg pláne tisztességtelennek tartanám a sumákolást, ugyanis az igazság eltitkolása épp úgy hazugság, csak egy kicsit másképp.
Zorán egyik dalában hallhatjuk hogy: "Mikor semmiért vesznek el álmok" és ebben az egy mondatban minden benne van amit éreztem azon a fájdalmasra sikerült délelőttön amikor minden sötétbe fordult. Utólag lehetne itt okoskodni, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom, de ne felejtsük el hogy a mára vezető szerepet betöltő amatőr hajóépítős oldal akkor még a szárnyait bontogatta, a Becske-könyvhöz csak az építés derekán jutottam hozzá és ha esetleg előbb kapom kézbe, akkor látva egy hajó összetettségét biztosan nem állok neki a vitorlásépítésnek a kertben. Arról nem is beszélve, hogy tervrajzra, drága rétegelt lemezre nem volt kapacitásom és azt még legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy valamikor saját hajót vásárolhatok tehát az otthon található, meg az összeszedett anyagokból kellett kihoznom azt amit lehetett. Kétezer-tizenkettő januárjában vágtam bele a munkálatokba mindenféle képzettség nélkül és szeptemberre már elkészült a prototípus. Pontos, de még pontatlan ismereteim sem voltak és akkoriban az egyetlen hely ahonnan össze tudtam szedni valami lelkesítőt, az első hazai Stevenson Weekender építőjének oldala volt. Az egykori tánctanár ma már csak az odafönt lévőknek oktathatja a lépéseket, Táncos névre keresztelt hajója ki tudja hol kallódik, az oldalt pedig -amit legalább olyan megszállott lelkesedéssel készített mint a vitorlását, valamilyen megfontolásból valaki -talán egyik családtagja törölte. Így veszett a feledés szürkeségébe méltatlanul egy ember életének legfőbb munkája és talán az értelme is. Rendszeresen a tanulói segítségével fordítgatta a készülő hajót, sokszor bajlódott a bejövő vízzel -ahogy minden hajósember- és fő célja volt, hogy több tavon is vitorlázhasson, vagy ahogy mondta: Minél több vizet megismerjen. Ahol most vitorlázik onnan már nem térhet vissza és ha már ennyit írtam valakiről akinek a lelkesedése példaértékű, akkor következzen egy kép a Táncosról.
Tánctanár volt, olyan erős meg minden... |
De lássuk mi minden árnyékolta be azt az ígéretes május eleji délelőttöt.
Mielőtt elmerülnénk a részletekben essen pár szó a kikötőről. A normál állások mellett olyan "gurtnis" helyek is vannak ahol a hajó nincs vízen, de a partra sem kell minden egyes alkalommal kicibálni, ugyanis az állásban két széles hevederrel ki lehet emelni a vízből a gépsárkányt. Amellett hogy kényelmesebb a sólyázásnál nem is algásodik, arra viszont figyelni kell, hogy a ki és beálláskor a svert felhúzott állapotban legyen. Az esetek nagy részében yxilon és kalóz foglalja el ezeket a becses helyeket, de a szezon előtt megkaphattam egy ilyen exkluzív placcot ahol mostanáig félig leeresztett helyzetben, vízzel gazdagon ellátva várt rám kis hajóm. A terv a következő: Sir Galahad, Lancelot és én.... ja nem, ez a Gyalog Galopp! : ) szóval: egy alapos vízmerés után kiemelem vitorlásomat a tóból, majd kezdve a trepnikkel az árbócon át az álló és futókötelekig vitorlákig és végül a kormánylapátig összerakom a hajót. Leengedem, kilököm az állásból, beteszem a svertet és az optimális szélben megyek néhány kört a nyílt vízen, nem messze a kikötőtől, közben megkérem a mólón dekkoló horgászok egyikét, hogy készítsen néhány fényképet esetleg filmet. Ahaa, azután felébredek és a kezem belelóg a bilibe...
Itt még minden rózsaszín |
Kezdetnek a fenékdeszkák bedagadása miatt nem sikerült a sevrtet betuszakolni a helyére, de kitartó erőszakosságomnak hála ez megoldódott. Igaz ez idő alatt a szél kezdett rátolni a túloldali hajókra és ami még rosszabb a vízszint nagyjából három centire emelkedett. Az irányt siketült korrigálnom és ugyan elég gyászosan de azért félszélben megindult a hajó. Hogy a folyamatosan beáramló víz vagy esetleg más, konstrukciós hiba miatt nem tudtam felélesedni az mostantól örök rejtély marad úgyhogy hátszélbe fordulva menekülőre vettem a dolgot és lassacskán eljutottam a szomszéd egyesület stégjéig, de ekkorra legalább nyolc centi magasan állt a víz odabent. A finnes rutinnak hála gond nélkül kikötöttem és túl is voltam életem legrövidebb vitorlázásán, de a kalandok még messze nem értek véget.
Merülés az volt |
Légy résen |
Tanulság még, hogy rögtön a vízretételkor kellet volna kipróbálni, de akkor erre nem volt idő és hiába a sok lenolajozás, lakkozás és egyéb kezelések amikor egyikük se hozta meg a kellő védelmet, sőt nem csak a fartükörnél jelentkezett a képen látható károsodás hanem még a fenékdeszkák is bedagadtak annyira, hogy a palánkokat egyszerűen eltolták a bordáktól. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem hogy oldalanként három-négy centivel lett szélesebb a hajó és képzeljétek, ennek köszönhetően jelenleg a sólyakocsin se fér el normálisan.
Mi a hézag? |