Talált, süllyedt

Túl Iboly második sikertelen próbaútján az a hálátlan feladat hárult rám, hogy követve az oldal hagyományosan optimista irányvonalát, pozitív hangvételű bejegyzést kéne írnom egy olyan vitorlázásról amit valójában szél hatására történő soródásnak neveznék. Mert ez történt és ez is csak rövid ideig ugyanis perceken belül olyan mennyiségű víz árasztotta el a hajót hogy először csak a rajtam lévő búvárcipőnek, azután már a mentőmellénynek is örülnöm kellett. A borulás, elsüllyedés isteni szerencse folytán elmaradt, de sajnálatos módon a vitorlázás is.
Mindenesetre köszönöm nektek hogy bíztatok a sikeres építésben, vagy ha csak kíváncsiságból is azért rendszeresen ránéztetek a blogra mert az építés alatt sokszor adott erőt a látogatásotokat mutató statisztika. A nagyszabású, sok vendég részvételével tervezett baráti vitorlázásból nem lesz semmi, ahogy a vitorlásépítésből se lett. Mondanom se kell hogy milyen csalódottan írom e sorokat mert a vitorlást tartottam életem fő művének, mint amikor egy író annak tartja a hosszú évek fáradságos munkájával elkészített, bukásra ítélt regényét. Ezek szerint a kiemelkedőnek hitt dolog az életemben elmarad, vagy az építés csak egy az odavezető lépcsőfokok közül.
És a hajóm készítése pont olyan volt mint a finnezés, én magam csináltam, senkit nem okolhatok hibás anyagokért, valótlan adatokért, hiányos tudásért vagy pontatlan munkavégzésért és a tények bizony tényleg makacs dolgok, mert lehetne itt hímezni-hámozni de a vitorlás amelyik süllyed az nem jó vitorlás. Sokan követitek a kezdetektől Iboly és az én történetemet, veletek szemben meg pláne tisztességtelennek tartanám a sumákolást, ugyanis az igazság eltitkolása épp úgy hazugság, csak egy kicsit másképp.
Zorán egyik dalában hallhatjuk hogy: "Mikor semmiért vesznek el álmok" és ebben az egy mondatban minden benne van amit éreztem azon a fájdalmasra sikerült délelőttön amikor minden sötétbe fordult. Utólag lehetne itt okoskodni, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom, de ne felejtsük el hogy a mára vezető szerepet betöltő amatőr hajóépítős oldal akkor még a szárnyait bontogatta, a Becske-könyvhöz csak az építés derekán jutottam hozzá és ha esetleg előbb kapom kézbe, akkor látva egy hajó összetettségét biztosan nem állok neki a vitorlásépítésnek a kertben. Arról nem is beszélve, hogy tervrajzra, drága rétegelt lemezre nem volt kapacitásom és azt még legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy valamikor saját hajót vásárolhatok tehát az otthon található, meg az összeszedett anyagokból kellett kihoznom azt amit lehetett. Kétezer-tizenkettő januárjában vágtam bele a munkálatokba mindenféle képzettség nélkül és szeptemberre már elkészült a prototípus. Pontos, de még pontatlan ismereteim sem voltak és akkoriban az egyetlen hely ahonnan össze tudtam szedni valami lelkesítőt, az első hazai Stevenson Weekender építőjének oldala volt. Az egykori tánctanár ma már csak az odafönt lévőknek oktathatja a lépéseket, Táncos névre keresztelt hajója ki tudja hol kallódik, az oldalt pedig -amit legalább olyan megszállott lelkesedéssel készített mint a vitorlását, valamilyen megfontolásból valaki -talán egyik családtagja törölte. Így veszett a feledés szürkeségébe méltatlanul egy ember életének legfőbb munkája és talán az értelme is. Rendszeresen a tanulói segítségével fordítgatta a készülő hajót, sokszor bajlódott a bejövő vízzel -ahogy minden hajósember- és fő célja volt, hogy több tavon is vitorlázhasson, vagy ahogy mondta: Minél több vizet megismerjen. Ahol most vitorlázik onnan már nem térhet vissza és ha már ennyit írtam valakiről akinek a lelkesedése példaértékű, akkor következzen egy kép a Táncosról.

Tánctanár volt, olyan erős meg minden...

Szóval hálás vagyok a nejem türelméért, a családtagoknak és nektek olvasóknak akik hittetek bennem. Minden egyes kattintásotokért, a baráti kör szellemes megjegyzéseiért és az ilyen mondatokért ami az oldal első követőjétől F. Andrástól származik: "vannak még olyan emberek, akiket tényleg hajt az alkotásvágy és nem csak inkább sörrel a kézben magyaráznak otthon a tévének", de az építésbe vetett hitem és az oly sokáig töretlen lelkesedésem eddig tartott. Mint ujjaink közül a kipergő homok úgy illant el a maradék bizakodásom és fájdalmasan be kell ismernem hogy az építés nem hozta meg a várt eredményt.
De lássuk mi minden árnyékolta be azt az ígéretes május eleji délelőttöt.
Mielőtt elmerülnénk a részletekben essen pár szó a kikötőről. A normál állások mellett olyan "gurtnis" helyek is vannak ahol a hajó nincs vízen, de a partra sem kell minden egyes alkalommal kicibálni, ugyanis az állásban két széles hevederrel ki lehet emelni a vízből a gépsárkányt. Amellett hogy kényelmesebb a sólyázásnál nem is algásodik, arra viszont figyelni kell, hogy a ki és beálláskor a svert felhúzott állapotban legyen. Az esetek nagy részében yxilon és kalóz foglalja el ezeket a becses helyeket, de a szezon előtt megkaphattam egy ilyen exkluzív placcot ahol mostanáig félig leeresztett helyzetben, vízzel gazdagon ellátva várt rám kis hajóm. A terv a következő: Sir Galahad, Lancelot és én.... ja nem, ez a Gyalog Galopp! : ) szóval: egy alapos vízmerés után kiemelem vitorlásomat a tóból, majd kezdve a trepnikkel az árbócon át az álló és futókötelekig vitorlákig és végül a kormánylapátig összerakom a hajót. Leengedem, kilököm az állásból, beteszem a svertet és az optimális szélben megyek néhány kört a nyílt vízen, nem messze a kikötőtől, közben megkérem a mólón dekkoló horgászok egyikét, hogy készítsen néhány fényképet esetleg filmet. Ahaa, azután felébredek és a kezem belelóg a bilibe...

Itt még minden rózsaszín

Bár a vízmeréssel és összeszereléssel nem volt probléma : ) sőt az égiek olyan kegyesek voltak, hogy tiszta északi szél fújt olyan kettes, néha hármas amiben kényelmesen felhúzhattam a vitorlákat, pont elég a haladáshoz viszont ahhoz kellően gyenge, hogy mindenáron be akarjon borítani a tóba. Tehát neoprén cipő, mentőmellény és ugyan mi másra lenne még szükségem? Leeresztettem majd kiimádkoztam Ibolyt az állásból és ott, attól a pillanattól foszlottak szerte a remények mint amikor elveszítjük a szerelmünkbe vetett hitünket vagy egy barátunk bizalmát. 
Kezdetnek a fenékdeszkák bedagadása miatt nem sikerült a sevrtet betuszakolni  a helyére, de kitartó erőszakosságomnak hála ez megoldódott. Igaz ez idő alatt a szél kezdett rátolni a túloldali hajókra és ami még rosszabb a vízszint nagyjából három centire emelkedett. Az irányt siketült korrigálnom és ugyan elég gyászosan de azért félszélben megindult a hajó. Hogy a folyamatosan beáramló víz vagy esetleg más, konstrukciós hiba miatt nem tudtam felélesedni az mostantól örök rejtély marad úgyhogy hátszélbe fordulva menekülőre vettem a dolgot és lassacskán eljutottam a szomszéd egyesület stégjéig, de ekkorra legalább nyolc centi magasan állt a víz odabent. A finnes rutinnak hála gond nélkül kikötöttem és túl is voltam életem legrövidebb vitorlázásán, de a kalandok még messze nem értek véget.

Merülés az volt

Leszereltem rövid életű vitorláimat, a bumot és evezővel vágtam neki a Sirály és az Alba Regia közti néhány méteres távolságnak. A pár perc alatt a szüntelenül növekvő vízmennyiséggel fordított arányban csökkent a hajó irányíthatósága és közel álltam hozzá hogy szégyen szemre vitorla nélkül boruljak be a tóba. Célba érést követően a sólyázás lett a következő leküzdendő feladat, de ahhoz el kell távolítani az uszonyt. Mondanom se kell, hogy képtelenség volt kihúzni sőt kalapáccsal se tudtam megmozdítani a beragadt elemet így egyetlen lehetőség maradt, azaz a svert tetején lévő ütköző leszerelése és valahogy az egész cucc átpréselése a hajón. Nos ha préseléssel nem is, de egy ötös laposvassal meg kalapáccsal sikerült részben szétbarmolnom az uszonyt és áterőszakolnom a bedagadt fenéken. Jelenleg a sólyától tíz méterre, a tó alján várja hogy egy kicsit jobb idő legyen és lemerüljek érte. Már "csak" partra kellett juttatnom valahogy a sporteszközt, ami a sokat emlegetett víznek köszönhetően kézzel szóba sem jöhetett, így amennyire tudtam alátettem a sólyakocsit és autóval vontattam ki a biztonságot jelenő szárazföldre. Itt csalódottan lebontottam az árbócot, a tisztesség kedvéért a lassan csordogáló vizet kimertem és letaglózva félreállítottam közel egy évnyi hiábavaló fáradozás eredményét.

Légy résen

 A nap és az építés győztese kétségkívül a víz ami visszafordíthatatlan károkat okozott a hajóban, másrészt meg szinte pillanatok alatt vette át az uralmat felettünk. Értelemszerűen nem a képen látható állapotban vittem ki a Ibolyt, ezt és a hasonló hibákat -igaz elég körülményesen- fa lapocskákkal és minden erre a célra alkalmas dologgal kihézagoltam -ezért is tudtam annyi ideig vízen lenni. : ) A végleges megoldást a műanyagozás jelentené, de vannak dolgok az életben amire egy bizonyos időnél többet nem szabad áldozni és így van ez az én hajóépítésemmel is, amit ideje elengednem mert a ráfordítandó energiát érdemesebb bármi másba fektetnem.
Tanulság még, hogy rögtön a vízretételkor kellet volna kipróbálni, de akkor erre nem volt idő és hiába a sok lenolajozás, lakkozás és egyéb kezelések amikor egyikük se hozta meg a kellő védelmet, sőt nem csak a fartükörnél jelentkezett a képen látható károsodás hanem még a fenékdeszkák is bedagadtak annyira, hogy a palánkokat egyszerűen eltolták a bordáktól. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem hogy oldalanként három-négy centivel lett szélesebb a hajó és képzeljétek, ennek köszönhetően jelenleg a sólyakocsin se fér el normálisan.

Mi a hézag?

Úgyhogy mostantól az építősnek indult oldalból -minden valószínűség szerint véglegesen- vitorlázós lesz, a kalandokról, versenyekről szóló beszámolókat továbbra is olvashatjátok, amiben tudok mindenkinek nagyon szívesen segítek, de hajóépítéssel ne engem bízzatok meg. : )