Kereken egy évvel ezelőtt vetettem magam a finnes kalandokba, és soha nem fogom elfelejteni az első próbálkozásomat. Meleg nyári nap, a szél akár a mesében: hol volt, hol nem volt... Egyedül az előző bejegyzésben említett hetvenes sporttárs van a vízen a fél évszázados fahajójával. A jelenléte egyébként rengeteget segített, mert a hajóval való ismerkedés közben és a nagy szélkeresésben legalább láttam hogy milyen irányba kéne haladnom. Persze csak akkor, amikor megmozdult a levegő. Az Öregúr tapasztalatból megnyugtat, hogyha elmegy az a felhő a fejünk felől akkor szél is lesz, én meg csak csalódottan vakarom a fejem a tó közepén, hogy a szülinapomra mégis inkább a thai masszázst kellet volna választanom a kecsegtető, ámbár mostanra kétséges élvezeti értékű finnezés helyett.
Nem számoltam hogy hányszor voltam vízen, /a blogból nyilván kiderül/ de ez ahhoz kevés volt hogy megtanuljak finnezni ahhoz viszont elég, hogy bármilyen szélirányban ki tudjak állni a kikötőből, és vissza is tudjak jönni. Vitorlával.
Ahhoz kevés volt hogy egy közös hajózás alkalmával megzavarjam az élen haladókat, ahhoz viszont elég, hogy elfogadható távolságon belül maradjak a többiekkel.
Ahhoz kevés volt hogy a kikötő elhagyása közbeni izgalmakban ne száradjon ki a szám, ahhoz viszont elég, hogy hátszélben is ki merjek ülni a hajó oldalára.
Ahhoz kevés volt hogy könnyedén elkerüljek bármiféle borulást, ahhoz viszont elég, hogy kezdjek beletanulni a vitorla beállításába még erős és erősen változó szélviszonyok között is.
Egyébiránt csak most tudatosult bennem, hogy az elmúlt egy év során nem is ültem "nagyhajóban" pedig /így hirtelen/ komolyan elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon a koszon kívül ragadt-e rám valami amit használhatnék egy huszonvalahány lábas hajó vezetésekor.
Szóval a felsoroltak figyelembevételével már egész jó osztályzatban gondolkodtam, a bökkenő csak az hogy a jegyet soha nem a tanuló adja magának, hanem az oktatója. Az oktatómnak pedig ma egy egész órán keresztül csak púp voltam a hátán a vízszintesbe állított árbócommal!! /a borulást ennek ellenére sikerült megúsznom : ) / a tóból átmenetileg a hajóba importált kb. százötven liter vízzel, az ügyetlenkedésemnek köszönhetően ki nem nyíló ventillel és az időnként kezemből kieső kormánnyal, így aztán tanév vége ide, nyári szünet oda, nem is álmodhattam kitűnő bizonyítványról.
Az említett óra leteltével a Mester kivitte a hajóját a partra én meg kétségek közt őrlődve /nagyon helyesen/ a vízen maradás mellett döntöttem. Végre egy viszonylag egyenletes északi szél, jó négyes erősségű, az elmaradhatatlan ötös pöffökkel tehát bolond lennék nem maradni még bő két órát és a kikötő és a nádsziget közti részen, nem gyakorolni a fordulást, a "hátszeles perdülést" ahogy Gyulabá mondaná, meg úgy általában magát az életben maradást ezen a kis tollfosztón.
Ha ebbe a bekezdésbe azt írom, hogy micsoda faszányos gyerek voltam és minden zökkenőmentesen zajlott, akkor bizony az én hűséges olvasótáborom /amely jobb napokon akár huszonkilenc főt is számlálhat : ) / rögtön gyanút fog és hitelét veszíti az egész oldal, szóval ahogy megszokhattátok tőlem, marad az őszinteség. Ami jelen esetben annyit takar hogy nem követtem el nagy hibákat, de inkább úgy pontosítanék hogy nem vétettem komolyabb ön és közveszélyes cselekményt, bár a mai délutánon a "köz" szó alatt egy fő bójára kikötött horgászt és két oktatóhajót kell értenetek...
Eléggé elfáradva, kellemes hármas szélben rongyoltam be a kikötőbe, ahol is a partot érést követően a következő /szerintem nagyon jó/ osztályzatot kaptam:
"Innen a partról néha egészen úgy tűnt mintha tudnál vitorlázni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése