Két mondat

Érdekes hogy az emberi memória mennyire tud szelektálni és az is hogy ezen adottságunkat semennyire se tudjuk befolyásolni, hiszen hányszor előfordul, hogy szeretnénk elfelejteni egy kedvezőtlen kimenetelű  szituációt vagy egy kellemetlen beszélgetést, de az akár több éves emlékek ahelyett hogy lassacskán a feledés jótékony homályába vesznének, olyan elevenen élnek bennünk mintha csak a napokban éltük volna át a történteket. Ugyanakkor pedig egy kellemes baráti borozgatás alkalmával, megidézve a távoli vagy a közelmúltat számtalan olyan szórakoztató sztori elevenedik meg amire esetenként csak halványan emlékszünk. Persze egyáltalán nem ilyen sarkalatos a dolog, hogy csak a rossz emlékek maradnak meg és kizárólag a jók nem, de tény hogy van amit -önkéntelenül ugyan- elengedünk és van ami minket nem enged el. Ez sok esetben lehet akár egyetlen mondat is.
A napokban családi vitorlázásba keveredtem a frissen az egyesület birtokába került B21-el, és ha valaki netán túlzásnak tartaná ezt a hajót ekkora vízfelületre annak gyorsan elmondom hogy a húszcsomós szél azért nem sokat töpreng hogy próbára tegye-e a kapitányt a tisztességesen megdöntött hajóval, tőkesúly ide vagy oda. Nem mellesleg a gép annyira friss, -legalább is nálunk- hogy a kisebbik lányom segítségével most helyeztük először üzembe. Meglepett az árbóc és a bum csapos csatlakozása amivel az Yxilonban már találkoztam ugyan de ezen a hajón valahogy elég lazára sikerült a kapcsolat. No mindegy, amíg találok valahol egy darabka kötelet addig szinte semmi sem jelenthet akadályt, bár az erős szelet és a "kezdő legénységet" figyelembe véve jobbnak láttam csökkentett vitorlázatot használni hiszen az elsődleges cél egy szép emlékű délután eltöltése a tavon, nem pedig a pánikhelyzet kezelése egy elbaltázott manőver vagy egy későn észlelt szélforduló esetén. Ahogy az írva vagyon jó hangulatban telnek a percek, mindenki kap lehetőséget a kapitányi pozícióra, ügyesen helyt is áll a csapat és sejtelmem sincs hány mázsa lehet a súlyunk de egész jól megindul a hajó. Ugyanakkor mégis hiányzik valami.
Amilyen nehezen barátkoztam meg /és ez a barátkozás, egyben ismerkedés még a mai napig is tart/ a Finn-dingivel úgy látom olyan szoros lett a kötelék kettőnk között. Bármilyen hajóba ülök ugyanazt az érzést, élményt keresem ahogy sok esetben az ember, egy új kapcsolatban önkéntelenül is régi szerelmének átható tekintetére, suttogó szavaira és érzéki érintésére szeretne rátalálni, hiábavalón. Jelen esetben például a hajó közel sem imbolyog annyira és borulás közeli állapotba se kerülünk ahogy egy tisztességes jolléban ez mindennapos eset ennek ellenére /vagy épp ezért? : ) / nincs meg az összhang amitől olyan felemelő lenne az együtt töltött idő. Ahogy előttetek is ismert 2011-ben vágtam bele a vitorlázásba. Napi szinten tőkesúlyos hajókon gyakoroltuk a vizsgaanyagot és én javában azon törtem a fejem, hogy mi módon lehetne minél jobban felszerelt, komfortos nagyhajót bérelni /olyat amikre ma már rá se nézek/ és értetlenül álltam Dia oktatónk előtt aki azt részletezte hogy erősebb szélben /ők oktatók/ kihozzák a kishajókat és azokkal vitorláznak: "Mert élvezetesebb". Abból az időszakból ez volt az egyik olyan mondat ami nem hagyta hogy elfelejtsem és úgy látszik rendesen ki kellett lépnem a tőkesúlyos komfortzónámból, hogy megértsem, annak ellenére hogy abban az időben valósággal sokkolt a sportos hajókban lévő kötéllabirintusok látszólagos káosza.
Fejben nagyjából itt tarthattam a bejegyzésben amikor engedtem a csábításnak és ismét Agárdon találtam magam, ahol mi történik? Pont amikor önfeledt lelkesedéssel kívánom nektek ecsetelni a jollék erényeit, a tökéletes összhangot hajó és kormányosa között, a szélsőséges időjárási viszonyokban való vitorlázás hasznát és előnyeit a tapasztalatszerzés kapcsán és azt hogy a finnezés előtti életem mennyire sanyarú és sivár volt : )  na pont akkor kifogok egy olyan szelet ami rácáfol az eddig leírtakra és biztos hogy ennek a délutánnak az emlékét még az évtizedek sem fogják kitörölni a szürkeállományból. Mielőtt azonban részletesen ismertetném a kalandos délután eseményeit szokás szerint következzen egy kis szerelés. Újabban nagyjából minden egyes vitorlázásra jut valami javítanivaló és ez a mostani alkalommal se volt másképp ugyanis legutóbb az történt, hogy a svertszekrény elején lévő seklikkel, csigákkal gazdagon felszerelt fém alkatrész önálló életre kelt. Sejtelmem sincs hogy mi a neve ennek a darabnak mindenesetre nélkülözhetetlen feladatot lát el ugyanis ez közvetíti a vitorlaállító köteleket, aminek fontosságáról nemrég olvashattatok. Eredetileg a jó öreg műgyantával terveztem helyreállítani a dolgot, főleg hogy egy újfajta üvegszövet is a látómezőbe került és ezt mindenképp szerettem volna megismertetni veletek, de az időhiány nem tette lehetővé a "pröcíz" : ) kivitelezést, úgyhogy nemes egyszerűséggel odacsavaroztam az uszonyszekrényhez. Természetesen ez csak átmeneti megoldás, a gyantás javításról /akár szeretnétek- akár nem/ részletes beszámolót fogtok kapni. : )
Akkor ugye a hajó üzemkész, és alaptalanul ugyan de én is késznek érzem magam, hogy a jelenlegi szélviszonyok mellett teljes terjedelmében meghódítsam a tavat. Dél-délnyugat felől fúj bár annyit azért igazítanék a dolgon hogy az esetek nagy részében fúj onnan, így jobbára hátszélben porolunk ki a tisztásra ahol időnként  ötös befújásokkal kellett felvennünk a harcot. Ismét Pisti barátommal indultam útnak "a trükkös Agárdi szélben" és ezen a napon nem csak a szél erősödése hanem a szűnni nem akaró forgolódása volt az ami próbára tett minket. Szóval marha jól megyünk hol félve-hol bátrabban, de inkább félve. Egy kicsit mondjuk meglepett, hogy emlékeimben sokkal jobb fordulók éltek mint amikre most képes voltam, de sebaj, biztos a szél meg ilyenek... én mindent tökéletesen csinálok. : ) De a szél meg ilyenek egyik alkalommal alaposan megtréfál. Szinte gondtalanul hasítok negyedszélben és oda már eljutottam, hogy észreveszem a víz felszínén lévő változásokat de megkülönböztetni még nem mindegyiket tudom. Ahogy jelen esetben az ötven méterre lévő csíkot se tudom hova tenni. Azt látom hogy nem erősödés és a hajszál híján történ borulás tükrében már könnyen mondom, hogy nem is gyengülés hanem szélforduló volt, de milyen?! Egyik pillanatról a másikra fekteti le a hajót és amikor a már ismerős helyzetben még teszek egy halvány kísérletet a kormánnyal tudom, hogy nem ez a mozdulat rejti magában a megoldást. Ismét a bumon való gyaloglás jelentheti a kijutást a kelepcéből, de előtte utolsó lehetőségként megpróbálom kiakasztani a sottkötelet. Ülök az oldalára borult hajó deckjén /aminek az alján egyre nagyobb felületen támaszkodik meg a szél/, a vitorla egy része már felfeküdt a vízre, a Velencei tóból a szokásos mennyiség ismét a cockpitben és én minden eredmény nélkül tépem a kötelet. A helyzet egyre csak romlik és a tapasztalat azt mondatja velem hogy pillanatokon belül fel kell mutatnom valami eredményt vagy jöhet a séta de maximum egy másodpercem van dönteni mielőtt romantikus ugyanakkor költséges ölelkezésbe kezdek a vitorlával.
A másodpercek általában észrevétlenül illannak el az életünkben és sokszor az órákkal és a napokkal sem tudunk érdemben elszámolni, de az a másodperc akkor kellően hosszúnak tűnt és nagyon sokat jelentett. Ahogy sejthetitek sikerült kiszabadítanom a kötelet. A hajó visszaállt de a kíméletlenül forgolódó szélben nem álltam neki mericskélni, inkább az elindulást választottam ami jelen esetben szintén nem volt egy nagy ötlet, de ahogy mondják: mise után okosabb a gyülekezet.
/Távol álljon tőlem hogy bármilyen párhuzamot vonjak magam és a legnagyobbak között, de kezdek rájönni hogy a nagy Balatoni versenyekre az erős külföldi csapatok miért "vásárolnak" maguknak egy-egy tapasztalt hazai versenyzőt./
Ezek után azért mentem még egy becsületkört de a frissen befejezett három napos kéményépítés utóhatása mind nálam, mind az akaraterőmnél erősebbnek bizonyult. Ettől és a büntető széltől függetlenül továbbra is fenntartok mindent amit a kishajózással kapcsolatban mondtam és az olykor felbukkanó negatívumok is inkább csaj új erőt adnak a további vitorlázáshoz minthogy kedvemet szegjék, bár ritka az olyan alkalom amikor ne jutna eszembe amit az egyik hatvan körüli sporttárs, Pista bátyó mondott egy ilyen napon:
Csak egyszer az életben tudnék itt ötszáz métert egyenesen menni...  : )