"Nem tudom miért maradt életben,

de oka volt." Mondja Katsumoto, a szamurájok vezetője Algren századosról Az utolsó szamuráj című filmben. És az életben számtalanszor vehetünk észre hasonló történéseket, hogy az egyik -akár balul sikerült- mozzanat folyománya lehet egy kellemes fordulat vagy akár egy szerelmes találkozás. Mennyi minden változtathatja meg, vagy terelheti teljesen más vágányra az életünket egy iskola, egy másik munkahely, költözés, vagy egy új hobbi felbukkanásával. És a változás mindig visszavezethető egy-egy választott vagy váratlanul bekövetkezett történésre amik szerteágaznak akár a fák ágai vagy gyökerei, mégis minden egyes apró elágazásvég szerves része a törzsnek és ha olykor csak keveset is, de mindenképpen hozzátesz valamennyit az egészhez.
És ez a helyzet az én vitorlázásommal is, mert úgy érzem ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem, minthogy azok a bizonyos impulzusok elvezettek Agárdra. Megépítettem egy hajót azzal a szándékkal hogy megtanulok vele vitorlázni, aztán érdekes módon előbb mélyedtem el a vitorlázásban, minthogy akár egyetlen métert mentem volna Ibollyal. Eleinte sajnáltam hogy a tizenötösön nem jött össze a mancsaftkodás de mai fejjel nem hiszem hogy elég időt tudtam volna szánni az edzésekre, a versenyekre és abban se vagyok biztos, hogy ennyi élményben lett volna részem mint ezen a kis tollfosztón. Persze ha lenne lehetőségem szívesen foglalnék el bármilyen pozíciót egy nagyhajó fedélzetén, de a helyemet a jelenlegi kikötőben találtam meg, hiszen -ahogy Ti is látjátok- az igazi kalandok itt kezdődtek és ahelyett hogy kezdenének alábbhagyni, egyre újabb és izgalmasabb akciókban van részem. Tehát, ahogy Algren százados életben maradásának is oka volt, ugyanúgy oka lehetett mindennek velem és a vitorlázással kapcsolatban, és minden bizonnyal ezt az utat kellett bejárnom az Őszöd vitorlástól kiindulva, érintve Gyulabát, a hajóssulit, Siófokot -ahol majdnem legénység lettem- hogy rátaláljak a Velencei-tóra és a tóparton a sólyakocsin várakozó a Finn-dingire. Tisztában vagyok vele hogy az elmúlt közel két és fél év bejegyzéseiből csak úgy sugárzik az elfogultság, de higgyétek el, nem alaptalanul és remélem sikerült kedvet csinálnom a jollézáshoz ugyanis van élet a tőkesúlyon túl, sőt az igazi élet ott kezdődik.
Közeledve a szezon végéhez engedjétek meg, hogy két gondolat erejéig egy rövidke : ) kitérőt tegyek.
Először is a bloggal kapcsolatban jegyeznék meg annyit, hogy igen, akadnak bakik, előfordulnak szóismétlések is jobbára inkább a régebbi bejegyzésekben, amiket bármikor kijavíthatnék de szívesebben őrzöm meg őket az akkori nyers és néha hibás állapotukban, egyrészt így gondolom hitelesebbnek, másrészt talán észrevehető a blog és egy kicsit az én fejlődésem is. Ettől függetlenül tisztában vagyok minden akkori tévedésemmel, például a Duna parton talált ladikban nem volt semmiféle árbóc. Talán napernyőnek való talp, vagy valami más lehetett a fenékdeszkákhoz erősítve csak én láttam árbóctalpnak, minden bizonnyal azért mert annak akartam látni. : )
A versenyekről szóló beszámolóimat olvasva felmerülhetett bennetek, hogy minek erőlködök az utolsó utáni helyeken és az igazat megvallva eleinte engem is elfogott a kétely, hogy mi értelme az egésznek, elég lenne simán lejárni hétköznap délutánonként és jókat bénázgatni csak úgy, magamban. De csak eleinte. Ahogy a hónapok lassacskán de annál kiszámíthatóbban búcsúztatták egymást, úgy kerültem én is fokozatosan előrébb a mezőnyben, bár ez az előbbre kerülés kezdetben csupán abban nyilvánult meg, hogy volt amikor már szintidőn belül is sikerült beérnem, azután meg az utolsó előtti hajótól való távolságom is egyre csak apadt, egészen odáig amíg beértem, sőt az új hajónak köszönhetően valamivel előrébb új ellenfelekre akadtam.

Üldözési mánia

Nem én vagyok a középpontban, de a kép érdekessége hogy annak a tizenötös jollénak a kapitányát próbálom beérni az évzárón, akihez legénységnek jelentkeztem. : )
A versenyszezon véget ért, de a vitorlázás még -ha megritkulva is- azért még tart, már amennyiben a napokon keresztül lustán gomolygó köd, és az azt leváltó viharos szél nagylelkűen megajándékoz minket egy-egy rövidke átmeneti időszakkal. Természetesen a magányos akciókat kerüljük ezeken a lopott félnapokon. A vízhőmérséklet elérte a tíz fokot, így minden eshetőségre felkészülve okosabb a legalább két fős vitorlázás, annál is inkább mert még az északi szél is olyan Agárdi. De milyen is legyen, Agárdon? Már szinte unalmas is lenne a váratlan pöffök és a trükkös szélfordulók nélkül ezeken az estébe nyúló vitorlázásokon, amikor annyi csodálatos dolgot tár elénk a természet. A déli part már javában a korai szürkületét éli, mikor még a Sukorói hegyoldalra szegezett házak ablakai ezernyi apró tükörként verik vissza a napsugarakat. A tó teljesen kiheverte a nyárral járó embertömeg ártalmait és mostanra újjászületve, ragyogó víztükörrel fogadja a szezon után érkezőket. Kristálytiszta vizéből nyugodtan meríthet néhány kortyot a vitorlázó, főleg hogy kiülés közben még esély sincs elérni a vizes palackot. : )  Helyenként tekintélyes szigeteket alkotva sirályok százai tollászkodnak békésen a tisztáson, ahonnan naplementekor a legszebb visszavitorlázni a bázisra. Nyugat felé tartva, aranyló ösvény vezet a kikötőhöz és a lassacskán leköszönő nap erőtlen fénye csillámot csipkéz a lustán hömpölygő felhők szélére. Mindezt a vízről, egy vitorlás fedélzetéről nézni több mint felemelő. És ugyan minden estében benne van egy kicsit az elmúlás ami sokszor melankolikus hangulatba kerít, ennek ellenére a vízparti alkonyat békéje és harmóniája olyan lelki töltést ad, amit átélni sokkal hálásabb mint szavakba önteni.

Egy újabb ok az őszi vitorlázás mellett