Számos probléma

Azzal kezdem, hogy az árbócra ragasztott műanyag kötélvezető "sín" remekül dolgozik. Az emlékezetes borulás se mozdította ki a kötelet a helyéről emellett a nem mindennapi nyolcas szél se talált fogást rajta így -ebből a szempontból- nyugodtan telnek a vízen töltött órák. Mondjuk nem magamtól volt ennyi sütnivalóm, Edző Bá javasolta aztán a Fertő tavon láttam egyet élőben és onnantól tudtam hogy pontosan mire is van szükségem.
A legutóbbi bejegyzés óta volt néhány jó köröm a tavon de a hajóval kapcsolatos felhalmozódott tennivalók indokolttá tették több idő eltöltését a kikötőben ezért csodával határos módon egy teljes napot tüsténkedtem illetve vitorláztam Agárdon. A munkahely részéről ez rendben is volt, magamtól -vagyis a ház körüli teendők mellől- kellet elkéredzkednem amit egy gondosan rendbe rakott kerttel kiérdemelve jóvá is hagytam.
Fél nyolckor már boldogan ültem az autóban és végre nyugodt kilencvenes tempóval mehettem, nem kellett parkettán nyomnom mint általában amikor minden másodperc számít. A tervet már előző nap elkészítettem, délelőtt vitorlázás majd ebéd és egy kis relax a kocsiban, szerelés, majd ismét irány a tó. Még a legjobb tervvel se jut messzire az ember szél nélkül, de nem véletlenül esett a választás erre a péntekre. Egész napra bf hármat-négyet ígértek és a kikötőben kolompoló, olykor fütyülő kötelek ezt meg is erősítették, sőt túl is szárnyalták. De vitorlázás előtt még egy gyors kerékcsere a sólyakocsin mert az egyik defektet kapott, mázli hogy a műhelyben mindig várakozik menetkészen néhány pótkerék, pont ezekre az alkalmakra így egyet tartós használatra kölcsönvettem, a sajátot majd itthon elrendezem.
Akkor vágjunk neki egy jó kis két és fél óra kapaszkodásnak az északi szélben a tisztáson, persze nem eseménymentesen. A legegyszerűbb ha a felbukkanó Gárdony személyszállító motorosra fogom az egészet. Negyedszélben sergetek már az északi partnál és bőszen kombinálok a csapásváltásokkal hogy ne menjek szembe a kb száz méterre közeledő hajóval. Talán feleslegesen aggódom, a két-három évvel ezelőtti töketlenkedéseim során is úriember módjára kitértek, félretéve az elsőbbséggel járó előjogokat de egyrészt tartsuk tiszteletben a szabályokat, másrészt őrizzük meg a jó viszonyt, nem utolsó sorban pedig csak elférünk valahogy ketten az üres tavon. Tehát nagy erőkkel figyelem a mostanra mögém érő kirándulókkal teli hajót amikor a szél egyik pillanatról a másikra két másodpercre kihagy. Miután a ph értékem helyreállt elneveztem negatív pöffnek, de mi történt e rövidke idő alatt? Szóval lógok a dingi oldalán és igen, hamarosan fordulhatok amikor azt veszem észre, hogy háttal beborulok a tóba, a hajó meg dől fölém. Mit finomkodjak, elég szar ebből a perspektívából látni a gépsárkányt. Mellkasig vagyok a vízben és körülbelül ekkor telhetett le a első másodperc. A kormánylapát hol máshol mint a levegőben, ezt ne is erőltessük ellenben a gurtniba akasztott lábaimat és a sottkötelet is ajánlott lenne kiszabadítani ha nem kívánok negyedoldalas cikk lenni valamelyik bulvár magazinban, mert talán még menthető ez a jelen pillanatban kilátástalannak tűnő helyzet. Menthető is volt bár több szerencsém volt mint eszem. Nagyjából ekkor telt le a második másodperc és a szél egy kegyelempöffel visszaállított minket abba a helyzetbe ahogy általában a képeken láthatjuk a vitorlásokat. Nem is kérdéses, hogy rögtönzött bemutatóm általános derültséget okozott az utasok között de ilyen ez a szolgáltatóipar, mindent a turistákért. A déli kikötésig csináltam még néhány hasonló manővert, sőt a délután se telt szürkén de ezt a produkciót nem sikerült felülmúlnom. Mondjuk nem bántam különösebben.
Ebédszünet után a szerelés kapott főszerepet. Kezdésnek a svert felhúzókötelét nyugdíjaztam no nem a színvilág miatt bár az is megérne néhány gondolatot. : )

Kötélhúzás

Találtam néhány veszélyesen meglazult csavart, letekeredett anyát amik alátámasztják, hogy a hajót nem csak gyötörni hanem gondozni is kell hiszen minden percben rá vagyunk utalva.

Eztán jöhetett a nap fénypontja, a fúrás. A Mester felhívta a figyelmemet, hogy az uszonyszekrény oldalán lévő csigasort kívánatos lenne feljebb szerelni, ezáltal előkészíteni a helyet egy amolyan terelőlemeznek ami megakadályozza hogy a bejövő víz akadálytalanul zúduljon a hajóorrba. 

Csiga-biga gyere ki

Ugyanis előbb-utóbb elérkezik a Balatoni versenyzés ideje ahol másfajta hullámzást kell túlélni és ugye ott se mindig kettes szél fúj. A lecsavarozás még egész könnyen ment annak ellenére, hogy sehonnan se lehet hozzáférni de a fúrás igazi gyötrelem volt.
Másfél óra alatt lejátszanak egy izgalmas focimeccset vagy megnézhetünk egy remek filmet a moziban, ennyi idő alatt egy jót vitorlázhatunk, kocsival eljuthatunk Budapestről a festői szépségű Tihanyba de akár fúrhatunk egy ötös lyukat a svertkasznira is. Én ez utóbbit választottam úgy, hogy öt centivel emeltem meg az említett csigákat, így megspóroltam egy újabb furatot, egy újabb másfél órás szenvedést és talán néhány újabb ősz hajszálat is. Az a helyzet ugyanis, hogy a cockpit felől nem fértem hozzá az akkus fúróval, a decken lévő szerelőablakon keresztül pedig hiába értem el félig fekve és teljesen kinyújtózva a célterületet, egyszerűen nem láttam  milyen szögben tartom a fúrót és nem éreztem indíttatást hogy vaktában tésztaszűrőt csináljak az uszonyszekrényből. Most vergődhetnék nektek, hogy mekkora szívás volt ez a meló /persze az volt/ de igazából hálát adok az égnek hogy a műhelyben talált kézifúrókkal sikerült egyáltalán önállóan megoldani a dolgot. Milliméterről milliméterre, mondanám de inkább tized milliméterről tized milliméterre haladtam mivel az egyetlen helyről ahol hozzáfértem nem lehetett semmi erőt kifejteni, arra viszont jó volt hogy másnapra szétszakadjon a vállam és a könyökhajlatom.

Átütő siker

Az összeszerelés már csak sétagalopp volt a terelővel pedig mostantól bármikor foglalkozhatok.
Még a tél folyamán közzétették az egyesületi oldalon a foglalt és szabad vitorlaszámokat így elérkezettnek láttam az időt lecsapni valami menő darabra. Egy hajó se fog jobban menni egy hosszas töprengés után kiválasztott számtól, de az ember tegyen meg mindent a siker érdekében és mivel az ilyen súlyú dolgokat nem szabad elkapkodni ezért kezemben a kinyomtatott háromoldalas listával nekiültem kikeresni a nyerőt, hiszen a választás lehet hogy egy életre szól.
Na nézzük, a négyes például marhára tetszik de már lecsaptak rá, pont úgy ahogy a tizenkilencesnek is van gazdája. A tizennégyes jó lenne de ahhoz meg Béla ragaszkodik vadul, emellett úgy látom más is született hatvankilencben, így az is kilőve. A tizennyolcas felszabadult ugyan de Misibátyó azért vált meg tőle mert többször összekeverték a nyolcvanegyessel. Ebbe a hibába én is beleestem, az ember hirtelen ránéz az átlátszó vitorlára és nem is gondolja végig melyik sorban, melyik oldalról kéne olvasni a számot csak azt veszi észre egy idő után, hogy nem stimmel a kormányos. De egyáltalán nem biztos hogy egy versenyrendezőnek lesz erre ideje, vagy egyáltalán figyelni fogja. Akkor ez is felejtős. Na mindegy, talán ha a két lánygyerek születési évét próbálnám összeboronálni valahogy az se lenne rossz. Ahaaa... de úgy már háromjegyű lesz az meg nem indít be különösebben szóval más megoldás után kell nézni. Mennyi szabadon választható, csábító darab már csak valami kapcsolatot kéne keresni köztünk, de nem könnyű megtalálni a gombhoz a kabátot. Gondoltam naivan. 
Nem telt el úgy nap hogy legalább pár percre gondterhelten rá ne pillantsak a lapokra és azután kilátástalannak ítélve a helyzetet visszategyem a konyhai irattartóba. Így teltek tanácstalanul a hetek és elárulom, hogy éreztem némi sürgetést a dologban hiszen mi van ha rátalálok az igazira, de addigra valaki más kezébe kerül. 
Hoppá, van itt egy olyan hogy huszonhármas, nézzük mit tud?  Elsőre semmi kötődést nem találok de attól még jó lehet. Prímszám, a két számjegy külön külön -sőt az összegük is az. A huszonhármas út a szépséges Mátrában hasítja ketté az erdőt, fiatalkoromban sokat jártam a huszonhármas busszal sőt villamossal, valamikor biztos volt ilyen méretű szandálom, és ezzel a címmel film is készült. Ennél többet is össze lehetne kaparni egy ideológia legyártásához de hülyeségből ez is bőven elég.
Mert úgy nyilván nem történhetett a dolog, hogy az egyik töprengős estén a nejem a listára pillantva tágra nyílt szemekkel a szemembe nézett és némi hatásszünet után mintegy mellékesen, ám annál jelentőségteljesebben ennyit mondott: "huszonharmadikán születtem."
Ebben a tekintetben benne volt minden a megismerkedésünktől kezdve. A feledhetetlen Füredi fröccsözések, a nézeteltérések amik inkább összekovácsoltak mint széthúztak minket, a mérhetetlen munka amit egy jól működő kapcsolatba kell tennie az embernek, virágcsokrok, ékszerek, az ajándékba kapott első finnezés és minden együtt töltött és még eltöltendő boldog óra. Mit is mondhatnék, nem először tett ártalmatlanná ez a hívogató szempár, nem először vesztem el ebben a buja tekintetben, nem először ragadott magával a benne lévő örvény és nem először hebegtem öntudatlanul, hogy: -Igen Drágám.
De persze így ugye nem történhetett. : )
Innentől kezdve nem volt pöcsölés, megrendeltem és a mai szorgos délutánon felragasztottam a számokat. A már jól ismert kefés módszert alkalmaztam annyi módosítással hogy felrakás előtt kicsit napoztattam a felületet az ideális ragasztási hőmérséklet érdekében.

Mindegy, csak görbüljön

Ennyi hősiesen elvégzett feladat után akár egy Kiváló Dolgozó kitüntetést is megérdemelnék de egy kis vitorlázást mindenképpen. Főleg hogy még a szerelés alatt felajánlotta Medve spori egy közös edzés lehetőségét csakhogy a klubház mögül kiérve -itt történtek a nagy szerelések- érezni hogy a délelőtti szél igazi úriember módjára a délután érkezőket se hagyja unatkozni, sőt valamennyit még rá is pakol csak hogy érezzük a törődést. Ööö... izé... hát nem is tudom, végülis én délelőtt már vitorláztam. Na mindegy, nem járatom le magam, ennél erősebb már biztosan nem lesz. Aha, biztosan.
A tisztáson találkoztunk és kezdtük meg a három körös gyakorlást, de ezt szó szerint parttól partig. A kreuz szakaszt szokás szerint kemény harcokkal tarkítva tettük meg de nem baj, igaz hogy nyom rendesen a szél de visszafelé majd nyugiba elücsörgök. Aha, biztosan. Nem lassan megyünk hátszélben mikor a spori meghalzol, nyilván valami szélforduló miatt. Aztán ötven méter múlva megint, nyilván egy újabb szélforduló miatt, aztán ötven méter múlva megint és így tovább a déli partig mindezt húsz csomós befújásoknál. Istenem, ez rosszabb mint A Mester! : ) Persze semmi sem kötelező, ülhettem volna a hajóban egy csapáson mint egy tök, de marha hálás vagyok, hogy egy menő foglalkozik velem tehát csinálom amit ő egészen Gárdonyig. Itt felajánlotta még egy kör lehetőségét amire a tisztesség csak egyfajta választ ismert. Ugyanolyan harcok oda, még cifrább harcok vissza és nem csinálok belőle titkot, a második kanyar vége felé már csak az táplálta bennem a reményt, hogy neve ellenére a Medve is csak ember, biztos ő is elfárad valamikor és az a valamikor talán most lesz. Nem most tévedtem először az életemben és a vegyes érzelmeket kiváltó kérdésre, azaz: -Még egy kör? a Szegény embert az amish húzza film Kirstie Alley-je jutott eszembe. Valami nagy boldogság éri a takarításmániás amish háziasszonyt és az átmenetileg náluk meghúzódó, kényeskedő nagyvárosi úrinőtől -ez Kirstie- örömtől sugárzó arccal megkérdezi: -Nem súroljuk fel a konyhát? És mivel az elkényeztetettség nem jár feltétlenül udvariatlansággal ezért a vendég hangjában némi lemondással, beleegyezőn így válaszol: -Lehetne?
Végül a harmadik kanyart is túléltem és el kell fogadnom hogy vannak dolgok amik sehogy máshogy nem maradnak meg illetve nem csiszolódnak az emberben csak ilyen spártai módszerrel. Kora estébe hajlott mostanra a délelőtt indult vitorlázás és alig akartam elhinni hogy mi minden fér bele egy teljes napba a kikötőben. Felspanolva, tele lelkesedéssel és egy eredményes nap sikereivel csomagoltam el a gépsárkányt és indulás előtt szokás szerint vetettem egy pillantást a tóra. Van néhány dolog aminek nem tudok ellenállni, ilyen a csoki, a fagyi, a csokifagyi és az összes naplemente. És ha nekem megtetszik valami akkor ti sem menekültök.