Halálos iramban

Amint látjátok történt némi változás de ez kizárólag a címre terjed ki, az oldal jellege -függetlenül attól, hogy ez mennyire örömteli számotokra : ) változatlan marad. Az ok pedig a már régen bekövetkezett hajóépítés, illetve a hajóépítős bejegyzések feletti vitorlázós írások teljes hatalomátvétele, némi magyarázattal.
Szóval kiválasztottam a finn-dingit, de az is lehet hogy inkább ő talált rám az én nagy útkeresésem közben hiszen ahogy kedvenc írómtól olvastam: "Hiába áltatjuk magunkat, milyen önállóak vagyunk legtöbb cselekedetünket mások határozzák meg" tehát eljött, kiválasztott, kemény munkával kiharcolta hogy megbarátkozzak vele sőt utána egy életre szóló szerelem szövődjön köztünk.
Vitorlázás terén változásokra nem számítok, eltekintve néhány nagyhajós menettől maradok a finnben, az ok pedig pofonegyszerű. Mert jó. Bővebben: marha jó. Ennél is bővebben: mert ez a legjobb, hiszen az élet minden területén kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, legyen az munkahely /főleg/, társas kapcsolatok, közlekedés, valamilyen hivatal, bank, áruház és minden olyan hely, élethelyzet - sőt akár hajó is- ahol egynél többen vagyunk. És ehhez az alkalmazkodáshoz nem minden esetben van kedvünk, hiszen egy nagy tekintélyű, rendkívüli tehetséggel bíró, szimpatikus /de lóbbképű : ) / embert aki esetlegesen példaképünk is lehet szívesebben elfogadunk vezetőnek, társnak mint akit csak úgy odacsapnak az ember nyakára, és nem csak az én észrevételem hogy ez utóbbiból van több. Viszont az egyszemélyes hajónál ennek a lehetőségét már a tervezőasztalon kiküszöbölték. Persze futamok között vagy edzésen jobbára hátszelezéskor itt is javában folynak az elemzések, /ki, hol, hogyan, miért, sőt leginkább miért nem/ de a Harcosok Klubjából Jack szavaival élve csak "barát adagot" kapunk egymásból és a mondandó befejeztével mindenki a saját útját járja. A magunk urai vagyunk az összes eredményes vagy elbaltázott döntésünkkel együtt és úgy látszik erre a függetlenségre nem csak bennem merült fel az igény, hiszen egy sima április elsejei versenyen negyven induló volt, nem pedig hét-nyolc hajó kergette egymást a tavon jobbára előre leosztott lapokkal.
Egyetlen gondolat erejéig visszatérve a bevezetőre van aki adja a pofonokat és van aki kapja, van aki előz és van akit megelőznek, van aki irányít és van akit irányítanak, van akinek sikerül vitorlást építenie a kertben és van akinek nem. A természetes kiválasztódás nem ért véget az állatvilágban, még a civilizáció sem állhatta útját így az élet közülünk is szelektál, pont úgy ahogy mi választjuk ki és tesszük külön szemetesbe a pet palackot. Tehát ha hajóépítő nem de vitorlázó azért lehet az emberből dacára annak, hogy nem olyan könnyű elfoglaltság mint amilyennek a partról nézve tűnik.
A fent említett negyven fős évindító versenyt immár hagyományosan gyengén kezdtem és a nap végére bebizonyítottam hogy ennél is van lejjebb. Az élmezőnyt most hagyjuk, azok úgyis mindig elöl vannak de a célként kitűzött középmezőny megítélésem szerint erősödött valamennyit, ezzel párhuzamosan a gyengébbek -értem ez alatt az én szintemen lévőket- egy része felzárkózott hozzájuk a másik része pedig sumák módon abbahagyta e nemes sportot. Én is fejlődtem a tavaly év elejéhez képest na de az év végéhez viszonyítva csupán árnyéka vagyok önmagamnak. Mondjuk a télen egy métert se mentem a finnel de az április elsejei összecsapásra márciusi viszonylatban kiemelkedő, négy edzést tudhattam magam mögött és a nagy napon akadtak ugyan jó pillanataim de egy versenyhez több kell néhány pillanatnál. Saját repertoáromból a már jó ideje, alaposan kidolgozott két verziót vonultattam fel: elbaltázott rajt, erőlködés a zavart szélben, lemaradás, beérkezés a sor végén. Vagy: egész jó rajt, két körön keresztül tartom a középmezőny végét magam mögött négy-öt sporival, az utolsó negyedszeles szakaszon az előny elolvad, beérkezés a sor végén. A végeredmény ugyanaz de a második változatban több lehetőséget látok a fejlődést illetően, bár a többieket elnézve még mindig nem tudok rájönni mitől mennek jobban amikor szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent faszányosan csinálok.
A valóságban persze biztosan nem így van, fordulásoknál, szélfordulóknál, apró beállítási fortélyoknál, vérszegény rajtoknál maradnak ott méterek amik halmozódnak és a harmadik kör végére összeállnak egy jól érzékelhető, a végeredmény szempontjából pedig sajnos jól értékelhető távolsággá. Nincs mese, meg kell tanulni vitorlázni, méghozzá versenyen, és bármilyen ellentmondásos átmenetileg félretéve az eredménycentrikusságot, nem is beszélve az egyéb tervekről. 
Lehet, hogy kicsit gázul hangzik, de a siker érdekében a következő versenyemre tartva az autóban személyiségfejlesztő tréninget tartottam magamnak és igyekeztem tudatosítani a kitűzött célt azaz nem rágörcsölni az eredményre, lehetőleg figyelmen kívül hagyni a többieket és "csak úgy" a képességeimhez mérten böcsülettel végigvitorlázni a versenyt és jól érezni magam. Én is alig akartam elhinni, de sikerült bár akadtak nehezítő körülmények.
Az egyesület klubházát felújítják emiatt a hajók és a zuhanyzó kivételével mindennek a helye napról napra változik és nagyszabású expedíciót kell szervezni az összes mozdítható dolog felkutatására. Mint kiderült a vitorlámmal sincs ez másképp, a -mostanra romokban heverő- földszinti szobából ahol eredetileg tároltam egy ismeretlen jótevő az emeleten helyezte biztonságba, csak mire odáig jutottam a keresésben szépen eltelt fél óra, ehhez hozzáadva a szerelést meg a beöltözést pont elég volt a rajt lekéséséhez. De megmondom nektek őszintén nagy ívben teszek rá, azért jöttem hogy jól érezzem magam, így sportszerűen a mezőny végéhez csatlakoztam mert a többiekkel csapatni jóval élvezetesebb mint várakozni rájuk a rendezőhajónál. És az utolsó helyhez kitartóan ragaszkodva, szinte sablonosan telt a szürkeségbe burkolózó szombat egészen az emlékezetes negyedik futamig. Ekkor előztem le ugyanis egyik lelkes olvasómat emellett a futam végére olyan cifra szél kerekedett hogy egyfolytában csak egy bizonyos bé betűs szót tudtam ismételni és mondanom se kell, hogy nem a bazsalikom volt az.
A kreuz bójától ötven méterre kezdődtek a kalandok, onnan már lehetett látni valamit abból ami érkezni fog de ez csupán annyi mint amikor a turistaúton elindulsz Mályinkáról Bánkútra. Hangulatos erdei ösvényen vezet az utad és az erdő takarásától még csak sejtésed sincs milyen kínok várnak rád mikor eléred az alsó hangon is negyvenöt fokos emelkedőt. Szóval a nyugati szél minden előzmény nélkül felerősödött, ezzel együtt északira váltott és a legnagyszerűbb mutatvány az egyik hátszélbe forduló kollégának köszönhető akinek a hajóját egy spontán halzolás után lefektette a szél. Mondanom se kell hogy a visszaállítás másodperceken belül megtörtént -van az a szint ahol ez így megy- és a vitorla felszedte vizet a szél egyetlen pillanat alatt ezer vakító ezüstgolyóként lőtte ki a grafitszürkén tükröződő vászonból. Pazar volt de sok idő nem maradt a festői látványban gyönyörködni hiszen erre a találkozóra hamarosan én is hivatalos voltam. Remélem nem unjátok még a grafikonos képeket, de egyrészt rólunk sajnos nem készült felvétel, másrészt meg ezek tényleg kimagasló értékek és törekszem rá hogy az oldal továbbra is hiteles maradjon.

Hetvenen túl

Tehát bf7 és 8 voltak a délután nyerőszámai és most igazán éreztem a finnben eltöltött órák létjogosultságát. Nem mondom hogy nem volt tele a gatya, de amikor hetvennel nekifeszül a szél a tíz négyzetméter vitorlának akkor a félelem marha nagy luxus. Tehát rongyolás a befutóig azután rongyolás a kikötőbe. A kis tollfosztók csak úgy pattognak a hirtelen jött hullámokon és minden egyes találkozáskor legalább egy vödör víz kerül a hajóba. Istenem, micsoda szerencse hogy nyitva a ventil mert a hajófenéken matatás hiányozna most a legkevésbé. Persze a víz nem csak úgy jön be, hanem előtte lelkiismeretesen beteríti a kormányost, érezzük csak természet anyánk törődését. A neoprén ruha a második fröccsig tartja az állásait, onnantól akár egy szál gatyában is ülhetnék. A nagy sebességnél felcsapódó nyolcfokos vízcseppek pillanatok alatt lehűtenek és mint tucatnyi borotvapenge vágnak az arcomba kétséget sem hagyva afelől hogy pillanatnyilag ki az aki diktál, és ki az akinek diktálnak. Egyedül a fehér kabala sapkám maradt száraz de az is csak azért mert az emeleti öltözőben hagytam.
A tisztás túloldaláról hogy máshogy mint siklásban vágtattunk végig a tavon és innen a szobából, a gép mellett ülve nagy bátran úgy gondolom, hogy akár tarthatott volna tovább is ez a percek alatt elillanó csoda de igazság szerint akkor, annyi pont elég volt. Három után, a parton értek véget a kalandok és ahogy a grafikon is mutatja fölösleges lett volna tovább kintmaradni. : )
Levezetésképpen hétfőn harmadmagammal kimentünk a tóra, hogy egy békés hármas szélben rádolgozzunk kicsit a megviselt izmokra és töltést adjunk a léleknek. Napsütést, két óra nyugalmat a nagypályán és az önmagát meghazudtoló, azaz alig fordulgató barátságos déli szelet kaptuk jutalmul az anyatermészettől a szombati helytállásért. Annyi mindent kipróbáltam már de ezt amit a vitorlázás tud nyújtani nem kaptam meg semmi mástól. Csoda, ha egy ilyen délután végén beülsz az autóba, Apollo Brown basszusától remeg az ajtókárpit, nem a lebukó nap miatt hanem az érzés kedéért felcsapod a napszemcsit és szentül meg vagy róla győződve, hogy te vagy az élet császára? Nem, mert ilyenkor tényleg az vagy.