Legalább húsz évvel ezelőtt kérték tőlem kölcsön Bohumil Hrabal Sörgyári Capriccio-ját és ahogy a kölcsönadott könyvekkel az gyakran előfordul, soha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Azóta se olvastam el a regényt de a mai napig emlékszem az első mondatára, pontosabban arra ahogy az első mondat kezdődik:
"Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt..."
És mostanság én is így vagyok ezzel, mert szabadnapjaimon ilyenkorra általában befejezem a ház körüli munkákat, lezuhanyzom és kezemben a tányér vacsorával kiülök a teraszon várakozó hintaszékbe. Falatozás közben vizsgálgatva a fák legfelső ágait, /nagy bölcsen megállapítva ebből a szélirányt/ a nyugovóra térő nap sugaraival megvilágított felhőket, és természetesen a kertet ugyanis innen pont rálátni a hajómra. Minden pillanatát igyekszem kihasználni az ősznek, és gyerekes módon próbálom nem elengedni a valamelyest szép időt, mint a kidobott szerelmes, aki az imádott kedvestől kapott utolsó csóktól, vagy a közösen elfogyasztott utolsó kávétól várja a varázslatot, hogy talán történni fog valami, amitől minden rendbe jön, csak várjunk még egy rövidke percet. De varázslatok nincsenek, és ahogy mindig lesz új nyár -illetve ősz- ugyanúgy mindig lesz új szerelem is, csak az elmúlás vagy elvesztés keserű érzése átmenetileg zavarodottá teheti az elmét.
Tehát szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor a teraszon a hintaszékben vacsorázom. Még világosban kezdek neki és minden egyes harapással szürkül kicsit az égbolt, s mikor az utolsó falat után felnézek a tányérból már csak az akciósan vásárolt napelemes lámpácskák fáradt fénye vesz körül.
Persze az ősz korántsem jelenti a vitorlás szezon végét hiszen tavaly, november kilencedikén még javában küzdöttem az elemekkel Agárdon és remélem, hogy ez idén sem lesz másképp. Főleg miután annyira felcsigázott a múltkori kötetlen élményvitorlázás. De hogy élményvitorlázás helyett szó szerint egy verseny közepébe csöppentem, ami még az említett kalandjaimon is túltett.
Az egész úgy kezdődött, hogy az utóbbi hétköznapok időjárása nem támogatta az amatőr vitorlázást, sőt úgy általában magát a vitorlázást, tehát maradt a szombat reggel. Munkából mentem fáradtan és a szélelőrejelzés se volt valami kecsegtető azzal a fogókanalas ikonjával, ehhez társult még, hogy a nagyoknak versenye lesz tehát borítékolva volt hogy Edző Bá pártfogása nélkül, magányosan bóklászok majd a tavon az ide-oda forgolódó szélben. És ez szinte szóról-szóra így is lett, azzal a váratlan fordulattal, hogy mindezt a verseny résztvevőjeként élhettem át.
Szóval amíg nagy erőkkel rakjuk össze a Tihanyi OB-ről visszahozott hajókat /közöttük természetesen az "enyémmel"/ azalatt a Mester szép csendben engem is benevezett. Őszintén szólva hízott a májam a dologtól, miszerint alkalmasnak ítélt meg a dologra éppen ezért a szokottnál jobban igyekeztem összeszedni magam, ne járassam le egyikünket sem a profik előtt. Tehát irány a "nagy tisztás", ahogy a tó közepét hívják a helyiek, ott kaptam egy rövid eligazítást a rajttal és magával a pályával kapcsolatban és megtudtam, hogy lesz kiket követnem, szóval nagy valószínűséggel nem én leszek elöl... : )
Nagyon hálás voltam a hármas-négyes szélért, mert így elsőre nem is kívánhattam volna jobbat a biztonságos versenyzéshez, bár a versenyzés az én esetemben erős túlzás, ugyanis már az első bójavétel előtt sikeresen lemaradtam és onnantól csak kullogtam a mezőny után. Amíg a többiekkel voltam, élveztem a "forgalomban" vitorlázást, utána pedig az egyedüllétet, a gyönyörű zöld vizet, a sötétszürkébe hajló eget és amennyire ez lehetséges volt, a forgolódó szelet. És néhány percre azok a zord, egybefüggő felhők egyetlen ponton megnyíltak és ha rövid időre is, de azon a hasadékon áttört a nap fénye pontosan úgy ahogy a szentképeken szokták ábrázolni, és abban a pillanatban végérvényesen beleszerettem a Velencei-tóba. De akkor és ott, se szerelemről, se lazsálásról nem lehetett szó, mert a hátam mögött közeledtek a lézer osztály legjobbjai.
Hát marha jó volt. Teljesen magamra voltam utalva, mindent a saját belátásom és tudásom szerint állítottam be, /megeshet hogy ezért maradtam le : ) / tehát egy szó mint száz, ez teljesen az én versenyem volt. Aki lehetővé tette, annak nagyon hálás vagyok amiért tavaly pünkösdkor felkerülhettem az Ifinityre, de legyünk őszinték, ott inkább csak utas voltam.
Mindent összevetve: Pákozdi csata emlékverseny, három végtelennek tűnő futam, három utolsó hely ami nekem inkább három sikeres célba érésnek felel meg, és hogy miért? Nos igaz hogy finnes részről a szombat egy viszonylag kis létszámú mezőny volt, de lássuk csak, kiket is kellett volna leelőznöm. Esetleg valamelyik magyar bajnokot? Valakit aki hirtelen szinte fel se tudná sorolni hogy hány versenyt nyert, és történetesen negyvenöt! éve vitorlázik? Hát egyiküket sem. Nekem az előttem célba érő öregurat kell majd idővel beérnem, és szerintem akkor leszek a "csúcson" amikor ötös-hatos szélben is tudok teljesíteni egy ilyen versenyt úgy, hogy emellett sikerül leelőznöm valakit.
Értelemszerűen ez még várat magára, de fontosnak tartom hogy mindig legyenek új céljaink az életben, mert kell hogy valami előrevigyen minket és ne csak önsajnálattal telve, tétlenül támasszuk a kocsmapultot egy korsó sör mellett.
Tehát csordultig lelkesedéssel, tűkön ülve várom az október végét, amikor újra versenybe szállok az utolsó helyért! : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése