Dilemma

Ritkán találkozunk olyan emberekkel akik nagy hatással vannak ránk, egyéniségük egy életre nyomot hagy bennünk, baráti borozgatások alkalmával szívesen idézzük fel a hozzá fűződő élményeinket netalán egy-egy emlékezetes mondatát, tanácsát ami akár gyökeres változást hozott az életünkben. Egyszer magam is részese lehettem egy ilyen találkozásnak, azzal az aprócska különbséggel hogy gyökeres változást nem hozott az életemben, még soha nem beszéltem senkinek róla, és nem hogy baráti borozgatáskor szívesen idézgettem, hanem sajnos az elmúlt közel tizenöt év alatt még kikerülnöm se sikerült teljesen a hatása alól. Imi az egyik Tűzoltó utcai építkezés biztonsági őreinek a csoportvezetője nem rendelkezett semmi olyan tulajdonsággal ami alkalmassá tette volna munkaköre ellátására, azaz az emberek irányítására és az építkezéseken nagy létszámban előforduló egyszerű ugyanakkor elég kemény réteg kezelésére, így Imi a szavak embere volt, jól meglovagolva azt a hullámot, hogy aki sokat beszél, gyakran használ ismeretlen kifejezéseket és azokat is nagyon határozottan, csak tanult ember lehet és hót ziher hogy igaza van. Sajátosan ötvözve a humort /már a sajátját ugye/ és az idegen szavakat olyan egyéni stílust teremtett amitől a korai és váratlan elmezavar tünetei azonnal kimutatkoztak volna Grétsy Lászlón, ellenben a vitás helyzetekből -mondanom se kell- kivétel nélkül győztesen került ki. Annál is inkább mert azokat az idegen szavakat, kifejezéseket még ember nem hallotta -addig a beszélgetésig, de ugyan ki merte volna megkérdőjelezni létjogosultságukat. Az akkori határidőnaplómba rendszeresen jegyzeteltem napi szinten elhangzó aranyköpéseit ám a mondás ellenére az írás szállt el és a szó maradt. Tehát tetszik vagy sem, a szürkeállományba két gyöngyszem is beleégett, gyanúm szerint véglegesen és ha így alakult, akkor kitűnő alkalom ez arra, hogy e terhet ne egyedül cipeljem tovább, hanem megosztva veletek mostantól együtt vigyük át az életen, hátha így könnyebb lesz.: )
Kezdésnek álljon itt a "Mi fiatalok, fél lábbal is megértjük egymást." aminek megtisztelő különlegessége, hogy ez a mondata nekem szólt. Minden valószínűség szerint a -fél lábbal a sírban és a félszavakból is megértjük egymást- kuszálódott össze valahol az agytekervények sűrűjében, a másik sziporka pedig a: "Van egy olyan dilemmációm..." Igen, szerintem is a dilemma és a dilatáció kényszeredett házasságából született nyelvújítás egy csiszolatlan gyémántja veti ránk szivárványszínű sugarait, ám ezek csak apró morzsái annak a néhány hónapnak amíg együtt dolgoztunk. Ráadásul ahogy az ember ízlelgeti, ez a dilemmáció nem is hangzik olyan rosszul. Mondjuk jól se : ) és Isten látja a lelkem, társaságban még nem volt merszem elmondani, természetesen használni se használom de mindig amikor van valami dilemmám könyörtelenül, erőszakosan előtör a múltból és átveszi az eredeti szó helyét.
A vitorlázás nagy dilemmái általában a hátszeles szakaszokon találnak rám, ha viszonylag baráti a szél és nem kell az életben maradásért küzdeni. Ilyenkor van időm hátulról : ) figyelni a mezőnyt, választ keresve az élet nagy kérdéseire illetve új kérdések felvetésére. Nem mellesleg a halzolást is így tanultam meg. Nézhettem én bármilyen videót, láttam hogy mi történik de nem tudtam magabiztosan végrehajtani ezt a sokszor kellemetlennek tartott, de kulcsfontosságú manővert ám ahogy a versenyen sorra halzoltak előttem, valahogy sikerült bátorságot merítenem a látottakból, és megpróbáltam én is ahogy a többiek. És nem baltáztam el, és lassacskán azt a kitartó, szívszorongató félelmet egyetlen határozott mozdulattá tudtam változtatni.
Másik, már tavaly felmerült kérdés szintén a hátszélhez kapcsolódik. Nem értettem, hogy amikor két bója közt a legrövidebb út az egyenes, akkor miért érnek oda előbb akik hosszabb távon, akár a szél felé, akár a széltől el vitorláznak. Erre A Mester egy derűs hohoohóóó-ban kicsúcsosodó nevetéssel, azután olyan részletes és kimerítő magyarázattal szolgált amiből valamennyit megértettem ugyan, de a töméntelen információ befogadására akkor még nem álltam készen. Azután a versenyidőszak véget ért a tavasz pedig a töketlenkedés jegyében telt, de most hogy kezdek újra magamra találni ismét időszerű lett a tavalyi dilemmáci.... öööö izé, akarom mondani dilemmám. Rövid kutakodás után találtam is a neten egy részletes, viszonylag rövid, könnyen emészthető leírást az ilyen jellegű szituációkról és nem szükségszerű, hogy mindenki aki vitorlázik és egyben a blogot is olvassa versenyzésre adja a fejét de úgy vélem minden információ hasznos lehet. Igaz a hajóssuli egyik rendszeresen ismételt mondata volt, hogy "aki vitorlázik, ne siessen" de vannak helyzetek amikor felül kell bírálnunk a tanultakat.: )
http://ilovebalaton.hu/aktiv-programok/2012-07-15/taktikai-tanacsok-vitorlas-futamra
A sebek gyógyultával ismét odaevett a penész a kikötőbe, naná hogy egy esti vitorlázásra bár az mondjuk váratlanul ért, hogy ennyire estire sikeredett a dolog. Pedig egészen időben voltam a háromnegyed hatos Agárdi érkezésemmel de a vasúti átjáróban a MÁV elrabolt tőlem negyed órát, a kikötőben a Balatoni versenyre készülődő sporttársak szintén annyit. Az igazat megvallva a pakolgatásnál a vitorlázás lényegesen jobban vonzott főleg hogy az erejét veszítő szél is az esti pihenésre készülődött, de "ilyen ez a popszakma" sokszor csak egymás segítségére számíthatunk. De arra mindig. Például bevett szokás versenyek után is, hogy a korábban partra érők segítenek az utánuk érkezőknek kihúzni a hajót és a mai napig nem tudok megbarátkozni azzal, hogy vastagon hatvan feletti "bácsik" jönnek és kapják el szorgos kezükkel a sólyakocsimat, meg a hajót egy olyan nap után amikor a fiatalok is a végét járják.
Tehát segítek és még épp időben elindulok hogy ha lógni nem is, de a mostanában ritkaságszámba menő tiszta északi szélben kiülhessek a hajó oldalára. Csend, békesség, nyugalom szállja meg a tavat, a strandolók mostanra megunták a fürdőzést, fesztiválnak hálistennek nyoma sincs, a dobjukat püfölő sárkányhajósok a délutáni viharos szélben ki se jöttek így két-három vitorláson kívül senki sem bóklászik a nyugalom tengerén. Igaz nagy dolgok nem történnek és a tervbe vett egy óra edzés/valamennyi örömvitorlázás a ketteshez közelítő szélben egyértelműen az utóbbi felé hajlik de jól van ez így, nem kell mindig megszakadni. Legalább jut idő egy kis töprengésre, gyönyörködésre és lehet élvezni hogy milyen jó is egy vitorlással céltalanul kujtorogni a végtelen vizeken.

Hátsó gondolat

Kilenc óra mire a lopakodó sötétségben összepakolok de ki kell használni minden lopott pillanatot, ki kell élvezni minden ajándékba kapott estéjét a nyárnak és útban hazafelé a nagy töprengések helyett a kimondatlan válasz birtokában csak egyetlen kérdés ismétlődik bennem: Kell-e ennél több a boldogsághoz?