Az én évzáróm

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége. A reklámok multivitaminoktól, megfázás elleni csodaszerektől és karácsonyi akcióktól hemzsegnek, a rövidke szoknyák és mégrövidebb nadrágok kikerültek a női kollekcióból, helyette a közelgő tél nyomására a hosszú kabátok vették át az uralmat. A kellemetlen, erőszakos szél senkire sincs tekintettel, kíméletlenül fúj keresztül a kötött sapkákon és a nadrág száránál, a korai sötétedés és a hideg pedig lassacskán minket is kiszorít a vízről, vissza a fűtött, biztonságot nyújtó otthonunkba. Ez önmagában még nem is lenne probléma, de ha belegondolunk hogy legjobb esetben is március végéig meg kell élnünk a szezon emlékeiből az bizony elszomorító, arról nem is beszélve, hogy van-e a világon valami ami annyi élményt és töltést ad mint a vitorlázás.
A naptári év végéig sincs sok hátra, de a vitorlás évet, azaz a szezont bizony fájó szívvel lezárhatjuk. Nagy dolgokra mostantól nem kell számítani, jó esetben egy-két kör a tavon meg a hajószállítás ami vár rám és bízom benne, hogy ez minden izgalom nélkül, egyhangúan zajlik le. Így ideje visszatekinteni az évre, honnan indultam tavasszal, hol tartok most és van-e valami ami csiszolásra szorul ebben a hatalmas megszerzett tudásban? : ) 
De először is, bármilyen meglepő a hajóssuli óta öt évet lapoztunk át a naptáron így a jogsim pillanatnyilag hivatalos irat helyett -ahogy néhány éve fogalmaztam- "egy kedves emlék", amit ráadásul többet használtam a hajókiállításon mint a vízen, de ahogy arra az utóbbi három esztendő megtanított, nem ez számít. A fő profil továbbra is a finn marad, ettől függetlenül ideje meghosszabbítani mert léteznek nagyobb hajók is és ki tudja mikor lesz rá szükség. 
Talán tavasszal, a hajóvásárlás kapcsán mondtam, hogy ez az év mérföldkő lesz a vitorlás pályafutásom során és az is lett bár nem feltétlenül a vásárlás miatt. Mondjuk kevés jobb dolog van egy saját hajónál. Mindig lehet -sőt kell is- egy kicsit fejlesztgetni, tuningolni, csinosítgatni és ha az eredményeken ez nem is  mindig mutatkozik meg, attól függetlenül közelebb kerülünk egymáshoz és még inkább magunkénak érezhetjük a gépsárkányt. Szóval a mérföldkövet inkább a heti rendszerességű gyakorlás jelentette viszont ennek tapasztalata azt mondatja velem, hogy ez is lehetne több. A szintemhez mérve minimum hetente két finnezés, plusz az elérhető távolságban lévő összes versenyen való részvétel lenne és ehhez jön még az erőnléti edzés szintén legalább heti két alkalommal. Na de mielőtt beleélném magam ezt így ahogy van nyugodtan el lehet felejteni, hacsak nem lep meg a munkahely valami magasabb pozícióval amihez rugalmas munkaidő, céges autó valamint korlátlan kilométerhasználat tartozik. És mivel ez eddig nem került szóba ezért az idei vállalást igyekszem jövőre is folytatni, ami pedig ezen felül összejön az mind ajándék lesz 2017-től. 
Szóval a fejlődésem sok mindenben lemérhető, de hiába tekintek vissza rózsaszín szemüvegen keresztül, a csillámpónik, tündérek, koboldok, mézeskalács házikók cukormázas világába, fekete felhőként tornyosulnak felette a hiányosságok. Piros pont az ellenőrző könyvemben hogy a szezont megúsztam borulás nélkül, de hatalmas egyes éktelenkedik a fordulás tantárgy mellett, igaz a nagy eszemmel így év végére rájöttem a miért miértjére, de még most se mindig tudok uralkodni a rossz beidegződéseken. A probléma a következő: rendre túlfordítom a hajót és ahelyett hogy negyedszélben porolnék a többiek után, vagy előtt : ) balek módon félszélbe állva, a negyedszélhez leklemmelt sottkötéllel ülök a megdőlt hajó oldalán és cifra szavak kíséretében küzdök az elemek meg a saját hülyeségem ellen. Tudom, a dolog oda vezethető vissza hogy a lehető legkisebb időveszteséggel szeretnék átesni a manőveren amiből egyenesen következik hogy túltolom a kormányt -mert szerintem úgy leszek marha gyors, a következményeket meg tudjátok. Pedig elméletben tisztában vagyok az egésznek a ritmusával, de amikor a megvalósításra kerül a sor ott a szellem tudománya véget ér és az ösztönök veszik át a hatalmat. Kicsit úgy élem meg mint ahogy általában a számunkra kellemetlen helyzeteket, szeretnék minél előbb szabadulni belőle csak a nagy igyekezetben több problémát okozok magamnak mint amivel eredetileg szembe kellett néznem. Ez van, kapkodás a selejt bölcsője. És arról még nem is beszéltem, hogy a közel kilencven fokba fordított kormánylapáttal mennyit lassítok a hajón. No mindegy, idén ebből már nem lesz semmi de tavasszal kíméletlenül neki kell feküdni a dolognak.
Természetesen a beígért a vitorlatesztelés sem maradt el, de kimerítő tudományos elemzések, áramlási mutatók és grafikonok helyett csak egy örömteli vitorlázás pillanatairól számolok be pár sorban. Jóféle hármas szélben, az egyik állandó vetélytársammal, Pisti barátommal vágtunk neki a tisztásnak és a kötelező cirkálásnak. Közös vitorlázásainkról annyit érdemes tudni, hogy edzéseken általában ő a jobb, a versenyeken pedig hol így, hol úgy érünk be egymás előtt.

Ráncba szedve

A mostani öt "futamból" háromban én voltam elöl, kettőben nem, de ami a legfontosabb hogy többször tudtam élesebben menni mint a saját vitorlámmal. A puding próbája versenyen derülne ki igazán, az mindenesetre látszik, hogy nem csak a parton hanem menet közben is -amikor leginkább használjuk- remekül áll a hajón. Gyönyörűen, ránctalanul simul rá a szélre, egyedül az árbóc-bum találkozásánál lévő csigát kéne lejjebb szerelnem, de ez amúgy is elkerülhetetlen ugyanis ott a saját vitorlámat se tudom maradéktalanul kifeszíteni. Tehát az etalon megvan, legalább ilyen vásznat kell szereznem és az se baj ha az enyémnél tíz évvel fiatalabb lesz. : )      Fotó: Pityesz.

Az év összegzéséből nem hiányozhat a ranglista sem ahol sikerült felzárkóznom a második harmadhoz. Igaz, annak a végére de ez akkor is óriási előrelépés. Mondjuk azt hiszem egész életemben nem vitorláztam ennyit és ilyen tudatosan mint idén.
Az értékelések és visszatekintések után érdemes pár szót szólni az év utolsó köreiről. A korán kopogtató este, a széltelen ködös napok, az eső mind ellenünk dogoznak és ha az ember ellinkeli azt a bizonyos finnezésre szánt napot, bizony kérdéses hogy mikor jut el legközelebb a tóhoz. Ahogy én is. Könnyelműen kihagytam az egyik délutáni edzést és a következő alkalomra úgy lebetegedtem hogy másfél hét sem volt elegendő a felépülésemhez. Ebből is látszik hogy egyetlen kihagyott vitorlázás mennyire legyengíti a szervezetet. : )
Eközben javában a november közepét írtuk. A kikötő kiürült, a raktár pedig megtelt hajókkal de én nem szeretném ilyen könnyen elengedni ezt az évet és különben sem úgy jöttem haza legutóbb, hogy ez volt az idei utolsó csapatásom. No meg a tótól se búcsúztam el, tehát az elmúlt évek időjárási statisztikájára építve türelemmel vártam az adandó alkalmat ami igaz döcögősen, de csak elérkezett egy tavaszt idéző péntek délutánon. A szikrázó napsütésben a tizenkét fok legalább húsznak érződik, az enyhüléssel érkező déli szél persze igencsak Agárdias, így az a pár vitorlázó aki ma vízre szállt kivétel nélkül megdolgozott minden egyes méterért. De micsoda méterek voltak azok. Esküszöm egész évben nem láttam ilyen gyönyörűnek a tavat mint most. /legalábbis úgy emlékszem : ) / A sárguló nád, a partmenti kopasz fák ágai, a valószerűtlen tengerkék víz, a rajta százszámra megtelepedett sirályok és hozzá a horizonton elúszó hamuszürke pamacsfelhők látványa, mindez egy jó kis hajóból szemlélve különös módon egyetlen dolgot juttatott eszembe: már ezért érdemes élni. Ráadásul az erősödés többször is siklásba hozta a dingit így nem csoda, hogy az évzáró vitorlázásom nem várt lelki magaslatokba emelt.
Azt nem mondanám hogy nyomasztott, de súlyként nehezedett rám az idei utolsó bevetés utáni vágy, ami végre valahára beteljesült. Lehetne itt hősködni, meg november végi rekordokat döntögetni, de a befröccsenő hat fokos víz még a hajóban is karcolja az ember bőrét, egy esetleges borulásra pedig gondolni se merek szóval több értelmét látom méltósággal, problémamentesen, kellemes emlékekkel zárni az esztendőt mint egy balul sikerült sztorival. 
Az említett élmények egyöntetűen felértékelik a november nyúlfarknyi délutánjait amikor mind a víz mind az ég a legszebb arcát mutatja, a szél hűvös leheletével határozottan arcunkba csap de legalább hajtja a hajót, visz minket a messzeségbe, hogy minél tovább kitartson ez a páratlan élmény, hogy még egy perccel többet raktározhassunk el a boldogságból.

Nirvána