Egy hónap két nap

Bízom benne hogy nem unjátok még a borulós, előzős, ütközős, szakadós-törős kalandokat nélkülöző, csupán a szélről szóló beszámolóimat, de mentségemre legyen mondva hogy még mindig csak tanulom a szakmát így rendszeresen érnek meglepetések és ki mással oszthatnám meg mint veletek, Kedves Olvasóim.
Emellett biztos akad olyan is közöttetek aki hozzám hasonlóan választ kap a miértekre.
A következő pár sorban leírt közel másfél órás vitorlázás igazából nem egy nagy sztori, de annyiból mindenképp tanulságos, hogy az északi szél is okozhat meglepetéseket, főleg ha az összes fondorlatos trükköt eltanulta a délitől. Eredetileg családi vitorlázásnak indult a délután de az alap hármas szél a hozzátartozó négyes befújásokkal átértékeltette velem az elképzelésemet és ahogy mostanában egyre többször előfordul, a józan ész felülkerekedett a kalandvágyon, tehát lánygyermek marad a parton, apa pedig megy egy gyors kört a tavon így adva időt a gyengülésre.
Hogy a Bf 3-ban kiült a hajó -a forgolódó szélnek köszönhetően- egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül szélbe áll és foggal körömmel kapaszkodva kell a másodperc törtrésze alatt visszajuttatni kilencvenkét kilót a dingibe az eddig se volt ismeretlen számomra köszönhetően a Velencei-tavon eltöltött időnek, de higgyétek el van ami ezen is túltesz.
A spontán halzolás veszélyeivel nyilván mindnyájan tisztában vagytok, át is éltétek már biztosan dacára annak, hogy óva intettek tőle na de mi a helyzet a spontán csapásváltással? Hát csak az, hogy erre nem az iskola hanem az élet, jobbján a "trükkös Agárdi széllel" tanítja meg az embert és simán tud akkora pánikot okozni mint félelmetes társa.
Szóval voltak hajmeresztő pillanatok és mint a kikötőben megtudtam egyik veterán harcostárstól, a front elvonulása után bizony az északi szél is produkál ilyen dolgokat. Sajnos ebbe a napba ennyi fért bele, a tervbe vett délutáni vitorlázás másfél órára zsugorodott egy váratlan munka miatt, de ez is több mintha otthon a fotelben ülne az ember.
Ezután -akaratomon kívül- egy hosszabb szünet következett és akár tetszik akár nem, tudomásul kell vennünk hogy az augusztus a nyár karjaiba bújva lassan és kíméletlenül bandukolt el mellettünk és annak ellenére, hogy mennyi minden fért bele a várva várt évszakba úgy érezzük szinte semmire nem jutott idő. Három hónap telt el egyetlen szempillantás alatt és ha hirtelen kell, az ember alig tud felidézni valamit belőle pont úgy, ahogy néha a mögöttünk levő évtizedekben kutakodunk valami emlékezetes után. Azután lassacskán, apró filmkockánként előigyekszik a múlt és ahogy szeszélye diktálja örömet vagy fájdalmat lop arcunkra. Nem számít min tűnődnénk el szívesen, a múlt emlékei nem válogatnak és olykor még a jövővel való foglalatosságra sem hagynak időt. Időt ami soha nem telik a kedvünk szerint. Ólomlábakon vánszorog gyászosan mikor amúgy is minden perce büntetés, vagy órák illannak el számolatlanul szemhunyás alatt és csak egy valamiben lehetünk biztosak: minden esetben figyelmen kívül hagyja kívánalmainkat. Nem kérdezi mit szeretnénk, siessen vagy várjon még kicsit, nem ad esélyt a hibás döntéseink visszavonására a ki nem mondott szavak elmondására, a valamikor meg nem tett dolgok megtételére. Csak vonul önkényesen mi pedig egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre hogy késő. Késő visszaszerezni egy barátunk elvesztett bizalmát, késő meg nem történté tenni elbaltázott előzésünket a kanyarban, késő elmondani valamit ami fontos lett volna mert már nincs kinek. Annyi mindennel ellentétben ezt nem tehetjük át a jövő hétre. Csak reménykedhetünk a megbocsájtásban, a túlélésben, meg abban hogy valamikor egy ebéd vagy egy pohárka bor mellett talán mégis elmondtunk valamit abból amit most olyan fontosnak gondolunk. És tud ebben segíteni valaki? Hát csakis a rettegett idő aminek múlásával -ha szerencsénk van- a megsebzett lelkek begyógyulnak, az utolsó utáni pillanatban visszarántjuk a kormányt, és egy váratlanul előtörő kedves emlék akár az utolsók közül igazolja, hogy nincsen semmi baj, mindent megtettünk amit lehetett, mindent elmondtunk amit kellett amit meg nem azt kimondatlanul is tudja a másik.
Megbékélt lélekkel sokkal könnyebb koncentrálni a hétköznapokra, az olyan alantas dolgokra mint a munka, a vitorlázásról meg nem is beszélve. S a hónap lezárásaként sikerült másodszor is beülni a hajóba és talán sablonosan hangzik de egyszerűen csodálatos volt pedig semmi kirívó dolog nem történt, ha csak a vitorlázást nem tartjuk annak. Kettes -jobbára keleti- szél néha hármas közeli befújásokkal, néha meg egyessel : ) jellemezte a délutánt aminek felét egy sporival, a másik felét pedig magamban töltöttem. Nem siettem sehova, egy kétórás edzéske után csak céltalanul bóklásztam a tavon és örültem hiszen minden számunkra kedves dolog örömteli főleg mikor hosszú kihagyás után jutunk hozzá. Örültem a szélnek aminek köszönhetően többször átszeltem a tavat, meg a hajómnak mert micsoda marha jó dolog egy saját tollfosztóval itt jönni-menni mint valami hülyegyerek. Nem kerestem a szelesebb részeket -mondjuk egyébként se találom meg : ) -majd a szél rám talál ha akar valamit. Semmi sürgető feladat nem várt rám otthon így maradtam is egészen addig amíg a szél nem kezdett túl Agárdi lenni, azaz a passzív egyes erősséghez aktív irányváltások csatlakoztak ami ugyanolyan a hatással van rám mint hatos társa: szívesebben nézem őket a partról.