A múltkori bejegyzésből kimaradt, hogy mentéskor -létszámhiány miatt- nekem kellett kivinnem a motorcsónakot a kikötőbe. Egyszerűbb volt mint a finnel, ennek ellenére sem sikerült rabul ejtenie a típusnak, szóval folytatódnak vitorlás kalandjaim.
Még egyetlen gondolat erejéig visszatérve a borulós délutánomra, az az igazság, hogy túl nagy falat volt nekem az a szél. Tavalyi emlékeimben még élénken éltek az olykor bizonytalanul induló, de mindig sikeres manőverek, valamint az izgalmat nem nélkülöző elindulások és kikötések képei, de a gyarapítandó tudás és a kihagyott négy és fél hónap túlsúlyba került azon a napon.
Kivételesen Edző Bá se üvöltötte le a hajam. : ) Kiballagott velem a mólóra, közösen megnéztünk néhány borulást, ugyanennyi sikertelen majd sikeres visszaállítást és innen a partról -persze némi magyarázattal kiegészítve- egyszerűbb volt megérteni hol hibáztam el a dolgot. Ekkor felajánlott egy újabb lehetőséget a tanulásra, miszerint az egyik rendezőhajóból megnézhetek egy versenyt.
Az én "fekete napomhoz" hasonló szélviszonyok fogadták a versenyzőket április első szombatján és minden tiszteletem azoké -az optimistes gyerekektől kezdve a finnes öregurakig- akik aznap hajóba ültek, mert a pöffök még a motorcsónakot is odébb-odébb lökték. Segítettem a felborultaknak, "testközelből" láttam a rajtot, a befutót, de talán ami a legfontosabb a fordulást a bójánál, szóval a télen megnézett finnes videók és ennek a napnak a tapasztalatával a hátam mögött képzett hajósnak érezve magam vágtam bele a következő vitorlázásba.
Mikor ismét az önbizalom győzedelmeskedett a tudás felett....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése