Álmatlanság ellen

A várt kiadós izomláz elmaradt, helyette csak itt-ott fájt ez-az a rákövetkező napon. Azt hiszem ez is olyasmi lehet mint a sziklamászás, ahol is ki kell alakulnia az úgynevezett sziklamászó izomzatnak és csak onnantól élvezheti a polgár mellékhatások nélkül a dolgot, és úgy látszik kezd életképes lenni a finnezős izomzatom. : )
A vitorlázások után az élmények és a túlélés sikerének hatására mindig felfokozott állapotba kerülök, és ez az érzés estére sem akar csillapodni. Tehát mikor leülök a számítógéphez, hogy beszámoljak nektek a történtekről még javában az események hatása alatt vagyok, így fordulat elő hogy nagy izgalmamban kimarad valami a bejegyzésből. Ahogy legutóbb, mikor a finnes indulást ecseteltem elmulasztottam magát a hajóralépést valamint a hajóelhagyást megemlíteni, aminek rejtett szépsége abban mutatkozik meg hogy csak a hajó középvonalában ajánlott a deckre lépni, ellenkező esetben rövid úton a tóban találja magát a vitorlázó.
Úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt egy reklám a tévében ami az eredeti magyar téliszalámit népszerűsítette. A hirdetés többé-kevésbé abból állt, hogy más országok kutatói próbálják megfejteni illetve kielemezni a szalámi összetevőjét, vagy titkát de minden alkalommal az utolsó pillanatban valaki megdézsmálja az ellenállhatatlan csemegét. A reklám ismétlődő fő mondata pedig így hangzott: "Valami mindig közbejött."
Nos, ugyanez áll a finnezésemre is. Hazafelé autózva -mialatt a kocsiban gondosan kiterítve szárad a neoprén felszerelés- rendszeresen fogadkozok, hogy most amíg bennem van az érzés, meg a lendület, meg amíg meg nem kopik az a nagy komoly tudásom, addig gyorsan újra eljövök, és ha nem is holnap de legkésőbb a jövő héten ismét belevetem magam a kalandokba. De Ti, Kedves Olvasóim, nyilván tudjátok mi történik velem a következő héten, meg az utánakövetkezőn és persze a rákövetkező közel két hétben: valami mindig közbejön. Ezért türelmetlenül vártam az augusztus végét, mert a statisztika alapján akkorra jutok el Agárdra, de lássatok csodát: tegnap ismét finneztem!
Egyébként nagyon vágytam már egy eseménytelen, csendes, nyugodt, egyenletes-közepes szeles vitorlázásra, na de ennyit még a jótündértől se kérhet az emberfia és a tapasztalat egyre inkább azt mutatja, hogy az említett kívánalmak nem ebben a hajótípusban válnak valóra.
Az a jó hír fogadott Agárdon, hogy megjavították a finn dingimet és ezt még tetézte hogy nem akárkivel találkoztam a kikötőben, hanem Péterrel a hajóssulis oktatómmal, aki azon túl, hogy emlékezett rám három év és kitudja hány száz tanonc távlatából, elismerően nyugtázta hogy finnezek és még a hajómra is kíváncsi volt. Mellékesen jegyzem meg, hogy jó úton haladnak a tárgyalások Sipivel és jövőre levihetem és kellő ideig a vízen is hagyhatom Ibolyt, hogy a deszkák bedagadjanak és száraz belsővel, vitorlás hajóhoz méltón kipróbáljuk a művemet.
A mai lecke azzal kezdődött hogy a vitorlát mostantól a vízen kell felhúzni a kényelmes és biztonságos szárazföld helyett mert, idézem: "Ez is része a szakmának!" Szinte hiányzott is volna az a közel tíz percnyi gyötrelem abban a négyes-ötös szélben... No mindegy, mint tudjátok most jön az hogy irány a hajó és a kormánylapátot a helyére kell tenni, amivel nincs is semmi probléma, de a javítás alatt leszedték a kormányhosszabbítót, amit sikerül ugyan visszaimádkoznom a helyére, de kint a vízen még háromszor esett szét menet közben... A végleges megoldást a hajóban talált rövidke kötél és a jó öreg röffcsomó : ) jelentette. Értem én hogy túlélő típus, na de ennyire..?
Eléggé pöffös és forgolódó szelünk volt, mondhatom hogy szokás szerint, és a Mester felállított hármunknak /merthogy ennyien finneztünk aznap/egy háromszög alakú pályát, amit időről-időre átépített úgy, hogy fokozatosan ugyan, de egyre nehezebb volt teljesíteni. Négy órát töltöttem a pályán. Fordultam, kicsit majrézva de azért meghalzoltam abban a jó kis szélben elégszer, megszereltem a kormányhosszabbítót /ugye többször is/ és élveztem a hátszelezés számomra ellentmondásos /félelmetes ugyanakkor lelki békét árasztó/ örömeit.
Ennek eredményeképp a ház előtt alig tudtam kiszállni a kocsiból és estére még annyi erőm se maradt hogy összeszedjem és megosszam veletek a gondolataimat. Elégedetten elkanalaztam egy doboznyi jégkrémet, befeküdtem a békésen ringatózó ágyba és a néhány perc múlva bekövetkező elalvásig idilli hangulatban idéztem fel magamban a kimerítő, ugyanakkor rendkívül élvezetes napot. Így jelentett ez az este a nejemnek is nyugalmat, mert a kimerítő finnezésnek köszönhetően mindössze néhány bágyadt puszira futotta tőlem, szóval még a kósza gondolata se merült fel annak hogy molesztáljam... : )