Elkezdődött. A kedvenc epizódom a legszebb, a legszeretnivalóbb, a legszomorúbb de mégis talán a legnagyobb feltöltődést tartogató ősz. No nem az igazi, az talán karácsonyra ha ideér de mégiscsak ősz. Egyetlen külsős - értsd: nem finnes- ismerősöm se mulasztja el feltenni a két kérdés közül valamelyiket, hogy: na kivetted már a hajót, na erre az évre akkor vége is? Hát nem Öcsisajt, majd ha fagy! De még akkor se biztos. Agárdon a nagyhajók már jó ideje megkezdték a téliszünetet és leginkább szűk börtönudvarra zsúfolt elítéltekre emlékeztetnek, ahogy a focipálya magányába zárva rendezetlen összevisszaságban várják a tavaszt.
Rövid, ellenben egy örökkévalóságnak tűnő kényszerpihenő után tértem vissza a Velencei tóra. Az otthoni teljeskörű konyhafelújításra a bajnokságra és a félmaratonra készülve hivatalosan haladékot kaptam. Ezek kipipálva, további kibúvókat keresni nagyfokú arcátlanság lenne a részemről, jöhet az ami igazán fekszik, azaz némi rombolás után az építés, persze ez is szólóban. Ezalatt még gondolni se tudtam a finn dingire, ráadásul az utolsó ranglistaversenyt ki is hagytam, de vége, túl vagyok rajta. Ideje meglátogatni a tavat és összehozni valami sztorit ha már a sors megtisztelt a nyolcadik utassal, itt a Vitorlás fedélzetén.
Szóval úgy alakult, hogy a végzet a vízen tárolt kishajókat is utolérte, a kikötőt érintő felújítási munkák miatt az októberi nyár előtt ők is megkezdték téli pihenőjüket, de nekünk, parti hajótárolóknak se sokkal jobb. Már csak a déli sólyákon -amikor déli szél van akkor használjuk ezeket- tudjuk betolni a tollfosztót amivel annyi a probléma, hogy az alacsony vízszint miatt marha meredeken állnak. Vízre tenni nem feladat a hajót, leginkább olyan mintha szakadékba löknénk de amikor néhány óra finnezés után elhagynánk a vizet akkor könyörtelenül közbeszól a fizika. A kedvezőtlen szög miatt növelni kell a húzóerőt, ezzel párhuzamosan a nedves, meredek deszkán megszűnik a cipő tapadása. Láb becsúszik a sólyakocsi alá, lehorzsol és a hajó még mindig vízen van. Mindez tök sötétben. Erre a melóra három embert kellene szerződtetni, de mi csak ketten voltunk Csabi barátommal. Délután, szikrázó napsütésben, kellemesen harcos négyes ötös szélben poroltunk ki a tisztásra, ám valójában tátott szájjal rohantunk bele a fütyierdőbe, hogy kerüljem az írott formátumhoz méltatlan szóhasználatot. Minden gromek volt, jókat mentünk, hajót cseréltünk, hogy rájöjjünk milyen beállításokon kell finomítani a hajómon, megcsodáltuk amint a lebukó nap a sztratoszférában vörösbe majd szürkébe fordul mielőtt egyetlen pillanat alatt eltűnik a szemünk elől, gyönyörködtünk a hidegfehér hold előtt komótosan úszkáló felhőkben és kicsit később a kikötői és parti fényekben.
Igen, elállt a szél mikor még javában a tó közepén voltunk. És igen, az evezőm még mindig a műhelyben figyel. Egy óra alatt értünk ki hol az erőtlen szélcsíkokat hajkurászva, hol a kormánylapáttal hajtva a hajót és az egész éves statisztikát nézve magasan a hagyományos -széllel hajtott- partraérkezések száma vezet de ez abban a hatvan percnyi szívásban valahogy nem nyújtott kellő vigaszt.
Mellesleg az év utolsó összecsapására készültünk ami a népszerűségi listámon igen előkelő helyet foglal el. Normál esetben. Szombaton amolyan túraversennyel kezdődött az egyszemélyes hajóosztályoknak rendezett verseny, a gyengélkedő szél miatt az is némi halasztással. Két kör a nádszigeteken túlra, de erről néhány beszámolót már olvashattatok tőlem. Nem mondanám hogy rosszul indult a dolog de a nudli szél az előrejelzéssel még köszönőviszonyba se volt. Aki elcsípett egy kettes pöfföt az úgy leiskolázta a mezőnyt, hogy öröm volt nézni. Bár akkora öröm azért nem volt.
Szóval azért haladtunk, haladgattunk de én személy szerint megváltásnak éltem meg amikor a második kör végén nagy keservesen beértem. A mezőny ekkor már a második futamra készült. Ezt up & down pályán kellett teljesítenünk amit a szélirányt figyelembe véve a Cserepes-sziget és a part között a parttal párhuzamosan állítottak fel, szóval minden adott volt egy remek tisztaszeles versenyhez. A szelet leszámítva. Mert a rajtig fújdogált, onnantól az első bójavételig gyengült, visszafelé a másodikig a maradék akarat is elfogyott és próbáltam rájönni, hogy ez most a beígért tizenhat csomó vagy már a huszonkettes befújás. A kitartóan pislogó elsőfokú viharjelzés is ezt támasztotta alá de nagyjából egy méter per perc sebesség mellett szívtuk a fogunkat. A rendezők nem kívántak pályarövidítéssel menteni a helyzeten és megkönyörülni a szopóroller titánjain ezért közel egy órányi gyötrődés után mi utolsók is beértünk, hurrá, bódottá.
Próbáltam megszeretni ezt a napot de higgyétek el, nem rajtam múlott hogy nem sikerült. Ráadásul a második futamban mindenki lebaszott. Na jó, nem mindenki, csak azok akiket kedvelek. A rajtra várva nem volt elég hely az egyik spori meg a bója között ezért a vitorlát lobogtatva vártam az indulást amikor valaki elporolt mellettem, az árbócával beleakadva a bumomba tolja a hajómat és még leszúr, köszi. Az utána érkező spori is megtalál, hogy mit álldogálok ott a rajtvonalnál, miért nem váltottam már csapást, meg ilyenek, köszi. Bójavétel előtt valaki elkezd irányítgatni, hogy merre menjek mert neki annyi hely kevés és különben is, köszi. Utána nagy keservesen csapást váltok a nulla szélben és a következő letolás hátulról talál meg, miért fordulok be, köszi. A jelen pillanatban elképzelhető mennyei boldogságot jelentő befutó felé haladok -ezt a haladást tekintsétek jelképesnek- amikor még abban a semmi szélben is belecsorgok egy lavórba és megállok. A mögöttem jövő kolléga meg szóváteszi, hogy mit csinálok ott, nem akarok-e valamerre elmenni az útjából. De igen, szeretnék, köszi.
Ennyi megszámlálhatatlan élmény nem csak egy napra hanem egy egész hétvégére is elég ezért vasárnap messzire elkerültem mind a cimboráimat, mind a kikötőt. És igen, inkább egy szar nap a versenyen mint egy jó nap a munkahelyen, de ezt most nem volt ennyire egyértelmű. Semmivel semmi bajom csak számomra érthetetlen, hogy amikor lófütyi szélfordulásnál a rendezőség a harmadik kör végén, a befutó előtt képes lefújni egy futamot akkor ugyanez a gárda nulla szélben miért gyötri halálra az embereket, és ez mitől verseny. Na de mit nyünyögök, senki nem kényszerített rá hogy ott legyek és különben is "az életnek nem kell tökéletesnek lennie, bőven elég ha élhető."
Azért ez a nap se telt haszontalanul. Egyrészt aktualizálta a gyengeszeles vitorla visszatérő problémáját, másrészt a halasztás alatt a standard értékekre beállítottam a hajót ami érett már egy ideje. Igen, állítgattam már de most leellenőrizve semmi nem stimmelt a három adatból. Egyik az árbóc távolsága a hajóorrtól, másik a dőlése, harmadik a bum lehúzásához szükséges erő. Ezek az alapértékek arra jók, hogy nagyjából előre menjen a gépsárkány de az igazi munka ezután jön. Állítani egy dolgon, megnézni hogy mi változott aztán ennek függvényében visszatekerni a ketyerét vagy örülni és elkezdeni valami mást buherálni, majd ezeket kombinálni a végletekig. Marha időigényes és nem lustaságból halogattam mostanáig.
A beállítás eredményessége egy sima próbakörön nem jön át, legalábbis akkora májer nem vagyok aki észreveszi, hogy fél csomóval gyorsabb/lassabb, fél fokkal tompább/élesebb lett a hajó. Minimum egy közös edzés a nálam jobbakkal vagy ha úgy adódik egy versenyt kell beáldozni ahol lecsavarunk négy vagy több futamot és ezután mindent elárul az eredmény. Csakhogy ehhez a versenyt tisztességgel végig kell nyomni, rendesen kiülve a hajót és legalább alapszinten hozni a manővereket. Amíg egyvalami hiányzik a háromból hiába variálok a méretekkel hiszen szerelemhez is mindkét félre és a kémiára is szükség van. Ha az egyik hiányzik annak legjobb esetben is csak afféle szólózás lehet az eredménye az meg nem az igazi.
Épp ezért az egész éves edzéseimet ennek vetettem alá csak a nagy igyekezetben nem láttam meg a fától az erdőt. A kaotikus munkabeosztásom miatt akkor mentem vitorlázni amikor a szabadnapot és a szelet ugyanabba a halmazba tette a Jóisten ez pedig ritkán egyezett a többiek edzésével. Így az egyszemélyes gyakorlások miatt csak a versenyeken tűnt fel hogy tompább vagyok a többieknél, ott meg vaktában nem állítgat az ember. Emellett ezzel a pár évecskével a hátam mögött öntelt megnyilvánulás lett volna rajtam kívülálló okokban keresni a hibát. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire volt jó ötlet de mostanra minden nagyképűség nélkül egyvalamiben biztos lehetek. Magamban. Tanulnivaló még mindig akad bőven és nem valószínű, hogy ebben az életben a végére érek, de látok. Látom néhány spori komótos fordulását, mennyire ülik ki a hajót, mennyit tesznek bele egy versenybe és bizony nem többet mint én. Eszerint megérkeztem, csak kivitorláztam a felszerelésből ami benne van, eljött a fejlesztés ideje.
Mivel az októberi nyarat a novemberi tavasz követi így nem gördült akadály a kockázatmentes állítgatások és az eladósorba került cuccok próbálgatása elé. Ahogy a kertészkedés, úgy ez a munka is csak a jövő szezonban hozza meg a gyümölcsét, de a jó gazdának már a következő betakarítás lebeg a szeme előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése