Ha szeptember, akkor Tihany. Bajnokság a finn dingiben, élmények a parton. Is

Elhittem. Lövésem sincs hányadszor de megint elhittem. Hogy terv szerint történnek a dolgok, hogy most tényleg nem jöhet közbe semmi, hogy lesz két nap a verseny előtt amikor úgy hasítom a vizet hogy a Tihanyi vitorlásedzők szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől és kifelé jövet egymással versengve sietnek elibém a sólyakocsimmal, majd erőteljes kézfogással leplezve csodálatukat, sűrű vállveregetések és elismerő szavak közepette gratulálnak. Nem sokon múlott hogy nem így történt, de nem így történt.
A jószeles kedd családi üzelmek miatt kimaradt, a szélcsendes szerda délután meg szintén. De csak az egyik szemem sírt immár a második elmaradt edzés miatt, mert ezt az időt a Jóisten is buherálásra teremtette. Legutóbb letörtem az árbócra ragasztott műanyag kötélvezetőt ami sajnos érett már egy ideje, annyiszor beleakadt a felhúzókötél szóval rögtön hajófektetéssel indítottam.

Stabil oldalfekvésben. Két ponyva az árbócon megtartja a hajót

Csiszolás, kétkomponensű ragasztót bekever és kész is. Ennyiből tart ferdén felragasztani ezt a bizbaszt.

Amikor a telefon okos és a gyephézagos járólapra fókuszál

És ha ez megvan jöhet a bumkihúzó csere. Nem biztos, hogy minden olvasó finnezik úgyhogy röviden ez egy gumikötél ami hátszélben a bumot a hajóhoz képest kilencven fokban kihúzza. Viharban nincs rá szükség, de gyenge szélben marha hasznos. A régi kötél se régi csak elég hitvány anyagból készült és lelkem rajta amiben csak lehet támogatom a hazai ipart, de erre nem sikerült ráéreznie a gyártónak. Vagy simán szó szerint értette a dolgot, hogy gumi-kötél mert egy darabig nyúlik majd véget ér a történet és amikor a leginkább kéne az a húzás onnantól kötél. Így kénytelen voltam egy reakciós imperialista bukott nyugati hatalom termékét megvenni. Ez úgy nyúlik mintha fizetnének érte. Mondjuk fizettem is érte. 

Jelen esetben a fehér a méz áru

Innen már csak apróságok voltak és úgy érzem nagyon összeállt a hajó. Gyorsan be is neveztem magunkat az év versenyére és a nemzetközi részvételre jogosító matricát is felbiggyesztettem a fartükörre mert rohadtul menő. Persze póló nélkül nincs bajnokság, és a tavalyi rajtszámos felsővel nehéz felvenni a versenyt de ez a grafika meg a színválasztás nagyon tigris.

Na, ki a király?

Az estébe nyúló délutánban több teendő nem volt. Elégedetten leponyváztam a gépsárkányt és indulás előtt fürödtem egy faszányosat a tóban. Az első versenynapba a békésen fújdogáló szélnek köszönhetően mindössze az ünnepélyes megnyitó fért bele de ennek ellenére is nagy királyság itt lenni. Az ötvenkilenc versenyző megtöltötte a kikötőt és nem lehetett volna úgy seklit eldobni, hogy ne egy finn dingire vagy egy finnesre essen. Még a parton is hatalmas a pezsgés ugyanis a hazai harcosok mellett cseh, horvát, osztrák, szerb és francia sporik sasolják egymás hajóit, eszmét cserélnek, söröznek, csocsóznak, családoznak, pecáznak vagy amit hoz az élet, de az egész helyet valahogy átjárja az erő és az energia. A nagy nevek innen sem hiányozhatnak, de a hétvége sztárja vitathatatlanul a mi Zsombink aki aktív kikapcsolódásként éli meg ezt a pár napot, mert ahol a gratulációk véget érnek ott elkezdődnek a hajóbeállítós zaklatások. De kimondottan jól viseli.

Épp agyal valamin a bajnok, de a hölgy olvasókat nem ez érdekli

És nemzetünk másik büszkesége se maradjon ki a blogból, azaz a világbajnoki kupa. 1956-ról nekünk soha nem az első finnes VB fog beugrani, de érdekességképpen annyit, hogy a képen látható ereklye az eredetileg '56-ban készített kupának a másolata, ugyanis sajnálatos módon a '72-es bajnok Jörg Bruder a '73-as bajnokságra utazva légiszerencsétlenségben életét vesztette, ezzel együtt a nála lévő kupa is megsemmisült.
De most itt van az egyesületi társalgóban, nézhetjük, fotózhatjuk és amikor nem látta senki még diszkréten meg is taperoltam egy kicsit mert ha valami, akkor ez itt Magyarországon, Tihanyban igazi kuriózum. 

Hatvankét év nevei de a lényeg jobboldalon, alul olvasható

A házigazdák nem szaroztak, a szélcsendes napot feledtetni estére ide deponálták a Tihanyi piac lángossütőjét ami normál esetben a kompkikötő mellett található. És érdemes megtalálni. Nem mellékesen ötödik éve nyerik meg a Balatoni lángossütők versenyét /igen, ilyen is van/ és tízféle! lángossal vártak minket amit a rendelés pillanatában, az igények szerint készítettek el. Korunk gyorskajáldáihoz viszonyítva árnyalatnyit hosszabb várakozási idővel, viszont halmozottan növelt élvezeti értékkel szolgáltak és bizony a végeredmény egy életre szól. Konkrétan az első falatnál azt hittem magam mellé ülök a gyönyörtől pedig a juhtúrós-lilahagymás töltelékhez akkor még el se jutottam. 

A második nap több szerencsét tartogatott már amennyiben a délelőtt tíz és délután öt között megtartott egyetlen futamot szerencsének nevezhetjük. A biztonság kedvéért kilenc körül kimentünk, vártunk, aztán Zoli barátommal tettünk egy fél félszigetkerülőt és mire végeztünk mehettünk is vissza a nyugati medencébe az ominózus futamra. Talán kettes körüli szélben fejezhettük be a gyötrődős menetet ami sok meglepetést nem tartogatott. Szentül hittem, hogy a vártnál gyengébbet mentem de a versenyen elért ötvenhatodik hely tükrében ez a mostani ötvennégy még jónak is számított. A frissen beszerelt bumkihúzó viszont remekül tette a dolgát.
Ötig vártuk a csodát de a szél a pillanatnyi /vagyis annál azért több de egy hatvanperces futamra kevés/ fellángolásaival csak egy önfeledt túrázáshoz lett volna partner így visszacsorogtunk a bázisra és betermeltük a vendégváró pogácsákat. Mintegy a nap lezárásaként megmártóztam a Balcsiban és reméltem, hogy idén utoljára teszem hiszen a másnaptól érkező lehűlés viharos széllel párosul, és a következő fürdés már nem önszántamból történik.

Így indult a nap

Negyvencsomós befújásokkal köszöntött ránk a szombat reggel és a hőmérséklet már nyomokban sem emlékeztetett a szeptemberi nyárra. Ennek megfelelően a dress code is alapjaiban megváltozott. A szél csillapodása után birtokba vettük a tavat, és fél háromig 1 és 3/4 futamot sikerült megrendezni, amiből természetesem csak az egy egészet könyvelték le, amikor sajnos elszólított a kötelesség. Mert a délután tartogatott még egy futamot amin a közel hatvan indulóból csak negyvenhárman vettek részt, szóval a sor végén is nagyot lehetett szakítani és ezt marhára sajnáltam. Aki viszont maradt, az a borítékolt eredmény mellé isteni kacsasülttel kényeztethette magát és szükség is volt az energiára, de ezt akkor senki sem tudhatta.
A nyár végetértével vasárnapra a neoprén ruhának esélye se volt megszáradni, így külön élményt jelentett a friss reggelen beleugrani a nyirkos cuccba. "Ja Pelikán, az élet nem habostorta." Egyébként nagyon príma hármas négyes szél jellemezte szinte az egész vasárnapot, olyan ami minden vitorlázó álma.                               Fotó: Szűcs Ábel

Mondj igent a ruhára

Ez az álom nekünk kicsit hosszúra sikeredett a négy futammal de amikor hatvan, sőt hetvenéves "bácsik" végignyomják a napot akkor nem égetheti magát az ember olyan olcsó hátországi dumával, hogy fáradt vagyok. Mindenki az. Három után fogunk kiérni a partra, szét kell szedni a hajókat, felpakoljuk őket a futókra, át kéne öltözni és egy zuhany de még akár egy gyors fürdés a Balcsiban is sokat segítene, mindeközben valamikor az eredményhirdetésen is illik részt venni, azután a tollfosztókat elvinni Agárdra, vagy ki-hova, és ott még lepakolni. Aki közel lakik sötétedésre már haza is érhet.
De hosszú út vezet odáig. Le kell nyomni négy kanyart ráadásul tisztességesen kiülve -pontosabban kilógva- a hajót, mert ez a szél a sunnyogós deckenüldögélős vitorlázásnak nem kedvez, legalábbis az én súlycsoportomban. A második menetnél reménykedtem, a harmadiknál pedig fohászkodtam a befejezésért de a rendezőség jégpáncéllal borított szívéig ez nem jutott el, az említett okokból pedig nem volt bőr a képemen otthagyni a társaságot. A negyedik kanyarra már annak is tudtam örülni, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor. Marha fáradt voltam de ez a nap a kitartás, az önmagunkba vetett hit, az erőn felüli teljesítés és az Apranax 550 jegyében telt. Meg a hínáréban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy hemzsegett tőlük a tó a kétmaréknyitól a vödörnyi méreten át a kisebb szigetekig és előszeretettel akadtak fel a kormánylapátomon. A nagyobbakat már a sarokról észrevenni de a kicsiket nem mindig, meg igazából ez nem tájékozódási vitorlázás. Közel hatvan hajó megy el egymástól gyakran centiméterekre és ezer drágább és fontosabb dologra kell figyelni a hínárnál, bár amikor a kormányon vonszolom akkor ez is elég fontos lesz. Sima hínár, nád kb. másfél méternyi és a nap fénypontja a kétméteres, hüvelykujj vastagságú sás. Ezzel a kollekcióval, a lehetőségekhez képest változatosan díszítette fel a tó a hajómat annak ellenére, hogy nekem ezen ékszerek nélkül is tetszett. A kisebb darabok is bosszantóak, de a vastag, méter fölötti már akkora szívás, mintha behúzott kézifékkel mennék. Negyedszélben a pálya felénél két állandó vetélytársam előtt vagyok, összeszedem ezt a trutyit és a bójánál már előttem vannak amire sajnos számítottam de ha megállok leszedni ennél is több időt vesztek. Már rutinból fordulok hátszél helyett félszélbe, hogy rögzített vitorlánál, egyik kézzel a kormányba kapaszkodva a deckre hasalva letépjem ezt a mocsodékot. Esküszöm akkora volt, be akartam dobni a hajóba, hogy a verseny végén lefotózzam de eltört és örök életre nyomaveszett. Remélem. A végeredményt ugyan nem befolyásolta de az elbukott két helyet a befutóig nagy keservesen visszaszereztem. Végülis verseny ez, vagy mi fene.
Jöhet a várva várt statisztika ami most nem a megtett negyvenegy kilométer meg az öt és fél óra kintlét miatt érdekes -bár egyik se kevés- hanem az egyenletes szél miatt. Szépen mutatják a kék csíkok, hogy ugyanazon az útvonalon kreuzoltunk és ugyanazon a vonalon hátszeleztünk. Öt órán keresztül nem fordult annyit a szél, hogy módosítsák a pályát pedig a versenyrendező Marci ilyen téren, hogy is mondjam, eléggé következetes.

És most van vége. Összepakolunk. Mindenki segít a másiknak hajót emelgetni meg amire szükség van így akár csapatépítő tréning is lehetne ez a kevésbé népszerű délutáni foglalkozás, ha nem lenne ez az ötvenkilenc ember egyébként is egy csapat. Megtapsoljuk a győzteseket, a világbajnok aki egyben a magyar bajnok átveszi a fődíjat, a törhetetlen karbon kormányhosszabbítót amit elsőként pár éves kislánya kezd el tesztelni. Jobb is hogy törhetetlen. Sűrű lett a délután, megyünk vissza a gépsárkányokhoz spanifert ellenőrizni, árbócot lekötni, ponyvát rögzíteni, utánfutó csatlakozójáról nem megfeledkezni, szerszámokat, ruhákat nem a fűben hagyni. Elköszönünk, de a naplementés autózás után a helyi erőkkel még ütközünk Agárdon egy lepakolásra az estét ígérő szürkületben. Rutinból vezetünk hazafelé, ösztönösen megyünk másnap dolgozni és fáradt pislogások közepette töröl képen a valóság, mennyire jó volt ez a pár nap ott, és itt mennyire nem az. A finn dingiben decemberig tart a szezon ellenben sokunknak a Balatonon erre az évre vége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy hiányozni fog. Már most hiányzik.