Másnap

Mielőtt kitérnék a "másnaposságomra" mindenképp a tudomásotokra szeretném hozni, hogy már gyerekkoromban se tudtam megülni a fenekemen. Állandóan nyüzsögtem, mozogtam, mindig találtam valami rendkívül fontos elfoglaltságot ami miatt sajgó szívvel : ) de félre tettem az iskolai tanulnivalót. A szüleim egy darabig  jól viselték a dolgot, de mikor türelmük véglegesen elfogyott áldozatkészen írattak be a legkülönbözőbb sportfoglalkozásokra, amire csak lehetőségük nyílt. Megkíméllek benneteket attól hogy részletes beszámolót kelljen olvasnotok egy kisgyerek sportsikereiről, egy eredetileg hajóépítésnek indult oldalon, mindenesetre akkoriban szerettem meg a sportot eredménytől és helyezéstől függetlenül, csupán maga a mozgásból fakadó lelki feltöltődés és valószínűleg az adrenalin megemelkedése miatt is. Így azóta is (szinte) rendszeresen edzek, hogy mit azt jobbára a hangulatom diktálja.
Mióta a vitorlázás elcsavarta a fejemet és a mancsaftkodásra lehetőségem nyílott /ami ugye elmaradt/ szóval tavasz óta állóképesség fejlesztő edzéseket végzek ami javartészt a következőkből áll: futás, felülés, egy kis súlyzózás, ugrókötelezés, boxzsákolás és zárásként ismét a jó öreg ugrókötelezés, szóval legyen elég annyi hogy nem egy népünnepély a dolog. És ezt nem holmi kérkedésnek szántam, csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogy fizikailag nem felkészületlenül léptem a finnezés sokak által kitaposott ösvényére.

Ennek ellenére a másodfokú viharjelzésben eltöltött órák, és tegyük hozzá; a felettébb aktívan eltöltött órák úgy megviseltek hogy a rákövetkező napot teljes mértékben a felépülésnek kellet szentelnem. Nem is az ilyenkor várható izomlázra kívánok kitérni, hanem azokra az izmokra amelyek hosszú éveken keresztül, használat hiányában észrevétlenül meghúzódtak a felszín alatt és most jogos felháborodásukban csontig ható fájdalommal büntetik a gazdatestet. Az ágyból való felkeléstől a leülésen keresztül, a hűtőajtó kinyitásáig szó szerint minden mozdulatomat kellemes emlékeket idéző de mélyre terjedő fájdalom kísérte, beleértve a teáscsésze felemelését is.
No de legyetek őszinték: számíthat-e ez valamennyit is, mikor úgy érzem, hogy kezdem megtalálni a helyem a vitorláshajók első látásra egyformának tűnő, ellenben rendkívül sokszínű forgatagában?
Bizony nem.
Úgyhogy veletek együtt élvezem az októberi tavaszt, amit mintha nekünk pasiknak találtak volna ki. Az időjárás /talán a mi kedvünkért/ nem engedi az évszaknak megfelelően öltözni a nőket, így hamar visszatértek a nyarat idéző /felháborítóan rövid : ) / nadrágok és a könnyű felsők melyek takarása illetve nem takarása hosszú meditációra késztet minket akár egy gyalogátkelőhelynél történő várakozáskor is...: )
És ami legalább ilyen fontos: még mindig lehet vitorlázni!