Egy hős

Hát kedves Olvasóim, időközben az történt velem, hogy teljesen uralmába kerített a Finn és egy olyan bűvös kapoccsal láncolt magához, amiből nem csak lehetetlen szabadulnom, de nektek őszintén bevallhatom: nem is szeretnék.
Itt most három vitorlázásom történetét fogom leírni. És nem azért hármat egyszerre, mert eddig nem törődtem volna veletek, csak egyszerűen úgy éreztem hogy az eddigi két alkalom nem szolgált annyi tanulsággal amennyit érdemes papírra vetni.
Tehát először is magasabb osztályba léptem, és ez nem abból derült ki hogy az eddigiekkel ellentétben egy számomra teljesen új /1979-es évjáratú : ) / fehér hajót kaptam, hanem abból hogy ezt a hajót alumínium helyett műanyag árbóc ékesíti. Persze nem karbon mint a menő verdákon, de azért az alunál mégis korszerűbb és tegyétek a szívetekre a kezeteket: Melyikőtök bérelne ki teljes lelki nyugalomban egy olyan hajót aminek az árbóca négyszáz!!! pénznél kezdődik? Még belegondolni sem merek, nem hogy felborulni egy ilyen karbonossal... : ))
Úgyhogy teljes lelki nyugalomban teperek ahogy kell, már a kikötőből is egész jól ki tudok állni -"most már önjáró vagy" - mondta utólag Edző Bá, s bejárom a tó legszelesebb részeit és szem előtt tartom az induláskor hallottakat, azaz lesz itt a kikötő előtt két bója, lehet csatlakozni a délutániakhoz. Mint utóbb megtapasztaltam ezt a profi finnesekre értette, de mi az nekem, velük együtt szelem a habokat, fordulok-perdülök ahogy ők, csak egy cseppet lemaradva, és szájtátva nézve magabiztosságukat. És akkor tört rám a felismerés: a finnt ugyan egyedül vezeted, és ha valamit elrontasz nem foghatod senkire, ahogy a sikeres manőverednél sem vitás hogy ez kinek az érdeme volt, de ami talán még ennél is fontosabb: A finnesek közt sosem vagy egyedül...
Nem is tudom, mintha ez valami jóindulatú, ugyanakkor fertőző betegség lenne amiben sokan több évtizede szenvednek és ha felbukkan egy új beteg akkor sorstársukként kezelik, és ellátják a leghasznosabb tanácsokkal, hogy hogyan vészelje át az elkövetkező időszakot. : )
Szóval különleges élmény volt szinte centiméterekre hajózni másoktól, olyanoktól akik annak ellenére hogy nem ismernek mégis odafigyelnek rád és a kérdésedre: hogy "Te hogy a viharba mész ilyen gyorsan?" nem fordulnak el nagyképűen hanem segítőkészen válaszolnak: ezen a kötélen húzz, azon meg engedj, és ülj egy kicsit előrébb/hátrébb.
Mindez kellemes, egyenletes hármas szélben történt, indokolatlan önbizalmat adva a közeljövőre.
Erre a közeljövőre sajnos majdnem egy hónapot kellett várnom vagy a munkahelyem, vagy Sipi kötelezettségei miatt, és őszintén aggódtam, hogy a megszerzett tudásom is a feledés homályába vész a vitorlabontásra. Nos a tudás /az a hatalmas : ) / csak egy cseppnyit kopott de a jó négyes szél, erős pöffökkel bizony próbára tett minden téren. Természetesen öt perc után bőrig áztam, viszont ez közel se volt olyan élvezetes mint amikor a huszonkét fokos víz terített be a nyárias napsütésben. Ehhez társult még egy kis egészséges félelemérzet merthogy semmi kedvem nem volt borulni a hideg vízben, bár a hajóval való borulás úgy hiszem egyikünknél sem kedv kérdése. : )
Három kíméletlen órát töltöttem kint és mivel előttetek nincsenek titkaim, ezért magasztos öndicséret helyett inkább a hiányosságokra összpontosítok, azaz negyedszélben még mindig húznom kéne a vitorlán, hátszélben meg.... szóval azt meg köllene tanulni mert a finnen ez bizony elég firnyákos mutatvány bármennyire is egyszerűnek tűnik a youtube-on. : ) Mindenesetre megkaptam az első komoly dicséretet tréneremtől, mert aggályaim elsorolása után ennyit mondott: "Ez a partról egyáltalán nem látszott".
Erős szélben uraltam a hajót, ismét sikerült vitorlával kikötnöm dacára a zord körülményeknek, megdicsért a Mester szóval a part biztonságában, kissé fáradtan néztem az egyre lanyhuló szelet miközben lemostam és elpakoltam a "sporteszközt" egy kemény, de szép nap lezárásaként, mikor is Sipi felajánlott egy közös vitorlázást a következő hétre. Hát ezt a lehetőséget bolond lennék kihagyni, így lelkesen igent mondtam anélkül, hogy sejteném milyen borzalmak várnak rám azon a csütörtökön...
Szívből örültem az előrejelzés szerinti kellemes szélnek. Csak a szél valahogy nem olvasta az időjárás jelentést és alapállásból hozta a múltkori értékeit, szorgalmi feladatként pedig igyekezett túlteljesíteni azokat és ezt hallottam is ahogy a kikötött hajók kötélzete szépen be-befütyül. No mindegy, menjek ki, melegítsek be azután Ő is jön. Így is lett, az én feladatom pedig mindössze annyi volt hogy kövessem. "Hhe ez is valami, ez a nagy edzés"?
Nos közel két órát töltöttem kint ezzel a megszállottal és nem is titkolom: az indulás után tíz perccel alig vártam a befejezést.
Tehát megyek utána, de hova!? A nádasba ahol egy kb. húsz méter széles csatornán kell átjutni kreuzba egy öt méteres hajóval és az eddigi gyakorlattal ellentétben a fordulás idejét és helyét nem én határozom meg, hanem az előttem falként tornyosuló növényzet! De semmi gond, egész jól haladok hiszen nem is maradtam le nagyon, bár inkább az a gyanúm hogy megvárt az oktatóm : ) és vezet mindenféle kilátástalannak látszó utakon, ahol a nádas takarása és annak megszűnése újabb és újabb feladatok elé állít, már ugye a szél szempontjából is. Persze az elmaradhatatlan hátszeles szakaszok nélkül ahol egy zabszem se férne fel, s mikor véget érni látszik a véghetetlennek tűnő borzalom, felhangzik a vezényszó: "Megyünk még egy kört!"
Ekkor döntöttem úgy, hogy a vízbe vetem magam. No de mentőmellényben öngyilkosnak lenni? : )
Inkább engedelmeskedem, biztos csak a kikötő előtt fordulunk egyet gondoltam naivan, erre mit látok?
Sipi ezerrel porol a nádasban lévő szűk ösvény felé.
No mindegy, fölöslegesnek tartom újra leírni a másodszor is átélt kínokat, de annyit megosztok veletek hogy kimerültségem miatt innentől kezdve elmaradhatatlannak éreztem testközeli találkozásom a Velencei-tóval. Nem árulok zsákbamacskát: a fürdést megúsztam és ki is kötöttem, amire a jelen körülmények között szerfelett büszke voltam, nem is beszélve Edző Bá biztató szavairól. -"Elmondhatod a faluban hogy egy hős vagy, túlélted a mai napot."
És akkor még nem is gyanítottam hogy a holnapit szintén túl kell élnem...