És én a Finn-dingiben féltem...

Az autóm idén tölti be a huszadik évét és apróbb rendellenességei mellett évek óta az elromlott fűtőradiátor is szerepel a hibalistán, sőt ilyenkor télvíz idején ő vezeti azt a bizonyos listát. Tehát rendszerint decemberben évről évre megfogadom, hogy legkésőbb a következő tavasszal megcsinálom, de ahogy a leírtakból kiderül ez csak erőtlen elképzelés marad és nem kizárólag a lustaságom miatt, egyszerűen csak azért mert télen (is) viszonylag ritkán járok autóval, akkor pedig elvagyok valahogy a hidegben. Azért egyszer megpróbálkoztam a javítással, azóta nem működik a kilométer óra sem... : )
Következésképpen nálam így néz ki a téli autózás: az egyetlen fűtésemet a szivargyújtós üléshuzat szolgáltatja, szóval vastag nadrág plusz pléd a lábra terítve, kabát, irhakesztyű és füles sapka hiszen a párásodás ellen ha kicsit is, de muszáj letekerni a két első ablakot. No de nem az autószerelésről kívánok írni és sajnáltatni sem akarom magam csupán arról van szó, hogy esetemben bármelyik téli sport űzése fokozott igénybevételt jelent és csupán a helyszín megközelítése, illetve a hazaút is komoly kihívásokat tartogat.
Finnes körökben futótűzként terjedt a hír hogy Agárdon előhozták a jégvitorlásokat és nagy létszámú csapat van gyülekezőben -magamat is beleértve-, hogy bandába verődve garázdálkodjanak a teljes terjedelmében befagyott tavon. Az még érthető hogy Siófokról idetelepült egy nagy nevű vitorlásiskola több versenyzővel, de hogy honnan került ide a három kisteherautónyi holland DN-es az számomra érthetetlen...
Tehát az autóból kiszállva elég volt egy sálat a nyakam köré tekernem és már be is voltam öltözve  a jégvitorlázáshoz! : )

Sejtelmem sem volt hogy mi vár rám és talán jobb is ez így, mert ha bármi fogalmam lett volna arról amivel szembe kell néznem talán soha nem ismerem meg a vitorlázásnak ezt a pazar és szó szerint lélegzetelállító változatát. Először is három lényeges adat a sporteszközről, hála az internetnek: az ötven kg-os testhez nagyjából öt és fél négyzetméter vitorla tartozik és a leírás szerint a minimális ellenállásnak köszönhetően /három darab korcsolya/ a szélsebesség háromszorosát is elérhetjük -persze ha elég bátrak vagyunk. : )
Az öltözékhez a következő, általánosnak mondható tanácsot kaptam: "Minél több ruha legyen rajtad, hogy ne fázz, és minél kevesebb hogy amikor beszakad alattad a jég, könnyebb legyen kimászni a vízből."  Izé...

Ahogy látjátok Edző Bá reffelt vitorlával mert csak útnak indítani, /de nem csak engem/ és ez a negyven-ötven, néha hatvan kilométeres szélben eleinte még sok is volt, bár hozzá kell tennem, hogy a nagyok szerint valahol itt lehet a határ amíg még jégre szabad szállni ezzel a lélekvesztővel.
A kokpit leginkább egy kisméretű koporsóra emlékeztet és nosztalgikusan gondoltam vissza a "sárga" hajómra, mert az igaz hogy a finn-dingi egyszemélyes hajóosztály, de a DN-hez képest tágas, kényelmes családi túravitorlásnak számít. Tehát kiálltam a kikötőből, azaz inkább kitöketlenkedtem magam ugyanis ahogy ráhúztam a vitorlára ez a kis tollfosztó ész nélkül megindult a fordulásokat pedig csak viszonylag lassan, nagy ívben szabad elvégezni, de a lényeg hogy kijutottam a nyílt jégre ahol az igazi izgalmak fogadtak.
Délutánig erős északi szelünk volt ami a gyakorlatban annyit tesz hogy a kikötőnk, és a többi kikötő előtt "kényelmesen" lehetett kelet-nyugat irányban száguldozni főleg az első, pánikhangulatban eltöltött óra után. : )
Mivel -optimális esetben- a vízbeeséstől nem kellett tartanom ezért bátorkodtam magammal vinni a kézikamerámat. A felvétel kb. negyven-ötven km/órás sebességnél készült és a film felénél úgy száguld el mellettem A Mester mintha kötélen húznák....

Néhány forduló után azért összekaptam magam...

Mivel a maximális eredményhez itt is elengedhetetlen a két szabad kéz és a teljes vitorlázat ezért át is ültem egy másik -reffeletlen- jegesbe, de azon már nem volt merszem videózni. Ellenben egész jól sikerült felzárkóznom a többiekhez és egy mellettem haladó sporttárs !hatvanhárom! km/órás sebességet mért... Mindezt nagyjából húsz centire a talajtól, tehát a finnes vízközeli érzés itt is érvényesül csak a halmazállapot más. A napi elfoglaltságra az tette fel a koronát amikor befeküdhettem Sipi DN-jébe és ezidáig ismeretlen távlatok nyíltak meg előttem a természetes úton nyert sebesség terén. Ezzel már sikerült leelőznöm néhány sporit, de az az igazság, hogy a hatvan kilométeres sebességet -bármennyire is szeretném- képtelen vagyok nektek leírni. A pöffök is odatettek a vitorlázásnak bár jégszántól függően kétféle hatást váltottak ki: egyik pillanatról a másikra húsz centivel odébb tolták az egész cuccot, vagy simán felemelték a szél felőli korcsolyát, így adva cseppnyi ízelítőt a katamaránozásból.
Összefoglalva a történteket teljesen magával ragadott dolog a szinte szünetmentes aggódás ellenére. Versenyezni biztosan nem fogok ebben az osztályban, de amint lehetőségem nyílik újra jégre szállok, hogy felidézzem ezt a feledhetetlen napot melynek báját a leírtakon túl maga a mulandóság tette varázslatossá.