Sólyakocsi a kertben

Egy ideje szeretném már megosztani veletek, hogy mi fogott meg a versenyzésben, illetve azon túl miért tartom -elnézést de ennél jobb jelzőt nem találtam- praktikusnak emellett hasznosnak. Talán a legfontosabb, hogy az időjárási viszonyoktól függetlenül, szervezett keretek között vitorlázhat a polgár és bármilyen malőr történik pillanatokon belül ott terem egy rendező motoros, tehát eleve van az esetlegesen bajbajutott kormányos mögött egy biztos, segítő háttér. Persze a borulást és egyéb bénázást mindig cikinek éli meg az ember de higgyétek el nem az, és személyes tapasztalatom alapján mondhatom, hogy a segítőkészség ilyenkor minden mást háttérbe szorít. Akkor ott van még a szél. Egy erősnek ítélt szélben egyedül, -úgy értve senki nincs a közelben- a csapkodó vitorlát és a fütyülő szelet hallgatva az emberfia ösztönösen inkább a szárazföld biztonságát választja a rémisztő hullámok helyett, viszont egy verseny vagy egy edzés a "nemszeretem" időben sem marad el. És igen, ilyenkor is lehet vitorlázni, sőt nagyon jókat lehet vitorlázni és onnantól amikor ezt megtapasztalja az ember akkor már egyedül is bátrabban száll a vízre. És bizony milyen jól tud jönni az ilyenkor szerzett tapasztalat egy olyan szélerősödésnél mint például a tavaly év végi vitorlázásom ahol bizton számíthattam volna a kint lévő sporttárs segítségére, de mennyivel jobb és élvezetesebb volt így, a mélyből elő törő ismeretekkel és a sebtében összeszedett bátorsággal végigsiklani a tavon. Végül, de nem utolsósorban ide tartozik még a tanulás is. Bár a versenyen nagy beszélgetésekre nincs idő és a versenykörülmények sem alkalmasak az információcserére, de egyetlen átlagos közös vitorlázásunknál se volt olyan hogy ne kaptam volna választ bármelyik kérdésemre, bármelyik harcostárstól. Az én olvasatomban ezek a dolgok fontosak és egyúttal elengedhetetlenek a vitorlázás elsajátításához, de ne felejtsük el hogy felnőtt fejjel, már-már bácsiként csöppentem ebbe az egészbe. Nyilván teljesen másként látja a dolgokat aki hatéves kora óta folyamatosan vízen van, de az 1966-ban kiadott Vitorlázz Velünk című könyv idevonatkozó, időtálló részét szerintem mindenkinek érdemes megszívlelni aki hajóba ül:
"A jó versenyzőnek komoly erkölcsi tulajdonságokkal (kitartás, bátorság, önbizalom, reális értékelés, önfegyelem, másokkal szemben elnéző, magával szemben szigorú, bajtársias, segítőkész, igazmondó és aszerint cselekvő stb.) kell rendelkeznie.... A vitorlázás legnagyobb varázsa a változatosság. Soha sincs egyforma idő, mindig más a szél, más a táj.... Mennyivel inkább változatos a versenyzés!... A gyorsan változó helyzetek izgalma, a helyes megoldások azonnal vagy utóbb mutatkozó sikere, a szabályosan, sok küzdelemmel végigvitorlázott verseny erkölcsi értéke, mind együttvéve eredményezi azt, hogy aki a versenyvitorlázást elkezdte és megszerette, amikor csak teheti, részt vesz vitorlásversenyen."
Ennél szebben és teljesebben ma sem lehetne megfogalmazni. Bár a versenyszezonig kell aludni néhányat, az élet nem áll meg. Okulva a novemberi, barátokat sem kímélő hajóemelgetésből végre rászántam magam Iboly sólyakocsijának elkészítésére. Őszintén szólva esedékes volt már egyrészt a mozgathatósága miatt, másrészt hogy ne olyan méltatlanul "felbakolva" teljenek a száműzetésben töltött napjai.
Először is vettem két kereket, tengelynek meg két csavart a barkácsboltban azután felfedező útra indultam a kertbe, mert kell ott még lennie annyi vasanyagnak ami kiad egy sólyakocsira valót. Készítettem ugyan egy hevenyészett vázlatot a nagyjábóli forma könnyebb átláthatóságára, de a kocsi pontos kimérése a felfordított hajón a legegyszerűbb.

Pröcíz illesztés

Kezdésnek lecsiszoltam a csöveket majd a mérés, flexelés, hegesztés egymást váltó végeláthatatlan sora következett a januári hidegben. Ez az idő a favágáson kívül sok mindenre nem alkalmas és a jól végzett munkával járó elégedettségéhez társuló remény -hogy talán a mínuszok is dolgoznak Agárdon- a munkakedv fokozása mellett még bizakodásra is okot ad. De ezt a bizakodást egyelőre alá kell vetni a melónak, annál is inkább mert a hajó súlypontját érdemes lett volna még normál helyzetében kimérni. Most már mindegy, a szűk baráti kör kimeríthetetlen türelmét arcátlanság lenne a végletekig próbára tenni, úgyhogy a hajófenék felére még rászámolok úgy negyven centit hátrafelé, és jó eséllyel a kocsin lévő vitorlás súlypontja a tengely elé fog esni, tehát mozgatásnál emelni kell a kocsit, nem pedig lefelé nyomni.

Sarokba szorítva

Jól haladtam bár egyedül azért kimerítő volt ez az ide-oda szaladgálás a hajó, a készülő sólyakocsi, a hegesztőtrafó, valamelyik flex és egyéb szerszámok között, így nem is csoda ha délutánra már nem voltam annyira meggyőződve arról, hogy ez az idő kizárólag a hegesztésnek kedvez. : )
Az utolsó varratokat vaksin, az udvari lámpa sápadt fényénél végeztem el, a biztonság kedvéért a szükségesnél több pálcát elhasználva és ahogy a hajóépítés végén a körfűrészem, a kocsi hegesztése befejeztével a trafóm mondta be az unalmast.

Esti kocsikázás

A festés és előtte egy kis csiszolás még kijár neki de így üresen vittem egy próbakört, hol máshol mint a kertben. Ennek a hideg napnak a még hidegebb estéjén többre nem jutott idő. A hold már javában fent volt mire mindennel végeztem és színtelen fényénél borítottam rá a kocsit a Finn-Ugor dingire. Mennyire könnyíti meg a dolgomat azt még nem tudom, de hogy a ponyvát stabilan a hajón tartja az biztos! : )