Nahát, ejha

Évek óta hiányolom az igazi telet és idén úgy néz ki, hogy nem csak pár napos ízelítőt kapunk belőle, hanem több hónapig is "kényeztet" minket, úgy ahogy az minden rendes évszaktól elvárható. Elkényelmesedett életünknek idegen lett az efféle kitartó hideg. Fagyoskodni a megállóban, vacogva kaparni a jeget a szélvédőről, tűzifát hasogatni a kemény mínuszokban, havat lapátolni hajnalban a ház előtti járdán bizony egyik sem egy népünnepély, de ugyanúgy hozzátartozik az éghajlatunkhoz ahogy a mindent zöldbe borító, szerelmet ígérő tavasz és a nyári kánikula után frissüléssel kecsegtető bronzszínű ősz. A hamvaiból feltámadó tél pedig eltölt minket némi bizakodással, hogy talán még sincs veszve semmi, talán van egy halvány reménysugár, talán nem sikerült elpusztítanunk ezt a páratlan szépségű bolygót.
És ha már tél, hideg és ennek minden természetes velejárója akkor próbáljuk meg a magunk örömére fordítani a dolgot, főleg hogy a Velencei tavat olyan jég borítja amilyenről még álmodni se lehetne. Tehát hétvégén irány a kikötő és reményeim szerint két év után végre újra félhetek egy jót a jégvitorlásban. Gondoltam gyanútlanul.
A gyerekkoromat idéző reggeli mínusz tizenöt fokban nem csak én, de öregecske autóm is nehézkesen indult viszont a közelmúlt tapasztalataira alapozva ösztönösség helyett a kaland utáni vágyamat helyeztem előtérbe, legyen bármi is az ára. Az ára pedig megszámlálhatatlan réteg ruha, sapka, símaszk, egy termosznyi -induláskor még forró- tea, csak úgy parasztosan egy pár bélelt gumicsizma és a szélsőséges szélviszonyokra felkészülve egy korcsolya volt. Hogy a korcsolyázásnál tovább nem jutok a téli sportban, azt már a kikötőbe érkezéskor megerősítette az acélos hideghez társuló hatos szél, ami a ruha anyagától és mennyiségétől függetlenül különösebb ellenállás nélkül fújt keresztül mindenen, ami nem betonból készült. És különösebb ellenállást én sem tanúsítottam, mert nem ez a nap volt amikor hősnek kell lenni. Északi szél lévén a kikötőből való kijutásért is tisztességesen meg kellett dolgozni, kint a tavon pedig az izmos pöffök és az irdatlan hideg segített dönteni a nap további részéről. Egy órán keresztül hősiesen helytálltam és erre a délelőttre én be is értem ennyivel. Szó szerint kockára fagytam, ugyanis képtelen voltam annyit korizni hogy kimelegedjek. Mondjuk amikor hátat fordítottam a szélnek sok dolgom nem volt, úgy tolt mintha vitorláznék és ha bármi okom lett volna mosolyogni az a mosoly ott helyben az arcomra fagyott volna.

Nagy kékség

Innen a fűtött kandalló mellől, a kanapén üldögélve elnézve ezt a képet nem is értem mi bajom volt azzal a délelőttel. Mindenesetre új időpont után kell nézzek és az igazi télnek köszönhetően a tavasz közeledte nem sürgetett ugyan, de ahogy az öregek mondják: az a biztos ami már elmúlt, meg különben is, rá voltam már izgulva a jégszánra. Így viszonylag biztosra menve a múltkorinál tudatosabban, inkább napsütéses, gyenge szeles napra időzítettem randevúmat az egyesület hetes számú jégszánjával és néhány sporival mert lehet bármilyen vastag a jég, azért egyedül bóklászni rajta az nem játék.

A jéghajó

A múltkori kellő alapossággal összeválogatott felszerelést egy bukósisakkal kiegészítve vettem célba a bázist ahol igencsak megváltozott viszonyok fogadtak. A néhány nappal ezelőtti enyhülés, az eső, a hó, a szél és leginkább a felolvadt felső rétegen közlekedők gondoskodtak róla, hogy a bő héttel ezelőtti szó szerinti tükörjégből a kikötő előtti részen még mutatóba se maradjon. És ez a feltört, darabos, törmelékes összefagyott massza a jónak számító két és feles szélben szereti ott marasztalni a jégvitorlást, szóval át kellett tolnom ezen a morzsalékon, hogy a nyílt "vízen" csaphassak a lovak közé. Mellesleg a felszántott részek kis sebességnél simán megállították, nagynál pedig rendesen megdobták a gépsárkányt, így érdemesebb volt a tó nyugati felét választani. De ott aztán hasítottunk és nem is féltem annyira mint először, sőt halzolni is mertem.  Mondjuk a változó erősségű szél eleinte megtréfált mert a jégszán elég sokat tud menni lendületből és mire a magamfajta amatőr észbe kap addigra leáll. És hiába néztem erősödés után kutatva vadul a vízfelszínt. : )

Fél kettőre végeztem a beöltözéssel és a vitorlás felszerelésével, maga az akció pedig -amíg a szél és az áldott napsütés- négyig tartott. Negyven kilométert tettem meg ezalatt és a 20km/h-s szélben elért 46km-es sebesség azt hiszem magáért beszél.

Térkép, nádszigetek nélkül

A címben szereplő szavaknál cifrábbak egy igazi úriember szájából még szélsőséges helyzetekben sem hangzanak el és a jégvitorlázást bizton nevezhetjük annak. Magam is igyekszem és általában sikerül talpig úriembernek lenni -igaz afölött nem mindig : ) de a jégszánon suhanva olyan merész kifejezések törtek ki belőlem amik nyilvános megjelenésben nem állják meg a helyüket. Készítettem egy nyúlfarknyi videót is. Jobb kézben a telefon, balban a sottkötél, lábbal próbálok kormányozni ezért nem hosszabb.

Azt mondják jóból is megárt a sok és talán ez a fagyoskodásra fokozottan érvényes. Viszont márciusig így se úgyse finnezhetnék, az elmúlt évek latyakos trutyis telei meg nem voltak jók semmire, akkor inkább legyen ilyen "zord" és ajándékozzon meg néhány nap örömteli száguldással. Sőt ha figyelembe vesszük, hogy ezen a télen csak a december maradt ki a vitorlázásból, ráadásul szépen lassan a januárból is sikerült lefaragnunk három hetet akkor hozhat bármit a február, mostantól nyert ügyünk van.