Agárdról Földvárra, dingiből harmincasba

Az újragondolt szezonkezdés miatt fokozott érdeklődéssel vártam ezt az évet, de ne kérdezzétek mit vártam tőle -a vitorlázáson kívül- mert magam sem tudom. Vágytam amire mindannyian, azaz kiszabadulva a ház fogságából csak hasítani bele a végtelennek képzelt vizekbe.
Tavaly óta valamiféle válaszút előtt állok és nem mondanám, hogy ez rosszat jelent csak ismerem magam annyira, hogy fenntartásaim legyenek. A lehető legszarabb duma amikor az ember szeretné önmagát megtalálni viszont mitévő legyek ha utolért egy efféle marhaság és zaklatottá teszi a nappalokat, álmatlanná az éjszakákat, étvágytalanná az étkezéseket. Így hajszolva bele olyasvalamibe amit másnak sem kíván az ember de ha egyszer ezt a virágot szakítottad le, akkor ezt kell szagolni barátom. Nem egy nagy élmény, sőt szívem szerint beletekernék a távirányítóval persze semmiképp sem a gyorsabb befejezés miatt, inkább csak átlépném ezt a reklámos-műsorajánlós-közérdekű információs vakert és nézném hova bontakozik ki a történet. Ami persze esélytelen. Ezt a szálat nekem kell kibogozni ha akarom ha nem, vagy ülhetek ölbe tett kézzel várva a cselekményt, viszont akkor nincs helye reklamációnak ha hepiend helyett pofára esés előzi meg a végfőcímet. Nyilvánvalóan nem kívánok/tudok belenézni a forgatókönyvbe ellenben némi iránymutatás a jelenlegi helyzetben különösen jól jönne.
A Hat nap, hét éjszakában mondja a férfi főszereplőt alakító Harrison Ford amikor a nyaralók a boldogságot keresik a film helyszínéül szolgáló földi paradicsomban, hogy: "Ez egy sziget, ha ide nem hoz boldogságot akkor itt nem fog találni."
És én is ezt érzem valahogy. A megoldás, a válasz /vagy adott esetben a boldogság/ nem fognak megállni a ház előtt és becsöngetni, telefonon hívni, rámírni fészbukon esetleg leszólítani a kikötőben. Ez a feladat rám marad. Nekem kell felkutatni, megtalálni azt amit keresek csak sokat segítene ha emberek közé mehetnék, no meg ha tudnám mi is az valójában.
Kár lenne tagadni. A tavaszi kijárási korlátozás ráment a borsónyi agyamra és mivel az elszigeteltség, a bezártság és főleg a bizonytalanság a történelem során a hatalmak kedvenc eszköze volt a néppel szemben így békeidőben is megteszi a maga jótékony hatását, akár beismerjük magunknak akár nem.
És egyszer csak vége. Kiengednek az utcára, munkahelyre, délelőtt is mehetünk gyógyszertárba, nyitnak a parkok az üzletek, később a mozik majd a színházak is csatlakoznak. Igaz, egy jóféle fesztivál még a fasorba sincs de ugye aki a kicsit nem becsüli...

A következő képkockán pedig már épp adom el a hajómat valakinek, aki felelős családapaként a gyorsasági motorját cseréli le az én tollfosztómra és nem is sejti, hogy az igazi kalandok az életében csak most kezdődnek. Nekem átmenetileg marad az egyesületi gépsárkány és így a legjobb, úgysincs időm saját hajóval foglalkozni, pakolni, versenyre szállítani, hetente edzeni. 

A melóra szinte minden időm rámegy, nincs mese az életem vett egy 360 fokos fordulatot. Na jó, annyit azért nem csak bírtam ezt a szöveget Az utolsó akcióhősben. 

Azért ez a nyomorult járvány sztori egyetlen pozitívumot azért fel tudott mutatni. Jutott idő a filmemre, ráadásul számolatlanul így leporoltam a tavaly óta adathordozón várakozó pixeleket, vettem egy nagy levegőt és igen, nekiálltam. Először osztályozni. Jobb vagy bal csapás mindez más-más szélirány mellett, külső felvételek, belsők az összes kameraállásból és a lassítások. Igen tudom, lehet lassítani a szerkesztővel de így sokkal faszább. Közel négy óra anyagából vágtam össze a négy percnyi végeredményt és ki lehet találni, hogy ehhez párszor körbe kellett menni a tavon majd itthon megnézni, lementeni az anyagot és legközelebb ugyanolyan szél és fényviszonyok mellett, ugyanabban a szerkóban, más kameraállítással kirongyolni a vízre. Az első két napi termés hibás beállítás miatt mehetett a kukába, ezt követte két használható ami után a műtéti lábadozásomon fellelkesülve vitorlát cseréltem. A két különböző vászon elég cinkes lenne például egy csapásváltás után, szóval ez is ment a levesbe. Az ötödik nap hozta az első használható perceket. Na ebből kellett összehozni még legalább ötöt tartalék aksikkal, betelő memóriakártyával, ráérő cimborákkal, minimum közepes képekkel. 

Azután ugye zenét kellett találni, összehangolni, megkomponálni, keretet adni az egésznek hogy ne csak úgy szerencsétlenül lógjon a levegőben a történet. Nem számoltam mennyi munkám van benne, de azóta a félperces reklámokat is más szemmel nézem. 
Aztán amint szabadlábra helyezték a lakosságot elszegődtem legénységnek egy Európa 30-as cirkálóra ami olyan mint egy 30-as cirkáló csak annyival rövidebb hogy egy vasúti kocsin elférjen. Állítólag. Mivel ezt több helyről is hallottam ezért nem teszek fel olyan hülye kérdéseket, mint miért akarja valaki a két és fél tonnás hajóját vonattal elvinni bárhová, szóval ezt a részét inkább ne firtassuk, fogadjuk el hogy voltak idők amikor nem biciklinek vagy kutyának vettek pótjegyet az emberek hanem hajónak. 

Földváron van a bázisunk, ez a büfé Üvegtigris
fanoknak kihagyhatatlan

Maga a gépsárkány egyébként kecses darab. Ahogy az összes többi cirkálót ezt is keskeny, hosszúkás hajótest és alacsony kabin jellemzi ezért az ilyen típusú hajókat már messziről megismerni. Ha csak a vitorlát látod és úgy tűnik nincs alatta semmi akkor biztos lehetsz benne hogy cirkáló. 

                                                              Fotó: Kereked Vitorlás Klub

Szabályos bójavétel természetesen, miközben
valaki nagyon üldöz minket

Amúgy az egy négyzetméterre jutó ilyen hajók száma évről évre Csopakon a Klasszikus Kupán a legnagyobb, simán nézőként is érdemes elvitorlázni a helyszínre és nyálcsorgatva gyönyörködni egy olyan korszak műtárgyaiban amikor a hajóépítést a fa, a réz, generációktól örökölt mesterfogások és végeláthatatlan munkaóra jelentette. 

Egy átlagos este Csopakon a kikötőben

Amúgy az első versenyünk ezelőtt két héttel jó ha ötpercesre sikeredett az elszakadó forstág miatt, leegyszerűsítve ez egy drótkötél ami előre feszíti az árbócot. Mit mondjak, beszartunk na. Négyes-ötös szélben kellett megmenteni a helyzetet amihez nem sok reményt fűztem ugyanis az árbóc a kizárólag hátrafeszítések miatt úgy tűnt összecsuklik mint a collstok, ránk zuhan és mind a négyen ott halunk meg. De Istennek hála nem így történt, egy kötéllel rögzítettük, élve kimotoroztunk és délutánra a hajót is sikerült megjavítani. A másnapi szélvihar esélyt sem adott újabb futamokra, úgyhogy erről ennyit. 

A kis kitérő után következzen a Csillagtúra. Ez egy huszonnégy órás verseny ahol adott kikötőket érintve pontokat lehet gyűjteni Almádi és Badacsony között. Minden távolság más pontot ér sőt van egy pont duplázós bója is ami csak korlátozott ideig aktív, ezt figyelembe véve kell megtervezni a versenyt. Elég kacifántos a dolog, nem is érintett meg, különösen hogy öten vagy hatan voltunk versenyben. Ekkora hatással volt rám, hogy ezt is elfelejtettem de kétségtelen, hogy a Balcsin az ilyen hosszú vitorlázások a legszebbek mert van valami megindító abban ahogy a sejtelmes magányban ránk köszönt az este. 

Pillanatok amik mindent megérnek

Ezt követte A Kékszalag amiről valójában nehéz lenne összehozni akár egy közepesen érdekfeszítő beszámolót is ezért nem gyötörlek benneteket azzal, hogy melyik bójánál hány órát álltunk a tűző napon, meg a hínár, meg az éj leple alatt trükkösen motorozó hajók. Ez utóbbi legyen mindenkinek a lelkiismeretére bízva. Hiteltelen lenne ha én osztanám az észt a Balatoni vitorlázásról de amit a széllel kapcsolatban megfigyeltem az elől nem menekültök. 

                                                            Fotó: Ripka Edit

"Ez a fiú most valamire készül,
rendes fej de mi lesz vele végül?"

Feltűnt, hogy amikor van szél rendesen akkor mindenhol fúj mint állat tehát nem kell agyalni hogy déli vagy északi part, legalábbis a mi szintünkön, ha pedig leállós, gyengülős, frissülős légáramlatot jósoltak és be is igazolódik akkor érdemes a tó közepéről valamelyik part irányába menekülni mert ott jobbak az esélyek. Hajnalban Badacsony felé menet mi is szinte minden öbölbe bementünk északon csak hogy mozgásban tudjuk tartani a Fétist, eközben pedig a tó közepe tükörsima volt. Ja, és nokedli szélben nincs népvándorlás a hajón! 

Merész húzás: két naplemente egy bejegyzésben

Ami még elengedhetetlen főleg a bizonytalan idejű versenyeknél -meg az összes többinél- a legénység. Egy jól összeszokott/összerakott csapat sokat lendít a dolgon. Ebből mindkettő ránk illik, senki nem akart okosabb lenni a másiknál, elfogadtuk a kapitány döntését véleményezés nélkül és ha arra volt szükség akkor közösen vitattuk meg a dolgot. Harminchét óra összezártságra képtelenség rágyúrni így aztán a kritikus pillanatokban fütyiösszeméregetés helyett többet ért a türelem, az empátia és a mértékkel fogyasztott jéger. Magát a versenyt harminchét óra negyven perc alatt teljesítettük de a pontos rajt érdekében csütörtökön fél hétkor már elindultunk és péntek éjjel kettőre -vagyis szombat hajnalban- pakoltuk össze a hajót. Közel negyvenhárom óra bármilyen csapattal sok, mondhat bárki bármit ennek ellenére mosolyogva tudtunk elköszönni egymástól. 

"Éjszaka van a hold a földre ásít"

Azért ne menjünk el teljesen a verseny mellett. Azontúl hogy mekkora szívás tud lenni megvannak a szépségei. Rejtett szépségek ugyan de vannak. Kapásból kettőt is fel tudok sorolni. Az egyik a befutó, ezt gondolom nem volt nehéz kitalálni, a másik pedig egy finom negyedszeles menet. A maratoni futásra mondják, hogy harminc kilométernél kezdődik és ez a Kékszalagra is igaz Keszthely vonatkozásában. Tehát magunk mögött hagyva az öböl marasztaló vendégszeretetét lassacskán beálltunk negyedszélbe és Tihanyig egy csapáson végigkreuzoltuk a tavat. 

Ez normál körülmények között is fenséges de amikor meg vagy rogyva mint a tanyatető és -minek szépítsem- tele a hócipőd az egész versennyel akkor minden perce ajándék. A drótkötelekbe kapaszkodva felváltva aludtunk a decken és már nem volt olyan kaja a hajón amit nem untunk meg, nem volt olyan ital ami abban a tőgymeleg állapotában élvezhető lett volna és nem maradt olyan téma amit amit ne beszéltünk volna ki összezártságunk alatt de egy biztató mosoly vagy egy hülye poén még mindenkinek volt a tarsolyában. 

Ereklyék a versenyről,
olvadt csoki meg langyos jéger nélkül

Nem félek közhelyezni tehát bátran írom le, hogy minden viszonyítás kérdése. Playmate-ek között a sarki cukrászdában dolgozó lányt észre sem vesszük miközben a gyógyfürdőben pihegő nénik között kész főnyeremény. Ötvenezer forint nem sok ha a hajóra kell venni valami marhaságot de ha a feleségünk kinézett egy rúzst hatezerér' abba belegondolni is borzalom. Amikor a Szalagon másodszor gyönyörködsz a naplementében, kémleled a látóhatárt és találgatod a befutó idejét akkor még az a nyomi Csillagtúra is nosztalgikus képként jelenik meg, mert annak huszonnégy óra után garantáltan vége, történjen bármi is. 

De persze nagyon tigris volt. Kétszázhatvanötödik helyre hoztuk be a gépsárkányt az ötszázharmincötből és rohadtul sajnálnám ha kimaradt volna az életemből ráadásul az útkeresős faszságom is a fináléhoz közeledik. Amit a verseny előtt a parton hagytam az elől nincs menekvés, tudtam jól ott fog várni bármikor, bárhol lépek a szárazföldre de a közel két nap száműzetés segített a kilábalásban. Nincs mese, nem agyalás kell ide hanem vitorlázás meg egy jóízű alvás a kikötőben ringatózó hajón főleg, hogy hajnalban ezt látom a kabinablakból. 

"A víz szagát hozza már a szél
és égi jelt kapunk
hogy zarándoklatunk véget ér."