Vízen a gépsárkány és egyéb apróságok, no meg a desszert

Akár egy ráérősen búcsúzkodó távoli rokon, aki a nálunk töltött nap után az indulás előtt lehajtott pohár bortól új erőre kapva még az előszobában minden lényegtelen részletre kiterjedően belekezd egy száz évvel ezelőtti sztoriba, amiről eszébe jut még két másik és nem restelli az udvaron, majd a kapuban folytatni az anekdotázást, pontosan így köszönt el tőlünk a tél. Már csak kínunkban nevetünk a számtalanszor, mindig más verzióban hallott történeteken, a magunkra kapott vékonyka kabát rég feladta a harcot az esti hideggel szemben és mialatt a fűtött szoba után vágyakozva lopva be-benézünk az ablakon, addig a mi nem eléggé távoli rokonunk csak ontja magából a szót akárcsak a márciusi égbolt a havat. Pedig mi már elengedtük, gondolatban számtalanszor elköszöntünk és nélküle terveztük a közeli de most már a távolabbi jövőt is, mindhiába. Ő marad. Talán mert olyan jól érzi magát, talán mert nem is siet sehova, de leginkább azért mert tudja, hosszú ideig nem lesz lehetősége meglátogatni minket. És ezt nem is bánjuk különösebben.
A fájdalmasnak nem nevezhető búcsú után hosszan kísérjük tekintetünkkel a távozó vendéget, de nem a meghatottságtól. Felemelő pillanat mikor látjuk befordulni a sarkon, és onnantól elhisszük hogy tavasz van és már nem csak a szívünkben. Tehát ideje a hó fogságából kiszabadítani a finn dingit, mert bármilyen viccesen is hangzik március második felében, szorít az idő. Alig több mint egy hét van az első versenyig amit ráadásul a mi egyesületünk rendez és még az igazolt távolmaradást se hagyják szó nélkül a sporttársak, hogy Edző Bát ne is említsem.
Akadt néhány munka a hajón, de még a sólyakocsin is. Mind mind apróságok, de kutyafuttában két napot sikerült eltöltenem velük. Elsőként a kocsi aluprofil vázát kellet lecsiszolnom az éleknél, ugyanis a decemberi szállításkor elvágta az egyik spaniferemet. Itthon, egy alapos átnézés után vettem észre, hogy a sólyakocsim éleinél szó szerint élek vannak és ez nem engedhető meg, kiváltképp egy olyan szezon kezdeténél amikor több hajószállítás is tervbe van véve. Nem elég, hogy elhagyom a hajót ami rosszabb esetben legallyaz valami húszmillás családi szükségterepjárót, de még az elszakadt spanifer helyett is újat kell vennem.
A hajón kicseréltem néhány kötelet, de ezek elenyésző dolgok a teljesítménynövelő fortélyaimhoz képest. Az egyik a svertszekrényre szerelt lyukacsos! táska, amit évek óta nézek irigykedve a többiek finnjében. Mostanáig úgy kötögettem oda az elemózsiás batyumat, hogy el ne kallódjon valahol a gépsárkány és a tó feneke között, de mától a fixen rögzített zippzáras tatyó új távlatokat nyit.

Lég és vízáteresztő, pont ahogy kell 

A másik - még az avatott szemek elől is rejtett- tuning egy optimistes hurka amit a dingi orrába szereltem be. Az én hajómban itt nincs légkaszni így egy be nem tervezett manőver után  könnyen orrnehézzé válhat  a hajó, ami sem a tapasztalataim alapján sem az álmoskönyvek szerint nem jelent jót. Egyelőre csak egyet tudtam vásárolni, de kezdetnek ez is megteszi. Mivel felfújt állapotában egyik nyíláson sem lehet begombolni ezért üresen beimádkoztam a helyére és ott fújtam fel kézi pumpával, leginkább a saját örömszerzést idéző mozdulatokkal. És ez is milyen fárasztó tud lenni. 

A hurka télen-nyáron jó

Innentől egy gyors fuvar Agárdra ahol a nagy rohanásban az árbócot meg a bumot nagyjából belehánytam a helyére, hiszen lesz még négy teljes nap a versenyig. Ami persze így volt, csak a négy napból egyet se tudtam szabaddá tenni szóval profi finnesként kezdem majd a versenyt. Azaz a nevezés lezárása előtt három perccel megérkezem a kikötőbe, összerakom a hajót, a pályára menet bemelegítek majd porig alázom a mezőnyt.
Ehhez képest el se indítottak minket. Igazából nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy ez mennyire volt áldás vagy átok, mindenesetre az olykor foltokban kettesre erősödő szélben páran kimentünk egy szélfakasztó vitorlázásra, sajnos eredménytelenül. Az idei első lépésekhez, bénázásokhoz ezek a feltételek megfelelőek voltak viszont versenyzésre nem, ami azért zavart leginkább mert tudtam hogy a következő napom kuka. Egész pontosan a nyárikonyha, két zsák csemperagasztó és hét négyzetméter járólap várt otthon szeretettel és igaz, hogy ezt is lehetne halogatni de az egy nap csúszásból a húsvét miatt alsó hangon is három lesz az pedig nem fér bele. Egyébként is nálam a kikapcsolódás csak a szótárban előzi meg a munkát, de azért egy V betűt becsülettel bekarcolhattam az ez évi vitorlás jelenléti ívembe.
Akár egy jó séf én is a desszertet hagytam a végére amiről a népes olvasó- és még népesebb : ) követőtáborom nagy része már nyilván értesült, azaz a szívemnek oly kedves blogomat szárnyai alá vette a Porthole.hu online vitorlás magazin. És nem is akárhonnan, a vezércikktől jobbra, kicsit lentebb köszön rátok a vitorlásom a kertből, immáron egy hete. Most mondhatnám, hogy micsoda megtiszteltetés, hogy egy magamfajta önjelölt firkász érdemesnek találtatott és emellett mekkora bizalmat kaptam a laptól, de az van hogy ezzel korántsem fejezném ki se a hálámat, se az önfeledt örömömet afelett amit ez a lehetőség adott. De talán nem is kell mindig erőlködnünk amikor vannak olyan szavaink mint a köszönöm.