Ebédidő? Max fél óra!

Jelentem a két fejezet óta emlegetett nyolcas borda elkészült! Hamarosan méltó helyén láthajátok.
Volt két napom, így rendesen nekiveselkedtem a munkának. Atyámtól kaptam egy nagy tábla három centis plexit, ebből körfűrésszel levágtam egy 30x85-ös darabot, ebből lesz az uszony. Úgy saccoltam ez a méret elegendő. Az esztergályos cimborámon a sor, hogy 1,5 centisre vékonyítsa.

A hétvégén átfúrjuk a gerincet az uszony végett, és a nyolcas borda is azon környéken lesz /pont a ragasztásnál/ ezért szükséges mindkét oldalról erősíteni. Amit lehet a régi hajóból felhasználok, így került képbe az egyetlen megmaradt, ki tudja hány vihart átélt habléc, amire hosszú viszontagságok árán került fel az a bizonyos konyharuha. : ) Két darab méteres darabot vágtam le a  jó sűrű fenyőből, átgyalultam, lecsiszoltam és a jövő héten ráragasztom őket a gerincre, hogy központi helyen legyenek.

Ennyi famunka után, ideje egy kicsit vasazni is. A bordák illesztéséhez tartozó sarokvasak vagy mik időszerűvé váltak. Asztali, karos lemezvágóval dolgoztam, most először. Senki nem mondta hogy ennyire fárasztó! Az első négy nem úgy sikerült, hogy hasznos szerepet tölthetne be a hajón, de mint hősökre, mindig emlékezni fogok rájuk.
A jobboldali, kevésbé rozsdás a mesterdarab, azt flexszel vágtam ki. Te, még ezt az elbaltázott melót!!!... Tizenhat ilyen "tücsökpöcsöt" csináltam. Az összeset kiegyengetni, sorjázni, lecsiszolni, az éleket, sarkokat lekerekíteni, kifúrni, a furatokat sorjázni, kétszer alapozni, lefesteni, ááááá..... Soha többet! De az eredmény...
Taa-daaamm!!

Ugye mily csodás?!?!  : )

És a végére maradt az átmenetileg fájdalmas, de mégis tovább nem halasztható munka: a fenékdeszkák kiszabadítása a helyrehozhatalan hajótestből. Az általatok már ismert gépemet, a komoly múltra visszatekintő, ázsiai Kinzo cég dekopír fűrészét használtam a feladathoz. A darabolás után /csak hogy jobban teljen az idő/ átgyalultam ismét a deszkákat. A fartükröt is megszabadítottam csavarjaitól, meg egy marék rozsdás szögtől, hiszen ha eredeti funkciójában nem is, de valahogy találok neki helyet az új vitorlásban.
Még van egy kis idő sötétedésig, így magasítok kicsit a farönkből készített asztalomon, mert bizony ha itten hirtelen tavasz lesz, akkor a fecskék nem csak a rügyfakadást, a szerelmet és a miniszoknyát hozzák el nekünk, hanem  bizony a palánkozást is! Ahhoz meg egy hatalmas asztal kell, vagy ha olyan nincs, akkor több kicsiből kell összeállítani egy olyat, amin felfordítva elfér a hajó. Közben csendesen leszáll néhány hópihe, és sok-sok követőre talál, itt az ideje öszzepakolni.

Hát ez a hajóépítés... Sose gondoltam volna hogy ilyen érzés! A hajókészítős cikkekből már láttam, hogy még az egyébként normális emberek is kicsit süsük lesznek az építés során, de hogy ez rám is érvényes lesz... nos erre nem számítottam. De nem csak az a csodás benne hogy az önkéntes hajóács megbolondul, hanem az eddig ismeretlen élmény és személyes kapcsolat minden egyes munkadarabbal, amik majd egy napon a kezem alatt állnak össze egy hajóvá, és annak a hajónak minden porcikája ismerősként köszön vissza. A kritizálható gyalulások, a félrefúrt lyukak, a helyenként megfolyt festék meg a helyrehozott illesztések mind mind, mintha a saját gyerekem lenne. És persze azok is. Mert mik voltak előtte? Leselejtezett ladik, rozsdás lemez, maradék deszka, a kert végében heverő lom.... És talán már ezen a nyáron szél dagasztja majd a hófehér vásznat, hogy a sok kidobott vagy elfelejtett "kacat" egy új, gyönyörű testben összeállva előkelőn suhanjon azon a szép zöld vizen.